Öt fiú pillantásának kereszttüzében álltam, kénfrontos harcot vívva a mögöttem lévő Maxszel és Andyvel, valamint az előttem ácsorgó három figurával, akik közül egyik a bátyám, Martin volt, vagy ahogyan Bostonban ismerik, Will. Kicsit kínosan éreztem magam a bemutatkozásom miatt, de nem bántam meg, hogy bátran előmerészkedtem két kísérőm közül, ezzel jócskán ledöbbentve a bátyámat.

- Mi az, Will? – kérdezte aprón felnevetve testvérem mellett a szöszi srác, akinek nagyon felkelthettem az érdeklődését, mert hol a lábaimat, hol pedig az arcomat fürkészte. – Csak nem egy volt barátnő? Miért hívott Martinnak?

- Gőzöm sincs. – rántott egyet széles vállain a bátyám és igyekezett nem szem elől téveszteni engem. – Szóval, ki vagy te?

Még mielőtt válaszolhattam volna, a jobb oldalán álló, magas és széles srác a testvérem vállára tette a kezét, mire Martin felé pillantott. Öltözködésében ez a fiú sem különbözött a bátyámtól, ugyanolyan ágrólszakadtan nézett ki, csak épp farmermellényt viselt, ami alatt valamelyest vastag, hosszú ujjú, fekete pulóvert hordott. Neki is egy viseltes munkásbakancs volt a lábán. A legelső dolog azonban, ami legelőször szembetűnt, a nyakában lógó, aranyszínű feszület volt, amin ékesen csillant meg a lenyugvó nap fénye. Sötét haja rövidre nyírt és kissé fakó színűnek tűnt, szemei kakaóbarnák voltak és a jobb oldali alatt egy szép, sárgászöld folt ékeskedett az arcán.

- Mi előre megyünk addig. – mondta dörmögő hangján, mire Martin bólintott egyet, majd a srác a szőke társára nézett. – Induljunk, Nate!

Az alacsonyabbik bólintott, majd ismét rám vezette a tekintetét. Némiképp zavaró volt, hogy jobban foglalkoztatja a hirtelen látogatásom őt, mint a bátyámat.

Fura szerzet volt ő is, szőke haja a füle mentén milliméteres nagyságúra volt borotválva, középen egy sávban hosszúra hagyva, de úgy állt neki minden felé, mintha konnektorba nyúlt volna. Nem úgy festett, mint akinek lett volna pénze hajzselére, vagy fixálóra, de ha sem egyikkel, sem másikkal nem tudta így beállítani a frizuráját, akkor jó kérdés, hogy mivel sikerült. Figyelmemet persze az sem kerülhette el, hogy amíg a bátyám és magas társa fel voltak öltözve rendesen, ő képes volt egy szál fekete pólóban meg mellényben feszíteni mellettük, így pedig kilátszott a vékony karja, amit sötét koszfoltok és kék zúzódások borítottak. Csuklóján egy fekete bőrszíj ékeskedett, nyakába bandana volt kötve. Lábán ugyanolyan magas szárú bakancsot hordott, Andyéhez hasonlóan vörös fűzőkkel és hiába vett fel hozzá három számmal nagyobb nadrágot, ugyanolyan vékonynak tűntek benne a lábai, mint egy szűkebben.

Szóval a srác csak bólintott egyet, miután újra, alaposan végigmért és elindult a felhőkarcoló barátjával egyenesen a raktár irányába. Andy mellett elsétálva a fiú vallára tette egyik kezét, mintha búcsúajándékul szánná ezt a vörös srácnak, aki elkerekedett szemekkel követte nyomon a punk mozdulatait. Ez a kézrátételes módszer egyben bocsánatkérés is lehetett, amiért a kialakult szituáció miatt képtelenek voltak egymással szót váltani, csak a néma testbeszéd maradt a számukra. Miután pedig sikeresen elhagyta ő is a terepet, már csak három fiú vett engem körül, akiknek a kíváncsi pillantásával könnyebb volt megbirkóznom.

- Merre jártatok, Will? – érdeklődött a bátyámtól Andy, így az teljesen figyelmen kívül hagyott és átnézett felettem a haverjára.

- Lent voltunk a... - mondta volna szívesen, de szavai a torkában akadtak, miután sírásra álló szájjal megragadtam a dzsekijének szélét és könnyes szemekkel felnéztem rá. – Most ez mindegy. Ki ez a lány? – érdeklődött mérgesen, miközben le sem vette rólam a szemeit.

- Blackwell területén futottunk össze vele a közértnél. – mesélte Max higgadtan. – Veled akart találkozni.

- Velem? – kérdezett vissza a bátyám értetlenül. – Te nem akarsz beszélni? Ki vagy és miért hívtál Martinnak?

- Az igazi neved Martin Wilson. – mondtam neki halkan, testvérem pedig elfehéredett a döbbenettől. – Onnan tudom, hogy én Renée Wilson vagyok, a te... húgod.

Szegény fiú erre a merész kijelentésre sem mozdulni, sem pedig levegőt venni nem tudott, annyira elképedt. Mögöttünk a fiúk is hasonló döbbenettel figyelték az eseményeket, de úriemberhez méltóan nem szóltak bele a dologba.

Sokáig csak kínos csendben álltunk, mindenki a másikat nézte, de a legtöbben mégis Martintól vártuk el, hogy szóljon valamit erre a dologra, mert minél tovább hallgatott, annál kellemetlenebb lett ez a jelenet mindenki számára.

Leszorított szemekkel vártam, hogy Martin feleljen, de ahelyett, hogy ezt tette volna, csak gyengéden megfogta a kezem és kicsavarta belőle bőrdzsekijének anyagát, majd messzebb tolta a kezemet magától, én pedig úgy éreztem, beletörik a lelkem ködös és lenéző pillantásába.

- Sajnálom, de attól tartok, összekeversz valakivel. – jelent meg egy halvány mosolyféle az ajkai szélében. – A nevem nem Martin, hanem William és nem tudom, honnan szülted, hogy a bátyád vagyok, de ki kell, ábrándítsalak – kérlek, csak ne mondd azt, amire gondolok, hogy mondani fogod. – Nekem sohasem volt húgom.

Ismeritek azt a hangot, amikor eldől az állótükör és az egész darabokra törik, a padlót pedig csörömpölve elöntik az éles szilánkok? Na, hát épp ilyen hangosan és fájdalmasan tört össze az én lelkem is abban a pillanatban, mikor Martin sajnálkozó tekintettel állította, hogy nincs húga. Soha nem is volt és soha nem is lesz, bennem pedig ezzel az egy mondattal egy világot borított össze.

- Mi? Szóval az egész csak vaklárma volt? – kérdezte hangosan felnyerítve Max, mire a jobbján álló Andy erősen tarkón vágta.

- Kussolj már, te borsóagyú barom! – szólt rá ingerülten, mire Max megvakarta az ütés helyét. – Will, biztos ez? A lány erősen állította, hogy a rokonod. Először mi sem akartunk neki hinni, de nem tűnik olyannak, mint aki hazudna és kitalálna egy ilyen mesét. Elvégre, most őszintén, ki akarna a te testvéred lenni?

- Így van! – helyeselt Max is. – Azt állítod, hogy Renée leutazott New Yorkból idáig, csak azért, mert egy random balekot akart szívatni? Ez hülyeség!

Martin ennek a kioktatásnak a hallatára ismételten csak elmosolyodott, arca most először tükrözött békét és nyugalmat, amint lehunyt szemekkel engedte el a füle mellett két kísérőm megjegyzéseit.

- Sajnálom srácok, de én tényleg nem tudok mit tenni. – mondta megenyhült hangon Martin. – Kicsit ki is vagyok emiatt. Először az a kalapos fickó vett üldözőbe, most meg hirtelen megjelenik a húgom New Yorkból, aki soha nem is létezett? Ez abszurdum, szóval köszi, de nem veszek részt benne.

- Ne állítsd azt, hogy hazudom! – kértem ki magamnak hangosan felkiáltva, mire ismét mindenki meghökkent. – Csak azért, mert te szakítottál a régi életeddel és Bostonba menekültél, ne gondold, hogy az az élet, amiben egykoron részed volt, nem létezik! – oktattam ki én is, szemeimből addigra már patakokban folyt a könny. – Jól tudom, hogy a bátyám vagy és csak hazudsz, bár nem tudom, mi okod van rá. Igazság szerint nem is érdekel! Én eljöttem ide, hogy találkozhassam veled, otthagytam az egyetemet miattad, összevesztem anyánkkal és felesleges aggodalmat okozok a barátomnak, Jasonnek csak azért, hogy megtalálhassalak és hazarángassalak végre! Mert aggódtam érted, mikor megtudtam, hogy mi van veled. Azt akartam, hogy újra egy család legyünk!

A lehető legkellemetlenebb érzés volt a közel huszonöt éves, nem létezőnek hitt bátyám előtt életemben először kisírt szemmel és vérvörös arccal állni egy ilyen klisés, nyálas szöveg után. Nagyon elkeserített, hogy ennyire a semmibe vesz és csak remélni mertem, hogy az egész tagadása csak egy hazugság, mert ha tényleg nem ő a bátyám, akkor már sejtelmem sincs, mihez kezdjek ezek után. Az csak egy dolog, hogy nem lenne több keresnivalóm Bostonban, de kezdhetném az egész kutakodást előröl, ami kimondottan bosszantó.

- Egyébként is, - tettem azért még hozzá az előbbi monológomhoz. - csak, hogy tudd, a kalapos pasit is én küldtem a nyakadra, hogy megtalálhassalak. Ő az én kérésemre követett téged és nekem akarta kideríteni, hogy hol vagy. Nem azért volt a nyomodban, mert rosszat tettél. Bár tény, hogyha vaj van a füled mögött, akkor jogosan voltál pánikban miatta.

Egyszerre zúdítottam mindent az állítólagos fivérem nyakába és egyáltalán nem csodáltam, hogy ledöbbentette mindaz, amit Mr. Robertsről mondtam el az imént. Nem csak ő, hanem Andy és Max is összenéztek ennek hallatán, hiszen már előttük is világossá vált, miért kereste két gyanús alak is Willt ilyen rövid időn belül. Tudtam, hogy mindhárman csúnya húzásnak gondolják ezt a "magánynyomozó felbérelése" dolgot, elég volt csak rájuk nézni. Viszont nem tehettem mást, mert anyám nem volt hajlandó segíteni nekem a fivérem felkutatásában.

Martin – ha egyáltalán jogosan hívom őt így – elképedt ábrázatát nemsokára egy újabb mosolygó, derűs arc váltotta fel, ami bizalmat ébresztett bennem, de valami sötét volt ennek a megnyugvó aurának az oldalán. Mindkét kezét a vállamra helyezte, szemeivel mélyre ásta magát a tekintetemben és abban a pillanatban úgy éreztem, tényleg megtaláltam a bátyámat.

- Tényleg sajnálom! – mondta egy vérszegény vigyor mellett, de nem gúnyos volt ez, hanem őszinte és bíztató. – Menj haza, Kölyök!

Ledermedtem ettől a búcsúszótól és az, hogy volt képe engem ilyen egyszerűen lekölyközni, mindennek a teteje volt. Nagyon mérges lettem, szívem szerint az őszinte szavaim helyett most az öklöm vágtam volna az arcába, de szerencséjére nem voltam ilyen harcias természetű amazon, inkább az észérvekkel való meggyőzés volt az erősségem, de az Martin esetében eddig sikertelen volt.

A bátyám egyszerűen elengedett, ismét zsebeibe bújtatta a kezeit, majd megkerülve engem és Maxéket, elhaladt mellettünk és ő is a raktárak felé vette az irányt.

- Na de, Will! – kiáltott a srác után Andy, de ő nem állt meg. – Mi legyen most? Akkor ennyi volt?

- Ahogy mondod. – helyeselt neki Martin.

- Oké, de... mit csináljunk most vele? – kérdezte Max aggódóan, miután rám pillantott és a bátyámtól várta a megváltó tanácsot.

- Kísérjétek haza! – felelte erre egész egyszerűen és intés gyanánt megemelte a kezét. – Ne hagyjátok, hogy egyedül mászkáljon Blackwell területén, a végén még az emberei kezére jutna. Ha pedig nagyon szimpatizáltok vele, akkor segítsetek megkeresni neki az igazi bátyját!

Andy mérgesen harapott a nyelvére, úgy tűnt, szeretne az érdekemben még egy-két szót váltani Martinnal, hátha meg tudná győzni, de persze nem tette. Max mindeközben sajnálkozóan nézett engem, én pedig igyekeztem nem tudomást venni erről, jóformán rá sem néztem a srácra, mintha fel sem tűnne, hogy épp szánakozik.

Martin egyszerre megállt, lépteinek halk nesze pedig abbamaradt, így mindhárman kíváncsian néztünk az irányába, reménykedve, hogy talán a végére mond egy pár kedvesebb szót, vagy talán meggondolja magát és nem hazudok tovább sem nekem, sem pedig magának azzal a baromsággal, hogy ő nem a bátyám. Én legalábbis bíztam ebben a csodában és hittem, ha elég erősen kívánom ezt az égiektől, akkor megszánnak engem.

- Ja, még annyit, - fordult ekkor vissza felénk, arcáról lerítt, hogy nagyon büszke magára valami miatt. – Nem tudom, honnan vetted, hogy Martin Wilsonnak hívnak. Azt sem tudom, hogy a magánnyomozó haverod honnan szülte, hogy a bátyád vagyok, de az igazi nevem Becker. Szóval tényleg bocs.

Igen, a bátyám még az utolsó mondatával is jól gyomorszájon rúgott és, ha valamit, akkor ezt a búcsúzkodást sohasem fogom neki megbocsájtani. 

1988. Október 12. - A bátyám megtagadott...