- Emeld feljebb egy kicsit az álladat! - szólt Jimin Minginek, miközben a táncteremben gyakoroltak. Én is bent voltam velük, mivel ez iskolán kívül volt. Béreltek egy helyet, ahol próbálni tudnak.

Mivel Jimin túl sokat hiányzott, nem volt opcionális, hogy ő táncolja a szólót, sőt, amikor felajánlotta neki a tanárnő, el sem fogadta. Azt mondta, hogy visszajön, de nem szeretne részese lenni az előadásoknak, ami szerintem teljesen érthető.

A következő, akire gondoltak az oktatók, az Minho volt. Nagy népszerűségnek örvendett - aminek akkor sem lett vége, miután megtörtént a Yeongcheolos eset -, de ő passzolt. Nem érezte elegendőnek az időt, ami arra lett volna, hogy megtanuljon egy teljesen új koreográfiát, s még alakítson is rajta. Arról nem is beszélve, hogy a zenei alap is hiányosság volt. Én adtam volna a szóló előadásban a zongoraszólamot, de így ez sem volt többé.

Azzal, hogy ténylegesen otthagytam az iskolát, s magántanulóként folytattam, nagy lyukat ütöttem, legalább is a táncosok munkájába. Elvégre minden pontosan ki volt számolva. Az előadás hossza, a produkciók közötti szünetek, hogy mennyi idejük legyen átöltözni, s még sorolhatnám. Most valami teljesen újjal kellett előrukkolniuk.

De most az volt a szerencse, hogy Jimin visszajött. Végre volt valaki, aki rendelkezett valamiféle tervvel. Ám úgy gondolom, hogy most bárminek örültek volna, amit fel tudnak használni.

A tanárnő azonnal megkérte a fiút, hogy segítsen egyrészt választani valakit, aki helyette fellép így, hogy világosan visszautasította, s még szakorvosi véleményt is mutatott be arról, hogy nem tenne jót a mentális állapotának az, ha ennyi ember előtt kellene szerepelnie. Nyilván, az iskola keze így valamilyen szinten meg lett kötve.

Végül Mingi lett a szerencsés kiválasztott, de nem egyedül. Yejivel közösen fognak bemutatni valamit, ugyanis mind a ketten olyan intézményben tervezték folytatni a tanulmányaikat, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a közönség akaratára is. Ez pedig egy remek lehetőség lehetett arra, hogy megmutassák magukat.

- Nem tarthatnánk egy kis szünetet? - kérdezte a magas srác, miközben hunyorgott, hiszen a homlokáról lefolyó izzadtsága már csípni kezdte a szemét.

Jimin elhúzta a száját.

Köztudottan maximalista volt, s amikor mások azért könyörögtek, hogy végre levegőhöz jussanak, s adjon nekik pár percet a tanár, amíg összeszedik magukat, addig ő a fogait összeszorítva próbálta meg ismét a nehezebbnél nehezebb lépéseket. Jó tanár lehetett volna, de nem volt a legtürelmesebb.

- Öt perc, mert hamarosan Yeji is befut és akkor vele is foglalkoznom kell. Ne a helytelen tartásoddal menjen el az egész előadás - motyogta, majd sétált hozzám, hiszen mellettem volt lepakolva az összes cucca. Felkapta a vizet, kibontotta, majd egy nagyot kortyolt belőle, s felém fordult. - Szerinted is olyan nehéz ezt megcsinálni?

- Nem tudom, csibe - rántottam vállat. - Sosem táncoltam - vallottam be, mire a srác álla a földet verdeste. Nem értettem, hogy miért olyan hihetetlen az, ha valaki még sosem táncolt.

Én zongoráztam kiskoromban. De nem a lábaimban volt a ritmus.

Sosem vettem részt ilyen fellépéseken még oviban és iskolában sem. Az öcsém sem, ez valahogy mind a kettőnk érdeklődését elkerülte. Szerettem nézni a táncos előadásokat, de nem tudtam volna elképzelni magamat a színpadon ugrálva, pózolva, meg mit tudom én miket csinálva. Úgy álltam ehhez az egészhez, mint néhány ember a különféle labdajátékokhoz. Vagy az atlétikához. Jó volt nézni, hüledeztem rajtuk, ha kellett, de a világért sem próbáltam volna ki.

- De ez csak a helyes testtartásról szól - döntötte hátra a fejét a fiú, én pedig a számat elhúzva pillantottam Mingire.

Nem szokott ennyire szétcsúszott lenni, tudom róla, hiszen ismerem már nagyon régóta. Szimplán annyira váratlan volt, hogy neki kell fellépnie, ráadásul ilyen kevés felkészülési idővel, hogy kihatással volt rá. Yeji is éjt nappallá téve gyakorolt, de természetesen ő is rengeteget hibázott.

Sokszor kérte ki őket a tanórákról a tánctanárnő, illetve Jimint is, hogy gyakoroljanak. Ez természetes volt, mivel mindent meg kellett tenni, hogy az utolsó pillanatos embereket normálisan betanítsák. Azt nem értettem csak, hogy miért vártak eddig? Jiminnél kérdéses volt, hogy egyáltalán vissza fog-e menni, ők mégis a végsőkig húzták, most pedig a fejüket kapkodva igyekeznek összekaparni valamit, amit még lehet.

A srác egyébként az első nap, mielőtt elindult volna az iskolába, legalább hatszor felhívott, hogy neki ez nem megy, mit fognak majd mondani és a többi. Ennek ellenére mindenki - az elmondottak szerint, amit a barátaink is megerősítettek - kedves volt vele. A fiatalabbak tisztelettudóak voltak, s még a vele egykorúak is. Teljesen már élménnyel gazdagodott, mint amikor elment. Mintha kicserélték volna őket.

Ennyivel volt másabb, mióta nem volt a képben Yeongcheol. Mindenki normális embertársként tekintett a másikra. Természetesen még mindig volt egy-két olyan ember, aki jobban odaszólt a másiknak, de messze nem mentek el addig, ameddig az iskola volt királya. Kár lenne másképp hívni őt, tényleg az volt. A legmenőbb, aki a hatalmával visszaélve abból kovácsolt előnyt.

Jimin a fejét a vállamra hajtotta, úgy tekintett a földön kiterült Mingire, aki még a fülét is bedugta, hogy jobban tudjon lazítani, amíg még van rá ideje. Ki kellett kapcsolnia az elméjét, hogy jobban menjen a koncentrálás a későbbiekben.

A táncos kezére fogtam, majd oldalra fordulva egy csókot hintettem a hajába.

- Szerinted menni fog? - kérdezett engem.

Laikus voltam a dologgal kapcsolatban. Nem értettem máshoz, csak a zongorához, ami a zenéhez köthető. Én festő voltam, nem pedig profi táncos, így mást nem tudtam tenni, csak támogatni őket, s tartani bennük a lelket. Nem akartam hazudni, így azt sem mondhattam, amit hallani akarnak, de a fejemben motoszkált egy válasz, ami elégedetté teszi őket, s őszinte is vagyok.

- Ha eleget gyakorolnak, jó lesz. De ne hajtsd túl őket. Nem mindenki olyan, mint te. Nagy most rajta a nyomás, azért nem tud koncentrálni - utaltam Mingire.

- Tudom, csak... Helyettem lépnek fel, miattam szívnak, ha mondhatom ezt - sóhajtott. - Ezért akarom, hogy jó legyen. Ha már bevállalták, akkor akkora tapsot kapjanak az előadás végén, amekkorát megérdemelnek.

Elmosolyodtam.

- Ne aggódj, ha más nem, akkor majd én tapsolok - fordultam ismét felé, s érintettem össze a homlokunkat, ami végre az ő arcára is egy somolyt csalt.

- Majd foglalsz nekem helyet, ugye? - pillantott rám, én pedig bólintottam egyet.

Mivel ő nem fog fellépni, segít a felkészülésben, s a közönség tagja lesz. Én is eljövök támogatni a barátainkat, ez a legkevesebb, amit megtehetek. Egyébként is kíváncsi vagyok rájuk.

Hangokat hallva mind a ketten az ajtó felé fordultunk, amin Yeji dugta be az orrát. Elmosolyodva, már bátrabban lépdelt beljebb, mire a mellettem ülő Jimin felpattant, egyrészt, hogy üdvözölje a lányt, másrészt pedig azért, mert lejárt a szünetre szánt idő, s amíg Yeji bemelegít, addig Mingivel tudnak dolgozni a helyes tartáson.

Viszont nem ment minden olyan simán. Jimin pedig nem a türelméről híres, legalább is ezen a téren.

Órák óta bent voltak, s csak egyetlen lépést próbáltak megcsinálni, de sehogy sem volt jó sem a tartás, sem pedig a lépésfolyamat. A fiú ekkor mondta, hogy álljanak le, mert ez így nem vezet sehova. Próbálta külön-külön betanítani nekik, illetve egybe is, de sehogy sem sikerült megcsinálni úgy, hogy jól nézzen ki a végén a póz.

Ekkor pedig bekövetkezett az, amire egyáltalán nem számítottam.

- Jungkook, idejönnél, kérlek? - nézett rám a párom, mire én csak nagyra nyitott szemekkel, a kezemben a ceruzámmal, ölemben pedig a vázlatfüzetemmel próbáltam felfogni, hogy mi a fenét akarhat. Bizonytalanul ráztam nemlegesen a fejemet, de látva, hogy mennyire kiakadt szegény, inkább csak elhúztam a számat egy néma káromkodást elfojtva, majd odasétáltam mellé. - Tartsd így a karodat, kérlek. Számolni fogok és csak kövess, rendben? Te leszel Mingi, én pedig Yeji - mondta.

- Tessék? - kérdeztem hitetlenkedve, de ő ekkor már megfogta a kezemet, s utasított, hogy húzzam ki magam. - Csibe, én még sosem...

- Egy, két... Egy, két, há' és..! - kezdett el lépkedni, én pedig próbáltam valahogy utána haladni, s bár a szüleim megtanítottak járni, most mégis úgy éreztem, hogy elfelejtettem, hogy hogyan kell.

Olyan volt ez, mint a lépkedés, csak kecsesen, ami valljuk be, nem az én műfajom. A háttérből némi kuncogást is hallottam, mire összeráncoltam a szemöldökömet, s vártam, hogy Jimin befejezze, amit szeretne. Csak akkor nyitottam ki a számat, leszólva a két figyelő egyént.

- Hallgassatok, mert ez a ti hibátok, mert nem vagytok képesek megcsinálni - morogtam, Jimin pedig elmosolyodva ölelt meg, miközben a fejét rázta.

- Most, hogy kicsit oldottabb a hangulat... Láttad a tartását, Mingi? Jobb volt, mint a tied. Bár botlábad van, szívem, legalább egy dologban remekeltél - dicsért meg a végére engem is, amire csak megforgattam a szemeimet. - Na, folytassuk és ezúttal kérlek, hogy figyeljetek oda. Nincs sok időnk és tudom, hogy nagyon rizikós az egész, de próbáljuk meg, rendben? Menni fog - biztatta őket kicsit Jimin, majd kettőt tapsolva küldött engem vissza a helyemre, a másik kettőt pedig további gyakorlásra ítélte.

S ez ment napokon keresztül.

A tavaszi ünnepségig két hét volt, hogy összerakjanak egy páros koreográfiát, s az egész tényleg olyan volt, mintha az idő maga lenne a kötél, ami a nyakukat szorongatja egyre jobban, s jobban, egészen addig, amíg el nem töri, ha éppen meg nem fojtja előbb az áldozatát. A szó szoros értelmében küzdöttek mindannyian, hogy minden jó legyen akkorra.

Anyu otthon legalább háromszor igazította meg a nyakkendőmet, illetve az öcsémét is, mert szerinte csálén álltak. Ha egy dolgot megtanultam még régen, az a nyakkendőkötés volt, illetve annak megfelelő hordása a sok-sok fellépés miatt. Inkább csak ő izgult, pedig ezúttal sem én, sem pedig Jimin nem fogunk a színpadon állni. Szimplán aggódott Mingi és Yeji miatt, tudták itthon, hogy mi a helyzet.

- Jimin majd ott csatlakozik hozzánk? - kérdezte apu, mire én csak bólintottam egyet, majd hozzátettem.

- Jiwon és a felesége is ott lesznek mellettünk. Jobban mondva mellettem, szóval ne lepődjetek majd meg - meséltem.

Elég valószínű volt, hogy egy-két fotós betámad minket a diákok mellett, hiszen még sosem látták nyilvánosan együtt apát és fiát. De megegyeztünk, hogy innentől felesleges titkolni. Ő készen állt a média pozitív és negatív szavára is, de egy dolgot biztosra mondott; egy rossz szava nem lesz Myeongsukra. Volt benne annyi tisztelet és becsület, hogy nem fogja a nyugvó nőt ócsárolni, hiszen az ő verziója is teljesen érthető volt. Bevallotta; akkoriban tényleg nem lett volna a legmegfelelőbb apuka. Ezt pedig tiszteltem benne. Őszinte volt velem.

A hely gyönyörűen fel volt díszítve. Kontrasztot adtak világos cseresznyefa virágok színei, illetve a sötét faágak, s néhány helyen a fehér, ami a havat jelezte. Egy-két élénkebb zöld is helyet foglalt a látványban, ami elénk tárult. Minden, amit a korai tavaszhoz lehetne sorolni, ott volt. A rideg, mégis melengető érzés, ami akkor keletkezik, ha rágondolunk, az én szívembe is beköltözött. Főleg, miután megláttam Jimint, amint minket keres a tekintetével.

Más lett a haja. A napokban tért át szőkére, kétszer is volt fodrásznál, csak azért, hogy az eseményhez illően babarózsaszín hajkoronája legyen. S mint a többi végzős diáknak, az ő csuklójára is rá volt kötve egy szalag.

Amint észrevett minket, elmosolyodva közelített, sűrű bocsánatkérések közepette, miközben átmászott a tömegen, hogy beüljön az öcsém és közém. Jobb szélen Seo asszony foglalt helyen apuval, a másikon pedig Jiwon felesége, s balomon a zongorista.

Egy apró csókot nyomtam a fiú arcára, aki egyből mancsomba vezette a sajátját, s közelebb bújt, miután üdvözölte a családomat.

Mindannyian vártuk az előadást, s az igazgatónő, aki végül a matektanárom lett, külön köszöntötte Jeon Jiwont, bár nem volt bejelentett, s külön meghívott vendége az eseménynek. Sőt, még Jimin és az én nevem is elhangzott, mint kiemelkedő tanuló és volt diáktárs.

Számtalan levelet kaptam az iskolától, hogy térjek vissza, de elutasítottam őket. Viszont a vizsgám ott lesz. Nem éreztem szükségét annak, hogy újra ott legyek. Nem azért, mert megsértődtem volna, vagy fennhordom az orromat. Úgy gondoltam, jobb volt nekem otthon a nyugalomban, ahol azt festhetek, amit akarok, s a saját utamat járva fejlődhetek. Kellett végre az, hogy ne azért, s azt fessek, amit mások kérnek, avagy elvárnak, hanem azt, amit én akartam. Ami bennem volt.

Egy művész sokszor nem tudja elmondani, mi is az, ami valójában benne van. Többségünk nem a szavak embere, nem szeret tömegben lenni, s az érzelmek kimutatásában sem vagyunk a legjobbak. Szerintem ezt én igazolhatnám a leginkább.

Nem beszéltem arról senkinek, hogy mennyire is fáj az, hogy elhagytak a szüleim. Úgy gondoltam, hogy egy selejt vagyok, aki esélyt sem kapott az ismerkedésre. Az egész életem egy sötét paca volt, s benne voltam én. Már ki se látszódtam a fekete folyóból, amibe teremtettek.

Ég a testem, ég a torkom, csíp a szemem, de nem azért, mert belemegy a kátrány. A sós cseppek voltak azok, amik sosem folytak le igazán az arcomon. Amiknek nem engedtem utat törni.

Az érzelmeim elnyomásában magamat bántottam leginkább. Hiszen az emberre veszély leselkedik minden egyes pillanatban és sosem tudja senki, hogy az igazi fenyegetés mi vagyunk.

Észrevétlenül kezdtem el pusztítani magamat, nem törődve többé azzal, hogy mennyi minden van még, ami vár rám, a sok szép, amit nekem is látnom kell, mielőtt körbevesz az örök sötétség. De most, hogy végre hagytam, hogy azok a sós cseppek megtisztítsák az arcomat, úgy érzem, hogy látok.

Látom a világot, ami nem fakó, nem színtelen, csak sötétségből álló valami. Az csupán bennem volt, mert mindent, ami egy kis fényt adhatott volna az éjszínű szobába, amibe elzártam magam, elutasítottam.

De most láttam a színeket. Láttam a sárgát, a pirosat, a kéket, lilát, zöldet, rózsaszínt, az összes, vagy csak pár keverékét. Minden, ami előttem volt, végre valódinak tűnt.

Éreztem, hogy élek. S élveztem.

Oldalra fordulva a büszkén, mégis lágyan mosolygó Jimint pillantottam meg. Éppen Mingi és Yeji előadása ment, háttérben a kiállított festményekkel, amiket az osztályom készített erre az alkalomra. A fiú még mindig a kezemet fogta, én pedig egy halovány ajakgörbületet ejtve adtam hálát neki.

Számomra ő volt a fény, ami megvilágította a szobát. Az egyetlen, akihez nem tudtam színt kötni. Nem ment. Benne volt a fekete, a fehér, kék, rózsaszín, sárga, a vörös és minden. Nekem ő csak a lámpás volt az éjszakában. A kéz, amit foghatok, a mellkas, amibe bújhatok, s az ajkak, amiket csókolhatok.