A szorító irányából érkező halálhörgések és rászámolások vegyítve a zenével teljesen elborították a hallójárataim, szinte ragacsként kapaszkodtak meg az agyamban. Foltokba verődve bámult a tömeg, egyesek csalódottan és szörnyülködve, mások pedig örömmel vigyorogtak, miközben a ringben küzdők helyett is megízlelték a győzelem édes ízét. Tudtam jól, hogy ezek még a kisebb meccsek csupán, a fő mérkőzések hátra vannak a késő estére, de már ezekre a küzdelmekre is rengetegen fogadtak és, ahogy értesültem róla, a legnagyobb szórakoztatást mindenki Graalmantól várta. Ő volt a főműsorszám már egy ideje, a ring veretlen királya.

Alison ijedten kapott Nate karjába, mikor felzendült a kényes kérdés Blackwell egyik emberének szájából, aki a vállára kapta a kezét. Szőke társunk olyan szerencsétlen módon akadt össze egyből az ősi ellenségeivel, hogy a sors otromba fintorának is el lehetett volna könyvelni az egészet. A lány egy csöppet visszább húzta Natet, aki összeráncolt homlokkal és vérfagyasztó szemekkel méregette a férfit, akinek nekiment.

Én csupán két lépéssel álltam távolabb a tetthelytől, így mind az öt emberre tökéletes rálátásom jutott, a sértettebb félben pedig azt a srácot véltem felfedezni, aki legutóbb a bolt mellett, cigizvel a szájában mulatott a pocsolyás kalandomon. Sötétbarna haja egy kis hajzselé segítségével épp olyanra beállított volt, mint Masoné, arcáról csak úgy virított az undor, mikor meglátta Nathanielt, akit legutóbb jól elgyepált. Fehér pólót hordott, rajta egy fekete dzsekivel és sötét farmerrel, és kábé olyan érzetett keltett a megjelenése, mintha ő volna az ifjabbik Blackwell.

Mellette ott állt még természetesen Ryan, hiszen tőle én nem tudtam megszabadulni azóta, hogy keresztezte utunkat a sors, másik oldalán pedig egy igen fiatal srác álldogált értetlenül a helyzet előtt, akivel azelőtt még sohasem találkoztam.

- Nézd, én megmondtam, hogy itt lesznek! - mondta rövidest, amiből arra következtettem, hogy ő lehet Nick, akiről mindenki beszélt. - Neveztek és tényleg eljöttek.

- Van vér a pucádban, Öcskös. - kicsinyítette le Nathanielt ezzel a becenévvel, a fiú pedig látszólag jobban harapott erre a megszólításra, mint a teljes keresztnevére. - Csinos kis monoklid van. - röhögött fel horkantva, Nate pedig ökölbe szorította a kezeit.

- Nahát, Jack barátnőjét is elhoztátok magatokkal? - kérdezte hetykén Ryan Alison felé nézve, aki a punk hátának biztonságát élvezte, majd a srác lassan észrevett engem is. - De, amint látom, már két csajjal feszítesz. Jól megy a sorod, Nathaniel.

- Hogy telik neked ennyire nőre? - kacagott fel Nick is. - Biztos nem a ronda pofád miatt szeretnek.

Kétségbeestem. Ezért volt olyan veszélyes eljönni a pult közeléből, míg Martinék a bejelentkezést rendezték és én sejtettem valahonnan, hogy ez lesz a vége, ha felelőtlenül elszökünk. És tessék, igazam lett.

Nathaniel lábai remegtek, amint a három félnótás előtt állt egy szál magában, oldalán csupán két lánnyal, akiktől aztán tényleg nem várhatta el a segítséget. Hiába bizonygatta magában, hogy képes szembenézni azokkal a srácokkal, akik legutóbb olyan nagy traumát okoztak neki, még nem állt készen rá, mégis bátran tűrte a halálos pillantásokat. Ajkait összepréselte és megpróbált egy kis férfiasságot tanúsítani, de éppen hogy csak összejött neki a szilárd állás, a névtelen srác újból megszólalt.

- Össze ne szard magad, Kölyök! - nevetett halkan. - Mi nem fogunk bántani, míg ő nem mondja! - mutatott ekkor az épület nyugati falánál bandázó alakokra, akik mind egy szálig Mason emberei voltak.

Talpig sötét ruhában, rosszarcú fazonok. Némelyiknek pohár volt a kezében, amiből röhögve sört vedeltek, miközben Mason Blackwell a csoportja közepén kémlelt körbe a neki tetsző tájon. Oldalán két rettentő lengén öltözött, agyonsminkelt lány kényeztette őt, ahol csak érték, de olyan finoman értek hozzá, mintha porcelánból lenne. A társaságban voltak még nők rajtuk kívül is, némelyik külön ácsorgott, mások pedig egy-egy pasi karjára kapva, de nehéz volt megállapítani, hogy csak alkalmi partnerek-e, vagy komolyabb kapcsolatról van szó. Igazából nem is volt fontos.

A férfiak sokan voltak, jóval többen, mint amennyivel eddig találkoztam Mason bandájából és, szinte el se mertem hinni, hogy ilyen nagy mennyiségű embert tart a markában ez a pasi. Belegondolva, hogy eddig hányszor akadhattam volna bele egyikbe-másikba, mióta Bostonban élek, elöntött a félelem és az én tagjaim is remegni kezdtek. Főleg akkor, mikor eszembe jutott Mason ígérete, amit szombat este tett nekem arra az esetre, ha a bátyámék mégis megjelennének a terepen. És ez be is következett, tehát volt okom félni nem is kicsit.

Minél inkább bámultam megrögzötten Masont, annál inkább vívtam ki magamnak azt, hogy ő is megtaláljon engem a tömegben. Hiába tudtam, hogy így lesz ez, ha még sokáig kísérem figyelemmel, egyszerűen képtelen voltam róla levenni a szemeim és, mikor igéző, mélyfekete tekintete találkozott az enyémmel, úgy éreztem, mintha körülöttem egyszerre minden megszűnne. Mintha csak mi ketten volnánk a teremben, senki más, és kilométerekről is kiszúrtuk volna egymást, mintha a végzetünkbe lett volna kódolva. Ajkaira gúnyos mosoly szökött, mikor meglátott minket Nathaniel oldalán, így tisztázatlanná vált, hogy külön nekem örül-e, vagy Natenek, esetleg annak a ténynek, hogy a bátyám egész bandája megtisztelte őt a jelenlétével. Egyből leaggatta magáról a barátnői vékony karjait, majd az egyik derekába kapva elindult előre, a kialakuló veszekedés felé.

- A helyi nyomorultak hajlandóak voltak idedugni a képüket? - kérdezte végignézve hármunkon, miután Ryanék helyet biztosítottak nekik maguk mellett. - Ti tényleg nem értetek a szép szóból. - csóválta a fejét, majd lesajnáló tekintete ismét rajtam állapodott meg. - Neked meg lehetett volna több eszed.

Megilletődésemben eltátottam az ajkaim kissé, mintha szólni készülnék valamit, bár ha akartam volna sem lettem volna képes beszélni. Tekintetemet csak rémülten kapkodtam Mason és az őt ölelgető lány között, ami arról árulkodhatott, hogy egy cseppet zavarba ejtett a látványuk. A körénk gyűlt srácokról meg is feledkeztem, rájuk sem mertem pillantani és féltem is felmérni az erőviszonyokat, mert túlzottan is nagy volt a különbség a két csapat között.

Mason kaján vigyorral díjazta a hamis féltékenységről tanúskodó vizsgálódásom, Nathaniel pedig védekezően kapott a kezemért, hogy magához húzzon.

- Hagyd őt békén! - kezdett hősködni, mintha önmaga akarná ezúttal keresni a bajt, csakhogy bizonyíthassa, másodjára nem követi el ugyanazt a hibát, mint egy héttel ezelőtt.

- Neked meg mi bajod van? - morogta felé Mason. - Nem kis bátorság kellett, hogy elgyertek ide, mindazok után, amit ígértem. William tényleg őrült, ha kockára meri tenni a saját családja testi épségét. - idézte fel ekkor a srác a nekem ígért egyezséget, Nathaniel szemei pedig elkerekedtek.

Blackwellnek egyből leesett, hogy a srác döbbenete az iménti mondatából adódik. Biztos voltam benne, hogy rájött, Natenek fogalma sem volt arról, hogy előtte már nem titok a Martin és köztem húzódó, testvéri kapcsolat. Igaz, a szöszi akkor kómában volt, mikor Masonnak elmondtam, hogy Martin húga vagyok, tehát nem csodáltam, amiért így ledöbbent.

- Ezt meg, hogy érted? - kérdezte vissza Nathaniel gyanakvóan, amivel még inkább Blackwell feltevését igazolta. Ha csendben maradt volna, akkor talán nem sütött volna le a képéről, hogy ráébredt, mekkora bajba is kevert engem, mikor megkérte, hogy tartsak velük ma este. Jóval nagyobb bajba, mint azt elsőre gondolta.

- Hé, hát itt vagytok! - tette ekkor a szőke fiú vállára a tenyerét Martin, mire Nate egy pillanat alatt kizökkent a magát ostromló gondolkodásból. - Mindenütt ke... - folytatta volna szívesen a mondandóját a bátyám, azonban a pillantása hamar félrecsúszott Nathaniel mellett, így észrevéve az előtte szobrozó Masont, aki nagyon nagy élvezettel élte meg ezt a reménytelen helyzetet.

- Lám, lám, az emlegetett szamár. - ironizált kissé gyerekesen, majd még erősebben szorította magához az oldalán csüngő csajszit, mintha ezzel akarna felvágni a bátyám előtt. - Milyen kicsi ez a város, nem igaz, William?

- Mason. - köpte a férfi nevét undorral Martin. - Azt hittem, sitten vagy.

- Voltam, de nem jutottam el a börtönig, csak a fogdában tartottak bent, ami számotokra már biztos nem olyan ismeretlen, ugye? - kérdezte aláásva ezzel a srácokat, majd egy tizedmásodpercnyi időt szentelt arra, hogy rám nézzen csak, hogy megbizonyosodhasson a reakciómról. - De látom, a dzseki, amit adtam, jó szolgálatot tett. Már biztosan nem fázol annyira, hogy ezért önként ülj a rácsok mögött.

- Muszáj a múlton rágódnod még ennyi év után is? - kérdezte a fivérem összerántott szemöldökökkel, mire Mason savanyú mosolya tovább ívelt.

- Igaz is, elvégre nem azért jöttetek ide, hogy bájcsevegjünk, nem? - tette fel a költői kérdést, majd automatikusan pillantott fel Martin mögött magasodó Chrisre, aki szúrós szemekkel vizslatta őt egész végig. - Jól megnőtt a barátod, mióta utoljára láttam. - ismerte el keservből és egy pillanatra, mintha aggályt hallottam volna ki a hangjából.

Martin erre már sokkal jobb kedvre derült, mintsem az eddigi beszélgetéstől és mellkasa előtt összekulcsolta a karjait. A háta szépen megfeszült, egyenesen állt Mason és bandája előtt, oldalán a barátaival és velem, mintha semmi oka nem lenne arra, hogy egy kicsit is szégyellje magát ezen a helyen.

- Ha nem ismernélek olyan jól, még azt hinném, megijedtél. - mondta kissé gúnyosan, Mason viszont csak prüszkölt egyet félig felnevetve.

- Ugyan, kérlek. - legyintett a plafonra nézve. - Már elég régóta birtokoljuk Edwarddal ennek a helynek a bajnoki címét, kétlem, hogy egy jöttment ruszkival képes lennél letaszítani a trónunkról, de ami azt illeti, nem is nagyon akarom megtudni, meddig jutnátok el Graalmannal szemben. - vázolta a helyzetet komoran, majd összeráncolt homlokkal és vérontó pillantással küldte el gondolatban Martint a halálsorra. - Húzzatok el innen!

- Csak nem tényleg félted a trónod, Mason? - feszítette tovább a húrt a srác, Blackwell pedig egyre türelmetlenebbnek tűnt ezt hallva. - Ennyivel nem fogsz minket kidobatni innen, remélem, ezt tudod. Már neveztünk a versenyre és elhatároztuk, hogy elpicsázzuk a szép, szőke barátod valagát, amiért az elmúlt időben megpróbáltatok kipaterolni a városon kívülre, mintha ez a hely a tiétek volna.

- Valamivel büntetnem kell az áruló, tolvaj William Beckert. - sziszegte Mason, majd ismételten rám pillantott a szemei sarkából. - Lawson már nincs is a környéken, ha jól tudom.

Az elhangzott vezetéknév nem tűnt számomra ismerősnek, azonban Martint igencsak hidegzuhanyként érhette ez az információ. A többiek arcára is vegyes érzelmek ültek ki, mintha jól ismernék ezt a figurát, akiről Blackwell beszélt.

- Tudod, hogy hol van most? - kérdezte akaratán kívül is Martin, Mason azonban csak megrántotta a vállait.

- Tudja a fene, de Daniellel látták utoljára. - felelte kelletlenül, mire leesett, hogy csakis Joshról lehet szó. - Viszont, ha újra meglátom a környéken, biztos nem állok jót magamért. Veled sem leszek túlzottan könyörületes, viszont fáj bevallani, de ma nem akarok a ringen kívül vérfolyást látni. Az ingyen szórakozásból semmi hasznom nincs, az itteni népnek pedig nem tartozom ezzel, szóval... - nyúlt ekkor a kabátjának zsebébe, amiből pár százast halászott elő és elkezdett néhány bankjegyet leszámolni, amit mi igen bosszúsan, Mason emberei pedig elhűlve követtek nyomon. - Itt egy kis pénz, kábé a nevezésetek díja. Ezt nem kérem vissza, ha most azonnal eltűntök innen és nem látlak meg titeket még egyszer itt. - kacsintott ravaszan a férfi, Martin pedig kívülről úgy nézett ki, mintha elgondolkodott volna az ajánlaton.

Remegő kezekkel közelített a félbehajtott papírpénzekhez, amik Mason csontos ujjai közt vesztegeltek, de az utolsó egy centiméteren a bátyám megálljt parancsolt a mozdulatainak. Ellensége némiképp értetlen fejjel díjazta ezt, Martin pedig visszatette maga mellé a jobb kezét és akaratlanul is kitört belőle a halk nevetés. Boldognak látszott, mintha azon élcelődött volna, hogy ha csak egy pillanat erejéig is, de sikerült lóvá tennie Mason Blackwellt a hamis mozdulataival. A srácok körülötte meg sem lepődtek azon, hogy vezérük ilyen kicsinyes poénhoz folyamodott, én pedig akaratom ellenére is elmosolyodtam Martin jókedvén.

- Bocsi, Mason, de azt hiszem, a jótékony viselkedés nem illik hozzád. - túrt a hajába a fivérem és hátrasimította rakoncátlan, fekete tincseit, amik nevetés közben a szemébe hullottak. - Már így is sokkal tartozom, nem véletlenül van szükségem a pénzre és szép kis summát ajánlottak azért, ha elgyepálom Graalmant, szóval... inkább tartsd meg a pénzed.

Mason erre csak összehúzta a szemöldökeit és dühösnek tűnt első ránézésre, de később már úgy láttam, mintha inkább csak tanácstalan lenne. Elkenődötten préselte össze ajkait és rakta vissza kabátja belső zsebébe a bankjegyeket, majd meglehetősen vidám arccal nézett fel újra a punk banda vezérére, aki még mindig sziklaszilárdan állt egyhelyben.

- Rendben van, William. - biccentett elnézően a férfi, a körülötte állók pedig nem győztek lépést tartani a diktátoruk gondolatmenetével és az értetlenségük az arcukon is megmutatkozott. - Három okból engedem meg csak, hogy maradj és tönkretedd a mai jókedvem. - emelte fel a jobb kezét a bátyám képe elé, hogy minél kellemetlenebbül érezze magát, majd az ujjait egyesével felhajtva kezdte el leszámolni az indokait. - Egy, kizárt dolognak tartom, hogy a túlméretezett, bevándorló barátodnak sikerülne megvernie Edwardot. Kettő, még a kisebb meccsekből sem tudsz annyi pénzt összeszedni, hogy megadd a tartozásod, szóval még mindig lesz mit törlesztened. És három, - vezette ekkor rám vissza a szemeit és most az egyszer gondosabban elidőzött rajtam a tekintetével, ami mindenki másnak is feltűnt. - már megvan az elégtételem a látogatásotokért.

Úgy éreztem abban a pillanatban, mintha Blackwell végszavával az összes többi tekintetet is kiérdemeltem volna, mivel mindenki engem méregetett a férfi példáját követve. Mintha én magam lettem volna a viadal győztesének trófeája, de Mason már előre kitervelte, hogy mindegy, ki nyeri a csatát, attól az ígérete be lesz váltva és én mindenképp pórul járok.

Éreztem, ahogy a testem fentről lefelé lezsibbad és megremeg a félelemtől, a vállamon hagyott, fekete seb pedig égető fájdalommal kezdett sajogni. Ezt pedig csakis a goromba srác pillantása válthatta ki, akinek jelenlétére ilyen furcsán reagáltam. Ijedten kaptam a tekintetem Martinra, akinek fogalma sem volt, mihez kezdjen Mason előbbi monológjával, mert csak hasonlóan kétségbeesett bambasággal meresztette rám a szemeit, úgy, ahogyan én rá. Biztosra vettem, hogy értette a célzást és akkor körvonalazódott benne, mekkora bajban is vagyok vele együtt én is. És hiába volt a hősködésem, hogy velük együtt akarok részese lenni a veszélynek is, ha arról van szó, ráébredtem, hogy se én, sem pedig a bátyám nem állunk készen arra, hogy ekkora árat fizessünk a méltóságunkért.

Az íratlan fogalomként létező bátorságom eredménye az lett, amit Mason egy héttel ezelőtt jósolt nekem.

- Ajánlom, hogy érezzétek jól magatokat. - karolt bele ismét a barátnőjébe és incselkedő mosolygás mellett megfordult és tovább sétált. - Mert ez az éjszaka lesz az első és utolsó lehetőségetek rá! - tette azért hozzá, majd az emberei társaságában arrébb állt.

Rettentő szívfájdalmat okozott nekem a látogatása, ahogyan a többiekben is megmozdult valami pánikra emlékeztető érzés, ők azonban mégis... felperzselve álltak az új kihívás előtt.

1988. Október 27. - Beleboltlottunk az ellenségbe.