Másnap reggel korán keltem a munka miatt, amit azóta is nehezemre esett megszokni, hiszen nem voltam a jó és kipihentető alvásomról híres. Ha nem volt meg a nyolc óra minimum, úgy néztem ki kora hajnalban, mint a mosott rongy és, a mostani helyzetemet elnézve nem is csodálkoztam azon, hogy nem tudtam rendesen kialudni magam.

Kikászálódtam az ágyból és utam egyenest a stúdiós lakásom aprócska fürdőjébe vezetett, ahol mindenekelőtt egy frissítő, reggeli zuhanynak vetettem alá magam. A vizet enyhén langyosra állítottam, hogy egyszerre legyen kellemesen meleg és elég hűvös ahhoz, hogy tartósan kiverje szemeimből az álmot, amik még mindig dagadoztak az órákon át tartó könnyezések végett. A vasárnap délutánom sem telhetett el úgy persze, hogy nem bőgtem volna el magamat félóránként és lefekvéskor elaludni is csupán úgy voltam képes, hogy álomba sírtam magam, aminek meg is látszott hétfő reggel az eredménye.

A tükör előtt állva tanulmányoztam fásult és megviselt arcomat, ami úgy nézett vissza rám a homályos felszínről, mintha egy idegen volnék. Fel sem ismertem önmagam, pedig nem láthattam a falba zárva mást, csakis Renée Wilsont, mégis úgy éreztem, árnyéka vagyok az egykori lánynak, aki Boston előtt voltam. Kereken két héttel ezelőtt érkeztem meg a városba, de olyanná váltam, mint egy zombi.

A szemeim alatt lila táskák húzódtak a fáradtságtól és a sírástól, arcom jobb oldalán még mindig halványan megmutatkozott Ryan fájó pofonja, amit aznap este osztott nekem ki, mikor az egész bandával találkoztam a közértnél. A szám száraz és cserepes volt, alsó ajkamon pedig egy varosodott seb éktelenkedett.

- Szépen nézek ki, mondhatom... - suttogtam halkan a csaptelepnek támaszkodva, miközben lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen tovább bámulnom a saját arcomat.

Tudtam, hogy önzőség volt tőlem magamat sajnáltatni, hiszen Nathaniel sokkal rosszabbul járt, mint én, ráadásul az egész szituációt magamnak köszönhettem, de még mindig nem voltam felkészülve arra, hogy elviseljem a tetteim súlyát, ráadásul csak még több problémát vállaltam azzal, hogy nem fékeztem meg a bátyámékat abban, hogy induljanak a bokszviadalon. Azt viszont megbeszéltem Martinnal, mikor tegnap hazakísért, hogy a mérkőzésig nem fogom őket meglátogatni és nem is fogok velük tartani a Ringbe.

A zuhany miatt a hajam vége sajnos vizes lett így, az otthonról hozott hajszárítómmal segítettem egy kicsit a frizurámon. Átfésültem a rövid, vállaimig éppen elérő, gesztenyebarna hajam, aminek enyhe hullámait képtelen voltam világéletemben simára kifésülni. Nem is szerettem volna, mert frufru híján nem illett volna a szögegyenes frizura az arcomhoz.

Halvány sminkkel próbáltam meg eltakarni a sérüléseimet, amiket nem szerettem volna, hogy bárki is meglásson, a szétcincált szövetkabátom helyett pedig elővettem a szekrényből egy bundás farmerdzsekit, amelyet eddig talán csak pár alkalommal hordtam azelőtt. Emlékszem, eredetileg magammal sem akartam hozni, de végül nagy szerencse, hogy másképp döntöttem.

Hosszadalmas készülődés és ideges veszteglés után elindultam a munkába, reménykedve abban, hogy ezúttal semmilyen kellemetlen meglepetés nem fog érni utam során. Egyedül a jegygyűrűmön járt az eszem, mert azt mindenképp szerettem volna megkeresni, de a műszakom előtt sajnos nem fért bele az időmbe, tegnap pedig nem is mertem kilépni a lakásból. Igazság szerint még mindig nem éreztem késznek magam arra, hogy újból a kisbolt közelébe merészkedjem, de nem hagyott nyugodni annak tudata, hogy elvesztettem a gyűrűmet.

A bakancs, amit Alisontól kaptam, meglehetősen hatásosnak bizonyult a pocsolyák ellen, azonban iszonyatos fájdalmat okoztak. A talpai kemények voltak, nem éreztem bennük a földet a lábaim alatt és mindkét cipő úgy törte a sarkaim, hogy féltem, a nap végére véresre dörzsöli őket a bőr.

- Jó reggelt! – köszöntem be hangosan az étterembe, mégis vérszegényen, mikor beértem a munkahelyemre.

Pár percet késtem csupán, Debbie már a pult mögött várt rám átöltözve és előkészülve a nyitásra. Mikor meglátott, enyhe mosolyt erőltetett fáradt arcára, de tudtam, hogy nagyon boldog, amiért újra láthat. Én is örültem, amiért vele dolgozhattam és úgy véltem, remek barátnőkké váltunk az elmúlt hétben, mióta együtt dolgoztunk.

- Jó reggelt neked is, Renée! – üdvözölt engem bazsalyogva, én pedig megerőltettem magam és kicsikartam egy gyenge mosolyfélét, ami azonban igencsak hamiskásra sikerült.

Debbie egyből észrevette, hogy valami nincs rendben aznap reggel velem és, miközben a pulthoz közeledtem, meg is ragadta az alkalmat arra, hogy rákérdezzen erre.

- Minden rendben van? Jól érzed magad? – kezdett faggatni engem furcsállva és amennyire csak kitellett tőlem, igyekeztem véka alá rejteni a letargikus hangulatomat.

- Persze, minden oké. – füllentettem egy újabb, erőltetett mosoly mögül, Debbie viszont elhúzta a száját. – Megyek és átöltözöm. Csak egy perc...

Hátat fordítottam a lánynak, hogy ne kelljen a hazugságaim közben a szemeibe néznem és megindultam az iroda felé, ahonnan az öltözőnk is nyílt. Debbie azonban egy szavamat sem hitte és rögvest elkapta gyengéden a csuklómat, így nem jutottam be az ajtón.

- Renée! – szólított meg ismét, de most sokkal aggályosabban. – Ne hazudj nekem, kérlek! Látom rajtad, hogy valami nincs rendben, szóval ki vele! Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.

Majdnem megint sikerült elsírnom magam erre a megnyilvánulásra, de már kezdtem unni, hogy ennyire báránylelkű vagyok. Különben is csont szárazak voltak a szemeim, mivel az utóbbi két napban az összes könnyemet elfolyattam, mégis éreztem, hogy mélyről a maradék még a felszínre kívánkozik.

Lassan fordultam vissza barátnőm felé, nedvességtől csillogó szemeimet pedig kétségbeesetten emeltem rá, de még most sem mertem igazat szólni.

- Tényleg minden rendben. – jött az újabb hazugság, Debbie pedig elszörnyülködött a látványomtól.

- Uram Isten, Renée! – jajveszékelte, jobb kezét pedig az arcomhoz kapta, mikor megpillantotta a szám alatt futó sebet és a félig takart pirulást. – Mi történt? Ki tette ezt veled?

Debbie szorosan átölelt, karjai között pedig először elveszettnek éreztem magam, de a bánatom hamar eluralkodott rajtam és én is viszonoztam a bensőséges gesztust. Addigra már a könnyeim is kicsordultak, de nem tudtam eldönteni, hogy mitől. Talán a félelemtől, vagy inkább attól, hogy végre megnyugodhattam és biztonságban éreztem magam?

- Meséld el, mi történt! – utasított a lány szinten könnyezve, amint eltávolodtunk egymástól. – A srácok miatt volt, igazam van? Megmondtam, hogy ne barátkozz velük, mert ez lesz a vége!

- Nem, nem ők tehetnek róla. – ingattam a fejem megszégyenülve és megtöröltem közben a szemem. – Csak magamat hibáztathatom, nekik semmi közük hozzá. Ugyanazok az alakok voltak, akik már egyszer rám támadtak és Andy mentett meg tőlük.

- Szóval megint bántalmaztak azok a szemetek. – csikorgatta a fogait a lány. – Tettél feljelentést, ugye?

Erre a kérdésre csak némán lehajtottam a fejem. Bevallom, gondoltam rá, hogy segítséget kérek a rendőröktől, de jól tudtam, hogy ezzel is csak a bátyám és magam alatt vágnám a fát. Előszeretettel mondtam volna Debbie szemébe az igazat, hogy eszem ágában sincs feljelenteni Masont és bandáját, de ezt ő úgysem értette volna meg.

- Renée! – kiabált velem, hiszen a hallgatásomból egyből rájött, hogy nem mentem el az őrsre.

- Te ezt nem értheted, Debbie! – szorítottam ökölbe a kezeim. – Nem tehetek bejelentést rájuk, mert akkor csak rosszabb lesz. A bátyámék már évek óta hadakoznak velük és semmit nem tudtak elérni, ráadásul ennek a bandának a vezetője olyan könnyedén kikerült a sittről, hogy szerintem a rendőröket is sakkban tartják.

- Tehát tényleg a bátyád és a barátai tehetnek arról, hogy megsérültél. – forgatta ki a szavaimat könnyedén, én pedig elszégyellve pillantottam félre. – Huh... Szóval így vigyáznak rád a híres-neves fiaid. – sóhajtott lesajnálóan, én viszont nem szóltam vissza érte, mert tudtam, hogy jogosan mérges Martinékra. – Megmondtam, hogy légy óvatos, mert könnyedén bajod eshet közöttük! Számodra semmi jó nem származik abból, ha olyan alakokkal veteted körbe magad, mint ezek a srácok. Figyelj, én nem tilthatom meg, hogy találkozz a testvéreddel és nincs is közöm ahhoz, hogy mit csinálsz, de aggódom érted és úgy érzem, a bátyád képtelen vigyázni rád. Jól gondold meg, hogy érdemes-e a közelében maradnod! Ennek nagyon csúnya vége lesz, Renée!

- Tudom jól, Debbie! – fakadtam ki ismét és önkényesen a lány karjaiba borultam. – De nincs más választásom. A fivéremnek szüksége van rám, muszáj őt megmentenem. Vállaltam ezt az egészet, de nem gondoltam, hogy ez lesz majd belőle. Hidd el, én magam is félek, de rajtam kívül senki más nem tud segíteni Martinnak.

- Én megértem, hogyan érzel, de muszáj elővigyázatosabbnak lenned!

- Igazad van és köszönöm, amiért aggódsz. – szipogtam keservesen és szorosabban kezdtem magamhoz szorítani. – Ne félj, egy ideig nem találkozom a srácokkal, szóval biztonságban tudhatsz. Tényleg örülök, hogy így magadon viseled a gondjaim.

- Már hogyne lenne így. – nevetett fel egyszerre boldogan és sírva. – Hiszen te vagy az egyik legjobb barátnőm és fontos vagy nekem. Nem szeretném, hogy bajod essen.

Debbie simogatni kezdte a hajamat és megnyugtatóan kezdett fokozatosan engedni a szorításán, én pedig abbahagytam a sírást.

- Most viszont menj átöltözni, mert nemsokára nyitás van. – javasolta lelombozottan. – Munka után mindent megbeszélünk még, oké?

Vidáman elmosolyodtam, szombat este óta most először és beleegyezően bólintottam, majd el is tűntem az iroda ajtaja mögé, ahol átvettem a barna egyenruhámat és a kötényt.

A munka nemsokára megkezdődött a számomra, ami azért volt jó, mert a szerepem megkövetelte, hogy leadjam magamról a jelenleg megtört és depis személyemet. Végig mosolyognom kellett minden vendégre és a folyamatos koncentrálás miatt időm sem engedte, hogy a problémáimon agyaljak. Egyedül a munkámra összpontosítottam és teljesen kikapcsoltam az agyam.

🕗●🕤●🕛●🕝

A nap végén, míg a sétankat tettük Debbievel, volt időnk még megbeszélni, hogy mik történtek velem. Ezúttal teljesen őszinte voltam vele és elmeséltem az egész életemet töviről hegyire, hogy ő is átláthassa az egészet. Mondanom sem kell, hogy jól megsirattam ezzel, mert nehezen viselte, milyen szörnyű dolgokon kellett keresztül mennem azért, hogy ott tartson a kapcsolatom Martinnal, ahol jelenleg most.

- Nem baj, ha betérünk a boltba? – kérdezte a lány reménykedve és a közért irányába mutatott, ahol szombat este találkoztam Mason Blackwellel. – Vagy ez az a bolt, ahol az eset törtét?

- Ne is törődj vele! – ráztam a fejem, jeléül annak, hogy egyáltalán nem bánom, amiért elhív magával oda vásárolni. – Nekem is vennem kell egy pár dolgot vacsorára, szóval semmi gáz.

Újdonsült legjobb barátnőmmel betértünk életem legkeservesebb helyére, ahol már megannyi meglepetés ért, elvégre itt találkoztam először Andyvel és Maxszel, kétszer futottam bele Mason Blackwellbe, túlestem egy szörnyen kínos vásárláson Nathaniellel, akit ezek után jól el is gyepáltak az üzlet előtt, szóval mondhatom, nem mindig kellemes érzés ide visszajárni.

Gyorsan megvettük a kellő dolgokat vacsorára és minő véletlen, én ismét a mirelit kaja és a Dr. Pepper hamis kólája mellett döntöttem.

- Én erre megyek tovább. – mondta Debbie sajnálkozóan, miután kijöttünk az üzletből. – Szeretnéd, ha hazakísérnélek?

- Ah, ne! Hagyd csak, megleszek. – biccentettem mosolyogva. – Még van egy kis elintéznivalóm, szóval menj haza nyugodtan! Velem ne foglalkozz!

- Ahogy gondolod, de nagyon vigyázz magadra, jó? – kérte és parancsolta is egyszerre, majd átkarolva a nyakamon, fél kézzel megölelt búcsúzóul. – Akkor szia.

- Szia!

Egy ideig csak figyeltem csendben, amint a lány karcsú alakja távolodik tőlem, testhez simuló, vékony kabátját pedig ostromolta a hideg szél. Mikor már kellően messze volt tőlem, vettem a bátorságot, hogy felkeressem azt a helyet a bolt körzetében, ahol Mason bandájával hadakoztunk. Még néhol láttam Nathaniel piros vérét a macskaköveken csillogni, de a legtöbbjét már elmosta az eső, vagy belefolyt valamelyik pocsolyába.

Őrülten kezdtem keresni a jegygyűrűmet a mocskos és vizes földön, átjártam a bolt előtti területet keresztül-kasul, de hiába kémleltem erősen a földet, sehol nem láttam megbújni azt az átkozott ékszert. Olyannyira kétségbe voltam esve, hogy már a földön térdelve kezdtem kézzel kutatni az egyik pocsolyában, ami emlékeim szerint közel esett hozzánk a verekedéskor is, de hiába mártottam bele csuklóig a kezemet, kavicsokon és pár cigarettacsikken kívül semmi mást nem találtam benne.

- A fenébe! Ezt nem hiszem el. – kezdtem siránkozni megint és sós könnyeim esőként potyogtak bele a pocsolyába. – A rohadt életbe! – káromkodtam tőlem szokatlan módon, majd egy furcsa, köhögő hangra lettem figyelmes.

Felemeltem nedves arcom és kisírt szemeim, előttem pedig a bolt oldalában egy fiatal srác cigarettázott guggolva. Lassan fújta ki a füstöt, miközben tekintete összeakadt az enyémmel és élvezettel figyelte, miként turkálok olyan reményvesztetten abban az átkozott tócsában. Ami pedig a legborzasztóbb és legmegalázóbb volt a szituációban, hogy a srác nem volt más, mint Mason egyik embere, aki jelen volt a szombati bunyónál. Természetesen felismert és elégedetten vigyorgott rám, mintha tudta volna, hogy mit keresek.

Egy ideig csak félelemmel telt tekintettel bámultam a szemeibe, majd lassan felálltam és hátrálni kezdtem egy pár lépést, ő viszont meg sem mozdult a helyéről, csak megrögzötten figyelte, amint menekülök. Furcsa mosolyától rossz előérzetem támadt és rettegtem, mégsem éreztem azt, hogy bántani akarna. Sokkal inkább olyan volt ez, mintha gúnyt űzne belőlem, mert a jegygyűrűmet keresem, ami azonban már rég nem volt azon a helyen.

- Hé, te vagy az, Renée? – kérdezte ekkor mögülem egy ismerős hang, én pedig riadtan fordultam meg.

Andy állt mögöttem, kezét a vállamra tette és aggódóan nézett le rám, mintha megérezte volna, hogy valami nincs rendben. Nem is volt semmi sem. Max is vele volt, de az ő arcáról a tiszta tudatlanságon kívül semmi mást nem olvastam le.

- Tényleg ő az. – mondta örvendezve. 

- Mit csinálsz itt? – kezdett faggatni erre Andy, én azonban képtelen voltam felelni.

Az arcom eltorzult, amint újabb könnyeket préseltem ki a szemeimen és elbőgve magam, ráborultam Andy mellkasára, aki kétségbeesetten próbált elkapni engem. Semmit nem értett a reakciómból, amit nem is csodáltam, és igyekezett elszakítani magától, hogy a szemeimbe nézhessen és megtudhassa, mi az isten bajom van.

- Renée! Renée, minden oké? – kérdezte, mintha nem tudná, hogy semmi sincs rendben. – Mi történt? Felelj már, kérlek!

Nem válaszoltam. Ő ezt úgysem értette volna meg, tekintettel arra, mit érez irántam, valamint én magam is képtelen voltam bárminemű hangot kiadni. Mikor aztán a srác ráébredt, hogy teljesen felesleges velem bajlódnia, mert úgysem fogok semmit mondani, ismét magához szorított, én pedig megengedtem magamnak azt a luxust, hogy kiélvezzem a helyzetet és engedjek a csábításnak. Bármennyire is tudtam, hogy Andy és köztem sohasem lehet semmi az eljegyzés miatt, mégis voltam annyira gyenge, hogy kihasználtam őt.

Fogalmam sem volt, mi lett végül az ékszerrel. Örökre elmosta-e az ár, vagy csak egy szerencsés ember megtalálta, fogta és elvitte magával? De a legjobban mégis arra gyanakodtam, hogy Mason emberei jól tudták, hová is keveredett az én szeretett eljegyzési gyűrűm. 

1988. Október 24. - Debbievel legjobb barátnők lettünk.