Yeongcheol kiiratkozott. A történtek után senki se fogadta őt tárt karokkal. Az iskolából többször kaptunk hívást otthon, hogy menjek vissza, ugyanis a döntés akkor nem lett véglegesítve. Ám nekem ezek után nem volt kedvem visszatérni. Már csak azért sem, mert nagyobb szükség van rám itthon, távol attól a helytől, s közelebb Jiminhez. Ő egyenlőre semmit sem tud a történtekről, csupán annyit mondtam el neki, hogy volt egy kisebb összetűzésem az egyik tanárral, illetve az igazgatóval, úgyhogy jobbnak láttuk, ha magántanulóként folytatom.

Mondanom se kell, nem örült neki, sőt, elég szépen kifejtette a véleményét ezzel kapcsolatban, de később belenyugodott, miután elmondtam neki, hogy így többet találkozhatunk. Azért vannak dolgok, amire ő sem mondana nemet.

Viszont koránt sem volt olyan felhőtlenül boldog a helyzet. Otthon legalább is biztosan nem.

Apunak nem volt furcsa, hogy folyton Jiminhez járkálok. Azt gondolta, hogy jó barátok vagyunk és kiállok mellette egy ilyen nehéz helyzetben. Én is szorultam már pszichológus segítségére, azt hitte, hogy nem vagyok más számára, mint egy támasz. Egy mindig mellette álló valaki, akire számíthat.

Az utóbbi igaz. Ám mi koránt sem csupán barátok voltunk. Egy ideje már volt köztünk valami több, valami erősebb, mint barátság. S ő volt az egyetlen, akinek erről fogalma se volt.

Eleve nem volt téma otthon a homoszexualitás. Nem volt szükség arra, hogy tárgyaljunk róla, mivel nem hoztam haza egy srácot sem. Még lányt se. Nem is tudom, hogy mi érte nagyobb sokként. Hogy a fiának egy másik pasival van kapcsolata, vagy az, hogy csak ő nem tudott róla.

Ahogy a kanapéra ültem, Jimin egyből közelebb csúszott, s átölelte a derekamat. Kezem automatikusan mozdult, s ujjaimmal finom tincsei közé simítottam. Sokkal gyakrabban járok át, hosszabb időkre, mióta nem kell iskolába járnom. Szerencsére a fiú már attól sem tartott, hogy együtt kell aludnunk, sőt, ő hozta fel a témát és kért meg arra, hogy maradjak éjszakára.

Lassan, de haladunk afelé, hogy minden a régi legyen.

- Apud még mindig nem beszél veled? – kérdezte. Tudott arról, hogy van egy kisebb probléma otthon. Ha már ennyi mindent nem mondok el neki, akkor legalább erről legyen tudomása. Kisebb a súlya, legalább is kisebbnek tűnik, mint az, ami valójában történt az intézmény falai között.

- Még mindig nem. Esélyt sem ad arra, hogy legalább én dumáljak vele – sóhajtottam.

- Az én hibám...

- Dehogy a te hibád! – szóltam rá talán kicsit indulatosabban is, mint szerettem volna. Egy mély levegőt vettem, s feljebb csúszva értem el, hogy ő is velem együtt mozduljon. Mindkét kezét megfogtam, s a szemeibe néztem. – Nem a te hibád, hanem az enyém, amiért nem voltam vele őszinte. Ő ilyen... Majd megbékél és utána lehet vele beszélgetni – mosolyogtam, s próbáltam megnyugtatni a fiút, de ekkor feltette azt a kérdést, amitől én is tartottam azóta, mióta elkezdődött kettőnk kapcsolata.

- Mi van, ha nem fogad el ilyennek? – nézett rám. – Akkor tényleg az én hibám, mert...

- Fejezd ezt be – ráztam a fejem, s szakítottam félbe, mielőtt elkezdni nekem tolni a hülyeségét. – Egy idő után úgyis kibukott volna, hogy nem csak a lányok vonzanak – rántottam vállat, mintha semmiség lenne, s én személy szerint tényleg így gondoltam erre.

Nem vettem túlságosan a szívemre, hogy van egy srác, aki tetszik nekem. Nem értem, hogy sok embernél ez miért probléma, hogy miért nem kezelik normálisként a homoszexuális kapcsolatokat. Igaz, nekem nem konkrétan a fiúk jöttek be. Csak Jimin volt az, aki tetszett. A lányokra pedig rá sem néztem. Nyilván belebonyolódtam aktusokba, főleg részegen, de egészen eddig sosem vágytam a kapcsolatra, a szerelem érzésére. Mindez addig tartott, amíg meg nem ismertem őt. Az igazi személyiségét, s megtudtam, hogy amit én gondoltam róla, közel sincs ahhoz, amilyen ő maga valójában.

Láttam, hogy Jimin nincs teljesen megbékélve a válaszommal, ezért úgy gondoltam, hogy máshoz folyamodok, ami kicsit képes oldani a hangulatot.

Közelebb hajoltam egy nagy mosollyal, s csak ennyit mondtam:

- Szeretlek – suttogtam, mire az ő arcán is akarva-akaratlanul jelent meg egy somoly.

- Nem hallottam rendesen. Megismételnéd? – kérdezte csibészen, mire csak szélesedett az a görbület az orcámon.

- Szeretlek.

- Mondd még egyszer – kuncogott, mikor már-már a nyakába bújtam, s úgy kezdtem el kántálni ezt az egy szócskát.

Végül eldőlt a kanapén, engem ölelt, s önfeledten nevetett, miközben én mást se hajtottam, csak ezt az egy bizonyos szót. Jó volt hallani, ahogy kacag. Zene volt a füleimnek. Maga a boldogsága, az őszinteség, ami a csillogó szemeiből áradt volt az, ami nem hagyta egy kicsit sem lejjebb vinni a kedvemet.

Mindig így akarom látni őt. Ha velem van, akkor főleg. Azt akartam, hogy soha semmi rossz ne érje őt többé. Képes voltam tűzbe tenni érte a kezem, eldobni magamtól a karrieremet. Mindent a hátam mögött hagytam volna miatta. Ugyanis, akárcsak máséban, az én életemben is van egy fontossági sorrend. S annak az élén ő állt. Bármi más, a festés, a zongorázás... Nem tudott érdekelni annyira, mint a csilingelő hangon nevető táncos.

Annyira szerelmes voltam. Annyira, hogy azt elmondani sem tudtam volna. S annyira boldog, amiért mellettem volt, amiért maradt, s bízott bennem.

Ha van egy ilyen ember az életünkben, mint ő, szerintem bárki át tudná érezni azt, amit én. Azt, hogy ok akartam lenni a folytatásra.

Otthon a cipőmet húzva, s a kabátomért kapva kiáltottam a házban lakóknak, hogy tudják, mire készülök.

- Elviszem a kocsit, hogy elmenjünk Jiminnel a pszichológushoz. Kell valami a boltból? Mert akkor oda elugrok addig, amíg ő bent van – mondtam, s lépdeltem a nappaliba, mire anyu a kávéját majd' kiköpve tette le gyorsan a csészét az üvegasztalra, majd szólt rám.

- Jeon Jungkook, cipő! – mondta idegesen, mire csak egy kínos mosolyt ejtettem.

- Szóval? Bármi? Jungwon, csoki? – mutattam az öcsémre, aki rám emelte a tekintetét, s elmosolyodott. Egyértelmű volt a válasza.

- Igazából van egy-két dolog – mondta anyu, majd elsétálva mellettem a konyhába lépdelt. – Kellene kínai kel, só, mert az tökre elfogyott... Kenyér, fokhagyma, újhagyma – sorolta. – Ja, és vidd magaddal apádat is – nézett ki a fal mögül, mire nagyra nyíltak a szemeim. Ám nem csak nekem.

A szóban forgó személy abbahagyta az újságolvasást, bár szerintem csak miattam tette az arca elé, kivéve, ha nem tud fejjel lefele olvasni.

- Miért kellek én oda? – kérdezte apu, mire anyu megforgatta a szemeit, s a csípőjére tette a kezeit.

- Mert unom, hogy senkivel sem vagy hajlandó beszélni és átragad rám a belőled áradó negativitás. Úgyhogy menj el velük, legalább ismerkedj meg Jiminnel. Rendes fiú – tette a férfi lábaira a kabátját, s a sapkáját, aki mindössze csak pislogni tudott, akárcsak én. Bezzeg Jungwon alig bírta visszatartani a nevetést. Ennél kínosabb szituba nehezen keveredhettem volna.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? Jiminnek idő kellene és...

- Ha apád megbántja őt, levágom a fa..! – akart káromkodni anyu, de ekkor Jungwonra nézett, s megköszörülte a torkát. – Csak vidd el magatokkal – fejezte be ennyivel, mire én az öregemre néztem. Úgy tűnt, bár nincs kedve ehhez, nem mer ellent mondani a női akaratra. Hiába anyum az egyetlen hölgy a családban, mind tőle félünk a legjobban. Talán pont ezért. Kiszámíthatatlan házisárkány.

Végül apám nem tudott mit tenni. Felöltözött, s beült az autóba. Azt mondta, hogy most nincs kedve vezetni, őszintén szólva, én ennek annyira nem örültem. Így nem lehetek hátul Jiminnel, hogy kevésbé legyen kínos a szitu. Félek, hogy rá is kihatással lesz az, hogy ekkora a feszültség kettőnk között.

Nincs gáz, mert nem veszekszünk, csak nem beszélünk, mert ő nem hajlandó egy légtérben lenni velem. Az a tény nyugtat, hogy eleinte anyuval is ezt csinálta, amíg a nő ki nem csukta őt a hálóból. Két kínkeserves éjszakán át a nappaliban volt, s bár a kanapé kényelmes, azért az ember képes elmacskásodni azon is, ha hosszabb alvásról van szó.

Én egyszer dőltem ki ott, mikor részeg voltam, s Mingi tudta nélkül léptem le a buliból és jöttem haza. Valamikor nyolc körül a földön kötöttem ki, s még az is kényelmesebb volt akkor. Talán a több hely miatt. Magam sem tudom igazából.

Csendesen telt az út Jimin nénikéjének házáig. A fiú tudta, hogy körülbelül mikor érkezek, így amint megálltam a ház előtt, ő ki is lépett az ajtón. Ám, amikor az anyósülés felőli ajtót akarta kinyitni, s meglátta az ablakon át apámat, az arcára fagyott a mosoly. Segélykérően nézett rám, míg én csak a számat húztam. Nem tudtam mit tenni, ezt pedig a táncos is jól tudta.

Egy kisebb habozás után át is lépdelt a hátsó ajtókhoz, s inkább ott huppant be a járműbe. Egy halk köszönést mormolt el, s inkább fel se nézett. Gratulálok Seo asszony, hát ez igazán remek ötlet volt...

- Milyen napod volt? – kérdeztem, miközben lassan elindultunk. Legalább mi beszélgessünk, ha már a mellettem duzzogó apám nem képes velem társalogni.

- Egész jó – válaszolt szűkszavúan. – És a tiétek? – kérdezett vissza.

- Jó volt – mondtam. – Anyu és Jungwon is üdvözölnek – pillantottam hátra, miután megálltunk egy pirosnál. A táncos arcán egy halovány mosoly jelent meg az említettek miatt. Szerette őket, nagyon kedvelte a családomat, s ezért is érzi rosszul magát a jelenlegi helyzet miatt, ami apám és köztem van. – Jisung és Yeji öleléseket küldenek, Minho pedig üzeni, hogy hamar menj vissza a suliba, mert az egész tavaszi ünnepes szarság a feje tetejére állt – meséltem.

Most, hogy Jimin kiesett, később pedig Yeongcheol is, ráadásul én is leléptem onnan, nincs, aki szólót táncoljon. Márpedig az előadás hosszába kell az a plusz produkció. Egy csapatot meg már nem tudnának betanítani ennyi idő alatt. Nyilván, a barátaim egyből Jimint javasolták a tanárnőnek, aki bele is ment, csupán egy gond volt. A fiú azóta se volt iskolában. S félő volt, hogy a pletykák igazak lesznek, miszerint nem fog tudni levizsgázni, ha nem jár be az óráira.

Természetesen erre ő nem válaszolt, csupán egy kínos mosoly kíséretében inkább az ablakon bámult ki, amíg meg nem érkeztünk a pszichológushoz. Amikor először találkoztunk vele, egyből megismert, s bár nem szeretem az ilyet, megölelgetett és megpuszilgatott. Már egy pár ránc díszítette az arcát, de ugyanolyan üde volt, mint régen. Tele volt energiával és pozitivitással. Kellett ő most a srácnak, hogy kicsit feljebb tudja tolni őt a béka segge alól.

Szerencsére jól kijöttek egymással. Hamar elkezdtek beszélgetni, bár ez még nem volt elég ahhoz, hogy Jimin bátrabb legyen, s ki merjen menni az utcára. Ahhoz még nagyon sok idő kell, legalább is a szakember szerint. Mindent apró lépésekben kell megtenni. Sok piciben, hogy később elérjük a céljainkat. Igaza is volt, én pedig a világért sem akartam siettetni semmit. Az volt a legfontosabb most, hogy a táncos tempójában tudjunk haladni. Nem akartam őt sem unszolni, sem pedig visszahúzni. Mondhatni bármit tett, én csak követtem őt, s ha kellett, vigyáztam rá.

- Akkor majd jövök – szállt ki a kocsiból, én pedig bólintottam egyet. Már hajolt volna egy pusziért, de amikor meglátta a mellettem ülő apámat, inkább passzolta, s gyorsan kislisszolt a kocsiból.

Egy nagy sóhaj hagyta el az ajkaimat, s hátramenetbe raktam az autót, hogy ki tudjak állni.

- Tehát bolt, igaz? – kérdeztem, hátra erre válaszol, avagy reagál bármiféle testbeszéddel, ám ez nem így történt. Megforgattam a szemeimet a viselkedésén. – Jó, akkor először dohánybolt, aztán megyünk bevásárolni – döntöttem én. Ki tudott borítani ezzel az egésszel. Egy felnőtt ember, a francba már!

Miután beszereztem mindent, ami a káros szenvedélyem folytatásához kell, legalább is részleges folytatásához, tovább haladtunk a bevásárlóközpontba. Így, hogy többet leszek Jiminnel, igyekszek teljesen átállni az elektromos cigarettára, több-kevesebb sikerrel.

Az élelmiszerboltba apu is velem tartott, s együtt próbáltuk felidézni azokat a dolgokat, amik vannak otthon, ugyanis ez – valamiért – nem mindegy. Anyu nem hajlandó más fűszerekkel és hasonlókkal dolgozni, s mindig megszidott minket, ha nem ugyanazt vettük, ami eddig volt, ami bevált. Pedig szerintem semmi eltérés nincs, maximum az ára más, de az már a leglényegtelenebb.

Mind a ketten megálltunk az egyik polcnál, s a majonézeket néztük. Anyu mindig lightosat vesz, de mi apuval pont azért nem esszük, mert nekünk túl gyenge és már-már íztelen. Jungwonnak pedig mindegy. Az öcsém még a szart is megenné, ha nem lenne szagos.

- Muszáj ezt venni? – kérdeztem tőle nyűgösen, s láttam, amint elhúzza a száját.

- Ellent mersz mondani anyádnak? – szólalt meg, s pillantott rám, mire egy félmosolyt ejtettem.

- Egyedül nem buli – kaptam le a mindig használt lightosat, de ekkor apu a kosárba dobott egy másikat. Felnéztem rá. Ismét komor lett, de mintha mellette szomorkodott volna. S az arcára írt érzések hamarosan értelmet nyertek.

- Miért nem mondtad el? Régen mindent megbeszéltünk...

- Tudom – sóhajtottam. – De ez olyan... Más volt, mint a régi témák. Nem tudtam, hogy hogyan reagálnátok és annyira bizonytalan volt minden – húztam a számat.

- Jungkook, engem baromira nem érdekel, hogy kivel vagy együtt, amíg boldog vagy mellette – rázta a fejét. – Se engem, sem anyádat nem zavar. Jungwon pedig amúgy is kedveli Jimint, így legalább többször láthatja, mihelyt jobban lesz – fogott a vállamra, mire egy halovány mosolyt ejtettem.

- Akkor szent a béke? – kérdeztem.

- Igen. Nem akarok több éjszakát a kanapén – nevetett, majd a kosárba nyúlva visszatette a helyére a lightos majonézt. – Vegyünk valami csokit Jiminnek is – biccentett az édességes sorok felé, majd el is indult, én pedig utána.

Tudtam, hogy nem fog haragudni. Legalább is nem olyan sokáig. Ismerem őt, tudom, hogy mennyire szeret, elvégre voltak már nagyobb vitáink és azokat is megoldottuk. Akkor mind a ketten, sőt, az egész család tanúbizonyságot tett, hogy mennyire összetartóak is vagyunk. S nekem már Jimin is a családomhoz tartozik. Nemhibába vagyok képes lemenni érte a végsőkig. Bármi is legyen... Rám mindig számíthat.

Apu végül kettő csokit is választott a táncosnak mondván, hogy sokat fogyott mostanában, s nem ártana, ha visszaszedne pár kilót. Igaza volt, Jimin súlya elég ingadozó volt, de legalább mostanság eszik. Szerintem nem normális adagot, de nem fogom tömni belé a kaját, mert csak a vécé felett görnyedve fogja végezni. Azt viszont tudom, hogy édesszájú, szóval ezeknek talán nem fog ellenállni. S talán szemét húzás, de még lehet, hogy csupán apu miatt is megeszi, ha ő adja neki egy kedves mosollyal. Fontos neki, hogy jó legyen vele a kapcsolatom, s neki is. Ő nem szeretné szétszedni a családot, de emiatt nem kell aggódnia. Talán ő az, aki a leginkább összehozta. Elvégre, ha ő nincs, akkor sosem találkozok Jeon Jiwonnal sem.

Sokat köszönhetek neki, s nem lehetek eléggé hálás mindazért, amit ebben az egy évben tett értem. Ezért is szeretnék mindent visszafizetni neki. Mindent, amit csak a szeretetemmel tudok.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na itt is vagyok az új résszel, hehe😌♥️

Hamarosan vége lesz ennek a könyvnek is, az időpont pedig jövő hétvége🥺♥️ El tudjátok hinni??

A szavazás az 59. részig elérhető, az majd kedden fog felkerülni. Szóval, aki eddig nem tette meg, nyomjon egy voksot az 50. rész alatt lévő könyvek egyikére😌 A szabályok ismertetve vannak, ha még nem tetted, olvasd át őket, de itt is elmondom, hogy kettőre lehet szavazni, illetve a választott könyv címét írjátok le kommentekben😌♥️♥️♥️

Mit gondoltok? Mi lesz a tavaszi fesztivállal?): Jimin vissza fog térni?🥺

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️ Hogy sikerült a félév?🥰

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook