- Nem, nem tetszik! – morgolódott Yeongcheol, mikor már sokadjára kezdtünk neki egy bizonyos résznek. – Vidd már feljebb egy hanggal, baszki! – nézett rám idegesen, mire én csak sóhajtottam egyet.

- Ha itt felviszem, akkor az egészet át kell írnom – válaszoltam unottan.

- Nem, ennek kell különlegesnek lennie. Old meg – rántott vállat, s fordult ismét a tükör felé.

Ha nem tartanám ennyire fárasztónak a gyerekes viselkedését, amit a napokban produkált, biztosan forrnék a dühtől. Mostanra egészen lazán kezelem, s ráhagyom. Tőlem akárhogy ugathat, nem sok figyelmet fordítok rá.

Eleinte nagyon nehéz volt, mert ténylegesen úgy viselkedett, mint egy hisztis picsa, miközben egy méretes farok volt. Folyton beszólogatott, s úgy bánt velem, mint egy kutyával. Látszott, hogy próbál az idegeimre menni, minden lehető módon igyekezett kiborítani, hogy csak körülötte forogjon minden. Ugyanis nem érdekelte, hogy a jó miatt beszélnek róla az emberek, vagy azért, mert nagy hatalma volt. A lényeg csakis az volt, hogy ő legyen a középpontban.

Az uraság elrendelt egy 10 perces szünetet. Mondanom se kell, egyből az udvarra mentem, hogy kieresszem a gőzt. Kell hozzá egy idegrendszer, az már biztos. Én pedig akármennyire fogom vissza magamat, nekem is véges a türelmem, s már nagyon várom, hogy mikor lesz elege abból, hogy nem minden úgy működik, ahogy ő akarja.

Ilyenkor általában idegesen megparancsolja nekem, hogy menjek és szellőzzek, szívjak el egy doboz cigit, aztán pedig próbáljak valamiféle tehetséget is belevinni a játékomba. Hogyne... Tehetségesen hozzá fogom vágni ezt a rohadt zongorát.

Az udvaron Minho csatlakozott hozzám. Jisung már nincs bent, már rég hazament, csupán nekem kell szenvednem a próbák miatt a táncosokkal.

- Mingi és Yeji még mindig próbálkoznak? – kérdeztem egy sóhaj kíséretében, mire a fiú bólintott egyet.

Sajnáltam őket, amiért ilyen messzire képesek elmenni. Nem azt sajnálom, hogy ilyen jószívűek Jiminhez, hanem azt, hogy mindezt úgy teszik, hogy nekem már van tervem. Csupán nem tudnak róla, s ez így van jól. Őket ismerve azonnal megállítanának, amilyen szívbajosok. Minho pedig... Ő tudja, hogy milyen, amikor kétségbeesetten kapálózunk. Az első lehetőséget, ami kihúzhat a mély vízből, megragadjuk. Én pedig pontosan ezt tettem.

Nem mondom, hogy briliáns ötlet, nyilván lehetne sokkal jobb is, viszont jelenleg ettől hatásosabb nem jut az eszembe.

- Az igazgató behívta őket az irodába – mesélte, miközben a hátát a falnak döntötte. – Biztos sokallja a sok petíciót, amit benyújtottak. Konkrétan aláírásokat gyűjtöttek azoktól, akiket Yeongcheol valaha is bántalmazott.

- És mennyire jutottak? – kérdeztem, bár valahol sejtettem, hogy mi lesz a válasz.

A táncos felhorkantott.

- Négy aláírásig és egy rágógumiig – rántott vállat, majd pillantott rám. – Ez a tizede sem annak, ahány embert kikészítettünk régen Yeongcheollal.

- Jisung aláírta? – érdeklődtem. A srác elhúzta a száját, majd megrázta a fejét.

- Eleinte szerette volna, de meggondolta magát. Miattam – nézte a földet. – Fél, hogyha bármit is elérnek Mingiék ezekkel az aláírásokkal, akkor én is olyan büntetést kapok, mint ő – sóhajtott, majd döntötte a buksiját a falnak a szürke eget kémlelve. – Pedig én sem vagyok jobb.

- Igaz, de hülyébb vagy – vágtam rá, miközben elnyomtam a csikket, s ki is dobtam. Ránéztem a tőlem alacsonyabbra, s úgy folytattam. – Te is ugyanolyan áldozat vagy, mint a többiek. Kihasznált téged és azt, hogy milyen helyzetben vagy. Itt már rég nem az a lényeg, hogy mit tettél, Minho. Hanem az, hogy miért tetted – mondtam, mire végre egy halovány mosoly megjelent az arcán, ami egyre csak szélesedett, mígnem le nem hajtotta a fejét, s mindez egy halk kuncogásba fulladt.

- Te idegesítően jó ember vagy, Jungkook – pillantott rám félhold alakú szemekkel. Felfelé ívelő görbületre húzódtak az ajkaim, miközben barátian megpaskoltam az egyik vállát. – Mikor tervezel lépni?

- Nem tudom – vallottam be őszintén, s egyből alábbhagyott a kedvem.

Bármit megtettem volna Jiminért. Tényleg akármit. Viszont, amire most szükség volt, az tényleg a minden.

- Ma fogsz találkozni Jiminnel? – faggatott tovább, mire én csak megráztam a fejem, később pedig szóban is választ adtam.

- Nem, a nénikéje lefoglalta mára – meséltem. – Közösen fognak filmezni – mosolyodtam el. – Régóta tervezték már, de sosem volt idejük. Most pedig, hogy ilyen szar a helyzet, inkább vett ki szabadságot, hogy kicsit életet leheljen Jiminbe. Szóval valószínűleg egész éjszaka valami nyálas szart fognak nézni.

- Legalább tereli a gondolatait – bólogatott a fiú, majd a telefonját előkapva a melegítőnadrágja zsebéből megnézte, hogy mennyi az idő. – Neked már nem 3 perce bent kellene lenned és hallgatnod Yeongcheol hisztijét? – kérdezte vigyorogva, mire én csak lazán megrántottam a vállaimat.

- Három perc késés az nem igazi késés. Belefér még egy szál – vettem elő a dobozomat, mire az előttem lévő hangos hahotázásba kezdett. Felé nyújtottam a dobozt, ezzel kínálva őt, ő pedig alaposan körülnézve, hogy nem nézi-e valaki, kivette az utolsót.

- Ha megérzik rajtam a szagát, rád fogom fogni, csak szólok – nézett rám, miközben elvette a gyújtómat is.

- Nyugodtan – rántottam vállat. Ez a legkevesebb, amit tehetek vele.

A tekintetemet az iskola udvarára vezettem. Nem nagy szám, elég lepukkant parkja van a többihez képest. Néhány fa, teljesen random. Mind kopaszon és a rég lehullott falevelek egyszer sem voltak feltakarítva.

A mögöttünk lévő fal telefirkálva. Üvölti ez a hely, hogy művészetisek lakják. Nem csupán a kipakolt régi padokról, amikben sok-sok, már beszáradt festék, szakadt, összemázolt ruhadarabok, s az egy-két helyen fellelhető kottamaradvány. Az egyik fára egy pár balettcipő volt felkötve. Már amikor idejöttem is ott volt, s lógott az egyik ágon.

Volt egy-két dolog, amit nem használtak a diákok. Például a biciklitárolót. Jobb időkben egy-két kerékpár megtalálható ott, de ritka. Bezzeg van egy bizonyos fa, aminek a törzse teljesen le van kopva. Napsütéses, meleg időszakokban sokan ülnek oda az árnyékba. Ott töltik a hosszabb szüneteket. Nevetnek, énekelnek, vagy csak pihennek egy fárasztó nap közben, esetleg után.

Belegondolva ez tényleg a mi paradicsomunk.

Egy hely, ahol megannyi ember megfordul. A legnormálisabbtól a legfurábbig, legalább is látszólag. Ilyen egy művészeti gimnázium is, ahol az emberek a saját kreativitásuknak tökéletes megtestesítői, ahol te önnön képzeleted testet öltött alakja lehetsz.

Yeongcheol természetesen leugatta a fejemet, s csak akkor fogta be, amikor a tanár rászólt. Mi pedig Minhoval mindössze csupán mosolyogtunk. A véletlen késésből direkt lett, mindkettőnk részéről. De nem kaptunk érte semmit, legalább is a tánctanártól nem. A fiú nyilvánvalóan duzzogott egy sort, főleg, miután elmondta a véleményét a hozzáértő hölgy is, miszerint nem kell átírni a zenét. Neki kell átdolgoznia a koreográfiát, hogy passzoljon a munkámhoz.

Ha akkor szemmel ölni lehetett volna, most minden bizonnyal az életemmel küzdenék. Nagyon csúnyán nézett rám a srác, amiért az én igyekezetemet többre értékelték, mint az övét. De nem csodálom. Rólam senki nem tudta, hogy zongorázok, egészen a téli ünnepségig, ahol ugyebár Jimint kísértem zongoraszóval. Mostanra viszont ennek elég nagy népszerűsége lett.

Nem arról van szó, hogy bánom. Csupán az volt a probléma, hogy akivel ezt a szezont végig szerettem volna vinni, ő otthon lábadozik. Már hetek óta. Pedig mindenkitől jobban megérdemelné, hogy kiállhasson a színpadra, s ragyogjon, mint akkor. Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot.

Természetesen Jimin a próbák alatt is gyönyörű volt, de akkor... Akkor tényleg azt gondoltam, hogy ő arra a helyre született. Hogy azért van ezen a világon, hogy mutassa a pompáját, amit tehetség alcímen kapott kézhez.

Másnap Jisunggal az oldalamon sétáltunk az ebédlő felé, hogy találkozzunk a többiekkel. Viszont én még előtte elugrottam a mosdóba, addig pedig a mókuska egyedül ment. Ám ott bent valami megütötte a fülemet. Méghozzá két diák beszélgetése. Alapesetben nem érdekelne, ha nem ütközött volna ki két név a diskurzus közben.

- Nem volt elég neki? Yeongcheol tényleg ki fogja rúgatni Jimint?

- Úgy hallottam, hogy nem mennek neki a próbák. Ha pedig Jimin visszajön, könnyen lehet, hogy azonnal visszaadják neki a szerepet – válaszolt a másik.

- De mi van a botránnyal? – kérdezte.

- Ezt akarja kihasználni Yeongcheol – nyitotta meg a csapot a fiú. – Hogy ront az iskola hírnevén. Egyébként is, túl sokat hiányzik, nem fog tudni levizsgázni sem, ha így halad – folytatta.

- Nem ezt érdemli... Én is mondtam neki olyanokat, de csak azért, mert..! – eddig bírtam hallgatni.

Megfordultam, s mikor a két alsóbb éves fiú meglátta az arcomat, azonnal lefehéredtek. Viszont én nem törődve velük kirontottam a mellékhelyiségből, s sebes léptekkel indultam az ebédlő felé. Tudom, hogy az a rohadék is ott lesz, a napok alatt túlságosan is kiismertem a napirendjét.

S láss csodát, ott ült a társaságával, s valamin nagyot nevettek. Nekem pedig ez nagyon nem tetszett. Olyan idegességet éreztem magamban, hogy fel tudtam volna robbanni, ha nem cselekszek. Márpedig a hirtelen megnövekedő adrenalinszintet valamivel csökkenteni kell.

Az egyik mellettem elhaladó diák tálcájáról lekaptam a már felbontott dobozos tejét, s egy jól irányzott mozdulattal a táncoshoz vágtam. Mondanom se kell, nem csupán a társasága figyelt fel ránk. A fiú a kezdeti sokkból feleszmélve egy mély levegőt vett, s felkelve a székéből vörös fejjel fordult hátra, hogy megnézze, ki volt az, aki ilyet mert tenni vele. Én pedig tagadni sem akartam a tettemet.

- Te..! – mutatott rám, s lépett közelebb idegesen. Már-már remegett a dühtől, de én sem álltam messze attól a ponttól. – Úgy gondolom, hogy megbeszéltünk valamit, Jungkook... Ha nem akarod, hogy Jimin rosszabbul járjon, akkor...

- Akkor nekem is engedelmeskednem kellene? – kérdeztem rá fennhangon. – Mi lesz, ha nem, Choi Yeongcheol? – mentem közelebb, már-már a mellkasunk is összeért. Egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust az alacsonyabbal, s nem most terveztem meghátrálni. – Megfenyegetsz, hogy tönkreteszed egy ártatlan ember életét? Az a videó úgy készült, hogy ő nem egyezett bele. Másnak állítottad be őt, mint amilyen és éveken át zsaroltad őt is és még ki tudja, hogy hány embert ebben a kibaszott iskolában! – tártam szét a karjaimat, s még a hangomat is felemeltem a végére. – Elvégre ő sem azért volt a párod, mert ezzel a felvétellel fenyegetted őt. Kellett valaki, akibe kapaszkodhattál, nem igaz? – mosolyodtam el. – Mert annyira szánalmas vagy, hogy senki sem barátkozik veled másért. Tökéletes példa Minho, ugye? – idegesítettem őt jobban, s jobban, az arca pedig egyre csak torzult.

- Fogd be a szádat... – remegett meg a hangja, ám nekem eszem ágában sem volt itt abbahagyni. Sőt, most kezdek csak igazán belejönni.

- Miért? Csak nem fáj a tudat, hogy senki sem törődik veled? – döntöttem oldalra a fejem. – Még a kő gazdag apád sem, aki halomszámra hordja haza a nőket és mást sem nézi, csak a jó híredet. Te csak az érzést akartad, hogy fontos vagy valakinek, Choi Yeongcheol. De megnyugtatlak, hogy senki sem azért van veled, mert kedvelnek. Hanem azért, mert egy utolsó rohadék vagy, aki máshoz sem ért, minthogy..! – akartam folytatni, de ekkor a táncos megelégelve az egészet lendítette az ökölbe szorított karját, s egyenesen az arcomat találta el vele.

A hirtelen ért mozdulat miatt még védekezni sem volt időm, sőt, felkészülni sem, ezért meginogtam, ő pedig ezt kihasználva fogott a felsőmre, s visszahúzva újabb ütésre készült. Meg is kapta, sőt, még a következőt is. Én pedig csak vártam. Vártam, amíg meg nem kapom azt, amit akartam. S mikor megláttam, hogy egyre többen veszik elő a telefonjukat, úgy éreztem, én vagyok a soron következő.

Minden idegemet, fájdalmamat, s igazságérzetemet beleadtam az első ütésembe, ami már-már seggre ültette a táncost. Én pedig ezt kihasználva meglökve őt a földön kezdtem el püfölni. A vérem vasas ízét éreztem a számon, s lehet, hogy fájtak az ajkaim, ahogy az arcom is, de nem tudtam akkor, abban a pillanatban megállapítani. Az adrenalin, ami csak úgy száguldozott az ereimben, meggátolt benne.

Ott ütöttük, rúgtuk egymást, ahol csak lehet, egészen addig, amíg valaki le nem szedett a srácról. Mind a kettőnket le kellett fogni, ugyanis egyikünknek sem volt elég az, amit leműveltünk. Pedig az ebédlő fehér csempéjén ott volt mindkettőnk vére. A bütykünkön száradt, s ajkunkon folyt le.

Vicsorítottunk, obszcén szavakat kiáltottunk a másiknak, közben pedig, ha később jól ismertem meg, Mingi próbált valamelyest lenyugtatni Yejivel együtt. S mikor úgy tűnt, egyikünk sem fog már támadni, ismét megszólaltam.

- Tudod mit? Az én igazi anyám egy szexmunkás volt. Nevelt gyerek vagyok, de sosem ítélném el érte. Senki sem tudja, hogy miért tette, hogy min ment keresztül miatta. Ugyanúgy senki sem tudja, hogy Jimin miért fogadta el azt a pénzt. Ahhoz képest, hogy ez egy kibaszott művészeti gimnázium, ahol nyitottnak kell lennünk, mindenki egy idióta! – néztem szét a tömegen. – Mindenki idióta, aki hagyta, hogy ennyire lealacsonyítsa egy olyan ember, mint ő – mutattam Yeongcheolra. – Senkitől nem vagy jobb, sőt... Undorító, hogy egyedül képes voltál ennyi embert félelemben tartani. Csak azért, mert figyelmet akartál.

S most meg is kapta. Az egész iskola őt figyelte és engem.

Erre vártál, Yeongcheol? Megmondtam, ha valaki mocskosan játszik, akkor kénytelen vagyok én is ilyesmihez folyamodni, hogy egyenlővé tegyem az esélyeinket. A legszebb pedig mindig az, ha a saját kártyáját használjuk valaki ellen.

A hatalmas tömegen, a közönségen átvágtatva jelent meg az igazgató kicsit sem nyugodt állapotában. Szinte kiáltozott a diákokkal, hogy tegyék el a telefonjaikat, nekünk pedig kiadta parancsba, hogy kövessük őt az irodájába.

Mingi, aki leszedett Yeongcheolról, amint megjelent, az ebédlőben, egyből a védelmemre kelt. Ő mindig is ilyen volt. Mint egy védőszent, akárcsak Yeji. Ha bármi olyat tennék, amivel ártok magamnak, ők nem engednék. Ezért sem szóltam nekik.

Egyedül Minho tudott róla, ő pedig nem állított le. Tudta, hogy nincs más, amivel megtörhetjük Yeongcheol hatalmát, s sajnos még ezek után sem garantált a győzelmünk.

- Igazgató úr, kérem! – követett minket Mingi, miközben sebes léptekkel haladtunk az iroda felé, ahonnan minden bizonnyal a szüleinket is értesíteni fogják. – Higgye el nekem, hogy Jungkook sosem tenne ilyet..!

- Song Mingi – fordult felé idegesen a férfi, mire a srác megszeppent egy pillanatra, főleg, hogy meg is álltunk a folyosó közepén. – Már elmondtam egy párszor, hogy ne üsse bele az orrát abba, ami nem magára tartozik. Ugyanez vonatkozik Hwang Yejire is. Úgyhogy menjen vissza, ha jól tudom, hamarosan órája lesz. Hogyha egy percet is késik, az első dolgom lesz, hogy igazgatóiként könyveljem be! – morgott, mire a táncos rám emelte a tekintetét, de én csupán bólintottam egyet. Csak így volt hajlandó otthagyni minket. Tudni akarta, hogy jól leszek-e. S őszintén, nem tudtam neki ígérni semmit, ezzel pedig ő is tisztában volt.

De most nem volt más lehetőség a reményen kívül.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na itt is vagyok a résszel😌😌😌 Hát... Jungkook lépett🥺

Szerintetek eredményes lesz? Vannak kétségeitek?🤔

Mindössze 5 rész van a végéig😭 Szóval picit pörgessük meg a szavazást, ugyanis az 59. résznél zárni fogom. A 60, illetve az epilógus egyszerre fog felkerülni pár perc késéssel, ahogy az már megszokott😌 Meg persze ott lesz majd a köszönetnyilvánításnál az eredményhirdetés a nyertes könyvről🥰

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Várjátok a végét?🥺🥺🥺

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook