A közös sétánk egy része néma csendben telt egészen a buszmegállóig, ahol is megvártuk, hogy értünk jöjjön az a járat, amivel minden délután haza szoktam menni. Igaz, sétálhattunk is volna, hiszen a munkahelyem és a lakásom közötti szakasz közel sem volt annyira hosszú, mint az, ami a lakóépület és a bátyámék kunyhója között húzódik, amit viszont minden alkalommal gyalog tettünk meg.

Felszállva a csuklós buszra, Nate nyelve szinte megeredt, mikor leültünk egymás mellé hátul. Egész végig a közelgő eseményről beszélt, meg, hogy milyen jól fogom magam érezni és mérget mert volna rá venni, hogy tetszeni fog nekem a banda. Azelőtt még sohasem hallottam a Dropkick Morphysról és nem csak azért, mert nem voltam bostoni, hanem egyáltalán nem képviselték azt a zenei stílust, ami nekem tetszett. Igaz, sosem voltam egy nagy zenerajongó, ezért semmi elől nem zárkóztam el és, mikor Nate megemlítette, hogy a számaikat ír stílusban, sok különböző hangszerrel megspékelve adják elő, már nem is tűnt tőlem annyira távolállónak a dolog.

A busz hamar kirakott bennünket a lakásomnál, ahová megmásztuk azt a kemény, három emeletet. Nate járt már korábban a házban, mikor Chrissel kísérgettek, de egyszer sem látta belülről, milyen helyen is élek én, mint egészséges fiatal, aki nem kényszerül a rakparton meghúzni magát.

- Biztos, hogy idekint akarsz megvárni? Sokáig fogok készülődni. – figyelmezettem Natet, mielőtt benyitottam volna az ajtón, a srác pedig csak magabiztosan biccentett egyet.

- Tuti. – dőlt neki háttal a szemközti falnak. – Nem kell sietned sem. Tudok várni.

- Ne csináld már! – erősködtem ártatlanul, holott jól tudtam, mire szokás abból következtetni, ha egy lány beinvitál magához egy férfit. – Tegnap sütöttem báránybordát és még maradt egy csomó. Nem vagy éhes?

- Ez igazán csábítóan hangzik... de mégis inkább kint maradnék. – kötötte az ebet a karóhoz, én pedig kénytelen voltam elfogadni, hogy nem akar bejönni hozzám.

Nate abban a pillanatban tényleg úgy legeltette rajtam a szemeit, mint akiről el tudom képzelni, hogy valóban odáig van értem, de amint eszembe jutottak Debbie szavai, egyből elhessegettem a fejem felől a viharfelhőket. Csak elhúztam a számat a konokságán, aztán beléptem a lakásba és olyan fürgén csuktam rá az ajtót, mintha már én magam sem akarnám, hogy bejöjjön. Egyszerűen nem tudtam kezelni a helyzetet, amint az egész, új életem felett átvette az uralmat a fejetlenség és a kilincsbe kapaszkodva tartottam az ajtót, nehogy Nate kint meggondolja magát, vagy én ájuljak el.

Kopogást vártam a sráctól, mégis a mögöttem felzendülő telefonom hallatán vert ki a veríték. Senkitől nem vártam hívást és el is felejtettem, mióta nem használtam ezt az ócska készüléket. Mintha Jason sem lett volna már számot adó az életemben, mit sem sejtve és felkészületlenül vettem fel a kagylót, a vonal végén pedig egy bosszús, mégis kellemes hang csengett fel.

- Renée! Felvetted? – kérdezte Jason megkönnyebbülve, mire én ijedten szorítottam ökölbe a kezeim a hangja hallatán és átkoztam el magam közben, amiért ilyen ostoba voltam, hogy azt hittem, nem ő keres. Egy ideje ugyanis feladta a próbálkozást. – Hahó! Hallasz engem, Renée!?

- Igen, Jason. Itt vagyok. – szóltam bele a kagylóba kelletlenül, mire a srác fellélegzett.

- Hál' Istennek, hogy végre felvetted azt a rohadt telefont. Van fogalmad arról, mit össze nem aggódtam és mennyiszer hívtalak? – vágott egyenesen a fejemhez mindent már a kezdetkor, persze teljesen jogosan. – Anyád mesélte, hogy hívtad és, hogy összevesztél vele, aztán meg engem kezdett el zaklatni, hogy beszéljek a fejeddel, de nem lehetett elérni. De most elég bánatos a hangod. Történt valami?

- N-nem, semmi. – adtam elő úgy, hogy elhiggye és én magam is felengedtem ezáltal. – Csak épp munkából jövök és hosszú napom volt.

- Oh, vagy úgy. Már azt hittem, valami baj van. Több mint egy hete nem hallottam felőled semmit. Miért nem vetted fel a telefont?

- Ne haragudj! Csak el voltam havazva mindennel. – füllentettem könnyedén, a sírás azonban elkezdte szorítani a torkom belülről a gerinctelenségem miatt.

- Persze, megértem. Sejtettem, hogy valami ilyesmiről van szó, de azért furcsa volt, hogy nem keresel, az pedig még furcsább, hogy nem válaszolsz a hívásaimra. Legalább egy millió üzenetet hagytam.

- Tudom és mondom, hogy sajnálom. – ismételgettem bűnbánóan, de kezdtem kényelmetlenül érezni magam, amiért belekeveredtem ebben a szituációba.

Elvégre nem akartam beszélni Jasonnel, még egy darabig biztosan nem lettem volna rá képes az önvád miatt, ami már így is kezdett rajtam eluralkodni per pillanat. Ráadásul most még inkább nem volt alkalmas az időzítés arra, hogy ezt megvitassuk, mert Nate odakint várt rám és nem akartam nagyon sokáig húzni az idegeit. Viszont nem kerülhettem el most ezt a beszélgetést, bármennyire is tartottam attól, hogy kibukik belőlem az igazság, miszerint elvesztettem a jegygyűrűmet és ezért nem mertem felhívni.

- Drágám, semmi baj nincs. – nyugtatgatott kedves hangon, de ez csak még erősebbé tette bennem a lelkiismeret-furdalást. – Csak nem tudtam, hogy mi lehe.... OH, BASSZUS! – kiáltott fel hirtelen Jason, mire ijedtemben megszaladt a pulzusom is.

- Mi az, mi történt? – kérdeztem rá aggódóan, de a fiú még egy kis ideig nem felelt és, mintha fémes ütődést hallottam volna a háttérben, miközben valamit pakolt.

- Semmi, csak próbáltam sütni valami ehetőt vacsorára, mert az étterem, ahonnan eddig hozattam a kaját, múltkor nyersen küldte ki a húst, ezért lemondtam a további rendelést. – kezdett el bőszen magyarázkodni, de minden bizonnyal az elszúrt főztjét takarította közben, én pedig elmosolyodtam a vőlegényem ügyetlenségén. – Kitaláltam, hogy kinek kell a hülye étterem, majd főzök magamra, de ez bonyolultabb, mint gondoltam. Gyakorlatilag szénné égettem az egészet.

- Ismerős a helyzet. – próbáltam meg feldobni a kedvét az én félresikerült vacsorakísérletem sztorijával. – Tegnap délelőtt én is hasonlóan jártam a báránybordákkal.

- Tényleg? – nevetett fel őszintén Jason, én pedig el is felejtettem már, milyen aranyos, amikor jókedvűen kacag.

Kétségbeejtő, mennyire nem tudtam felidézni magamban az arcát anélkül, hogy erősen ne koncentráltam volna, vagy a hangját, anélkül, hogy ne beszéltünk volna telefonon. Egyszerűen kezdett fogyni a new yorki életem jelentősége, ahogy a célom elérésén fáradoztam, most viszont kimondottan jól esett egy kis löketet kapni a fiútól. Mert jöhetett akárhány Andy, vagy Nate, nekem akkor is Jason volt a párom már. Sokszor nem voltunk egy hullámhosszon, de várt rám odahaza, és ez erőt tudott adni nekem a folytatáshoz.

- Egyébként, ha már itt tartunk... akartam tőled kérdezni valamit. – mondta bizonytalanul, én viszont csak a hallgatásommal kíváncsiskodtam. – Beszéltem erről anyáddal is és ő támogatta az ötletemet, de ez mégiscsak a kettőnk döntése, úgyhogy most akkor elmondom.

- Miről van szó? – kérdeztem gyanakodva valami rosszra, ha már Jason anyát is szóba hozta.

- Tudom, hogy elég gázul hangzik, de az egyetem mellett alig van időm bármire, a szüleimet pedig nem nyaggathatom azért, mert nem megy minden egyenesen nélkülük. Ráadásul az ő pénzükkel nem akarok gazdálkodni, és az egyetem meg az ügyvédi gyakornokság mellett kvázi semmi időm nem marad arra, hogy rendet tartsak az életemben. Gondolkodtam azon is, hogy kiadom a lakásom másik szobáját, hogy könnyebb legyen a helyzetem, de nem akarok a nyakamra senkit. Aztán eszembe jutott, hogy az egyetlen ember, akivel én valaha is össze akarnék költözni, az te lennél, Renée! – ahogyan ezeket a szavakat egymás után sorrendbe rakta, már nem is a bűntudattól, hanem a meghatódottságtól kezdtek el könnyezni a szemeim és akkor végre ismét azt éreztem, hogy kimondhatatlanul hiányzik nekem Jason. – Szóval osztottam, szoroztam és arra jutottam, hogy mi lenne, ha együtt laknák, mikor visszajössz Bostonból?

Elsőre azt sem tudtam, mit feleljek neki. Annyi minden jutott eszembe a két legmeghatározóbb szó mellett, amit egy ilyen helyzetben mondani lehet és bármennyire is lett volna sokkal meggondolatlanabb cselekedet, de arra az ajánlatra szinte egyből rá tudtam volna vágni az igent, nem úgy, mint a koncert esetében.

A nagy extázisban tényleg nehéz volt időben összeszedni a gondolataimat, de még semmiképpen nem akartam elkapkodni a döntést. Időt akartam kérni Jasontől, főleg, hogy a jegygyűrű elvesztéséről is be kellett neki számolnom, de az abban a pillanatban teljesen háttérbe szorult.

- Nem is tudom, Jason. – játszottam egy kicsit a türelmével, miközben idegemben a telefon zsinórját csavargattam az ujjaim köré. – Most próbálom meg hazaráncigálni valahogyan a bátyámat és szerintem furán jönne ki, ha egy-kettőre lelépnék otthonról, miután végre rávettem, hogy eljöjjön velem.

- Ezt én is tudom, de szerintem már te is kezded látni, hogy elég lehetetlennek tűnik a terved, hogy hazahozd őt. – mondta meggyőződötten, én pedig összeráncoltam a homlokomat az újabb kételkedésére. – De persze nem siettetlek, gondold át nyugodtan! Csak szerintem jó lenne, ha együtt élhetnénk. Hidd el, ha látnád, hogy most is mekkora kupi van körülöttem, kiszeretnél belőlem, most pedig elsősorban nem arra akarok keresni, hogy házvezetőnőt fizessek. És, ha itt laknál velem, akkor minden annyival egyszerűbb lenne. Már meglenne az együttélési tapasztalat is és hamarabb összeházasodhatnánk, ha otthagynád az egyetemet és feljönnél hozzám.

Egy röpke tizedmásodpercre mintha megfagyott volna a telefon a kezemben, görcsösen szorítottam rá a készülék műanyag borítására és azon kezdtem el gondolkodni, hogy miként érthette Jason az előbbi mondatát. Homlokomat mély ráncok szántották fel, amint újra és újra visszatekertem magamban az előbbi momentumot, de aztán hamar rájöttem, hogy azzal nem jutok előbbre, ha magam próbálom meg megfejteni az észjárását.

- Otthagyni az egyetemet? Ezt meg, hogy érted? – kérdeztem elkenődötten, ahogyan azért esdekeltem, hogy véletlenül se halljak a szájából valami újabb, bántó megjegyzést.

- Hát, hogy máshogy lehet ezt érteni? – kacagott fel őszintén, amiben semmi gyönyörűséget nem tudtam jelenleg felfedezni. – Ha visszajöttél Bostonból és úgy döntesz, hogy felőled rendben a dolog és össze akarsz költözni velem, akkor igazából kár már az egyetem miatt aggódnod, hiszen én úgyis eltartalak. Ez most egy kis lakás, de amíg nincs meg a diplomám, nem tudok jobb munkát vállalni a mostaninál, de hamar meglesz az a papír és akkor már a nagy ház meg a gyerekek mellett különben sem lenne időd terapeutát játszani.

Jason olyan hanyagul és egyszerű stílussal mondta ezeket a szavakat, mintha a vonal végén nem is én, egy érző lény fogadnám az üzenetét, hanem egy élettelen senki, akit ő irányíthat kedve szerint és befolyásolhatja a gondolkodását. Csak szimplán elkeserített, amit mondott nekem és a dühtől már mindent tűzvörösben láttam magam körül. Szegény vőlegényemnek nagyon nem volt a mai nappal szerencséje, mert az elmúlt időben annyi negatív impulzus ért, hogy ez tette be a kiskaput számomra és a lekezelő hozzáállásával betelt a pohár.

- Hogy lehetsz te is ennyire korlátolt? – kérdeztem tőle remegő ajkakkal, amiket a könnyeim céloztak meg, miközben lefolytak az arcomon, a túlvégen pedig hallottam Jason hangját elcsuklani. – Te tényleg képes lennél arra buzdítani, hogy adjam fel az álmaimat, csakhogy legyen, aki mossa a szennyesedet, míg te éled a nagyvilágod? Hogy lehetsz ilyen önző, Jason? Hiszen együtt terveztük a jövőnket a fősulival és te is kiálltál mellettem anno, mikor anyáék megpróbáltak lebeszélni az egyetemről, most meg te akarnád, hogy feladjam a célomat?

- Micsoda? – játszotta meg az értetlent a srác, ami már tényleg mindennek a teteje volt. – Nem, Renée, félreérted. Én nem akartam neked rosszat, csak egy ötlet volt, de tudod mit, felejtsd el inkább! Nem gondoltam, hogy így fogsz majd ennek örülni.

- Örülni? – kacagtam fel hisztérikusan. – Mégis minek kéne örülnöm? Hogy az anyám meg a mostohaapám után már a vőlegényem is kezdi ezt az elnyomás dolgot és megpróbálja kitalálni helyettem, hogy nekem mit kéne kezdenem az életemmel? Van fogalmad arról, hogy ez most, hogy esett nekem mindazok után, hogy azt hittem, te vagy az egyetlen, aki még bízik bennem? Elvégre mást sem kaptam eddig a környezetemtől, csak azt, hogy mekkora hülyeség pszichológusnak mennem, meg kergetnem a saját álmaimat, ahelyett, hogy a többi, korombeli lány példájára én is szerető családról meg kényelmes otthonkáról álmodoznék.

- Na, jó, most komolyan nem tudom, hogy mi a fene ütött beléd! – kiabálta le a korpát is a fejem tetejéről. – Tudod, marhára elegem van abból, hogy teszel a fejemre, nem hívsz napokig és nem is veszed fel nekem a telefont, aztán mikor végre elérlek téged nagy nehezen, akkor meg kiakadsz egy ilyen baromságon. Nagyon elegem van már abból, hogy másról sem szólnak a beszélgetéseink, amióta Bostonban vagy, csak, hogy egymás haját tépjük. Én csak felajánlottam neked, hogy költözzünk össze, meg hozzuk előrébb az esküvőt, mert hiányzol és szeretlek, te meg nekem esel.

- Nem esnék neked, ha nem egy összeesküvés lenne ez az egész ellenem.

- Mi? Ki szövetkezne ellened?

- Te és anya! – ordítottam bele a telefonomba bősz hangon. – Ne is tagadd, hogy te sem rajongsz azért, hogy önálló legyek. Ezért nem akartad, hogy Bostonba jöjjek és maradjak a bátyámmal, mert nélküled vagyok egy olyan helyen, ahol nem tudsz irányítani, meg befolyásolni. Csak azt nem értem, hogy lehettem olyan vak, hogy egész eddig nem tűnt fel, milyen is vagy valójában.

- Tényleg? Na, mesélj, milyen vagyok?

- Egy arrogáns, hím soviniszta disznó vagy, aki csak saját magára gondol! Valld be, hogy nem azért akarod, hogy hozzád költözzek, mert nem lennél meg nélkülem már így is olyan jól, hanem nincs, aki anyád meg a cselédjeid helyett gondoskodjon rólad! Hát, sajnálom, de belőlem ne akarj még családanyát csinálni!

- Te teljesen megőrültél! – mondogatta egyre, szüntelenül. – Különben is, miféle önállóságról meg álmokról beszélsz? Hallod magad egyáltalán? Képes voltál halasztani az egyetemen csak azért, hogy egy olyan férfit keresgess Bostonban, akihez jóformán semmi közöd, erre nekem mondod, hogy én hátráltatlak. Gondolom, nem lehettek olyan fontosak a tanulmányaid, ha helyette inkább Martin sebeit nyalogatod.

- Rendben, legyen, ahogy mondod. Inkább vagyok őrült, meg idióta, minthogy még egy percig a te előre bekészített cseléded legyek! Elegem van belőled és, ahogyan legutóbb anyának is megmondtam, úgy most neked is megígérem, hogy addig ne is számíts a hívásomra, amíg Bostonban vagyok. Ne hátráltassatok engem!

- Ahogy akarod. Nem, mintha eddig túlzásba vitted volna a telefonálást, vagy kicsit is érdekelt volna, hogy mi van vele... - mondta volna végig, de egyszerűen csak rácsaptam a kagylót.

Akkora üres lyuk tátongott a mellkasomban, hogy majdnem szétrepedt a tágulásától és egyre gyengébbnek éreztem magam már ahhoz is, hogy egyáltalán megálljak a lábaimon. Szédültem. Ügyetlenül támaszkodtam meg azon a kis asztalkán, amelyen a telefonom pihent és, ahogyan könnyáztatta szememmel figyeltem a vezetékes tekerőgombjait, végre sikerült realizálnom, mit is tettem az imént.

Én... Én most akkor kiadtam Jason útját? Az nem lehet...

Kapkodva nyúltam ismét a telefonkagylóért, aztán belevájtam az ujjaimat a tárcsák mélyedéseibe és vadul tekergetni kezdtem a kereket nem is törődve azzal, hogy nem jut eszembe Jason telefonszáma. Teljesen összetörve éreztem magam, az életem romokban heverve kacagott rám a padlón elterülve, ahogyan eszeveszetten ütögettem a készüléket, a következő pillanatban pedig már zokogtam az asztalnak hajtva a fejem.

Én nem úgy gondoltam... Istenem, akkor hülye vagyok! Hiszen Jason nem is úgy értette és én meg olyan ostoba voltam, hogy rajta vezettem le a stresszt, amiről egyedül a bátyámék és Mason Blackwell tehetett. Jason egyáltalán nem érdemli meg, hogy így beszéljek vele azok után, hogy annyira szeret engem. És én is szeretem őt... de elhagytam a gyűrűt! Én... meg sem érdemlem, hogy vele éljek valaha is...!

Mögöttem szokatlan mozgolódás kezdte zavarni a sírásom rendes csendjét és védekező ösztönből szült mozdulattal kaptam hátra a fejem, a bejárat irányába, amely nyitva volt. Tárva nyitva, a küszöb belső oldalán pedig az ismerős, vörös fűzős bakancsban ott álldogált Nate kétségbeesetten és tanácstalanul. Szánó és empatikus arccal, szomorú szemeivel kémlelve engem, amint a földön ücsörgök. Azokkal a sötét szemekkel, amik együttéreztek velem és aggódtak értem, közben mégis ragyogtak a kárörömtől.  

Vajon mennyit hallhatott kettőnk vitájából?

1988. Október 31. - Szakítottunk Jasonnel.