Veszekedtünk. A szavakat ide-oda dobáltuk a másiknak, s vádaskodtunk, még azután is, miután megérkeztek a szüleim. Yeongcheol apját alig lehetett elérni, s mikor a fiú megtudta, hogy felhívják, falfehér lett, s minden erejével azon volt, hogy ezt nélküle el tudják simítani. De ez nem volt ilyen egyszerű, miután anyu és apu befutottak.

Nem mondom, hogy csupa büszke pillantások fogadták a szétvert képemet, amikor beléptek az irodába. Sokkal inkább voltak idegesek, de nem csak rám. Tudják, hogy ok nélkül nem teszek ilyet.

Régen sokat verekedtem. Egészen erőszakos gyerek voltam, mindössze az öcsém miatt hajlottam a változás felé. S ami fontos volt, az nem más, minthogy most sem én ütöttem először. Ez volt az a bizonyos tény, ami mögé el akartam bújni. Amit pajzsként használhatok.

Az igazgató nyájas hangon szólt a telefonba, miután végre valaki felvette azt a túloldalról. Látszott, hogy kinek az oldalán áll, vagyis, kién kell állnia.

Choi Yeongcheol apja, Choi Geomhyuk egy nagyon gazdag ember, aki az iskolánk fő támogatóereje. Nyilván nem akarnak az ilyennel ujjat húzni. Már csupán az anyagiakat figyelembe véve sem. Arról nem is beszélve, hogy ez az ember a pénze miatt bármit el tudott volna érni. Egy idegi úgy volt, hogy politizálni kezd, viszont a megszokott munkája sokkal kézenfekvőbb volt. Meg persze az sem utolsó, hogy bár a politikusokhoz képest egy talpnyalónak számított, sokszor az ilyen embereken múlik minden, mint ő. Ezt pedig ki is használta sokszor.

Az alma nem esett messze a fájától, azt kell, hogy mondjam.

Anyu csúnya pillantása érthetetlenné vált, s csak bámulni tudott az igazgatóra, miközben az álla a földet verdeste. Velük nem ezt a hangnemet ütötte meg, ez pedig feltűnt neki is.

Mikor a kagylót visszahelyezte, s felénk fordult, ujjait összefonva az asztalra tette a kezét, s elmosolyodott.

- Yeongcheol, sajnos apukád nem tud megjelenni ma, mivel fontos megbeszélése van, amiről nem jöhet el – nézett a teljesen sápadt srácra. Már amennyire az lehet, mivel elég sokat kapott. – Viszont a tetteitek súlyosságát tekintve... Sajnos el kell tiltanom titeket egy hétre – nézett ezúttal rám is, mire anyu a térdemhez kapott.

- Már ne is haragudjon, de nem ő kezdte a verekedést. Miért kell Jungkookot is büntetni? – kérdezte felháborodva, mire a férfi lazán megvonta a vállait.

- Ő is visszaütött – adta válaszként. – Egyébként is, hallottam hírét, hogy mennyire magadnak való vagy, Jeon Jungkook. Sokszor visszaszólsz a tanároknak is. Ki tudja, talán te provokáltad őt – ráncolta a homlokát, mire én egy gúnyos mosolyt ejtettem.

- Nem hiszem, hogy én voltam az első, aki beszólt. Ha ennyi mindent hallott rólam, kedves igazgató úr, akkor biztosan azt is tudja, hogy többnyire nem törődöm az emberekkel – mondtam.

- Nekem most nagyon úgy tűnik, hogy túlságosan is törődtél valakivel – viszonozta a gesztust. – Iskolabíróság elé fogom állítani magát a rossz magaviselet miatt. Aztán majd meglátjuk, hogy hogyan döntenek a jövőjéről.

- Tessék? – sikított fel mellettem Seo asszony, s erre egy pillanatra az én lélegzetem is elakadt. Számítottam erre, de nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire képesek elmenni. – Egy verekedés miatt? Én általános iskolásokat tanítok, mindennapos az, ha két fiú összetűzésbe kerül, de sosem állítottuk egyiket sem iskolabíróság elé!

- Itt az a különbség, hogy ők már nem kisiskolások. Bármi rossz történhetett volna – rendezgette a papírokat az asztalán a férfi. Anyám arca egyre csak vörösödött az idegtől, míg apám lába járni kezdett ültében. – Egy hétre felfüggesztelek titeket. Amikor legközelebb vissza fogtok jönni, megtartjuk a tárgyalást a többi kollégával és döntünk. Készüljenek fel a legrosszabb lehetőségre is – kelt fel a helyéről az igazgató, s már indult is az ajtó felé, hogy azt kinyitva nekünk jelezze a szándékát, hogy nem kíván többet mondani. Ám valaki még feltartotta őt egyetlen kérdéssel.

- Mi a legrosszabb? – hallatszott apám bizonytalan hangja.

- Elbocsájtás – válaszolt a férfi.

Mondanom se kell, minden lepergett előttem egy pillanat alatt. Az eddig is csupán elképzelt, s tervezgetett jövőm mintha csak felejtődni látszott volna. Az alaprajz lapját felgyújtották, sőt, én voltam az, aki tűz fölé tette.

Mielőtt elhagytuk volna az intézményt, Yeongcheol még odalökött felém egy kérdést, miszerint most elégedett vagyok-e. Ám akárcsak akkor, most sem tudtam volna megválaszolni.

Amikor kitaláltam ezt a tervet, tudtam, hogy a jövőmmel játszok. Azzal, hogy az lehessek, aki mindig is akartam. Egy festő, hogy egyetemen is tovább űzzem azt, ami több egy hobbinál. El tudtam képzelni ugyanis, hogy ezzel keresem a kenyerem. Mindig is ez volt, ami egész életemben mellettem volt. A vásznon szavak nélkül beszélhettem, fejezhettem ki minden bennem tomboló érzést.

Ugyanakkor egy részem boldog volt. Mindent kész voltam félredobni Jiminért. Igazságot akartam? Tepertem érte, hogy Yeongcheol azt kapja, amit megérdemel. Nem tudtam tétlenül nézni, hogy bármit megtehet, tejhatalma van csupán az apja és a pénze miatt. Ez nem volt fair.

A rendőrség nem tesz semmit. Az iskola nem lép. Itt volt az ideje, hogy mindent egy lapra tegyek fel. Nem hiszek a csodákban, de a tettek következményeiben igen.

Anyu és apu... Nem tudtam eldönteni, hogy dühösek voltak-e, vagy sem. Idegesek voltak, annyi szent. De az kérdéses volt, hogy rám, vagy a helyzetre. Ha megkérdezném, nem biztos, hogy válaszolnának. Lehet, hogy csak letudnák annyival, hogy leintenek. Mind a ketten megoldáson agyaltak, de tudták, hogy nem lehet semmivel sem befolyásolni ezt az egészet. Talán pénzzel, ami a másik fél részéről biztosan fog játszani.

Próbáltam ezt az egészet úgy felfogni, hogy legalább kapok egy kisebb szünetet a hatalmas hajtás mellett, illetve egy remek lehetőséget, hogy többet legyek Jiminnel. Ám ilyen képpel nem biztos, hogy szívesen mutatkoznék nála.

Semmiképp sem akartam hazudni neki, de az, ha megtudná az igazságot, hogy összeverekedtünk Yeongcheollal, ráadásul miatta, nem tenne jót neki. Ezért is magát okolná, én pedig ezt semmiképp sem szerettem volna.

Ám, mintha ráérzett volna, írt nekem, hogy nincs-e kedvem iskola előtt beugrani hozzá. Azt mondta, hogy hiányzok neki és szeretne végre látni. Én pedig nem hagyhattam ki egy ilyen lehetőséget. Eddig másra sem vágyott, csak magányra, s a szó szoros értelmében, úgy kellett ráakaszkodnunk. Természetesen igent mondtam neki, s közöltem vele, hogy nem kell korán kelnie miattam, ugyanis „szünetet kaptunk".

Másnap reggel gondolkodtam azon, hogy összekutyulok valamit anyám krémjeiből, viszont az, hogy az ember tud vászonra festeni, nem egyenlő azzal, hogy a saját arcára is. Seo asszony aznap reggel nevetett egy igazán jót az eset óta, mikor a fürdőből kimászva meglátta a fejemet, ami szerinte olyan volt, mint a frissen meszelt fal. Édes, nem igaz?

Természetesen azonnal letöröltette velem valami folyadékkal, aminek jó volt az illata, csak az arcomnak volt furcsa tapintása utána. Mintha zsíros lenne a bőröm, vagy nem is tudom. Jimin hogy volt képes elviselni ezt magán régen... Nem volt sok választása, az tény, de akkor is...

Mivel nem kellett sietnem sehova, ezért megvártam, amíg a fiú ír, hogy felkelt. Csak azután indultam el, természetesen busszal, mivel a kocsit anyuék elvitték. Apu legtöbbször azzal jár, s szállítja a család egy részét, kivéve, amikor nekem adja ezt a feladatot. Olyankor általában a munkatársai veszik fel őt, ezért kapom kézhez a kocsikulcsot.

Mondanom se kell, azért egy páran megbámultak a tömegközlekedési eszközön, ezért inkább a fejemre húztam a kapucnimat, s még a szájmaszkomat is feltettem. Már csak azért is, hogy elkerüljem néhány vénasszony hangos kotnyeleskedését, miszerint a tetoválásaim, a piercingjeim és az arcomon ékeskedő sebek miatt biztosan most szabadultam a börtönből.

Mikor becsengettem a táncoshoz, s ajtót nyitott nekem, először megrémült, mert nem ismert meg. Később viszont összeráncolt szemöldökkel méregetett, s a kezemet megfogva húzott be a házba.

- Mi ez a maskara, Jungkook? – kérdezett rá, én pedig zavartan simítottam a tarkómra. – Mit csináltál? – ért volna az arcomhoz, mire automatikusan kaptam el a mancsait.

- Nem biztos, hogy látni akarod – néztem a szemeibe, amik aggodalommal voltak teli. Nagyot nyeltem, s lassan elengedtem a csuklóit, ő pedig óvatosan, pipiskedve szedte le rólam a kapucnimat, később pedig a szájmaszkomat is.

Ajaki elé kapta a kezeit, s meg is hátrált.

- Mégis mi történt veled? – kérdezte remegő ujjakkal.

- Én csak... Leestem a lépcsőn – mondtam. – Nem néztem a lábam elé és kihagytam egy fokot – rántottam vállat, mintha semmiség lenne. – Nem vészes, van egy-két lilás foltom, de majd begyógyul. A doki szerint nincs gáz.

- Ma már bekented a sebeidet valamivel? – kérdezte, mire én csak nagyokat pislogva reagáltam. – Gyere – fogott a kezemre, s kezdett el húzni a fürdőszobába. Amikor pedig beértünk a kád szélére mutatott. – Vedd le a felsődet és ülj le oda – mondta, én pedig csak tettem, amit mondott.

Nem voltam hozzászokva, hogy valaki ápolgatja a sebeimet. Nem volt erre szükség, mivel nem voltam egy balhés ember. Csak régen, de azt anyám elintézte. Akkor se kenegettünk semmit, hanem szépen hagytuk, hogy begyógyuljon magától és kész.

- Csibe, tényleg nincs erre szükség – néztem, amint elővesz valami tégelyes szarságot az egyik fiókból, s a mosdókagyló szélére téve először megmossa a kezeit. – Hallod?

- Így hamarabb be fognak gyógyulni. Meg nyugtató hatása is van. Ne aggódj, csak gyógynövényekből áll – Térdelt le elém, s nyitotta ki a kis kenőcsöt, nyomott egy kisebb adagot az ujjaira, majd felnézett rám. – És csípni sem fog – ejtett egy lágy mosoly, ami miatt nem tudom, hogy miért, de zavartan el kellett kapnom a fejemet.

Tényleg furcsa volt, hogy ő ápolgat engem és törődik velem, amikor fordítva kellene, hogy legyen. De látva, hogy milyen boldoggá teszi, hogy végre ő foglalkozhat valakivel, mindent megért.

Jimin finoman ért hozzám, semmiképp sem szerette volna, hogy fájjon nekem, pedig attól igazán messze volt. Folyamatosan kérdezte, hogy minden rendben van-e, s biztosan nem kellemetlen számomra. Ám természetesen erről szó sem volt. Tetszett, hogy ilyen kis édes és törődő.

- A többiek szeretnének találkozni veled. Hiányzol nekik – hoztam fel egy témát, ami eszembe jutott hirtelen, mire a fiú csak lágyan bólintott egyet.

- Nekem is hiányoznak, de... Nem hiszem, hogy... Szóval, hogy menne – pillantott fel rám nagy szemekkel, mire én csak kedvesen az arcára simítottam, s elmosolyodtam.

- Akkor találkozol velük, amikor késznek érzed magad rá. Mindannyian várunk rád, csibe – mondtam egyenest csillogó tekintetébe meredve, s ekkor ő kicsit nyújtózkodva ajkait az enyémekre nyomta.

Meglepett a csókja, de egyáltalán nem voltam elutasító. Sőt, örültem neki. Mostanában ezek elég ritkák. Elhúzza a fejét, mert undorodik magától, vagy csupán attól fél, hogy én nem szeretnék semmit tőle. Olyan kis buta ilyenkor.

A csókot nem szakította meg, sőt, egyre csak belemélyedtünk. Hallottam, ahogy szuszog, ahogy lélegezni próbál közben, s éreztem, amint a combjaimra mar, amikor a lapockái közé vezettem a tenyeremet, hogy közelebb tartsam magamhoz. Ám ő ekkor elhajolt, s rémülten nézett rám, kipirult arccal.

Fejben egy óriási pofont adtam magamnak, mivel úgy éreztem, hogy elszaladt velem a ló.

- Ne haragudj, én csak... – kezdte volna, de én csak megráztam a fejemet.

- Te ne haragudj rám. Kicsit... Heves voltam – mondtam, majd ismét az arcára simítottam. – Nem vagy hibás, csibe, ne aggódj. Haladunk a te tempódban. Nem sietünk sehova – mosolyogtam, mire láttam, hogy lefolyik az első könnycsepp.

- Én szeretném, de... Nem megy, Jungkook – szipogott. – Nem értem már megint, hogy miért sírok – nevetett a saját nyomorán, én pedig ekkor döntöttem úgy, hogy lecsúszok a kád mentén, a sarkaimra ülök, s egy szoros ölelésbe vonom a táncost.

- Semmi baj – simogattam a hátát. – Ne stresszelj rá, oké? Majd minden jön idővel.

- Milyen kapcsolat az, ahol nem szexelnek? – kérdezte.

- Nagyon sok olyan van – rántottam vállat. – Egy párkapcsolat nem csak szexből áll.

- Tudom, de akkor is... Nem akarom elhanyagolni ezt a részét sem, csak... – törölgette a szemeit, s elhúzódva nézett rám. – Valami meggátol abban, hogy tovább haladjak.

- Mit szólnál hozzá, ha... Időt adnál ennek? Van egy jó ötletem, de nem mondhatom el, hogy mi – érintettem össze az orrunkat, ami végre egy mosolyt csalt az arcára. – Bízol bennem? Hm? – vezettem a kezeimet vékony csípőjére, ő pedig saját karjait a nyakam köré tekerve halkan kuncogva bólintott egyet.

- Igen – suttogta, mire én csak egy apró puszit nyomva a szája szélére ajánlottam fel, hogy nézzünk valami filmet közösen, s ezt tekintse mozis randinak.

A hangulatot egészen megteremtettük. Besötétítettünk a nappaliban, csináltunk popcornt, s mind a ketten kólát ittunk. Csupán ez sokkal kényelmesebb volt, mint egy mozi. Kihúztuk a kanapét, s telepakoltuk párnákkal, illetve mi is betakaróztunk, illetve összebújtunk. A hatás kedvéért pedig akkor sem állítottuk meg a filmet, amikor valamelyikünk ki akart menni mosdóba. Elég vicces volt, amikor a táncos már nevetve próbálta visszatartani a vizeletét, s könyörgött azért, hogy minél hamarabb legyen vége, mert be fog pisilni.

Igazából nagyon jól éreztük magunkat. Sokkal jobb volt, mint egy olyan, ami tele van emberekkel. Önmagunk lehettünk, beszélhettünk filmnézés közben, bár már csak azért is csitítgattuk a másikat.

Jó volt a fiú arcán az önfeledt, őszinte mosolyát ismét látni. A szívem hevesebben vert akkor, s ha kicsit is érzékenyebb lelkem lenne, szerintem meg is könnyeztem volna. Úgy éreztem, hatalmas lépést tettünk meg.

Ám még sok volt hátra.

Minden egyes nap beszélgettem a barátaimmal, amíg az eltiltáson voltam. Innen tudtam meg, hogy Yeongcheol ezt nem tartja be, sőt, úgy tűnt, ez rá nem vonatkozott. Mingi és Yeji nagyon aggódott, mivel úgy tűnt, hogy az elbocsájtás, amit az igazgató emlegetett, be lesz hajtva, ráadásul rajtam.

Egy jelentős értékű pénzadomány ütötte az iskola markát, s szerintem felesleges részletezni, hogy kitől érkezhetett. A nyakam körüli kötél csak szorosabb, s szorosabb lett. Én pedig komolyan kezdtem kétségbeesni. Elvégre mindent feltettem azért, hogy megjárja az a barom, de nagyon úgy nézett ki, hogy én leszek az, aki a rövidebbet húzza.

S amikor péntek délután megjelentem az iskola kapujában az egyenruhámban, éreztem, amint a torkomban dobog a szívem. A csípős hideg ellenére izzadni kezdtem, s idegesen vettem lazábbra a nyakkendőmet. Úgy éreztem, hogy az majd' megfojt.

Anyu és apu velem tartottak, s elmondták, hogy bármi fog történni, ők nem hibáztatnak semmiért, mert ők azok, akik igazán ismernek. Ez valamennyire könnyített a lelkemen, ha a helyzetemen nem is.

Yeongcheol és az apja már bent ültek, mind a ketten kihúzott háttal, ám az idősebb Choi egészen lazán viselte ezt az egészet. Mikor meglátott minket, elmosolyodott, s ültében, egy biccentés kíséretében hajolt meg. Nem szívesen, de viszonoztam a gesztust, akárcsak a szüleim, majd a helyünkre mentünk.

Az iskolatitkártól kezdve a tanári karon át az igazgatóig mindenki ott volt. Sok dolgot felsoroltak, a felét nem értettem, s olyan ideges voltam, hogy figyelni sem voltam képes. Az viszont megütötte a fülemet, hogy mindössze két tanár állt az oldalamon. Az egyik, aki a festés órákon volt jelen. A másik pedig a matematika tanárnőm. Mindenki más viszont... Yeongcheolt és az apját támogatta.

Seo asszony az asztal alatt a kezemre fogott, mikor az én ítéletem következett. Choi Yeongcheol mindössze még egy hét eltiltást kapott, de én...

- Sajnálatos módon a tantestülettel közösen úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk egy ilyen problémás diákkal a továbbiakban dolgozni. Felajánljuk azt, hogy magántanulóként folytassa és majd eljöhessen hozzánk vizsgázni, de a helybeli tanulmányait nem folytathatja – mondta az igazgató, mire mindössze csak lehunytam a szemeimet, s lehajtottam a fejemet. – Kérem, jöjjenek az irodába, hogy elintézzük a papírokat. Choi Beomhyuk-ssi, köszönjük szépen, hogy időt szakított az iskolánkra – hajolt meg a férfi előtt, aki csupán mosolyogva fogadta.

- Ugyan, igazgató úr. A fiamról van szó, természetesen itt leszek mellette. Azt viszont sajnálom, hogy így alakult. Úgy hallottam, hogy nagyon tehetséges vagy, Jeon Jungkook – pillantott rám. – Micsoda... Veszteség, nem igaz?

Ökölbe szorultak a kezeim.

Már nyitottam volna a számat, de ekkor egy ismerős hang szólalt meg.

- Valóban az. Kiemelkedő tehetséggel rendelkezik, nem csupán festésben, de a billentyűsekhez is nagyon ért – lépdelt be a terembe Jeon Jiwon, mire nem csupán az én állam esett le, de az egész tantestületé, s még a két Choié is. – Nem kell aggódnia igazgató úr, nem tervez magántanulóként együttműködni az iskolával. Úgy gondolom, van más iskola is Szöulban, ami szívesen fogadná őt – mosolygott a férfi.

- Maga... J... Jeon Jiwon – pislogott nagyokat az igazgató, s mintha szellemet látott volna, úgy mutogatott a milliárdos zenészre.

- Ezek szerint a bemutatkozáson túlestünk. Szeretnék viszont benyújtani valamit, amit nem hiszem, hogy figyelmen kívül kellene hagyni a tantestületnek – tett le az asztala elé egy mappát, amit a középkorú férfi csak zavartan nézett. – Egy lista azokról, akiket éveken át bántalmazott és zaklatott a fiú, aki mindössze csak eltiltást kapott. Mindenki aláírása szerepel itt – kopogtatta meg a mappát, mire az igazgató nagy, kétségbeesett szemekkel nézett az idősebb Choira, aki látszólag kezdte elveszíteni a türelmét.

Zavartan elnevette magát.

- Sajnos a döntésünk végleges, Jeon Jiwon-ssi – húzta össze magát, s tolta kicsit arrébb a mappát, amiben a diákok neve szerepelt. – Egyébként sem értem, hogy miért van itt egy ilyen fontos ember, mint maga. Mindössze... Egy diák miatt.

Jiwon elmosolyodott.

- Hogy is fogalmazott Choi... Ne haragudjon, elfelejtettem a nevét – fordult hátra, s kuncogott halkan. – A fiamról van szó, természetesen itt leszek mellette – pillantott rám, mire én egy halovány mosolyt ejtettem, akárcsak ő. – Viszont, ha a döntése végleges, akkor nem raboljuk tovább az idejét. Lesz egy jobb helye is egy ilyen tehetségnek, mint ő. A médiának szerencsére nagy szava van, ugye? – nézett a két Choira. Abban a pillanatban nem tudom, hogy melyikük szeretett volna felállni, s verekedni egy szépet. – Ez esetben, a viszont látásra – hajolt meg, mi pedig egy emberként keltünk fel, s indultunk el a zongorista után.

- V... Várjon, Jeon Jiwon-ssi! Nem tudtuk, hogy a maga fia...! – akarta volna mondani, ám, amikor kinyílt a terem ajtaja, elakadt a szava.

Rengeteg diák, már-már az összes ott volt, végig a folyosón. Egymás kezét fogták, s szilárdan álltak. Sorfal volt. Az állam leesett.

- Mi a...

- Mégis mi ez az egész? – kérdezte az igazgató kirontva. Fortyogott a dühtől. – Vége a tanításnak, miért vannak még...!

- Han Jisung, 4-3-as osztály, festő szak – hallottam meg a mókuska hangját.

- Lee Soomin, 2-4-es osztály, színész tagozat – mondta egy lány.

- Shin Jaekhyun, 1-1-es osztály, zeneművészeti osztály – szólalt meg egy fogszabályzós, pattanásos srác.

Az igazgató feje teljesen vörös volt, s már-már remegett a dühtől. Jeon Jiwon mellé lépett, s lehajolt az alacsonyabbhoz, miközben mosolyogva intézte felé a szavait.

- Biztos nem kíváncsi arra a listára, igazgató úr? – kérdezte, majd kihúzott háttal, elégedetten indult el.

A középkorú férfi utánunk igyekezett, próbálta tisztázni magát, illetve az iskola döntését. A diákok pedig közben sorra mutatkoztak be, mondták el az osztályukat, s a tagozatukat. Biztosra akartak menni, hogy egy sem marad ki, így sokszor egymást meg sem várva kiáltoztak, miközben mi sebes léptekkel haladtunk végig a folyosón, egyenesen az udvarra, ahol egy újabb meglepetés fogadott minket. A megmaradt diákok a fejük fölött tartották a telefonjaikat, s azon a videó volt, ami bizonyítja, hogy Yeongcheol volt az első, aki ütött.

Közben pedig végig a nevüket kiabálták össze-vissza. A tömegben kiszúrtam az első sorokban Mingit és Yejit is, mire elmosolyodtam, a szívem pedig nagyot dobbant.

- Elég volt! Hagyjátok abba, most azonnal, vagy mindenki fegyelmit kap! – kiáltozott az igazgató, de a diákság hangja nagyobb volt, erősebb az ő szavától. S csupán egyetlen pillanatra hallgattak el. Amikor valaki előlépett a tömegből. Mosolyom csak még szélesebb lett, amikor megláttam a fiút, aki mindenki élére állt.

- Lee Minho, 4-1-es osztály, tánc tagozat – mondta, majd nézett rám.

Szokás mondani, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Egyedül én sem lettem volna képes arra, hogy változást hozzak. A barátaim nélkül biztosan nem sikerült volna. Az, hogy meggyőzték a diákokat, hogy valljanak be mindent, pontot tett az ügy végére. Choi Yeongcheol mikor megjelent, színtiszta rémület látszott az arcán.

Az apja dühös volt. Csúnya vereség volt, nagyon. De nem mondott semmit, tekintve, hogy többen élőben közvetítették az eseményeket. Csupán elindult a kocsija felé, ám, mielőtt Yeongcheol beszállt volna, utána szóltam.

- Hé, Choi! – mondtam neki, mire megrezzent a hangomra, s óvatosan nézett hátra. Egy mosolyt ejtettem, s zsebre dugtam a kezeimet. – Egy élmény volt.

Dühtől eltorzult arccal ült be a kocsiba, jó hangosan becsapva maga mögött az ajtót. Csupán nevetni tudtam ezen. Úgy tűnt, hogy nyertünk. A diákság hangja győzelmet aratott.

Mi is menni készültünk, amikor az igazgató elkapta a karomat. Már-már kétségbeesetten nézett rám.

- Visszavonom! – mondta. – Nem írtuk alá a papírokat, nem vagy elbocsájtva, hiszünk neked, csak...! – mondta, de én lazán lesöpörtem magamról a kezeit.

- Nem, köszönöm. Jobb nekem magántanulóként – döntöttem oldalra a fejem egy mosoly kíséretében. – Legalább többet lehetek valaki mellett – rántottam vállat, majd a szüleimre néztem, illetve Jeon Jiwonra.

Egyedül apám volt az, aki nem értette, hogy kire célzok, mindezek ellenére lágy somolyt ejtett, s megveregette a vállamat.

- Menjünk haza, Jungkook – biccentett a kocsi felé, mire én csupán bólintottam egyet.

Egy utolsó pillantást vetettem az intézményre. Fél év... Még annyi se volt hátra, amit még le kellett volna húznom ott. De nem baj. Talán jobb is így.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is az új rész😌 Nagyon igyekeztem még éjfél előtt megírni, de sksksk, túl sok gondolat volt a fejembe😭 Nem baj, legalább hosszú rész lettXD

Érdekesség kedvéért, mindössze kettő lazább pont maradt hátra a történetből🥺 4 rész és vége😌

Mindenképpen szerettem volna, hogy a diákok kiálljanak magukért. Sajnos sok helyen beszél a pénz, ez nem csak koreában, de itt is probléma. Nekem is van ismerősöm, akit ártatlanul rúgtak ki, senki sem törődött az igazsággal. Ezt vehetjük úgy is, hogy ez a rész az ő tiszteletére is készült♥️ Persze picit megfűszerezve, haha

Szerintetek Yeongcheol elérte a méltó büntetését?♥️ Mi lesz ezek után Jiminnel és Jungkookkal?

A szavazást az 59. részben fogom lezárni. Addig lehet nyomatni nyugodtan♥️♥️♥️ Folyamatosan írom őket, szóval emiatt nem kell aggódni🥰♥️♥️

Hogy vagytok kedveseim?🥺♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook