- Ne csináld többet – sóhajtottam, miközben egy sebtapaszt tettem Jimin kezére.

Mindössze pár órára mentünk ki, hogy megigyunk egy kávét hétvégén, viszont ő egész végig mániákusan kapkodta a tekintetét, s azt figyelte, hogy ki nézi. Akkora stresszben volt, a forgalmas várost járva, hogy csipkedni kezdte a kézfejét. Viszont ez nem amolyan kisebb dolog. Véresre kaparta, mindezt pedig azért, mert annyira félt, hogy bárki bármit fog mondani rá, vagy felismerik a videóról.

A szívem megszakadt, amikor megláttam. A fiú pedig csak lehajtott fejjel hagyta, hogy lekezeljem őt. Nem mondott semmit, csupán néha szipogott párat.

Próbáltam a lehető legfinomabb lenni vele, a legkedvesebb, hogy azt érezze, biztonságban van. Viszont nem mert velem kimozdulni. Ha menni kellett valahova, azt csak kocsival tette meg. Ezért én hordtam őt vissza a pszichológushoz. S úgy tűnt, ez valamelyest megnyugtatta őt.

Amikor a folyosón sétáltunk, s láttam, hogy ismét a mancsához ér, hogy idegességében csipkedni kezdje magát, inkább elkaptam a kacsóját. Összefontam az ujjainkat, mire a srác nagy szemekkel nézett fel. Csak egy apró mosolyt ejtettem, s felemelve kezeinket az övére nyomtam egy finom csókot.

Halovány somoly jelent meg az ajkain, s úgy tűnt, ez hatott. Az biztos volt, hogy mindent lépésenként kellett megtennünk. Semmit sem akartam elsietni. Érte éveket, sőt, egy életet vártam volna. Annyira nagyon szerettem...

Kint vártunk egy elkülönített részen. Jó is volt, hogy nem voltak körülöttünk emberek. Így Jimin is nyugodtabban hajtotta a fejét a vállamra, s pihent egy kicsit. Az elmúlt napokban nem aludt semmit, vagy ha mégis, akkor egész nap fáradt volt. Minden vele kapcsolatban megváltozott. Azt a művészt, aki ő volt, annyira megsebezték, hogy aligha áll a lábain.

Amikor a nő kedves mosollyal behívta őt az irodájába, a táncos felém fordult. Kérdően meredtem vissza, hiszen én csak azért jöttem, hogy elkísérjem, s megvárjam.

- Nem jöhetne be ő is? – kérdezte a pszichológust, aki nagy szemekkel nézett rám, majd vezette vissza a tekintetét Jiminre.

- Bizalmas dolgok is elhangozhatnak, tudod. Így is szeretnéd? – szeretett volna biztosra menni a hölgy, de a táncos csupán bólintott egyet.

- Nem akarok titkolni előtte semmit – motyogta. – Jobban... Érezném magam, ha ő is ott lehetne bent – nézett rám már-már könyörgően. Volt egy olyan sejtésem, hogyha nem egyezek bele én, vagy a nő, akkor ő azon nyomban lelép, s meg sem hallgatja őt. Ezért csupán felkeltem a fehér műanyag székből, s mellé lépkedtem.

- Részemről nem gond – mondtam, s néztem a dokira, akinek nem volt annyira ínyére a dolog, hiszen a szabályok elméletileg tiltották, viszont nem tudott mit tenni.

Egymás mellé ültünk le szemben a pszichológussal, aki elővett egy mappát, s kiszedett belőle egy papírdarabot. Jimin azonnal a kezemre fogott, s ajkait kezdte harapdálni. Tudta, hogy megérkeztek az eredményei, s tagadhatatlanul félt tőlük. Inkább a tények megerősítésétől, ugyanis valahol érezte, hogy nincs minden rendben vele.

- Nos, a jó hírem, hogy sikerült diagnosztizálnunk, illetve arra megfelelő gyógyszert találnunk. A rossz viszont az... Hogy ez nem lesz egy egyszerű folyamat, hogy kilábalj belőle. Úgy gondolom a beszélgetéseink során egész jól megismertük egymást és jó barátok lettünk, Park Jimin – nézett rá. – Úgyhogy nem fogok hazudni neked. A papíron az van, amit szakemberként gondolok és amivel el tudlak terelni téged valaki olyanhoz, aki megfelelően tud majd segíteni neked. Nézd meg nyugodtan – nyújtotta át, amit a táncos csak remegő kezekkel vett át.

Azonnal közelebb csúszott, hogy én is láthassam az eredményeket. Sajnos ezek nem voltak a legbiztatóbbak. S bár számítottunk erre, azért egy szakember által kiállított bizonylat a feltevésről teljesen már fényben tudja mutatni a világot.

Jimint önkárosításra hajlamos depresszióval diagnosztizálták, s sajnálatunkra nem csupán a hangulatjavítókat írták elő neki, de nyugtatókat is.

- Sikerült találni számára valakit? – kérdeztem a hölgyet, aki bólintott egyet.

- Van egy kedves pszichológus ismerősöm, aki nagyon szívesen elvállalta őt. Biztos vagyok benne, hogy a segítségével ki tudsz mászni abból a mély gödörből, amibe belekerültél – nézett rá egy kedves mosollyal. – Nem lehetetlen. Nehéz, de ha az ember feladja, az csak rosszabb. Sőt, a legrosszabb döntés, amit hozhat.

- Maga szerint őrült vagyok? – kérdezte halkan a táncos, mire a hölgy megrázta a fejét.

- Nem, Jimin. Te nem őrült vagy, csak tudod ezen a földön vannak olyan emberek, akik túl jók ide. Ugyanakkor vannak olyanok is, akik ezt kihasználják és már csak azért is mocskossá akarják tenni őket. Te talán hibásnak gondolod magad, de nem vagy az. Neked csak ezt kell elfogadnod és ez kezdetnek tökéletes – mosolygott.

- Megkérdezhetem, hogy mi a neve a doktornak? – szólaltam meg először, mióta bementünk a terembe.

- Shin Seonji – válaszolt, mire egy pillanatra ráncba szaladtak a szemöldökeim. – Remélem nem baj, hogy ő a saját házában fogadja a vendégeit. Sokkal barátságosabb szerinte. Gyerekekkel foglalkozik többnyire, legalább is évek óta, de már egy ideje vállal idősebbeket is. Ismered talán? – kérdezte szemöldökét ráncolva, mire elmosolyodtam, s bólintottam egyet.

- Én is hozzá jártam régen – mondtam, mire a hölgy szemei elkerekedtek. – Kicsiként megtudtam, hogy örökbe lettem fogadva – vázoltam röviden. – Ahogy azt is, hogy az igazi apukám nem olyan körülmények között élt, hogy ne tudott volna eltartani. Viszont azóta sok minden változott – pillantottam Jiminre, aki csak elmosolyodott, s óvatosan a kezemre fogott. – Biztos vagyok benne, hogy jó helyen lesz nála.

Tényleg örültem annak, hogy a srác egy megbízható ember kezei között lesz. A saját esetemből tanulva nem fog csodát tenni. Azt senki sem tud. De legalább lesz valaki, akinek elmondhatja a problémáit. Ez nem jelenti azt, hogy én nem leszek neki, akivel őszinte lehet. Csupán ott van mellette egy szakember is, aki egész jó tanácsokat adhat.

A jelenlegi doki szerint felírt gyógyszereket kiváltottuk, s megbeszéltük, hogy holnaptól szednie kell. Ő nem mondott ellent, tudja, hogy nincs jól. Nem szereti bevallani, de nem is tagadja. Felesleges lenne.

Mielőtt elbúcsúztunk volna, csak annyit mondott nekem a táncos, hogy szeretne ismét mosolyogni. Őszintén. A mellkasomra akkora nyomás keletkezett a szavai hallatán, hogy még levegőt is nehéz volt vennem utána. Tagadhatatlanul rossz volt a helyzet, de szerencsére nem visszafordíthatatlan.

Ám a depresszió sajnos nem olyan, mint egy megfázás, avagy mint egy törött végtag. Itt nem a testünk harcol, hanem az elménk. A testünk rombolója nem holmi szerencsétlen baleset, hanem mi magunk. Tudatosan, még akkor is, ha tagadjuk. Abban a pillanatban akartam. Abban a pillanatban nem érdekelt más.

Talán ő is ezt gondolja. Sőt, biztos vagyok abban, hogy Jimin nem csupán a közönség utálatával küzd nap, mint nap, percről percre, hanem saját magával is. Egy ilyen állapotban sokszor az önbántalmazás tűnik a pajzsnak. Valaminek, ami jobb, mint a lelkünk fájdalma. Valami, amiről azt gondoljuk, megszabadít a pokoltól. A gehenna, amit mi csak Földnek hívunk. Ugyanis az ördög nem tartózkodik az alvilágban. A pokol csak egy megnevezés, egy szó, amire kenhetjük a sok rosszat.

Egy tüdőt szaggató sóhajjal állítottam le az aputól kölcsönként autót, miután megérkeztem a megbeszélt helyre, s kinéztem az ablakon.

Szöul nem csupán a fényről és a pompáról híres. Nem annyiból áll, amit a drámákban látunk. Tele van kicsi, szűk utcákkal, sarki éjjel-nappali boltokkal, s olcsóbb, már-már lepukkantnak tűnő kocsmákkal, ahol mást sem ehetünk, mint közönséges boltban is beszerezhető Buldak tteokbokkit. Sok egyetemista jár ide pénteki napokon, amikor végre megpihenhetnek. Vagy éppen diákok, mivel itt nem kérik el a személyit.

Amikor beléptem az ajtón, s megcsapott a meleg levegő, ami keveredett a sajt, a soju és a rizstészta illatával. Az egyik sarokban meg is láttam a többieket. Yeji felfigyelve rám integetni is kezdett, hogy biztosan jó helyre vezessenek a lépteim. Mindenki itt volt. A lány, Mingi, Jisung és még Minho is beutazott, annak ellenére, hogy ő nem lakik a városban. Le is ültem melléjük, s az éjjel is dolgozó kötényes néninek intettem, hogy nekem is hozhat egy tál ételt, illetve poharat. Nem fogok alkoholt inni, mivel vezetek, viszont egy kis víz most jól esett volna.

- Hogy van? - kérdezte Mingi. Tudták, hogy ma fogunk menni a diagnózisért. Mindannyian féltik őt és izgulnak is érte, hiszen egyáltalán nem jelentkezett, mióta történt az a bizonyos incidens. Az egyetlen, akivel beszél és találkozik, az én vagyok.

- Nem jól - ráztam a fejem. - A doki szerint depresszió és önkárosításra is hajlamos. Mostanában rászokott, hogyha ideges, akkor csipkedi magát - húztam a szám, s köszöntem meg a néninek, hogy kihozta nekem a rendelésemet. - Nem tudom, hogy mikor fog ismét iskolába jönni. Jelenleg az utcára se mer kimenni, pedig ott aztán nem ismerik őt - meséltem.

- Úgy sajnálom őt - mondta szomorúan Yeji. - Biztosan nem tehetünk semmit érte? - kérdezte, de én csak egy fejrázással válaszoltam.

- Rohadt Yeongcheol... Nem értem, hogy ez miért jó neki! Aztán hiába mondunk mi valamit, mindenki más az iskolából mellette áll - idegeskedett Mingi.

Többször is volt az igazgatónál, de mindig csak elutasították a kérelmét, miszerint be kellene hívni a fiút egy elbeszélgetésre. Azt mondták, hogy alaptalanul vádaskodik, mert nem tudjuk, hogy ki töltötte fel a videót. A rendőrséget meg eszükben sincs belevonni, mivel Yeongcheol apja az egyik fő támogatóforrása az intézménynek.

- Pedig annyian csodálták Jimint és annyian szerették is - motyogta Jisung, s Minho vállára hajtotta a fejét, aki csak egyetértően bólogatott.

- Minket azért tiszteltek, mert félelemben tartottuk őket, de Jimin sosem tett ilyet. Ő mindig rendes volt, neki nem számított az, hogy ki honnan származik, vagy az, hogy melyik szakon van. Ha valaki, akkor ő nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele - simította meg a barátja kezét.

Jisung többször is elpityeredett a héten a Jiminnel történtek miatt. Őt régen sokan bántották, de ilyen messzire nem mentek. Valahol átérzi a táncos jelenlegi helyzetét, de van olyan, amibe viszont bele se mer gondolni.

- Semmi ötleted nincs? - nézet rám Yeji kétségbeesetten, mire én csak elhúztam a számat. Szomorúan dőlt a háttámlának, s kezdte bámulni az asztalt. - Nem érdemli ezt az egészet... Ő azért volt menő, mert nagy szíve volt és tehetséges. Önmagáért szerette mindenki. Miért fordítottak neki hátat ennyien?

- Biztosan Yeongcheol keze van a dologban - szólalt meg Mingi. Látszott rajta, hogy feszült. Kezei ökölben voltak, s ajkait vonállá préselve bámult egyetlen pontot maga előtt, miközben gondolkodott valamin. - Akkor ennyi? Hagyjuk, hogy Yeongcheol learassa a babérokat a tavaszi ünnepségen és elérjen mindent, amit csak szeretne? - vezette rám a pillantását, hiszen én is része voltam a fiú tervének. Nélkülem nincs előadás, viszont, ha ellent mondok, csak többen ártana Jiminnek.

Mingi bennem kereste a megoldást, a tervet, amivel majd megoldhatjuk, hogy elnyerje a méltó büntetését. A szemei csillogtak. Igazságot akart, tisztára szerette volna mosni a barátja nevét. Ő is, akárcsak mindannyian.

- Kimegyek cigizni - keltem fel, s indultam el az ajtó felé, hogy a kisbolt előtt rágyújthassak.

Hiába volt az elektromos cigaretta, amit csak Jimin miatt vettem, most valami erősebbre volt szükségem. Mindig tartok a zsebemben rendes cigit is, főleg mostanság. Elég feszült vagyok, így alkalomadtán rágyújtok.

Most is kiszedtem egy szálat, az ajkaim közé helyeztem, s egyik kezemmel takarva a gyújtót, nehogy elfújja a szél, működésbe léptettem a bűzrudat. Épphogy kifújtam az első adag füstöt, a mögöttem lévő ajtó kinyílt. Automatikusan kaptam hátra a fejem, s találtam szembe magam Minhoval, aki lassan mellém sétált, s egy pár másodpercig meg sem szólalt, mindössze a sötét eget bámulta.

- Van terved, igaz? - kérdezett rá, mire egy pillanatra megálltam a mozgásban, s a fiúra néztem. Halovány mosolyt ejtett. - Gondolom valami olyan, amit senki sem támogatna - hajtotta le a fejét, később pedig őszinte válaszok után kutatva pillantott a szemeimbe. - Ne aggódj, nem mondom el nekik.

- Kösz - motyogtam, s kezdtem bámulni a cipőm orrát.

Minhonak igaza volt. Valóban találtam megoldást arra, hogy hogyan lehetne Yeongcheolt letaszítani a trónjáról. Viszont, ahogy ő is fogalmazott, ez valami olyan lenne, amit senki sem támogatna. Ezért csak tettetem a hülyét. Nem arról van szó, hogy egyedül akarok mindent megoldani. Sokkal inkább arról, hogy jelenleg ez az egyetlen, s a leggyorsabb megoldás is, ami eszembe jutott.

Halk kattanásokat hallottam magam mellől, így felkaptam a fejem, s megláttam, hogy a táncos egy szál cigarettát az ajkai közé helyez, majd meggyújtja azt. Az állam leesett. Mindenre számítottam, csak erre nem.

- Egy szót se Jisungnak - mondta, s közben engedte ki a füstöt ajkai közül. - Ha sok szar van körülöttem, nekem is kell valami pótcselekvés. Egy doboz elég egy-két hónapra - mesélte, majd felém nézve elmosolyodott. - Így most mindketten őrzünk egy titkot a másikról. Szóval kénytelen vagy hallgatni, ha nem szeretnéd, hogy én is kinyissam a számat.

Egy mosoly jelent meg az arcomon, majd bólintottam egyet.

- Lakat a számon - fordítottam a fejem az ég felé. Nem tudom, hogy a szmog, vagy az időjárás miatt, de egyetlen csillagot sem láttam fent.

Olyan volt ez, mint a mostani helyzetünk. Kilátástalan, bizonytalan. Ám nekem ekkor is csak az jár a fejemben, mint amikor felnézek az éjszakai égboltra. A felhők mögött igenis ott vannak a csillagok.

A különbség az volt Mingi és Minho között, hogy míg az első kiskorom óta ismer és a legjobb barátom, addig a másik egyszerűen csak kiismert. Kár volt tagadni, hogy valahol nagyon is hasonlítottunk. Biztos vagyok benne, hogyha hamarabb megismerem, akkor olyan lenne a kapcsolatom vele, mint a magasabbal. De a dolgok másképp alakultak, s ez így van jól. Úgy tűnik, hogy a sors így is egymás felé sodort minket.

Tudtam, hogy nem akar nekem rosszat a fiú, ugyanakkor véget akar vetni ennek az egésznek. Csupán ezért nem fog szólni a többieknek, akik nem hagynák, hogy ezt tegyem. Viszont az eddig próbált rendőrségi bejelentés, a konzultáció az igazgatóval nem sikerült. Úgyhogy most én következek.

Nem ismert a nevem a gimnáziumban, de anélkül is elérem, hogy mindenki mellém álljon.

A legveszélyesebb, ugyanakkor a legjobb technika arra, hogy legyőzzünk valakit az, hogy hagyjuk, hogy mindent beleadva küzdjön. S miután minden mozdulatát kiismertük, eljön az idő, hogy kezünket a sakktábla felé emelve lépjünk, s mattot adjunk.

Sakk-matt.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na itt is vagyok ezzel a résszel😌

Jiminünk nincs a legjobb állapotban sajnos... Reméljük, hogy hamarosan minden rendben lesz vele, legalább is nagyjából♥️

Mit gondoltok, mi lehet Jungkook terve?🤔 Mi az, amit Minho tud és mi nem?🤔

Hogy vagytok kedveseim? Így a vége előtt pár résszel😌♥️♥️ Én olyan fáradt vagyokXD de sajnos ezen a hétvégén sem sikerült kipihennem magam😩 Na mindegy, azt mondom, amit mindig (hahaha), hogy talán jövő hétvégén be tudok iktatni valamiféle pihenéses dolgot:3 Aztán a helyzet úgyis hozza♥️

Terveim szerint januárban befejeződik ez a könyv, szóval februárban már újat köszönthettek a könyvtáratokba😌♥️♥️♥️

A szavazás egyébként nagyon szépen halad, aki még nem tette le a voksát, annak van még ideje😌 úgyis jelezni fogom, amikor már le kell adni az utolsókat is, de egyenlőre még minden okés🥰

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook