A mellettem ülő fiú lefagyott. Falfehér lett, s nem sokkal később felkelt a helyéről.

- Jimin... Jimin, állj meg! - szóltam utána, majd sietősen elindultam a srác felé, aki, mintha meg sem hallotta volna, amit mondok neki. Gyorsan szedte a lábait, fejét végig a padlóra szegezve, hogy elkerülje nem csupán egy-két ember tekintetét, de az egész iskoláét.

Ami felkerült a honlapra, az egy videó volt róla és Yeongcheolról. Nem akármilyen, egy intim helyzet után készülhetett, mivel még mind a ketten a levegőért kapkodtak. Viszont a lényeg nem itt volt. Hanem az, hogy mindezek után ő kifizette Jimint, aki elfogadta a pénzt. Akkor ezt titkolta volna..? Ezzel zsarolta őt az a rohadék?

Az egyik diák a táncos után köpött, én pedig idegesen kaptam el a gallérját az alsóbb éves fiúnak, s a falhoz szorítottam. Ő ijedten fogott a kezemre, de a legkevésbé sem hatott meg a gyenge próbálkozása, ahol bocsánatot kér.

- Nem tőlem kell, bassza meg! - mondtam vérben forgó szemekkel, már-már vicsorítva. - Ha még egy ilyet meglátok, a szádba lépek, kis szaros! Faszomat az egészbe - engedtem el, csupán azért, mert nem akartam, hogy a srác teljesen kikerüljön a látókörömből. - Jimin! - szóltam erőteljesebben a fiú után, s gyorsítva lépteimen elkaptam a karját. - Állj már meg, baszki - fordítottam magammal szembe, s próbáltam elcsípni a tekintetét, de ő azt szorosan a földön tartotta.

Körülnéztem, s láttam, hogy mindenki ránk bámul. Értettem, hogy nem szeretne most a diákság előtt lenni, ezért a közelben lévő szertárba húztam magam után. Mivel kulccsal nem rendelkeztem, ezért az egyik szekrényt toltam az ajtó elé, szóval bárki is szeretne, most nem tudna bejönni. Majdnem a felmosóvedret is felborítottam, de az zavart volna a legkevésbé.

A hajamba túrtam mindkét kezemmel, s egy mély levegőt vettem. A táncos előttem állt, s fel sem nézett. Mindössze a kezeit szorongatta, csipkedte, s nem is tudom, hogy mivel kínozta még a bőrét. Ezt pedig észrevéve azonnal odaléptem hozzá, s tenyereimbe rejtettem az ő mancsait.

Le kellett nyelnem az ideget, ami bennem volt, ugyanis most az hiányzott volna a legkevésbé, hogy rajta csattanjon minden. Volt elég baja szegénynek. Nekem most támogatnom kell őt, legyen bármi. Ez csak... Egy nagyobb akadály, amit le kell küzdenünk. Talán azt hitte, hogy az élet arra az útra terelte, ahol kénytelen egyedül megbirkózni ezekkel a dolgokkal, de ez nem így van. Bármi is legyen, én mindig találni fogok egy kicsiny repedést, egy hibát a falon, amivel lerombolhatom azt, s segíthetek neki.

- Ezt nem akartad elmondani, igaz? - kérdeztem tőle lágyan, de ő nem válaszolt. - Jimin, bármi legyen, nem tudok másképp tekinteni rád, érted? - simítottam arcára. - Sosem hagynálak hátra egy ilyen dolog miatt. Nem egyedül vagy, már én is itt vagyok neked...

- Éppen ez az - remegett meg a hangja. - Te is itt vagy és annyira féltem, hogy téged fog betámadni - próbálta visszatartani a könnyeit, viszont nem járt sikerrel. Nem mindig lehetünk erősek. Néha engedni kell a gyengébb oldalunknak, hogy alapot adjunk érzelmeink építésére.

- Engem nem kell féltened, nem tudna mivel megzsarolni. Nincs semmi, amivel árthatna nekem - léptem közelebb hozzá, s zártam őt karjaim közé. - Figyelj... Mit szólsz hozzá, ha elmennénk innen? - kérdeztem halkan.

- De tanítás van - motyogta.

- És? Sosem lógtál még? - kuncogtam, mire ő csak megrázta a fejét. - Akkor itt az ideje, hogy kipróbáld. Most gondolom ezek az emberek lennének az utolsók, akiknek látni akarod a képét - utaltam a diákságra. Hiába fiatalok, elképesztő, hogy milyen gonoszak is tudnak lenni. S talán a megvető tekintetek a legkevesebb, amit elkövethetnek. A mi esetünkben pedig talán jobb lett volna, ha mást sem tesznek, csak halkan néznek.

Jiminnel kiszöktünk az iskolából, amíg a portás nem figyelt. Rajta kívül pedig nem volt senki, aki látott volna minket. A kamera, ami fent van, mi csak díszként csúfoljuk, mivel évek óta nem működik, csupán a diákok ijesztgetésére hagyták fent, hogy ne próbálkozzanak azzal, amivel mi. Nyilván, ez senkit sem tart vissza. Aki lógni akar, az megteszi, rémtörténetek ide, vagy oda.

Egy csendesebb helyre vittem a fiút, később viszont terveim között szerepelt az, hogy hazamegyünk. Csupán apu még otthon volt, szóval nem lett volna előnyös, ha meglát. Jobb, ha később szembesítem a szüleimet a ténnyel, miszerint lógtam, mivel akkor már nem tudnak mit kezdeni vele.

Egy parkban ücsörögtünk egy padon a hidegben. Nem szeretett volna semmilyen forgalmas helyre menni, én pedig ezt tiszteletben tartottam. Mindössze annyit engedett meg, hogy elmenjek egy standhoz, ahol forró teákat árultak. Legalább ez kicsit melegítsen minket, ha már télen kint fagyoskodunk.

- Öntsünk tiszta vizet a pohárba - sóhajtottam, majd a fiú felé fordultam. - Nincs több hazugság. Mindent hallani akarok, hogy elkerüljük az ilyeneket. Te is tudod, hogy gyűlölöm, ha valaki nem mond igazat és túl sokszor tapasztaltam, hogy milyen szar, ha később derül ki. Sokkal fájóbb - mondtam, de a táncos csak hallgatott. Nem tudom, hogy azon filozofált-e, hogy mivel kezdjen, vagy azon, hogy hogyan szökhetne meg a vallatásom elől. - Oké, akkor... Sosem kellett szemüveg, viszont ha esik a hó, én vak vagyok, mert annyira fehér és fényes, hogy nem látok, szóval a tél közepén mindig napszemüveget hordok, ha ki kell tennem a lábam a lakásból. Egyszer megettem az öcsém gyurmáit részegen, mert azt hittem, hogy gumicukor, de nem lett tőle semmi bajom. Egyszer eltörtem a karom azért, mert elcsúsztam a kutyaszaron a nagyszüleimnél - ennél a fiú elnevette magát, s próbálva mosolyát visszafogni, nézett rám. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy kezd megtörni a jég. - Egy ideig titokban loptam a tesóm csokiját, aztán arra fogtam, hogy ő ette meg. Kicsi volt, szóval elhitte, de anyuék is, szóval bepánikoltak, hogy a gyerek túl sok cukrot eszik, ezért egy ideig nem kapott. Kurva szarul éreztem magam, szóval a zsebpénzemet arra költöttem, hogy titokban vegyek neki valamit.

- Rendes testvér vagy - döntötte fejét a vállamra, s bújt közelebb hozzám egy lágy mosollyal.

- Inkább egy méretes seggfej, de be kell érnie velem - rántottam vállat.

- Tériszonyom van - mondta hirtelen, ám igyekeztem nem kimutatni az elégedettségemet. Apránként, de haladunk. - Ha az órám nem a földszinten van, akkor sosem ülök az ablak mellé. Rosszul vagyok a buszokon, szóval mindig gyógyszert kell bevennem, mielőtt elindulunk egy hosszabb útra - sorolta. - Amikor először mentem a suliba, majdnem elhánytam magam - nevetett halkan. - Általánosba sosem kellett buszoznom, elég volt, ha elgyalogolok oda, viszont gimiben ez nyilván nem így van, mert sokkal messzebb van - húzta a száját.

- Sokkal hamarabb megkedveltelek, minthogy elmondtam volna - vallottam be, ezzel lassan a komolyabb dolgok felé terelve őt. Nehéz volt olyat találni, amiben hazudtam neki, mivel talán ő az egyetlen, akinek egy pillanatig sem mondtam a dolgok ellentettjét. - Csak húzni akartam az agyadat - fogtam a kezére.

- Tudtam, hogy kedveltél. Valahol éreztem - suttogta. - Már egy évvel ezelőtt megfogtál. Amikor megláttalak a folyosón, először azt hittem, hogy csak egy nyomi lázadó vagy, de... Baszki, rohadt jól néztél ki - kuncogott. - Aztán évnyitásnál végre volt indokom leszólítani téged. Bár eleinte olyan voltál, mint amilyennek látszottál is. Egy bunkó paraszt.

- Nem tagadom - sóhajtottam, de végig somolyogtam. Elég ítéletes voltam akkoriban. Azóta viszont sok dolog történt. - Akkor miért ájultál el? - kérdeztem. Sok pletyka keringett akkoriban, de az igazság nem derült ki.

- Diétáztam és nem segített az sem, hogy apámat aznap éjjel bevitték az őrsre, szóval nem aludtam. Amikor hazaértem, csak gyorsan letusoltam, feldobtam egy kis alapozót, aztán átöltözve siettem is a suliba. Megütött az utcán és valaki kihívta ránk a zsarukat - motyogta.

- Régen is ivott? - kérdeztem rá. Úgy éreztem, Jimin most igazán felhőtlenül beszél nekem az életéről.

- Nem - válaszolt azonnal. - Azután kezdett el... - akadt meg egy pillanatra, s éreztem, amint a kezemet is megszorítja. - Miután elkezdték azt pletykálni, hogy anyu más férfival kavar. Ez nem volt igaz, viszont neki a mániájává vált, hogy csalja őt. Inni kezdett, eleinte csak hetente. Folyamatosan kötekedett, már józanon is, mindig veszekedtek, a legapróbb dolgokon is. Én... Sosem fogom elfelejteni, hogy még gyerekként rettegtem a péntekektől és a hétvégétől. Mások azt várták a legjobban, én pedig azt kívántam, hogy bárcsak hétfő lenne. Nem érdekelt, hogy tanulni kellett, hogy iskolába kellett járni, csak... Nem kívánom soha senkinek azt, hogy a telefont szorongatva aludjon el az anyukájával egy szobába, bezárkózva, hogy ne tudják őket bántani - remegett meg a hangja.

- Miket csinált? Vert titeket? - kérdeztem. - Ha sok, akkor nem kell válaszolnod rá... - tettem hozzá. Nem akartam erőszakosnak tűnni, csupán azt akartam, hogy megnyíljon előttem.

- Sokszor késsel fenyegetett, vagy puskával. Volt engedélye és régen vadászott is. Anyának egyik karácsonykor széttépte a táskáját. Emlékszem, egy piros kabát volt rajtam fehér bolyhos szegéllyel. Még akkor nem tudtam olvasni, szóval egy papírlapra lerajzoltam neki egy táskát, hogy másnap vegyen neki egyet. Aztán általánosban... Először kezdte fojtogatni előttem. A könyvespolcomhoz szorította és a másik kezével megütötte. Nagyon megijedtem, szóval felkaptam anyu telefonját elkezdtem hívni a rendőrséget. Viszont megfenyegetett, hogyha megteszem, akkor megöli magát és feldobbantja a házat. A konyhába futott és eleinte magán imitált késsel vágásokat, később pedig a mosogatót szurkálta. A kés elgörbült, a nyomok pedig még mindig látszanak a mosogatón - mesélte, én pedig elborzadtam. Valaki tényleg képes erre..? Csupán egy pletyka miatt? - Apu sosem emlékezett semmire másnap. Józanon is nehéz volt vele szót érteni és megtűrni, viszont részegen teljesen más volt. Akkor... Mintha az ördöggel álltam volna szembe. Anyu pedig... Nem bírta. Már nem mert visszaszólni, próbált minden terhet, amit a hátára pakoltak, elcipelni, de... Az ember egy idő után belerokkan ebbe - remegett meg.

- Csibe, nem kell erről beszélned, ha még nem akarsz...

- Nem akarok többé hazudni neked, Jungkook. Sem arról, hogy mi folyik otthon, sem pedig arról, hogy ki vagyok - szipogott a fiú, én pedig egy nagyot nyeltem. Folytatta. - Anyu nem daganatos volt. Sosem volt az - vallotta be, nekem pedig le kellett hunynom a szemeimet. - Karácsony előtt... Öngyilkos lett - törölte meg az arcát. - Apu naponta kényszerítette, hogy lefeküdjenek. Undorodott magától miatta, hogy nem tudott menekülni, sem pedig engem megóvni. Nem lehettek barátai, nem jöhetett át senki és mi sem mehettünk sehova. Nem beszélhetett senkivel sem, főleg nem férfival, mert akkor biztosan kapott volna otthon. Soha nem volt egy normális ünnepünk sem, talán csak akkor, amikor még nem kezdett el inni, ami mára már mindennapos - mondta, s megköszönte a zsepit, amit adtam neki. - Teljesen sakkban tartotta anyát. Nem dolgozhatott, tehát, ha válnának, a bíróság automatikusan apuhoz ítélt volna. Az övé volt a ház, neki volt állása, anyu pedig... Csak én voltam neki - sírt. - Akkor azt kívántam, hogy bárcsak csoda történt volna... A fejünkre szakad a bank és anyával elmehetünk onnan. Később viszont... Csak szomorú voltam, amiért eddig kellett várnia arra, hogy végre senki se bántsa őt. Ez az egész... Soha nem mondtam el senkinek. Yeongcheol se tud róla, csupán annyit, hogy anyám daganatos volt. Ez valami olyan, amiről még senki sem hallott. Rajtad kívül - nézett rám vörös szemeivel, én pedig a homlokára nyomva egy puszit közelebb húztam magamhoz.

- Köszönöm szépen, hogy megbíztál bennem és elmondtad ezt nekem, Csibe - suttogtam neki.

A hideg futkosott a hátamon, a torkomat pedig a sírás fojtogatta. Nem vagyok érzelgős ember, de ezt hallani, s belegondolni, hogy egy kisgyerek mit él át nap, mint nap csupán egy pletyka miatt... Kegyetlen. Az élet osztja a legrosszabb lapokat a saját játékában. Ugyanakkor sajnos egy csöppnyi empátia sincs benne, amikor ezt, s ehhez hasonlóak odadob egy kisgyermek ölébe.

A világon rengeteg ember van. Viszont mind ide tartozunk. Nem csak a szülő nevel, nem csak az ő példáját követve nő fel valaki. Mi mind csak bábok vagyunk egy hatalmas sakktáblán, s úgy mozgunk, ahogy azt valami más szeretné. A különbség pedig az, hogy nekünk igenis fájnak egyes lépések. Ha nem is fizikailag, lelkileg rombol bennünket. Nem minden győztes éli meg azt, hogy magasba tartva karját, melyben fényes, de harc miatt kopott kardja ékeskedik, s azt kiáltsa; nyertem. Ugyanakkor nem minden vesztes fogja fel, valójában már az első lépésnél egyértelmű volt az eredmény.

Jiminnel hazamentünk, s megkínáltam őt egy forró itallal, hogy kicsit rásegítsek a felmelegedésre. Hiába volt a tea, mégis fáztunk kint.

A táncos természetesen elfogadta, s miután mindketten helyet foglaltunk a kanapén, magától folytatta a mesélést. Én pedig mást sem tettem, csak hallgattam, s ha kellett, biztosítottam afelől, hogy itt vagyok, s itt is leszek vele, mellette. Nem egyedül van. Én mindig az ő oldalán fogok harcolni, történjék bármi.

- Yeongcheolt a gimiben ismertem meg. Kellett a pénz. Anyu akkor halt meg, a temetés pedig nem egy olcsó dolog. Hitelt vettünk fel, de hiába vállaltam munkát, apám egyszerűen elvette az összegyűjtött pénzemet és elitta valamelyik kocsmában. Akkor már köztudott volt, hogy meleg vagyok, szóval felkeltettem az érdeklődését. Ki akarta próbálni egy fiúval. Kapóra jöttem neki és miután kicsit jobban utánanézett a hátteremnek, meglátta, hogy mennyi adósságunk van. Azt mondta, kifizeti, ha lefekszek vele. Eleinte nem mentem bele, mert nem egy olcsó riherongyként gondoltam magamra. Viszont, amikor ismét megtörtént, hogy apám elvette az összes megtakarításomat... Beleegyeztem. Többször is átjött, de a szavát betartotta, én pedig nem mondtam nemet. Ahogy arra sem, amikor megkért, hogy játsszam el, hogy a pasija vagyok. Tényleg csak egy kis színészkedésnek indult, viszont, amikor ő mással is találkozgatott, úgy gondoltam, hogy én is megtehetem. Elvégre nem vagyunk mi igazából egy pár. Viszont, amikor rájött, megmutatta a felvételt. Azóta fenyeget vele. Nem kellett neki a pénz, hiába gyűjtöttem én is össze, mint Minho, nem fogadta el. Neki csak azt kellett, hogy aki az övé, még ha csupán látszatra is, de senki másé ne lehessen.

- Az a rohadt... - morogtam, mire Jimin a kezemre fogott. Lágyan nézett rám, s elmosolyodott.

- Ha te velem vagy... Akkor nem baj. Akkor nem érdekel, hogy ki mit mond, mert tudom, hogy rosszat tettem, de azt is, hogy miért - szipogott, én pedig magamhoz húzva átöleltem őt.

- Még szép, hogy veled vagyok, Csibe. Soha, de soha nem hagylak magadra, érted? Csak te ígérd meg, hogy bármi lesz, mindig fogni fogod a kezemet, mint most - utaltam összekulcsolt ujjainkra. Mivel nem volt hajlandó elengedni őket, ezért csak félkézzel tudtam magamhoz szorítani.

- Megígérem, Jungkook. Megígérem.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Meg is hoztam az új részt😌 Tudom, nem éppen karácsonyi hangulatú XD

Bocsánat😭😭😭

Viszont szerintem néhányan hamarosan, avagy már megkaptátok az igazi ajándékról az értesítést😌♥️♥️♥️ Remélem, hogy örültök neki♥️♥️♥️ Hamarosan jönnek a jikook különkiadások is, hihi🥰♥️♥️♥️

Mit gondoltok? Mi várhat még a párosunkra most, hogy Jimin mindent bevallott? Azért még hátra van 9 rész, haha🥰♥️♥️

Nagyon nagyon boldog és békés karácsonyt kívánok mindenkinek itt is, bár egy párszor még biztosan láthatjátok tőlem ezt a köszöntést♥️♥️♥️

Mielőtt tovább haladnék... Szeretném kiemelni a szavazással kapcsolatban, ugyanis néhányan nem érvényesen adták le a voksokat, hogy ❗️EGY EMBER KETTŐ KÖNYVRE SZAVAZHAT❗️ illetve még azt, hogy ❗️NEVET/CÍMET KELL KOMMENTBEN ÍRNI❗️

Az utóbbira azért van szükség, mert nem látom a „válaszként", avagy „megjegyzésként" érkezett hozzászólásokat. Egy példa, hogy érthetőbb legyen:

Így néz ki a felület. Látom, hogy a képre érkezett komment

Viszont, amikor megnyitom, így néz ki:

Csak, hogy ne legyen semmilyen személyes (nem mintha nem látná mindenki a kommenteket, lol) bevallom, csak kreatív akartam lenni xd

Szóval ja, ez a helyzet😌

Nagyon szépen köszönöm a 40k megtekintést!!🥰♥️♥️♥️ Azt hiszem, nekem ez a karácsonyi ajándékom tőletek, hehe🥰♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook