Jimin nem fog iskolába jönni. Egy jó darabig legalább is. Én is kaptam egy pár napot, hogy rendezni tudjam a dolgaimat.

A kórházban lévő pszichológus mondta, hogy jobb lenne, ha most pihennék, azért nem könnyű feldolgozni azt, ha egy jó barátom öngyilkos szeretne lenni, s majdnem tragédia is történt. Ami viszont a táncost illetni... Neki kötelezően járnia kell kétnaponta. Ebbe ő is beleegyezett, s én is mondtam neki, hogy nem tesz neki rosszat. Saját bőrömön tapasztalhattam az orvosok munkáját, ha másra nem jó, akkor legalább arra igen, hogy nekik bármit elmondhat, hiszen letették a titoktartási esküt.

Anyut volt a legnehezebb lenyugtatni. Elég sok baj érte mostanság őt, s mikor felhívták a kórházból, nem közölték vele azt a tényt, hogy nem én voltam az, aki majdnem leugrott a tetőről. Mondanom se kell, mihelyt meglátott a kórteremben, egy pofonnal üdvözölt, majd sírva megölelt, annyira kikészült szegénykém.

Jimin nénikéje is megjelent, s nem is engedte ilyen körülmények között, hogy a fiú egyedül menjen haza. Azt mondta, hogy eszébe se essen az apjához mászni, mert agyon fogja verni. Ő is rendkívül ideges volt, de nem is csodálom. Már elvesztett valakit a családból, s a két ok... Túlságosan is hasonló.

A többiek folyton nekem írtak, hogy minden rendben van-e Jiminnel, mivel nekik nem válaszol. Elmondtam, hogy már kicsit jobban van, de még mindig nem engedi sehova őt a nénikéje, sőt, egyedül sem maradhat. Szerencsére én egy nap többször is felhívom, s beszélgetünk akár órákon keresztül, de van, amikor csupán pár mondatot. Fáradtnak érzi magát, s a hangja sem olyan vidám már.

A diagnózist még nem állította fel a pszichológus, de valószínűleg depresszió áll a háttérben, ami nem mostanában kezdődött. Kiderült, hogy Jimin eddig is hangulatjavító gyógyszereket szedett jó pár erősebb nyugtató mellett. Ez pedig évek óta mentek nála. Nem mondta el, de már nem volt mit tagadnia.

Nyilvánvalóan a hangulatjavítókat ezúttal receptszerűen írják fel neki, viszont a nyugtatókat abba kell hagynia. Már csupán azért is, mert az orvos szerint félő, hogy túladagolja magát.

Nem szerettem ezt mondani, de sajnos fejet kellett hajtanom a tényeknek, s a hallottaknak. Aki egyszer elhatározza magát, hogy megteszi, akkor az nem fog leállni az első próbálkozásnál. Nem bíztunk benne, a jelenlegi mentális állapotában, bármennyire szerettem volna. Nem akartam leláncolni őt azzal, hogy folyamatosan ellenőrzöm. Tudom, hogy idegesíti valahol. De én csak fel szerettem volna szabadítani. Túl régóta volt kikötött rabszolgája az ördögnek.

Ám volt még valami...

Egy közeli kávézóban ültem, s vártam, hogy megérkezzenek a többiek. Én csupán holnaptól megyek iskolába, nekik viszont tanítás volt. Ugyanakkor egy fárasztó nap után még bevállalták azt, hogy találkozzanak velem, s elbeszélgessünk.

Egyszerre léptek be. Mindannyiuknak piros volt az arca és az orra a hideg tél miatt, s egy kellemes sóhaj hagyta el a szájukat, amikor megcsapta őket a helyiség melege. Egyből kiszúrtak, s ide is jöttek hozzám. Yeji volt az, aki egy hatalmas öleléssel fogadott, s ezúttal személyesen kezdett faggatni Jiminről.

Megvártam, amíg mindannyian lepakolnak, s leülnek, csak azután kezdtem beszélni.

- Nincs a legjobban - húztam a számat. - Úgy érzi, hogy úgy kezelik, mint egy beteg embert és nem tetszik neki. Viszont tudja, hogy mindent érte teszünk - meséltem.

A táncos többször lett ideges amiatt, mert mindannyian zaklatjuk őt, s egy pillanatra sem hagyjuk magára. De azt sem tagadja, hogyha egyedül van, akkor azonnal úgy érzi, hogy rá semmi szükség ezen a földön, s csak a terhünkre van. Sőt, ő is úgy gondolja, hogy ő nem más, csak egy púp a világ hátán.

- Annyira sajnálom szegényt... El akartam menni hozzá, hogy vigyek neki sütit, de nem tudtam, hogy hol lakik - motyogta Jisung, majd szomorúan Minho vállára hajtotta a buksiját. Erre egy halovány mosolyt ejtettem. Olyan ártatlan ez a fiú és olyan édes. Nem csodálom, hogy még ezt a Góliát fasz Minhót is magába bolondította. Képes megolvasztani az emberek szívét.

- Mikor fog jönni? - kérdezte Yeji nagy szemekkel.

- Két hétig biztosan nem, utána pedig... Attól függ - sóhajtottam. - Szerintem, ha be is fog járni, lesznek napok, amikor nem végig lesz ott. Mindenképpen keresni akarnak neki egy másik pszichológust, mivel a kórházi az csak ideiglenes és annyira be van táblázva, hogy nem vállalná hosszútávon - mondtam nekik.

- Teljesen érthető - bólogatott a lány.

- Van bármi, amiről lemaradtam? - tereltem a témát, mire mindannyian összenéztek. Ez nem tetszett. - Mi volt? - kérdeztem, ám ők csak hallgattak. Mingi lehajtotta a fejét, Jisung, az asztal sarkát piszkálta, Yeji pedig az ajkait harapdálta. Minhora kaptam a tekintetemet. Ő volt az, akiről tudtam, hogy bármilyen gáz is a helyzet, kendőzetlenül őszinte lesz. S ez most sem volt másképp.

- A tánctanár Yeongcheolnak adja Jimin szólóját - mondta, mire éreztem, hogy pezsegni kezd a vérem. A kezeim ökölbe szorultak, s ahogy élesen beszívtam a levegőt, az orrlyukaim kitágultak. Ha szemmel ölni lehetett volna, akkor azt kívántam volna, hogy az a rohadék itt legyen előttem. - Mivel eredetileg te voltál Jimin zongorakísérete, ezért ezen nem változtattak - tette hozzá, mire felhorkantottam.

- És ha elutasítom? - kérdeztem, bár nem volt az a pénzmennyiség, amivel rá tudtak volna venni arra, hogy az oldalára álljak. Előbb töröm el egyesével az összes ujjamat, s kockáztatom meg azt, hogy emiatt még festeni se tudjak.

- Nem hiszem, hogy ez olyan egyszerű lesz - sóhajtott Minho, mire felhúztam az egyik szemöldökömet. - Azt üzente neked, hogy jobb, ha nem próbálkozol semmivel, mert ő régóta van Jimin oldalán. Nem mondott semmi konkrétat, de ezek alapján kétlem, hogy csak az a videó volt a birtokában.

- Nem képes leállni? - csattantam fel. - Majdnem meghalt miatta! - morogtam.

- Ez nem egy olyan dolog, ami őt képes megállítani - rázta a fejét Minho, s mivel itt ő ismeri a legjobban a srácot, kénytelenek voltunk hinni neki és a tapasztalatainak. - Ha van valaki, akit zsarolhat és van mivel, addig ő nem áll le.

- Akkor mit csináljunk? - kérdezte Jisung, mire én csak mindkét kezemmel a hajamba túrtam, s megráztam a fejem, miszerint fogalmam sincs.

- Azt fogod tenni, amit mond? - nézett rám Mingi.

- Kénytelen vagyok... Ha van még valami, amivel jobban tönkre tudja tenni őt, akkor nem kocáztatom meg. Neki az a francos fellépés kell. Megkapja, de többet ne várjon. Addig pedig... Megpróbálom kitalálni, hogy mi a franc van nála, amivel még mindig képes sakkban tartani őt - sóhajtottam, mire a többiek csak a szájukat húzva bólintottak egyet.

Nem akartam behódolni neki egy pillanatig sem. Ha ő lenne a kulcsa annak, hogy az emberi faj életben maradhasson, akkor is örömmel szórnék rá földet. Azok után, amiket tett, s amiket még készül tenni, nem érdemel se bocsánatot, s egy csöppnyi sajnálatot sem.

Ugyanakkor kész voltam kihasználni az alkalmat, hogy többet leszek az oldalán. Gondolom szeretne majd többet próbálni, tekintve, hogy most ő lesz az előadás középpontja. Nem akar hibázni. Ez az idő meg talán elég lesz arra, hogy rájöjjek, mivel lehet őt letaszítani a trónjáról. Nem voltam soha híve annak, hogy gonoszkodjak, ám úgy gondolom, hogy egy játékot egyenlő félként kell játszani. S a helyzet az, hogy utálok veszíteni.

Másnap, amikor beléptem az iskolába, minden diák megnézett, aki szembe jött velem. Nem is tudom, hogy mi volt az arcukra, vagy a tekintetükbe írva. Sajnálat? Aggódás? Vagy... Félelem?

Nem igazán törődtem velük. Sőt, próbáltam azt tenni, amit régen is. Mindenkire magasról tojni, aki nem tartozik a baráti körömbe. Másképp ezt nem lehet elviselni. Nehéz, mert zavaró, de szerencsére van egy olyan jó tulajdonságom, hogy képes vagyok remekül leszarni az embereket. Ám egyre a kelleténél több figyelmet kellett fordítanom.

Nem éppen jókedvűen álltam az ajtó mellett, s néztem, amint a táncosok oldalra vonulnak, s a behozott törölközőjükkel átsimítják az arcukat. Yeji, Mingi és Minho azonnal idejöttek hozzám, s az első kettő alig akarta elhinni, hogy valóban itt vagyok, míg az utolsó csak mindentudóan pillantott rám. Talán eleinte képesek lettünk volna megfojtani egymást, most viszont meg merem kockáztatni, hogy legalább annyira ismer, mint Mingi. Ő nem élt át velem éveket, pillanatokat, de kiismert.

Egy negyedik táncos lépdelt ide hozzánk egy hatalmas, önelégült mosollyal.

- Nicsak, az elbaszott emó is megjelent - csapta össze a tenyereit, s még össze is dörzsölte őket.

- Nem akarlak sértegetni, de éppen te jöttél ide hozzánk - vágtam rá, mire megrángott a szemöldöke.

- Rád mégis jobban illik ez a kifejezés. Előre megmondom, hogy ezeket a szarokat nem akarom rajtad látni az előadáson, nézz ki normálisan, legalább akkor - próbált sértegetni, de a lehető legrosszabb ajtón kopogtat. Elmosolyodtam.

- Egyedül nem buli ilyeneket bevállalni. Mit szólnál, ha te is megpróbálnád addigra összeszedni magadat? - döntöttem oldalra a fejemet, mire ő vicsorítani kezdett a fogát csikorgatva.

- Nem érted a lényeget, Jungkook. Te itt egy senki vagy. Egy kis patkány, én pedig... Sokkal feljebb vagyok a rangsorban, mint te bármikor is leszel. Ha nem lenne rád szükségem, nagyon könnyen kirúgathatnálak az iskolából, de... - lépett közelebb, majd tette a kezét a vállamra az alacsonyabb, s egy diplomatikus, idegesítő somolyt varázsolt az arcára. - Te vagy az egyetlen, aki el tudja játszani azt a rohadt számot. Ez az egy szerencséd van - nézett rám.

- Talán annak is kellene éreznem magam? - kérdeztem vissza.

- Jobban tennéd. Légy hálás, amiért még nem ott támadtam, ahol a legjobban fáj. A helyedben meghúznám magam, mert nem arról vagyok híres, hogy hagyom, hogy az ilyen kis senkik bedumáljanak, vagy megpróbáljanak fellázadni.

- Nem gondolod, hogy orvoshoz kellene fordulnod ezzel a mániáddal? Nem vagy se király, sem pedig Isten - néztem rá, s komolyan viszketett a tenyerem azért, hogy behúzzak neki egyet. Nagyon megérdemelte már.

- Csak tudom, hogy mi az, amit megenged a hovatartozásom - rántott vállat. - Hogy is volt... A nevelőanyád egy tanár, de az igazi egy ribanc volt? Ki tudja, talán még apám is hozzávágott pár wont, hogy nyögjön neki párat - nevetett fel, én pedig, ha Mingi nem fog a karomra, akkor a torkának ugrok. - Tehát igazak a hírek. Egymásra találtatok Jiminnel. Gratulálnom is kellene?

- Yeongcheol, a sikered rajta is múlik, úgyhogy jobb lenne, ha befognád és visszamennél nyújtani - lépett előre Minho, mire a srác végignézett rajta.

- Látom gyűjtöd az árulókat. Igazán dicséretes - bólogatott elismerően. - Viszont fáj beismernem, igaza van. Úgyhogy szedd össze magad - lépett közelebb, s ütögette meg az arcomat azzal a rohadt vigyorával. - És nézd át a kottákat, mielőtt leülsz a zongorához. Nem akarok egyetlen hibát sem.

Ezzel a mondattal pedig le is lépett.

Nehezebb lesz, mint gondoltam. Amíg engem sérteget, addig semmi baj sincs, viszont mihelyt felhoz valaki mást, aki közel áll hozzám... Késztetést érzek, hogy átalakítsam az arccsontját. Ám most az a legfontosabb, hogy visszafogjam magam. Egyetlen rossz lépés, s ki tudja, hogy mit fog még Jiminnel tenni. Márpedig a fiú nincs jó állapotban azóta sem. Nem kockáztathatom meg, hogy... Elvegye őt tőlem.

A próba borzalmasan hosszúnak tűnt, annak ellenére, hogy mindössze két órát töltöttem a teremben. Yeongcheol mindenbe belekötött, amibe csak lehetett. A tartásomon, ahogy a kezemet emelem, hogy újabb billentyűket nyomjak le, sőt, abba is, hogy szerinte nem jó az ütem, s valami gyorsabb kellene. Azt hittem, hogy hozzávágom a kottát, s otthagyom a francba. Ha annyira kell neki a zongorakíséret, akkor csinálja meg magának.

Mihelyt végeztem, elindultam Jimin nénikéjének háza felé, mivel úgy volt, hogy átnézek a fiúhoz. Ő nemrég érhetett haza a pszichológustól, viszont a nő csak később fog a munkája miatt. Ezért is kért meg arra, hogy nézzek rá, s legyek ott vele, nehogy valami baj történjen. Én pedig már alig vártam, hogy láthassam a barátomat, s megcsókoljam, vagy csak megöleljem.

Ám mihelyt beléptem a házba, egy nagy puffanást, s csattanást hallottam. Azonnal ledobtam a földre a táskámat, még a cipőmet se húztam le, csak a hang után mentem. A konyhában meg is találtam Jimint, aki a földön ült, a kezei a füleire voltak tapasztva, s remegve, szipogva próbálta ezzel tompítani az elejtett bögre széttörésének hangját.

- Semmi baj, csibe - guggoltam le hozzá, s fogtam a remegő fiú vékony karjára óvatosan. - Nem történt semmi - próbáltam úgy fordulni, hogy rá tudjak pillantani, de ő csak összeszorította a szemeit, s nem úgy nézett ki, mint aki mostanában emeli fel a tekintetét. - Gyere, menjünk ki, én pedig összeseprem ezt. Húzz fel valami papucsot, nehogy belelépj valami szilánkba - keltem fel, s húztam magammal őt is, majd tessékeltem ki a nappaliba a még mindig reszkető szépséget.

Rossz volt így látni. Azóta enni is alig akar, s akárhogy könyörgünk neki, egyszerűen nem hajlandó leküldeni egy falatot sem a torkán. Ha pedig mégis, hamarosan megy és kihányja. Borzalmas, hogy mennyire tönkre lehet tenni valakit...

- Hoztam neked fánkot. Anyu azt üzeni, hogyha nem eszed meg, akkor megsértődik - beszéltem picit hangosabban, miközben összesepertem a bögre maradványait, s a kukába szórtam őket. - Jungwon pedig szeretné, hogy átgyere valamikor és játssz vele - folytattam. Minden körülötte forog most. Furcsállom, hogy apunak még nem kezd leesni, hogy talán több is van közöttünk, de amíg nem muszáj, addig nem árulom el neki. Szeretnék leülni vele és megbeszélni ezt az egészet, viszont most sokkal fontosabb volt, hogy Jimin állapota javuljon. - Csináljak neked kávét mellé? Vagy kakaót? - kérdezgettem még mindig őt, miközben egy újabb bögréért nyúltam. Ám ekkor kér vékonyka kar fogta körül a testemet, s egy mellkas nyomódott a hátamnak. - Baj van, csibe? - szólaltam meg lágy, halk hangon.

- Nem tudom - válaszolta.

- Nem tudod? - fordultam felé, fogtam a derekára egyik kezemmel, hiszen a másikkal a fejét emeltem fel, hogy végre a szemeibe nézhessek.

- Féltem, de nem tudom, hogy mitől - remegett meg a hangja. Nagyon a sírás határán volt szegénykém. - Úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok. Inni akartam egy kis fizet, de elejtettem a poharat - mesélte.

- Semmi baj - húztam magamhoz, s öleltem át, miközben adtam egy puszit a buksijára. Teste rázkódásából tudtam, hogy sikerült elpityerednie. De ez nem baj. Inkább adja ki az érzéseit, minthogy ismét megpróbálja elfojtani őket. - Csináljak neked valamit? - kérdeztem, mire felnézett rám, én pedig elmosolyodva nyomtam egy puszit a piros orrára. - Kávét kérsz vagy kakaót a fánk mellé?

- Kakaót - válaszolt, én pedig az ajkaira adva egy lágy csókot mondtam neki, hogy hozzon egy széket és maradjon itt velem nyugodtan és ha rosszul van, akkor feltétlen szóljon.

Jelenleg ilyenek a mindennapjaim. Jimin mentális állapota lassan a fizikai egészségére is kihatással lesz, ezt pedig próbáljuk megelőzni. Viszont az, hogy nem hajlandó enni, mert folyamatosan rosszul van és teljesen random rájönnek ezek a fulladásos akármik... Nagyon nehéz. Egyszerűen nem tudunk mit kezdeni a helyzettel, legalább is addig, amíg meg nem érkezik a rendes diagnózis, ami alapján már tudnak neki kezelést nyújtani és gyógyszereket is. Addig viszont... Kénytelenek vagyunk házilag megoldani ezt.

Bármi történjék, én mellette vagyok. Nem fogom elengedni a kezét, most már akkor sem, ha ő kér rá.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel😌

Hát kijelenthetjük, hogy Jimin nincs jól): Nem mindenkin jelentkeznek azonnal ezek, ő túl sokáig volt erős😔 Szerintetek sikerül felépülnie? És mi lesz Yeongcheollal? Úgy néz ki, hogy nem használt fel mindent, ami a tarsolyában van😩

Hogy vagytok kedveseim?♥️♥️♥️ Hamarosan vége ennek a sztorinak is, hehe, ha még nem tetted meg, akkor kezd el gondolkodni, hogy mire szavazol😌♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook