Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyedén mentek ezek a napok. Jiminnek naponta beszólogattak, viszont ő próbált rájuk se hederíteni. Nem tudom, hogy mi lehetett vele egész nap, mivel nem osztálytársam, s csak szünetekben látom. Viszont Mingi, Yeji és Minho állítása szerint nem bánnak vele kesztyűs kézzel. Ez pedig eszméletlenül zavart.

- Nem kellene szólni az igazgatónak? – kérdezte Jisung, miközben a cuccainkat raktuk el. Ő is aggódott Jimin miatt.

A fiú sokszor csak mosolygott, s tényleg, teljesen figyelmen kívül hagyta a beszólásokat, csak velünk foglalkozott. Viszont, ahogy Minho elmondta, megváltozott. Nagyon sokszor hibázott az órákon, elfelejtette megcsinálni a háziját, amiért a tanár megszólta úgy, hogy ő volt az osztályelső.

Bár kívülről mindenkinek ugyanazt a magabiztos oldalát igyekezte mutatni, látszott, hogy az irányítás lassan kicsúszik a kezei közül.

- Jó lenne, de akkor se csináltak semmit, amikor téged csesztettek – morogtam. Annyiszor jelezte már több diák is, hogy vannak problémák, de soha nem léptek az ügy érdekében. Csupán megnyugtatták őket, hogy elbeszélgetnek velük, de valójában soha nem történt ilyesmi.

Az volt a probléma, hogy az ilyet nem könnyen felejtik el az emberek. Hiába a mondás, miszerint minden ilyen csak pár napig tart. A mi esetünkben csak teltek-múltak az idők, s már ott jártunk, hogy a videót két hete töltötték fel. Vírusként terjedt, az egész iskola erről beszélt, ezzel foglalkozott. A fiúról, aki osztályelső volt, már-már évfolyamelső. A fiúról, aki a karácsonyi fellépés sztárja volt. A fiúról, aki az iskola legmenőbb diákja volt. S a fiúról, akit letaszítottak a trónjáról, de ez nem volt elég. Földbe kellett tiporni.

Összeráncolt szemöldökkel néztem szét az ebédlőben. A barátaink ott voltak, de Jimin sehol. Márpedig biztos, hogy jött ma, mivel találkoztunk. Viszont nem ült a többiekkel, akik látszólag elég letörtek voltak.

A tálcám szélét szorongatva sétáltam oda Jisunggal az oldalamon, s néztem rájuk.

- Jimin hol van? – kérdeztem, mire mindannyian csak elhúzták a szájukat. Semmi jóra nem számítottam, hogy őszinte legyek.

- Kicsit késik – mondta Mingi.

- Történt valami? – lettem idegesebb, mivel a légkör, ami a társaság táncos részén uralkodott, eléggé azt sugallta, hogy valami nincs rendben.

- A tanárnő elhívta egy beszélgetésre a tavaszi fellépéssel kapcsolatban – bökte ki Minho, mire Jisunggal rákaptuk a tekintetünket, hiszen ez csak nekünk új, tekintve, hogy nem vagyunk osztálytársak. – Nem mondott semmit, de szerintem ő is látta – motyogta a végét.

- Pedig már rég lekerült a videó – mondta halkan Jisung.

- Lényegtelen, ha minden barom letölti és tovább küldi – morogtam, s azt hittem, hogy szétrobbanok mérgemben, amikor megláttam Yeongcheol vigyorgó képét, amint egy lányt fogdos.

Hormonzavaros rohadék – gondoltam.

Automatikusan szorult ökölbe mindkét kezem, s le sem vettem a szemeimet a srácról. Egy dolog állított meg attól, hogy ne kezdjek el vele veszekedni, avagy verekedni. Az méghozzá Jimin így is nehéz helyzete. Féltem, hogy még jobban tönkreteszi őt. Okosan játszott, azt állította maga elé pajzsnak, akiről tudja, hogy sosem támadnám meg. Márpedig ki tudja, hogy miket szedett még össze róla az évek alatt.

Nem sokkal később a várt táncos is megjelent. Gyorsan szedett valamit a tálcájára, majd felénk sétált. Leült velem szembe egy kedves mosollyal. Mindig... Mindig ez az idegesítően rendes és nyugodt érzelem ül az arcán. Pedig őrjönghetne, ordíthatna, de semmi mást nem tesz. Csak kihúzott háttal tűri mindazt, amit tesznek vele. Nem értettem, hogy valaki hogy képes erre, s miért.

Miért nem hagyod, hogy valaki segítsen rajtad, vagy legalább azt, hogy kiálljon érted?

- Mit mondott? – kérdezte Yeji nagy szemekkel, mire a fiú lassan megrántotta a vállait, s egy szomorkás somolyt küldött felé.

- Nem... Léphetek fel – mondta ki lassan, mire mindannyian aggódó tekintettel néztünk rá.

- Mármint csak saját számod nem lehet, ugye? – kérdezte Mingi, de ő megrázta a fejét.

- Teljesen kimaradok a műsorból – mondta. – Azt mondta, hogy nem tenne jót az iskola hírnevének, hogyha meglátnának idegenek is ott. A karácsonyi videó alá is elkezdtek kommentelni, mert felismertek – kezdte piszkálni a tálján lévő rizst a pálcikájával. Ezúttal már nem nézett ránk, érdekesebbnek találta az ételt, amit még csak meg sem kóstolt.

Jimin az asztalon könyökölve nem szólt többet. Csak hallgatta, ahogy a többiek szitkozódnak, hogy márpedig ez nem igazságos. S valóban nem volt az.

Az, hogy felkerült a pornóvideója más oldalakra is, s nem engedik fellépni, érthető. Az ő érdekét is szolgálja, nyilván, viszont... Miért pont ő? Akinek ez az élete, aki ezzel akart bizonyítani. Aki csupán egy áldozat, mégis mindenki a ragadozót ajnározza.

A gyengének nem el kell pusztulnia, hanem életben kell maradnia.

- Jó, engem nem érdekel, ha kell, akkor petíciót nyújtok be, de...! – kelt fel Yeji idegesen, viszont valaki félbeszakította.

Jimin mögött egy srác állt, aki úgy, ahogy volt, a fiúra öntötte a tálcája tartalmát. Mindenki álla leesett, míg én azonnal felpattantam a helyemről, s már mentem volna, hogy minimum megrángassam azt a rohadékot, aki még jót is nevetett ezen, ha a táncos nem áll elém, s teszi mindkét kezét a mellkasomra.

- Ne, Jungkook – mondta. – Nem ér ennyit – motyogta.

- Már hogy ne érne..! – morogtam, s próbáltam kikerülni.

- Hagyd, tényleg! – szólt rám, s nézett a szemeimbe. Nem is tudtam, hogy mit láttam a tekintetében akkor. Aggódást? Félelmet? Vagy csak... Elfogadást s reménytelenséget?

- Én a helyedben hagynám a francba. Úgy tűnik, hogy a kurvaság öröklődik a családban – nevetett a fiú.

- Az anyja is az volt? – kérdezte az egyik lány, mire Jimin lehunyta a szemeit, s a felsőmet markoló ujjai szépen lassan engedtek.

- De még milyen! – nevetett egy másik. – Biztos büszke lehet a fiára, hogy tovább viszi a bizniszt.

- Hé, Jungkook, igaz? Elvihetem egy körre? Gondolom nem bánod – karolt át egy alsóbb éves, s nyújtott felém húszezer wont, amit én kikaptam a kezéből, s széttéptem. Nyilván azonnal elugrott, s már készült volna, hogy káromkodjon egyet, de én megragadtam őt a felsőjénél fogva.

- Még egy ilyen és a seggedbe dugom, te kis szaros. Megértetted? Ne beszélj így a hyungoddal – morogtam, mire ő csak nagy szemekkel nézett rám a kezeimre fogva, s csak hevesen bólogatott.

Mikor elengedtem, s megfordultam, Jimin sehol nem volt. Azonnal a többiektől kértem segítséget, akik elmondták, hogy látták elmenni, úgy gondolják, hogy a mosdóba, hogy összeszedje magát. Így csupán bólintva egyet utána iramodtam.

Persze mindössze egy tipp volt, hogy oda igyekezhetett, viszont elég valószínű lehetett. Ám az első, ebédlőhöz közelebb lévő mosdóban nem találtam őt. Így a távolabbihoz igyekeztem, s csak reménykedni tudtam benne, hogy ott majd meglelem őt. Semmiképp sem akartam egyedül hagyni, s tekintve, hogy miket csinálnak vele még akkor is, ha mind ott vagyunk, el sem tudom képzelni, hogy miket kaphat a saját osztályától. Főleg, hogy ott van a fő, Yeongcheol is.

Biztos vagyok benne, hogy ő áll ismét a dolgok mögött, s kezdte el terjeszteni a hírt Jimin anyukájáról. Azt is rosszul viseli, ha őt ócsárolják, de tudom, hogy sokkal jobban fáj neki, ha az édesanyjáról mondanak csúnyákat. Annyit szenvedett ezek miatt a hülyeségek miatt. Én ismerem őt.

Szinte berontottam a férfimosdóba, ahol meg is láttam a mosdókagyló felett támaszkodó táncost, amint szabad kezével a hajából próbálja kiszedni a különböző zöldségeket és rizsdarabokat. Ellágyult a tekintetem, s éreztem, amint belül megremegek. Annyira rossz volt őt így látni, hogy a mellkasom összeszorult egy pillanatra.

Lassan lépkedtem felé, s mögötte megállva segítettem neki.

- Köszönöm szépen – mondta egy halovány mosollyal.

- Beszélned kellene a rendőrséggel – mondtam, s egy újabb kínai kelt dobtam a mosdókagylóba. – Ez már több a soknál.

- Nem foglalkoznak ezekkel, Jungkook – sóhajtott. – Egyébként is, az én hibám is, amiért nem ellenőriztem...

- Miért lenne a te hibád az, hogy az emberek gonoszok? – vágtam a szavába, s még a mozgásomban is megálltam. A fiú lehajtotta a fejét. – Nem te vagy rossz, Jimin. Megvolt az okod arra, hogy miért csináltad azt.

- Bármilyen kétségbeesett voltam, akkor se kellett volna belemennem – remegett meg a hangja, s szorította meg a kagyló szélét. Ujjai elfehéredtek miatta.

- Nem tudod visszatekerni az időt, hogy másképp dönts. Ha ez lehetséges volna, akkor előbb megismerlek, hogy soha ne kelljen átmenned ezeken – simítottam a karjára, mire elmosolyodott, s csak megölelt. Nem nézett rám egy pillanatig sem, amíg felém fordult, s úgy szorított magához, ahogy csak tudott. Mégis... Gyenge volt, ennek ellenére remegett.

- Te túl jó vagy hozzám. Én pedig olyan hálás vagyok, hogy magam mellett tudhatlak – suttogta, mire csak óvatosan köré fontam a karjaimat.

- Tudod, hogy mindig melletted vagyok, csibe – suttogtam neki, s óvatosan jobbra-balra kezdtem dülöngélni, hogy ezzel is lenyugtassam őt. – Ne maradj bent, menj haza és pihenj, jó?

- Talán az lenne a legjobb – motyogta, s lassan elhúzódott tőlem, pont annyira, hogy egy lassú, forró csókot nyomjon az ajkaimra.

Egy finom cuppanással váltunk el, a szemeimbe nézett, majd egy szelíd mosolyt küldött felém. Csak ezután vette fel a földről a táskáját, s indult az ajtó felé, ám, mielőtt még magamra hagyott volna, megfordult.

- Tényleg köszönöm, hogy vagy nekem – mondta, én pedig egy somolyt varázsoltam az arcomra.

- Tudod, hogy nem kell megköszönnöd, csibe – válaszoltam, ő pedig éppen sarkon fordult volna, ám most én voltam az, aki még egy kicsi ideig maradásra bírta. – Délután találkozunk? – kérdeztem. Mindenképpen ki akartam rángatni őt ebből az egészből. Ha csupán pár óra erejéig is, már az is elég.

A fiú elgondolkodott, majd bólintott egyet. Ezek után tényleg elindult, én pedig egy sóhaj kíséretében megmostam a kezeimet, mivel ragadtam a cucctól, amit a hajából próbáltam kihalászni. Jobb lesz neki, ha most pihen egyet otthon. Ha jól tudom, akkor most úgyis a nénikéjénél van.

Amikor visszaértem a többiekhez, az ebédlőben nem volt többé téma tárgya a táncos. De tény, hogy a diákok jól megnéztek maguknak. Tudták, hogy ki vagyok, annak ellenére, hogy régen a létezésemmel se voltak tisztában.

Mindannyian kíváncsian néztek rám, ezért csak elmondtam nekik, hogy Jimin hazament, hogy ott legalább nyugta legyen. Szegény Jisung majdnem el is sírta magát, annyira sajnálta a fiút, mivel hiába volt a társaság, aki zaklatta őt, az én párom sosem volt része annak. Igaz, Minho igen, de azóta nagyon sok dolog változott.

Viszont hiába ott volt még az étel, amihez hozzá sem értem, s nem ettem még a mai nap, csupán a kávét tömtem magamba, nem voltam éhes. Sokkal inkább volt hányingerem, amit az egész szituáció generált. Annyira ideges voltam, hogy azt lehetetlen szavakkal elmondani. Ugyanakkor rossz érzésem volt. Nem tudom, hogy miért, de csak az járt a fejemben, hogy ez nem a legrosszabb, s ez még mindig nem a tetőpont.

Mivel nem tudtunk mit tenni, ezért szépen lassan elindultunk oda, ahol a következő óránk lesz. A mi esetünkben művészettörténelem. Nem éppen a legérdekesebb, főleg nem a végén, de kötelező volt, tekintve, hogy ebből is vizsgáznom kell majd. Jobb híján jó volt arra, hogy megpróbáljam erőltetetten, de terelni a gondolataimat.

Jisung mellettem próbált jegyzetelni, s közben pedig rajzolni. S én is valami ilyesmit terveztem, viszont... Semmi ötletem nem volt arra, hogy mit firkáljak. A vonalak, amiket húztam, nem vezettek sehova, s a satírozások feleslegesek voltak.

Idegesen tettem le a ceruzámat, s a hangja még a tanárt is félbeszakította egy pillanat erejéig. Ám nem mondott semmit, csak rám pillantva folytatta az oktatást, míg az én lábam ültemben járni kezdett, s csak idegesen doboltam vele. Jisungnak is feltűnt, hogy a szokottnál is zaklatottabb vagyok, így meg is kérdezte halkan, hogy minden rendben van-e. Ám nem tudtam válaszolni rá, ugyanis én sem tudtam, hogy miért voltam ennyire szétesve.

Valami nem volt jó, valami nem tetszett.

A következő két órában sem voltam nyugodtabb. Ez pedig a többieknek is feltűnt a szünetekben.

- Nincs olyan, hogy nem tudod, hogy mi a bajod – morgott Yeji, amikor már elege lett a viselkedésemből.

- Tényleg fogalmam sincs, csak... Rossz előérzetem van, vagy nem is tudom – fújtam ki egy adag füstöt.

Hiába próbáltam ezalatt az idő alatt leszokni, s csak az elektromos cigarettát használni, az eddigi sikeres műveletemet megtörtem. Mindig volt a zsebemben rendes cigi is, s most, ezalatt a szünet alatt nem is tudom, hogy hányadikra gyújtottam rá. A lány pedig kijött velem.

- Aggódsz Jimin miatt? – kérdezett rá, mire hezitálás nélkül bólintottam egyet. – Figyelj, már órák óta otthon kell, hogy legyen. Hívd fel őt – mondta, mire én csak előkaptam a telefonomat, s tárcsázni kezdtem a fiút, miután elnyomtam a félig elszívott sokadig bűzrudat, s a kukába dobtam.

Kicsöngött. Sokáig hallgattam, s vártam, de válasz nem érkezett. Yeji ráncolni kezdte a homlokát, én pedig a fejemet rázva próbálkoztam újra.

- Mi a franc van már? – morogtam egyre idegesebben, s nyomkodni kezdtem a kütyüt.

- Lehet, hogy alszik. Egy ilyen nap után én is csak feküdnék a takaróm alatt és...

- Nem – vágtam a szavába. – Jimin akkor is felveszi, ha az éjszaka közepén hívom és ő egész nap táncolt – mondtam, s megnyitottam egy alkalmazást. Yeji, amint meglátta, közelebb jött, hogy ő is lássa.

A kontaktokat láthatom, hogy hol vannak éppen. S én éppen Jimint próbáltam felkutatni, viszont nem kellett sokáig keresnem. Összeráncoltam a szemöldökömet, s a lányra néztem, de ő ugyanannyira érthetetlen volt, mint én.

- Itt van? De hol? Nem láttam ebéd óta – mondta.

- Nem tudom, de nekem ez nagyon nem tetszik – ráztam a fejem, s elindultam be az intézménybe, miközben végig a fiút hívogattam, hátha egyszer felveszi.

- És ha csak bent hagyta a telefonját a suliban? – próbálta tartani velem a lépést, szinte már futott utánam, de bennem akkora adrenalinlöket költözött, hogy egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy az ő érdekében lassítok.

- Szólnál a többieknek, hogy próbálják ők is keresni? – hagytam figyelmen kívül azt, amit mondott, viszont ekkor megtorpantam. A lány emiatt a hátamnak ütközött, s már majdnem megszólalt, de amikor meglátta, amit én, érthető lett az arcomra kiülő sápadtság. A vér is megfagyott bennem.

S úgy nézett ki, hogy nem csak nekünk tűnt fel a tetőn álló fiú. Mások is mutogattak rá, a távolság miatt fel sem ismerték. De a fehér, foltos ing, a fekete nadrág, s a kékesfekete hajkorona velem azonnal tudatta, hogy ki van ott. Yeji a szája elé kapta a kezét, s ha az egyik lány nem áll ott mellette, hogy elkapja, szerintem összeesett volna.

Az agyamhoz alig jutott el a látott információ. Egyszerűen nem voltam képes feldolgozni mindazt, amit láttam. S mikor ez végre megtörtént, a lábaim automatikusan indultak el, rohantak, mindenkit félrelökve a folyosón. Majdnem el is csúsztam, s a fordulóknál a falba kellett kapaszkodnom, hogy képes legyek tovább rohanni, s könnyebben bevenni a kanyarokat.

A lépcsőket nem is tudom, hogy hányasával szeltem. A tető felé vezető rácsos ajtó, ami általában zárva van, most tárva nyitva állt. A kulcs benne volt a zárban, így csak reménykedtem benne, hogy a másik is nyitva lesz. Viszont amikor a kilincsre fogtam, az semerre sem mozdult. Bezárták.

Nem tudom, hogy a rám törő pánik, vagy a hihetetlen mennyiségű adrenalin miatt, de a rángatás, s rugdosás mellett torkom szakadtából kezdtem ordítani.

- Jimin! Jimin, nyisd ki! Baszki, hallod?! Kérlek, beszéljük meg, megoldjuk, jó? – kértem őt, már-már könnyezve.

Megígérted, hogy mindig velem leszel. Megígérted, hogy bármi lesz, fogni fogod a kezemet.

Csak akkor jöttem rá igazán, hogy akkor is hazudtál.

- Könyörgök, Jimin! – kérleltem őt, s közvetlen utána meghátráltam, s amilyen erővel csak tudtam, nekifutottam az ajtónak. De nem olyan könnyű ám betörni egy ilyet. Nem minden úgy van, mint a filmekben.

Fájt, ahogy a kilincs az oldalamba vágott, s ahogy erősen a falapnak csapódtam. Fájt, de abban a pillanatban semmit sem éreztem a háborgó szívem miatt. Féltem. Jobban, mint bármikor máskor. Ordítani tudtam volna a kétségbeesés miatt, a hajamat tépni és sírni, mégis, pontosan ezek miatt az érzelmek miatt voltam képes még mindig küzdeni. Egészen addig, amíg az ajtó ki nem szakadt a helyéről.

Majdnem elestem, de mással se foglalkoztam, csak azzal, hogy a táncost még itt fent lássam.

- Jimin! – kiáltottam rá, de ő csak megrázta a fejét.

- Menj el, Jungkook – remegett a hangja. Biztos vagyok benne, hogy sírt, hiszen alig értettem, amit mond az orrhangja miatt. – Nem akarom, hogy itt legyél.

- Én sem akarom, hogy te itt legyél – mondtam neki, s léptem közelebb hozzá, miközben a kezemet nyújtottam felé. – Kérlek, Jimin, gyere le onnan és... Menjünk innen, hagyjuk a francba ezt a putrit.

- Mindenki tud róla – szipogott. – A jelentkezésem az egyetemre... Még az előfelvételimet is elutasították. Nem akarom, hogy rád is befolyással legyen, Jungkook – sírt. – Úgyhogy kérlek, menj innen.

- Nem foglak elhagyni. Engem az se érdekel, ha nem vesznek fel, ha az utcán kell élnem, ha te mellettem vagy – kezdtek folyni a könnyeim, amiket durván letöröltem, hogy tisztán láthassam a fiút.

- Eladtam magam egy fiúnak – mondta. – Eladtam a testemet a pénzéért, nem vagyok jó ember és nem akarom, hogy miattam téged is lenézzenek.

- Soha nem érdekeltek mások, rajtad kívül – vágtam rá. – Nem azért vagyok melletted, mert nem volt jobb. Az tetszett meg, amilyen vagy, a nevetésed, a természeted, te... A lelkedbe lettem szerelmes és kurvára nem érdekel, hogy mit hordanak össze ott lent. Én tudom, hogy mit érzek és miért. Kérlek, nem akarlak téged is elveszíteni – remegett meg a hangom a végére a feltörni készülő zokogásom miatt. – Szeretlek, Jimin.

A fiú vállai rázkódni kezdtek. Megfeszült, ahogy próbálta visszafogni magát, s automatikusan hajtotta le a fejét, viszont ez nem volt jó ötlet. Az első személyes dolog, amit megosztott magával kapcsolatban az volt, hogy tériszonya van.

Én sem tudtam meghatározni, s megmagyarázni azt a reflexet, amivel a fiú karja után kaptam, mikor láttam, hogy meginog. Olyan hévvel rántottam magam felé, hogy mindketten a tető betonozott alapjának estünk, viszont csöppet sem érdekelt. Úgy szorítottam magamhoz a fiút fekve, mintha a saját életem múlna rajta.

El sem engedtem, csak hagytam, hogy kisgyermek módjára zokogjak, akárcsak ő, miközben próbált úgy fordulni, hogy át tudjon ölelni. De én egy percig sem engedtem a szorításomból.

- Soha többet... Soha többet nem tehetsz ilyet, megértetted? – kaptam a levegő után, olyan hevesen tört rám a sírás, mire a fiú csak bólintott egyet.

- Sajnálom, bocsáss meg – próbálta mondani, de én csak a fejemet ráztam. Éreztem, amint a beton kissé érdeskés alapja súrolja a bőrömet. – Szeretlek – motyogta. – Szeretlek, én... Úgy sajnálom – beszélt össze-vissza.

Nem tudom, hogy meddig lehettünk a tetőn. Viszont nem sokkal később két férfi választott szét minket. Egyenruhások voltak, s nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy mentősök, tűzoltók, avagy rendőrök lehettek. Gondolom a diákok hívhatták ki őket. Mind a kettőnket a kórházba vittek, hogy kivizsgáljanak, hiába nem történt semmi. Szerencsére.

Természetesen anya már-már félájultan jött be a kórterembe, de megnyugtattam, hogy nekem semmi bajom sincs, ellenben Jiminnel, akit elvittek egy beszélgetésre egy pszichológussal. S már elég sok idege távol volt.

Nem haragudtam rá, hiába nem mondtam el neki. Nem tartottam hibásnak, hiszen még mindig úgy gondoltam, hogy az emberek azok, akik gonoszok. Miattuk történt majdnem tragédia. S mindez egynek köszönhető...

Nem így akartam kimondani neki először, hogy szeretem. Meg szerettem volna adni a módját, akárcsak az első randevúnak, viszont valahol úgy érzem, ez is ok volt arra, hogy ne lépjen le a peremről.

Nem csupán az számít emberi kegyetlenségnek, ha puszta kézzel ölünk meg valakit, hanem az is, ha a másik miattunk nem látja a lehetőséget az élet folytatására.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Hát eljött ez a rész is): Nem éppen a legvidámabb.. Ne felejtsük el, hogy mennyi mindent rejt magában egy mosoly🖤

Sajnálom, hogy ennyit késtem, de.. maradjunk annyiban, hogy az utóbbi másfél hétben kicsit túlhajtottam magam😅 De igyekszek azért időt szakítani mindenre is🥰♥️

Mit gondoltok, mi lesz ezek után?): Már nincs sok hátra a végéig.

Várjátok már az eredményhirdetést?🥰♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook