- Legalább kérdezd meg tőle, hogy mit szeretett volna – kocogott utánam Jisung, miközben én sebes léptekkel haladtam a folyosón.

- Nem érdekel – rántottam vállat, hiszen tényleg nem keltett bennem különösebb izgalmat az, hogy keresett engem a lány.

- Jó, de engem érdekel – morgott, s elkapva a karomat lassabb tempóra kényszerített. – Lehet, hogy nem randizni akar veled, sose tudni.

- Hogy lyukadtál ki egyáltalán a randinál? – ráncoltam a szemöldökömet, s egy gondterhelt sóhajt ejtettem.

- Mi mást akarhatna? Legalább is először ezt gondoltam, de... Ki tudja – rántott vállat, mikor mellém ért, s megigazította a vállán a tornazsákot. – Utálom a tesit, miért kell utolsó évben is ezzel nyaggatni minket. A tanár egy szadista – húzta a száját.

- Legalább ne az öltöző közelében mond a véleményed hangosan – ráztam a fejem.

Az öltözők mellett volt az irodájuk a testnevelést oktató tanároknak, így oda kellett figyelnünk arra, hogy mikor mit mondunk róluk. Könnyen meghallhatták, s ha felismerték a diák hangját, akkor lesz nemulass. Jisung nem egy sportos alkat, nem is szeret semmilyen olyan dolgot, ami ehhez kötődik. Szurkolónak a kispadon viszont tökéletes, ha nem alszik, avagy el nem foglalja magát valami számára érdekesebb dologgal. Egyszer már ráfirkált az egyik padra, annyi volt a szerencse, hogy lemosható filccel, ezért csak szidást kapott, illetve büntetésképp ki kellett takarítania a termet.

- Te fogsz tesizni? – ült le a padra, s bontotta ki a zsákját, ám, mielőtt még elővett volna bármit is, felnézett rám két nagy szemével.

- Nincs nálam cucc, egész napra felmentésem van – mondtam, ő pedig csupán nyelve csattogásával jelezte, hogy jelenleg olyan irigy, mint a kutya. – Nehogy sárguljon az arcod – hajoltam közelebb hozzá egy mosollyal, de ő csak megforgatta a szemeit, s inkább pakolászni kezdett.

Egy valamit viszont nem találtam világosnak. A teremben a cuccok ide-oda voltak dobálva. Ezek szerint valakinek még órája lenne? De már percek óta kicsengettek, sőt...

Karórámra tekintettem, s ekkor láttam, hogy becsengőig is csupán két perc volt. Ritkán hordok órát, már csupán azért is, mert nem akartam összemocskolni. Nem egy olyan szakon vagyok, ahol tiszta marad a kezem, most is a verseny miatt vettem fel, hogyha valamilyen feladatot időre kellett megcsinálni, akkor tudjam nézni a kis ketyegőt.

- Egyébként nem a tornateremben volt megtartva a verseny? Lehetséges, hogy elmarad a tesi? – ingatta a fejét Jisung, viszont elnézve, hogy olyan az öltöző, mint amiben bomba robbant, kétlem, hogy elhalasztanák az órát.

- Szerintem kivisznek titeket – rántottam vállat, a srác pedig felnyögött mellettem. Megértettem, hiszen meleg volt kint, s ott futni elég kellemetlen.

Amint ezen gondolkodtam, bejött egy osztály, akik teljesen izzadtan ültek le a padokra. Kipirult az arcuk, s néhányuk nem a felsőt vette le először, hanem a táskájából kutatta fel a vizét, hogy kicsit hűteni tudjon magán. Minden srác panaszkodott, hogy baromi meleg van kint, s szinte a bőr is leégett róluk.

Én is fel akartam kelni a padról, hogy valamelyik alsóbb éves le tudjon ülni, de megrázták a fejüket, s illemtudóan inkább állva maradtak, minthogy felbolygassák az idősebbeket. Nem firtattam, ha nem, hát nem.

Elég gyorsan kapkodták magukra a ruháikat, s már mentek is. Szokás szerint az osztályunk az utolsó pillanatban lépett be, hogy készülni kezdjen a testnevelés órára. Nem kell mondanom, egyikünk se rajong érte. Vannak persze köztünk is kiemelkedők, de nem a kedvenc elfoglaltságunk a sport.

Én régen kézilabdáztam, de annak már több éve. Most se menne annyira rosszul, de fizetni sem tudnának nekem eleget azért, hogy ismét kipróbáljam. Nem azért, mert rossz volt, szimplán már nem érdekel, s nem látom benne örömömet. Sokat változtam az évek alatt, az már biztos.

- Hogy ment a verseny, Kook? – kérdezte az egyik osztálytársunk, én pedig megrántottam a vállaimat.

- Nem volt nehéz. Elsők lettünk – válaszoltam, a srácok pedig nagyra nyílt szemekkel bólogattak elismerően.

- Gratulálok – mosolygott rám az egyik, s veregette meg a vállamat, de ezek után vissza is fordult a haverjához, akivel eddig valamilyen animéről, s annak új részéről beszélgettek.

Jisung csupán mosolygott, büszke volt rám, nem is tudta volna tagadni, de nem is akarta. Szépen átöltözött, s mikor már csupán a cipőjét kellett bekötnie, nyílt az ajtó, s egy újabb osztály lépett be rajta. Ezek szerint idén is másokkal lesz együtt ez az óránk. Ám, amikor meghallottam néhány ismerős hangot, a lélek is kirepült belőlem. A mellettem lévő fiú hozzám hasonlóan reagált néhány diák beszélgetésére, csak ő inkább lesápadt.

Nem mondott semmit, jobban leszegte a fejét, s sebesen összefűzte azokat a szemét madzagokat, amik nem segítették elő remegő kacsói munkáját.

Még gyorsan lefejtette csuklóiról azt a rengeteg karkötőt. Tényleg nagyon sok volt neki, s általában eltart egy ideig, mire megvált tőlük, most viszont szinte letépte őket.

A két táncos, aki ismételten elkezdte zaklatni őt meg is állt egy pillanatra, ám mielőtt megszólalhattak volna, az alacsony kiiszkolt mellettük. Én ráérősen keltem fel, s csendesen távozni készültem, akárcsak a barátocskám, viszont nem tudom, hogy nekem nem volt szerencsém, avagy nekik.

- Nem is köszönsz nekünk? – kérdezte Minho egy mosollyal, miután a vállamnál fogva megállított.

- Eltaláltad – bólintottam.

- Milyen rideg – húzta a száját, s karolt át. – Pedig barátok vagyunk, nem?

- Kétlem – bújtam ki karja alól, s leporoltam a vállamat. – Legközelebb ne érj hozzám – néztem rá, ő pedig hitetlenkedve elnevette magát.

- Hé, te...!

- Hagyd őt, Minho – állította le Yeongcheol, én pedig nem vontam kérdőre, hogy most miért nem közösen próbálnak kifogni rajtam, inkább kaptam az alkalmon, s elhagytam a termet, mielőtt még meggondolja magát.

Nem menekülni szerettem volna, csupán nem volt kedvem hozzájuk. Pár perccel ezelőtt már lerendeztünk Yeongcheollal magunk között egy diskurzust, szerintem se neki, sem pedig nekem nem volt szükségem a folytatásra. Ám szerencsétlenségemre mihelyt kitettem a lábam onnan, jött a következő csapás.

Majdnem fel is löktem, olyan lendülettel léptem ki, annak ellenére, hogy nem voltam indulatos.

- Baszki – káromkodtam, s kaptam el a lány kezét, mielőtt elvágódna előttem. Őszintén szólva, nem igazán érdekelt, hogy miért keresett engem délelőtt, viszont úgy tűnik, hogy most nem úszom meg. Kivéve, ha sikerült lekoptatnom. – Jól vagy? Nem ütötted meg magad? – kérdeztem tőle, hozzám képest kedvesen, s néztem rá, hogy megbizonyosodjak a későbbiekben arról, igazat mond-e.

- Igen, ne aggódj – ejtett egy kisebb mosolyt, s állt hátrébb, hogy azért mégse legyen a komfortzónámban, s én se az övében. – Csak meglepődtem – mutatott a mögöttem lévő ajtóra, s elnevette magát. – Azon is, hogy pont te jöttél ki rajta – ingatta a fejét. – Beszélni szerettem volna veled.

- Most nem alkalmas, óra lesz, gondolom neked is – próbáltam valahogy tolni ezt az egészet, legalább annyira, hogy feladja később.

- Fel vagyok mentve futás alól, mert rosszak a térdeim – mondta. – Te pedig tudtommal versenyeztél, szóval nincs cuccod. Figyelj, nem fog sokáig tartani, csak... Pár perc, rendben? – kérdezte, s komolysága pedig kíváncsivá tett. Vajon mit akarhat, amiért az első nap is megkeresett.

Nagy sóhajt engedtem ki ajkaim közül, s hajamba túrva bólintottam egyet. Yeji csak egy megkönnyebbült mosolyt ejtett, majd intett, miszerint kövessem, ugyanis nem szeretne társaságot, azt meg pláne nem, hogy egy-két pletykafészek megtudja. Sajnos ebben a suliban nincsenek titkok. Az emberek többsége többet foglalkozik más életével, mint a sajátjával.

Mivel már megtörtént a becsengő, nem volt senki az udvaron. Hátra mentünk, ahol cigarettázásra alkalmas a terület, éppen ezért kaptam az alkalmon, s elővettem a dobozomat, majd rá is gyújtottam, természetesen csak azután, miután megkérdeztem a lányt, hogy zavarja-e. Szerencsére a fejét rázta rá, s csupán annyi kérése volt, hogy ne rá fújjam majd a füstöt.

A falnak döntöttem a hátamat, s vártam, hogy belekezdjen. Ideges volt, fel-alá járkált, hol ajkait rágcsálta, hol pedig már felfogott hajába próbált beletúrni. Csupa-csupa pótcselekvés, amit tőlem jobban aligha ismerne jobban más ember.

- Jó, csak... Belevágok a közepébe, jó? Nem tudom, hogy hol kezdjem – sóhajtott, én pedig csak bólintottam egyet. Majdnem szemétkedve megkérdeztem tőle, hogy kér-e egy szálat, de inkább megtartottam magamnak ezt a megszólalást, s képzelgésemben a lehetséges reakciójának minden általam elképzelt példáját. – Az apám Hwang Minhyuk, a nővére pedig... Hwang Myeongsuk – mondta, én pedig a név hallatán a félig elszívott cigarettámat inkább elnyomtam, s távozásra készültem. – Kérlek, hallgass meg – fogott a mellkasomra, persze nem erősen, de óvatosan próbált marasztalni.

- Figyelj, engem ez az egész nem érdekel – ráztam a fejem, s tényleg jobbnak láttam, ha megyek, mivel úgy éreztem, hogy robbanni fogok, ha tovább maradok.

- Segítség kellene neki – nézett rám könyörgően.

- Oldja meg. Vagy oldjátok meg ti – kerültem ki. – Ezentúl kérlek ne keress. Főleg ne ilyen marhaságok miatt – morogtam.

- Jungkook, nem lehetsz ilyen, hiszen...

- De, lehetek ilyen. Figyelj, te...! – túrtam a hajamba, s inkább élesen beszívtam a levegőt, mielőtt olyat mondtam volna, amit én is megbánok. – Te és a családod semmit sem tudtok rólam. Semmit és ez így van jól. Akadj le a témáról, mert én biztosan nem fogok egy olyan embernek segíteni, mint amilyen ő – hagytam ott a lányt, s sebes léptekkel indultam a többiekhez, bár most olyan ideges voltam, hogy legszívesebben az egész doboz cigarettámat elpusztítottam volna, hiába tudtam, hogy nem segítene.

Ez is amolyan pótcselekvéssé nőtte ki magát nálam. Kezdtem az ajkaim harapdálásával. Emlékszem, kicsiként anya mindig bekente nekem, mert folyamatosan cserepes volt és sebes. Ezek inkább télen, mivel a nedv miatt kicsípte az idő. Utána az ujjaimat tördeltem, ám egy idő után felhagytam vele. Az a bizonyos leszokás róla pedig inkább tudatos volt, mintsem kinőtt dolog, mint a szájharapdálás. S végül idősebb korban a cigaretta. Nem gyakran gyújtok rá, aránylag nyugodt életem van, viszont van egy-két pillanat, amikor az a bizonyos egyenes egy görbévé lesz. S onnantól pedig nem lehet másra sem számítani, mint a boldogságot követő tragédiára. Mint egy jól megírt forgatókönyv.

Csak levágtam magam a padra. A tanár nem is törődött velem, szerintem még az is meglepte, hogy egyáltalán bejöttem az órájára. Igaz, meg is bántam, de ha már itt vagyok, akkor megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle.

A fülembe dugtam a fülesemet, s elindítva valamilyen randomizált listát inkább rajzoltam. Természetesen én nem a padra, mint Jisung, hanem a táskámból előkotortam egy füzetet, s a ceruzámat. A tanár nem különösebben mozgott, inkább utasításokat adott a diákoknak, s nézte, ahogy szenvedve lefutják a köröket. Yeji is közben megérkezett, s bár bűnbánóan nézett rám, én nem tiszteltem meg a továbbiakban sem a tekintetemmel, sem pedig a figyelmemmel.

Az előttem lévő úrról készítettem egy gyors firkát. Nem volt megteremtve a megfelelő körülmény ahhoz, hogy egy jobb rajzot csináljak, s egyébként is, nem az volt a cél, hogy tökéletes legyen. A háttérben a futkosó diákokat próbáltam besűríteni, ami többnyire sikerült is. Igaz, egy-két ember nem kapott rendes arcot, mivel én se tudtam teljességgel kivenni a mimikájukat a távolság miatt.

A táncosok jobban bírták a futást, bár ez egyértelmű volt. Ők mégis sportolnak, s sokkal jobb az állóképességük. Nem mondom, ők is lihegtek azért a végére, de jobb időt mentek, mint az én osztálytársaim.

Éppen a háttérben lévő egy-két bárányfelhőnek akartam helyet keríteni az égen, amikor valaki kivette a füles a fülemből, s a sajátjába helyezte.

- Mit hallgatsz? – kérdezte, én pedig már majdnem felháborodva pillantottam az illetőre.

- Nem osztozkodom – húztam ki a vezetéket a kagylójából, s már azon voltam, hogy figyelmen kívül hagyom az idegesítő srácot, de erre ő a másik fülemből is kirántotta a vezetéket.

- Beszélgess velem – nézett rám, de csak megforgattam a szemeimet, s megráztam a fejem.

Újra a firkámra koncentráltam, legalább is addig, amíg el nem vette tőlem. Egyből utána kaptam, de inkább hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül, mert nem akartam elszakítani a lapot. Akkor kárba vész a munkám, még akkor is, ha nem a legjobb.

A táncos csak elismerően bólogatott, miközben ide-oda forgatta a kezében, mintha valami kritikus lenne. Erre csak egy gondterhelt sóhajt ejtettem.

- Végeztél, vagy még egy párszor látni akarod fejjel lefelé?

- Nem is tudtam, hogy Lee úrnak ilyen formás feneke van! – harapott ajkaiba, hogy elfojtsa a mosolyát, s felnézett, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg ilyen a valóságban, vagy csak én emeltem ki jobban az idomait. – Hihetetlen – nevetett. – Viszont sértőnek gondolom, hogy őt kérés nélkül lerajzolod, de engem nem vagy hajlandó, akkor sem, ha fizetnék neked – adta vissza a füzetemet, én pedig megrántottam a vállaimat.

- Minden munkát azért én se vállalok el.

- Megint szemét vagy velem – könyökölt a lábain, s úgy nézett rám. – Pedig azt hittem, hogy már jók vagyunk – bökte meg a karomat.

- Ne hozd magad nevetséges helyzetbe. Nem kedvellek – mondtam rá se nézve, s folytattam a rajzolást ott, ahol abbahagytam.

- Ezt azért mondod, mert nem ismersz – nyomkodott a z ujjával továbbra is, én pedig kezdtem egyre jobban ideges lenni, amiért nem hagy végre békén. – Mondanám, hogy senkit sem kedvelsz az osztályomból, de Mingi kivétel. Meg most Yejivel is láttalak elmenni, de... Láthatóan őt is lekoptattad – mosolygott. – Játszod itt a jégherceget, az elérhetetlent...

- Figyelj, Jimin, én csak megválogatom az embereket magam körül. És például te nem azok közé tartozol, akiket szívesen látok magam mellett – néztem rá, mire a srác csak pislogni tudott. – Most pedig nem vagyok olyan kedvembe, hogy még a hülyeséget is hallgassam, hogy te valójában milyen ember vagy. Nem érdekel.

Eleinte a táncos csak tátogott, mint hal a szatyorban. Nem tudta hova tenni a mondandómat. Láthatóan megleptem a nyers őszinteségemmel, amire reagálni sem tudott hirtelen. Végül hitetlenkedve elnevette magát, s lábát sebesen járatva vágott vissza.

- Jó, én kedves voltam veled, de te egy arrogáns szemétláda vagy. Komolyan azt hiszed, hogy bárki elnézi neked ezt a viselkedést? Nem te vagy a világ közepe, szóval ne várd el, hogy mindenki alkalmazkodjon ahhoz, hogy te ma éppen bunkó kedvedben vagy – kelt fel mellőlem. – Barom – morogta még utoljára, s ezek után szélsebesen el is ment tőlem, be az intézménybe, hogy véletlenül se legyen a közelemben.

A szavai kicsit azért sértőek voltak. Viszont megérdemeltem, én sem bántam vele szépen, de reméltem, hogy ezek után már nem lesz oka, hogy felkeressen, s beszélgetést kezdeményezzen.

Mások vagyunk, mégis valahol, egy kicsit is, de hasonlítunk.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na itt is az új rész😌😌 Időhiány miatt csupán átfutottam a részt, ezért valószínűleg több elírás lesz benne, de ezeket később javítom🥰🥰

Kezdenek lassan beindulni a dolgok😌 Azért na, csak mindent szépen sorjában🥰

Megtudtuk, hogy miért kereste Yeji Jungkookot. Vagyis.. Nagyjából😂 A teljes okot nem tudjuk, de lett egy titok, ami feltárásra vár😌

Ötletek? Vajon mi a franc állhat a háttérben??🤔

Aki követ instán, az láthatta, hogy bejelentésre került az első minsung ficim😌 A publikáció pontos dátuma később kerül fel, de már megtekinthető a borító, illetve a leírása is a történetnek🥺 Remélem, hogy tetszeni fog nektek, annak ellenére, hogy nem jikook😌 Igaz, ebben a történetben is érezhetően lesz egy kicsi minsung szál, hahah🥰

Nagyon szépen köszönöm a 4k megtekintést!!♥️♥️♥️ Örülök, hogy ilyen szépen halad a történet ebből a szempontból is🥺♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveskéim?🥰♥️♥️♥️ Remélem, hogy jól telt a hetetek🥺♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook