Az egyik padon ülve firkálgattam a fülesemmel a fülemben. Lábam ütemesen járt közben, s nem zavartattam magam. Élveztem, hogy lyukasom volt, ellenben Jisunggal, aki felvette fakultációnak az irodalmat, szóval most azon ül. De legalább Mingi társaságában.

Arra lettem figyelmes, hogy valaki elém rak egy iható joghurtot. Felnéztem az illetőre, aki még mindig rajta tartotta a mancsát az italon, s mikor felvettük a szemkontaktust, leült elém. Kérdő tekintettel pásztáztam, s kihúztam az egyik fülemből a fülest, hogyha beszélni szeretne, akkor azt halljam.

- Szereted az epreset, igaz? – kérdezte a lány, én pedig egy félmosolyt ejtettem.

- Ez egy bocsánatkérés akar lenni? – döntöttem oldalra a fejem, ő pedig megforgatta a szemeit.

- Jó, igen. Szereted, vagy nem? – türelmetlenkedett, én pedig elhúztam a számat, ám az itókáért nyúltam.

- A banánosat jobban szeretem, de ez is megteszi – bontottam fel, s kortyoltam bele. Természetesen semmi ellenvetésem nem volt az epressel, de jobban csíptem a másik ízt.

- Sajnálom, hogy emlegettem, ráadásul idegenként – kezdett bele a lány, s közben ölében lévő ujjaival játszott. – Nem kellett volna, én is túlreagáltam – sóhajtott. – Az sem helyes, hogy rád akarják erőszakolni őt.

- Valóban – bólintottam. – Semmi közöm hozzá – kortyoltam ismét az italba.

- Akkor jók vagyunk? – emelte felém kisujját, amit egy ideig néztem, majd elmosolyodtam, s összekötöttem őket. A lány arcán is hatalmas somoly kerekedett, s innentől már nem is akart elmozdulni mellőlem. – Mesélnél magadról? Vagy nekem kell kiderítenem mindent rólad? – kuncogott.

- Hogyne – forgattam szemet. Azt hiányzott csak, hogy kutakodjon utánam. – Inkább kérdezz, hogy mire vagy kíváncsi – fordultam ismét a rajzomhoz, ő pedig hümmögve kezdett gondolkozni, s lábát lóbálta a padról.

- Van testvéred? – érdeklődött Yeji.

- Van egy öcsém, Jungwon – bólintottam, ő pedig halkan ízlelgette a nevet.

- Édes, hogy hozzád hasonlóan nevezték el. Legalább is az első szótagot megkapta – ingatta a fejét.

Nem voltam dühös a lányra. Akkor tényleg felment bennem a pumpa, de később beláttam, hogy ő nem tehet semmiről. Lehet, hogy csak nekem akart jót, csupán én fújtam fel. Heves természetem volt, annak ellenére, hogy egész csendes gyereknek számítottam.

Jobb pillanatomban kapott el, hiszen egészen megnyíltam neki. Nem volt rossz társaság, azt kellett, hogy mondjam, egész jól elbeszélgettem vele. Igaz, volt is miről. Még akkor is, ha úgy találkoztunk, mint két vadidegen. Bár, azt hiszem, minden első találkozáskor azok vagyunk. Ismeretlenek, s talán évekkel később is azok leszünk. Rejtély, egy porszem a hatalmas univerzumban.

Otthon természetesen semmit sem mondtam erről az egészről. Lényegtelen volt emiatt összehívni a szokásos kupaktanácsot, ami belőlem és a szüleimből állt. Jungwon sem volt már kicsi, viszont nem tartottuk elég érettnek, hogy ő is részt vehessen benne. Szerencsére már évek óta nem kellett összeülnünk, ugyanis nem volt akkora probléma, ami miatt beszélgetnünk kellene. Ezt sem tartottam érdemlegesnek, hogy megemlítsem nekik. Felesleges idegeskedés lenne csak.

Ellenben a Jimines üggyel, hiszen róla be sem állt a szám. Folyamatosan panaszkodtam, s még az osztályfőnökkel is beszéltem, hogy hadd próbáljam újra egy új festménnyel. Sértette a büszkeségemet, hogy pont én kaptam rá egy pontot, azt is azért, mert nullát nem adhatott. Ráadásul egyedül az enyém lett rossz. Az agyvérzés kerülgetett.

- Fogd be a szádat, jó táncos vagyok, csak a térdeim rosszak, ezért nem futok – húzta ki magát a lány mellettem, én pedig elnevettem magam, ugyanis egyszerűen nem állt össze a fejemben, hogy hogyan lehet valaki táncos, ha rossz a térde. Bár tény, laikus vagyok ezzel kapcsolatban.

- És ez hogy lehetséges? – álltam elé, dőltem a falnak, s mosolyogtam rá, hátha megfogom valamivel, viszont ő csak megforgatta a szemeit.

- Nehogy azt hidd, hogy minden táncos jó futó és hasonlók! Nagyon sokunknak vannak problémáik a térdükkel, mégis sok dologra vagyunk képesek. Ott van az a Picasso vagy ki. Van néhány olyan festménye, amit egy gyerek megcsinál, mégis az egyik legismertebb festő.

- Nincs összefüggés a kettő között – ráncoltam a szemöldökömet, a lány pedig csak nevetve ütötte meg a mellkasomat. A háta mögött megláttam felbukkanni Jisung alakját is. A fiú tátott szájjal állt a folyosó közepén, amikor meglátta, hogy kivel bohóckodok éppen. Rám eleve nem volt jellemző, hogy hangosan hahotázok, viszont ez kivétel volt. – Nem jössz ide? – kérdeztem rá, mire Yeji megfordult, hogy megnézze magának, ugyan kinek szólok.

- Tehát ő Han Jisung – bólogatott. – Aranyos fiú – mosolygott, amikor elénk ért a félénk srác. – Hwang Yeji vagyok – mutatkozott be, mintha nem ismerné őt majdnem mindenki ebben az intézményben. Azért a táncosoknak híre megy, nem úgy, mint nekünk, festőknek.

- Szia – hajolt meg kissé Jisung, s nagy szemekkel nézett rám.

- Mi megyünk átöltözni akkor. Majd találkozunk – intettem a lánynak, de ő még utánam szólt szórakozottan.

- Nehogy kiköpd a dohányos tüdődet futás közben! – mondta, én pedig, ha nem lennék eléggé jólnevelt, bemutattam volna neki.

Jisung egész odaúton faggatott, hogy mégis mi lelt engem, amiért hirtelen elkezdtem beszélgetni vele. Egyből túlgondolta a dolgot, s már össze is boronált minket, holott semmi ilyenről nem volt szó. Mingi talán meg is értené a helyzetet, viszont a díszpinty nem tud annyit, mint a gyerekkori legjobb barátom. Talán ezért is lát többet bele az egészbe, mint amennyit kellene. Bár nem is baj, amíg a saját fantáziájában él, s nem az én életemben kutat, addig teljesen elégedett vagyok.

Az öltözőből pont kijöttek a fiatalabbak, így nyugodtan el tudtunk kezdeni készülődni. Legalább is azt hittük.

Éppen a felsőmet vettem le, amikor beléptek a táncosok is, s szerencsétlenségemre pont Yeongcheol és Minho volt az a kettő, akik megérkeztek.

Hangosan nevetve lépték át a küszöböt, s mikor megláttak, sutyorogni kezdtek valamit. Mint két rossz gyerek, azt kellett mondanom.

- Csak itt van hely? Szomorú, na mindegy – indultak el felém, s mikor mögém értek, Yeongcheol „megbotlott", s a kibontott vize egy része a csupasz hátamra került. Egyből végigfutott rajtam a hideg, s meg is ugrottam hirtelen. Minho alig tudta visszafogni a nevetését, ellenben Yeongcheollal, aki meg se próbálta elfojtani. – Basszus, bocs haver – ütögette meg a karomat, míg én állkapcsomat megfeszítve néztem rá. – Azt hiszem, hogy nem ülök ide. Minden vizes. Pech – rántott vállat, majd sétált el szépen.

Ennek a baromnak mániája, hogy ami a kezében van, azt a nyakamba zúdítja? Hát az agyam eldobom.

Nem sokkal utánuk megérkezett Mingi és Jimin is. Mind a ketten furcsán néztek rám, s az előbbi egyből mellém is jött.

- Mi történt? – kérdezte, de én csak egy mélyről jövő sóhajt hallattam.

- Ideadnád a törölköződet? – kérdeztem, hiszen tudtam, hogy nála mindig van. Szerencsére nem faggatott, inkább kikapta a kért dolgot a táskájából, én pedig használatba is vettem, miután megköszöntem neki.

Jisung se jártatta a száját. Főleg, hogy a két rendbontó itt volt. Félt, hogy esetleg ő húzná a rövidebbet.

Miután megtörölgettem a hátamat, megpróbáltam kicsit a hajamra is rászárítani, kevesebb sikerrel, hiszen hamar megszólalt a csengő. Éppen ezért inkább felkaptam a pólómat, majd elindultam az udvarra, a többiekkel együtt.

Természetesen futással kezdtünk. Mingivel egymás mellett kocogtunk. Sokáig kézilabdáztam, az edzések miatt pedig nem volt ellenségem a futás. Annyit pedig nem cigiztem, hogy mint egy láncdohányos, kidőljek pár lépés után.

Jisung viszont nem szeretett sportolni. Egyszer már le is előztük őt, mert amíg ő az első körével szenvedett, addig mi már a másodikat róttuk. Ő vékonyabb is volt, mint mi. Én azért még mindig szoktam edzeni, formában tartom magam, Minginek meg táncosként jó az állóképessége.

Kipirultan, s lihegve álltunk a pálya szélére, amikor megérkeztünk, s csak néztük, ahogy Jisung lassacskán halad. Szerencsére nem csak ő volt a pályán. Az osztályomnak nem asztala a sport, így sokan kullogtak még hátul, néhányan pedig már feladták a harcot, s inkább sétáltak.

Még egy-két táncos is lézengett a pályán, köztük Minho is, aki lassacskán közeledett a díszpinty felé. Elfogott egy rossz érzés, amit nagyon reméltem, hogy nem fog bekövetkezni. Viszont nem így történt.

A két srác lába összeakadt, mert túl közel voltak, s mind a ketten elestek a salakos pályán. Hiába voltam fáradt, akkora adrenalinlöketet kaptam, hogy teljes erővel rohantam feléjük. Mingi is utánam jött a tesitanárral együtt. Tudtam, hogy Jisung elég gyengécske, ezért is rémített meg az, hogy ekkorát esett. Mikor odaértem, láttam is, amint felülve fogja körbe a térdét. Elég csúnyán lehorzsolta, vérzett is ráadásul, ám Minho sem úszta meg. Ő a könyökét sértette fel, a lábain csupán karcolások voltak.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem a díszpintyet, aki azzal volt elfoglalva, hogy sűrű szipogásával megakadályozza azt, hogy elsírja magát.

- Nagyon ég és nagyon fáj – hajtotta le a fejét, én pedig kezemet a hátára téve próbáltam kicsit lenyugtatni őt.

Lekísértük őt a pályáról, s bár vele szerettem volna menni a gyengélkedőbe, amíg leápolják a sebeit, nem engedtek. Ott volt Yeji, akinek felmentése volt, ezért őt küldték el, hogy figyeljen rájuk. Minho volt az egyedüli, aki visszatért hosszú percek múlva, s csak később jött Yeji, ám egyedül. Meg is kérdeztem őt, hogy hol hagyta Jisungot, ő pedig elmondta, hogy inkább az öltözőben maradt, de nem lesz baja.

Ez valahol megnyugtatott, ugyanakkor aggodalommal is töltött el. Tudom, hogy milyen érzékeny lelke van szegénynek, s elképzelni is rossz volt, hogy talán most sír, ha eddig nem tette meg. Mingi sem volt felvillanyozva. Ő is rosszul érezte magát a történtek miatt. Mindannyian a szívünkön viseljük a másik sorsát, legyen szó bármiről.

Amikor megszólalt a jelzőcsengő, mi még kint maradtunk, hogy összepakoljuk a kirakott bójákat, ugyanis ügyességi feladatok voltak. A lányok hamarabb mehettek, ez a mi feladatunk volt, de itt sem volt szükség mindenkire. Mingit például pont kifogta a tanár, így nélküle mentem az öltözők felé.

Ahogy arra tartottam, egy beszélgetésfoszlány ütötte meg a fülemet.

- Csak meg kellett volna löknöd, nem neked is elesned vele! – mondta Yeongcheol az öltözőben, minden bizonnyal Minhonak.

- Honnan a francból tudtam volna, hogy ennek a szerencsétlennek összeakad a lába az enyémmel? Egyébként is... Mi a franc ez a sok karkötő rajtad? – kérdezte ezúttal Jisungtól.

- A... Add vissza, kérlek! – szólalt meg, de ekkor a srác elnevette magát.

- Van hangod? Ez meglepő – hahotázott, én pedig éreztem, hogy egyre idegesebb leszek miatta. – Akkor térdelj le elém és könyörögj érte. Ha annyira szeretnéd, úgyis megteszed, nem? – kérdezte tőle, én pedig ekkor rontottam be. Még mit nem, térdeljen az, akinek hat anyja van.

- Add vissza neki, Lee Minho – álltam szembe vele, s pillantottam le rá. Meg se próbáltam tagadni, hogy mennyire felhúzott. Közel voltam hozzá, állkapcsomat megfeszítettem, s rendíthetetlen tekintettel néztem az ő szemeibe.

- Csillapodj, Jeon – lökött meg a mellkasomnál fogva Yeongcheol. – Mit képzelsz magadról? Hm? Mégis kinek akarsz te parancsolni? – mászott Minho elé, s közelített. – Azt hiszed, mert Hwang Yeji beszél veled és Song Mingi a barátod már bármit megtehetsz? Nem, Jeon Jungkook, ez baromira nem így van – nevetett. – Tudod miért? Mert egy senki vagy. Egy elbaszott emó, aki máshoz sem ért, minthogy meghatározza a feketét és annak árnyalatait. De elárulok neked valamit... Ahogy a sötétben nincs semmi különleges, úgy benned se – nézett végig rajtam. – Nem is értem, hogy miért vagy itt. Egy olyan ember, akibe egy csöppnyi tehetség sem szorult – akarta mondani, de ekkor kinyílt az ajtó, s Jimin közeledett szélsebes léptekkel. Azzal sem törődött, hogy ott vagyunk, szinte összeér a mellkasunk, ellökött, de csak annyira, hogy helyet teremtsen magának, majd egy lendületből jövő pofont osztott le Yeongcheolnak.

Az állam leesett, s mindkét szemöldököm találkozott a plafonnal. Erre baromira nem számítottam.

- És te mit képzelsz magadról, Choi Yeongcheol? Te mégis ki a franc vagy, hogy mások felett ítélkezz, hm? – kérdezte, én pedig nem akartam elhinni, hogy ez komolyan megtörténik.

- Jimin, te mi a francot mű..!

- Addig fogd be a szádat, Minho, amíg nem ütlek meg téged is! – nézett rá idegesen, a srác pedig azonnal el is hallgatott. – Mi lelt titeket? Kibaszottul gyerekes, amit csináltok, nem gondoljátok? – nevetett hitetlenkedve. – Mit ártott ő nektek? – mutatott Jisungra, aki csak meghúzta magát. – Az agyam eldobom, komolyan!

- Mégis mit gondolsz, hol a helyed, te...! – indult volna Yeongcheol Jimin felé, aki bár szilárdan állt, mégis közbeléptem. Úgy éreztem, hogy jövök neki ennyivel.

Lefogtam a srác karját, s löktem rajta egyet, minek következtében seggre ült, s csak nagyokat pislogott. Jimin egyből felém kapta a tekintetét. Már nem volt olyan tüzes, mint az előbb. Sokkal inkább lágy.

Gyorsan megrázta a fejét, s inkább Minho felé fordult. Kinyújtotta a karját, s egy fokkal nyugodtabb hangsúllyal szólalt meg.

- Add ide, amit elvettél – mondta, s a srác eleinte csak pislogott, de később lehajtott fejjel át is nyújtotta a fonott karkötőt. – Ez volt az, igaz? – fordult Jisung felé, aki jobban összehúzta magát, hiszen megijedt, de egy óvatos bólintást megengedett magának. Jimin egy kedves mosolyt erőltetett magára, s miután átadta neki, lágyan megsimította a karját.

- Bébi, beszéljük ezt meg – kezdett bele Yeongcheol, mire a fiú megforgatta a szemeit.

- Az előbb még elég erőszakos voltál – fordult felé egy gúnyos mosollyal. – Halljam, mit akartál mondani? – döntötte oldalra a fejét. A táncos csupán tátogott, mint hal a szatyorban. – Erről van szó. Elmész a bús picsába, Yeongcheol – kapta fel a cuccait, s ment ki az öltözőből. Mingi pont ekkor készült belépni, így majdnem össze is mentek, de az alacsony mitugrász hamar kikerülte őt, s elviharzott.

A fiú láthatóan nem értette, hogy mi történt. Kérdően meredt ránk, viszont én csak a fejemet ráztam, miszerint nem most lesz az a pillanat, amikor mindent elmondok neki.

Jisung elé guggoltam, aki csupán a karkötőjét piszkálta lehajtott fejjel, s nem úgy nézett ki, mint aki mostanság fogja felemelni a buksiját, hogy felvegye velem a szemkontaktust.

- Faszom ribanc... Mindenki előtt megszégyenít... Te is csak ülsz ott és nézel ki a fejedből! – szólt rá Minhora, én pedig megsimítva Jisung karját keltem fel.

- Nem akartam pofont kapni!

- Pedig megérdemelted volna – mondtam neki, s láttam, amint a tűz mindkettőjük tekintetében éledezni kezd. – Tudod mi vagy? Egy kibaszott kutya – mosolyodtam el. – Várod Yeongcheol következő parancsát? Ha pedig jön valaki, aki a gazdádat is sakkban tartja, akkor te is a seggedben tartod a farkad?

- Te inkább fogd be a szádat, Jeon, mert...! – szólalt meg Yeongcheol, de én egyből közbeszóltam.

- Mert félsz, hogy elintéz a párod? – nevettem. – Szép barát vagy – bólogattam elismerően. – Mihelyt nem hall téged, elhordod őt, viszont, amikor szemtől-szembe kerülsz vele, akkor elmegy a hangocskád – hajoltam közelebb hozzá, s pöcköltem meg az ádámcsutkáját egy gúnyos mosollyal. – Lámpalázas vagy? – döntöttem oldalra a fejem, s próbáltam szomorú arcot vágni, de nem sikerült, ugyanis folyamatosan nevetési kényszerem volt. – Pech – rántottam vállat, majd sétáltam vissza, hogy átöltözhessek.

Tulajdonképp elégedett voltam. Nem számítottam arra, hogy Jimin ilyenre is képes, de be kellett vallanom, tetszett. Az első dolog, ami nem idegesít a táncosban. Talán mégis van benne valami más, mint a többiben. Szépen kiállt Jisungért, amiért kijár neki minimum egy köszönöm. Igaz, nem tudom, hogy mennyire lesz hajlandó beszélni velem, de egy próbát mindenképp megér. Majd megkeresem az egyik szünetben.

Addig lesz időm harcolni a bennem élő büszkeséggel, s beadagolni neki, hogy igenis le kell törni belőle egy darabot, s hálát kell adnom egy olyan embernek, akit eddig – talán – a legjobban utáltam.

Az élet csupa meglepetés.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na itt is az új rész😌♥️♥️♥️

Jimin kedvesünk kicsikét 🤏🏻 bekeményített😌 Szegény Jisung viszont elég rosszul járt): Még szerencse, hogy ilyen jó barátai vannak, s ki tudja, talán egyszer Jimin is közéjük fog tartozni😌♥️

Képzeljétek!! Nekem ez egy hatalmas mérföldkő, ugyanis az egyik kedves olvasóm írt nekem a sztorival kapcsolatban. Ő egy művészetis hölgyemény és elmondta, hogy mennyire bele tudja magát élni a történetbe. Ez nekem azért is esik hihetetlenül jól, mert én is laikusként írom ezt a történetet, teljesen a saját fantáziámra hagyatkozva próbálom megteremteni ezt a "környezetet" és az összetűzéseket is a két osztály között (festők és táncosok).

Ergo, minden kommentet nagyon szeretek, illetve privát üzenetet, viszont aki valóban ezzel foglalkozik és ebben él, az mégis amolyan... "i made it" érzéssel bír😂

Ha olvasod ezt a kiírást, innen is puszillak és köszönöm, amiért feldobtál az üzeneteddel!!♥️

Nagyon szépen köszönöm az 5k megtekintést! Jövünk felfele, mint a talajvíz, odafigyelj!!😂♥️♥️♥️ Nagyon örülök, amiért így halad a sztori, pedig még csak 9 rész van fent belőle🥺♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook