- Mindenképp fogok beszélni vele – mondta Mingi, s közben egy újabb pillantást vetett Minjire, a testvérére, aki éppen az én öcsémmel vitatkozott azon, hogy miért lenne jobb az epres müzlit venni a csokis helyett. Bárcsak nekem is ilyen gondjaim lennének, mint ennek a két 14 éves kölyöknek.

Mingi nem volt iskolában az első héten. Beteg lett, miután visszajöttek nyaralásból, s lázasan nyomta az ágyat, ezért a szülei nem engedték őt. Szerencsére már jobban van, s következő héten már Jisung is láthatja az egyetlen általunk kedvelt táncost.

Elmondtam neki, hogy mi történt, amíg nem volt. Azt, hogy már első nap összeakadt a bajuszom az osztálytársaival, s a megaláztatásról is beszámoltam. Nem árulkodásnak szántam, csupán elmeséltem, hogy miről maradt le. Ő nem igazán csípi Yeongcheolt és Minhot, de nincsenek rosszban sem. Gyakorlatilag neki mindenkivel jó a kapcsolata, akivel pedig mégsem, azzal semleges. Viszont ez most eléggé felnyomta benne a pumpát.

- Felesleges – ráztam a fejem. – A tejes eseten kívül nem történt semmi. Nekem jöttek a folyosón, de mást nem csináltak – rántottam vállat.

- Lehet, hogy Jimin beszélt vele – gondolkozott el a magas, mély hangú táncos. – Yeongcheol az ő szavát meghallgatja. Nem mindig bólint rá, de Jimin ravasz. Tudja, hogy hogyan hasson rá – mosolyodott el.

- Kétlem, hogy ő beszélt volna a fejével – sóhajtottam, s dobtam bele a saját kosaramba egy üveg szójaszószt. – Egyébként ők most együtt vannak? Jisung azt mondta, de fogalmam sincs, hogy ezt biztos forrásból tudja-e – néztem fel rá válaszra várva.

- Igen, együtt vannak – bólintott rá. – Nem tudom, hogy Jimin mit lát Yeongcheolban – húzta a száját.

- Egymásra találtak, az már biztos – horkantottam, s a távolba emeltem a tekintetem, hogy láthassam, mi a francot művel a testvérem. Szerencsére semmi olyat, ami miatt rá kellene szólnom.

- Elég ellenséges vagy – vallotta be őszintén. – Jimin nem rossz srác, legalább is nem olyan, mint Minho és társai. Bár inkább ő is csak Yeongcheol kutyája – ingatta a fejét. – Viszont ellenben a többiekkel, Jimin nem bólint rá mindenre, amit mondanak neki.

- Ha ezzel akarod megváltoztatni a véleményemet róla, akkor rossz úton haladsz. Az egészből csak az kiemelendő számomra, hogy nem bólint rá mindenre. Tehát mégis megtesz egy-két dolgot.

- Keresed a kákán a csomót – rázta a fejét Mingi. – Mindegy, egyenlőre akkor nem lépek, viszont, ha bármi van, akkor szólj te is és Jisung is. Ne hagyjátok magatokat.

- Én nem hagyom, te is tudod – pillantottam rá, ő pedig elmosolyodott.

- Tudom, Kook, tudom. Egyébként nem most lesz Yang bácsi születésnapja? – kérdezte, ezzel terelve a témát, amit nem is bántam, ugyanis ezen nem volt már mit kivesézni. Ahogy ő is mondta, csak a kákán keresném a csomót, bármit mondana nekem Jiminnel kapcsolatban. Az én véleményem nem változik vele kapcsolatban.

- De – sóhajtottam gondterhelten.

- És mit adsz neki? – támaszkodott a pultnak, én pedig elhúztam a számat.

Minden évben valamilyen festményt adtam. Vagy tusfürdőt. Határozottan nem vagyok kreatív ajándékozás terén. Ezek is anya tanácsai voltak, én pedig ötlethiány miatt rábólintottam.

Most viszont valami jobbal kell előállnom az előzőekhez képest, mivel idén ő is meglepett. Egy új ecsetkészletet kaptam és légkondit a kis műhelyembe. Ettől jobbat nem tudott volna adni. Még mosolyogtam is, pedig nem szeretem a születésnapomat. Nem is ünnepeljük a kérésemre, de az ajándékozást sosem hagyják ki. Még Jungwon is különleges kedvességgel bánik velem aznap, ami csak annyi, hogy nem szájal vissza, s amire megkérem, azt feltétel nélkül megteszi.

A probléma az, hogy gőzöm se volt arról, hogy mit vehetnék. Újabb festményt nem akarok a falra aggatni. Sütni nem tudtam, egyszer felgyulladt a sütemény a sütőben, azóta hozzá se merek érni ahhoz a konyhai eszközhöz. Bármit megcsinálok, ami nem sütés.

Tanácstalanul néztem körbe a soron, hátha meglátok valamit, aminek örülne, s akkor sok kisebb dolgot összerakva adok neki egy nagyobb értékű ajándékot. Ám kétlem, hogy hasznosnak vélné a müzli és proteinszeleteket.

- Még nem tudom – válaszoltam a srácnak, ő pedig bólintott egyet, majd közelebb jött hozzám.

- Nekem van egy ötletem – mosolygott, én pedig felvont szemöldökkel néztem rá. Közben persze az égiek segítségét kértem, hogy ne valami baromságot mondjon, mert akkor fejbe fogom vágni a fagyasztott hallal, ami a kosárban van. – Mi lenne, ha játszanál neki valamit? Rég zenéltél, biztosan értékelné.

- Felejtsd el – ráztam le magamról a kezét, hiszen közben átkarolta a nyakamat. – Évek óta nem játszottam és nem is fogok.

- Szerintem jó lenne – rántott vállat.

- Egyéb más, hasznosnak vélhető ötlet? – kérdeztem, ő pedig ismét elmosolyodott.

- Ne bagózz egy hétig – nevetett, én pedig megforgattam a szemeimet.

- Ő is cigizik, általában az én gyújtómat nyúlja le, mert folyton elhagyja a sajátját – mondtam, viszont ekkor elgondolkodtam. Apa mindig említette, hogy kíváncsi arra, hogy milyen szivarozni. Hallott róla, hogy baromi büdös, de érdekli a különbség. – Egy zseni vagy, Mingi! – mosolyodtam el, s előkaptam a telefonomat. A srác értetlenül kérdezett vissza, mert fogalma sem volt, hogy most miért dicsértem meg, ezért elmagyaráztam. – Rendelek neki egy szivart. említette, hogy ki akarja próbálni, de még nem volt rá lehetősége. Elég borsos ára van – húztam a számat. – De nem gáz – rántottam vállat, s adtam meg gyorsan a szállítási adatokat, illetve a fizetésit is. E-mailban kaptam visszaigazolót a rendelésemről, és szerencsére még időben kéznél lesz.

Az egyetlen, amit még mellé néznem kell, az a csomagolópapír, de szerintem az anyára bízom, ahogy a csomagolást is, mert ocsmány, ahogy én csinálom. Legalább is az ő szavaival élve.

Tulajdonképp örültem, hogy összefutottam Mingivel a boltban, mert így legalább beszélgethettünk kicsit és segített is apám ajándékával kapcsolatban. Jungwon és Minji is nagyon jól eldumálták az időt, igaz, az elején veszekedtek. Régen is mindig ez volt. Ők ketten lassan egymás hajának estek, de a végére meg a legjobb barátok lettek. Nem akartam többet belelátni a kelleténél, de van egy olyan sejtésem, hogy az öcsém nem a semmiért érdeklődik többet a lány iránt. 14 éves, az ő korában ez teljesen normális.

A hétvége többi részét a műhelyemben töltöttem. Festettem, ugyanis már megkaptuk az első feladatunkat. Ezt otthon kell megcsinálnunk, következő hét péntekén pedig le kell adnunk. Szerencsére volt minden, már felkészültem. Több méretben vettem vásznat, s egy adott nagyságból minimum kettő volt megtalálható.

A téma egyébként egész érdekes volt. Kaptunk egy verset és az alapján kellett alkotnunk valamit. Amolyan szabad kezet kaptunk a dolgok felett. Egyedül az volt meghatározva, hogy mekkora legyen az alap és milyen festékkel dolgozzunk. Ezt pedig egy prezentáció közepette kell elmondanunk.

Szerettem az ilyeneket. Jobban mondva azt, amikor a magam ura lehettem. A festésben mindig megtaláltam a nyugalmat, a ruganyosságot, a szabadságot, hiszen a képzeletem szárnyat öltve festett eget egy fehér papírlapra. Élőt teremthettem a holtból, s magamra is azt mondhattam igazán; élek.

Viszont rossz szokásom volt, hogy egy-két kritériumot nem tartottam be. Egyenest utáltam, ha parancsolgattak ezzel kapcsolatban. Nem szerettem kötött lenni valami olyanban, ahol pontosan a legjobban éreztem magam, a legszabadabbnak. Talán első évben volt a legnehezebb, mostanra már csak rábólintok a dolgokra, mert muszáj, de mindenre mégsem. Ilyen volt a színhasználat, ami nálam egy érdekesebb történet volt. Nem használtam színeket, legalább is minimálisan. Ez nem azt jelentette, hogy fekete-fehérben jelenítettem meg mindent. Adtam hozzá egy kisebb sötétlilát, ha megkívánta a helyzet, esetleg kéket és társait. De élénk színeket sosem használtam.

Az én munkámon sosem mutatkozott meg a piros vagy a citromsárga. A zöld vagy a türkiz. Mindent komoran mutattam be. A boldogságot, a szomorúságot, avagy egy egyszerű csendéletet. Minden... Sötét volt. Színtelen.

Következő héten, szokás szerint közösen mentünk Jisunggal iskolába. Hála neki, Eun tanárnő folyamatosan bombáz engem a különböző matematika feladatsorokkal. Abszolút nincs kedvem azokkal nyűglődni, viszont, ha nem küldöm vissza időre, akkor szünetben keres. Eleve menni sem akartam, viszont már késő bánat. Túl jól járok, ha ennyit megteszek Jisungért, s ő sem húzza a rövidebbet.

- Egyébként hogy állsz a festményeddel? – érdeklődtem a fiútól, miközben kijöttünk az udvarra. Jó volt az idő, s mindkettőnknek lyukasa volt. Legalább én is kijöhettem ide pöfékelni. Van kijelölt terület az iskolán belül is. Sok a dohányos a tanárok között is, ezért hozták ezt létre. Természetesen, ha máshol cigarettázunk, azért mindannyian kapunk. Egész laza a szabályzat, ezért sem néznek minket jó szemmel más intézmények, de amíg nincs velünk nagyobb baj, addig ők sem lépnek.

- Jól, csak nem sok időm volt. A házimon dolgozom – mesélte, s kicsit arrébb állt, hogy ne rá fújjam a füstöt, ugyanis nem szerette. – Ha gondolod, akkor otthon lefotózom és átküldöm, hogy lásd – mosolygott rám, én pedig bólintottam, ugyanis tényleg érdekelt, hogy hogyan halad. – Minginek most órája van? – kérdezte, s leguggolt a fal mentén, egy botot fogott a kezébe és azzal firkálni kezdett valamit a földbe. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, ami egy apró mosolyt csalt az arcomra. Jisung tényleg olyan néha, mint egy gyerek. Egy mókus kölyök.

- Ami azt illeti... – gondolkodtam el, viszont ekkor valaki megállt előttem.

- Nincs órája – válaszolt helyettem az illető, én pedig összezártam az ajkaimat.

- Segíthetünk valamiben? Vagy ismét rám jár a balszerencse? – kérdeztem egy újabb slukkot szívva. A srác elnevette magát.

- Rideg, mint mindig – bólogatott. – Igazából hozzád jöttem. Szeretnélek megkérni valamire – pillantott Jisungra, aki csak nagy, félénk szemekkel nézett hol Jiminre, hol pedig rám. A srác arrébb lépett, s leguggolt a díszpintyhez és egy kedvesnek tűnő mosolyt varázsolt magára. – Mingi éppen a tanáriban van, leadja az igazolását – adta az alacsony tudtára, aki csak bólintott is egyet, s felkelt, majd meghajolt és el is iszkolt innen. Egy sóhajtás és szemforgatás kíséretében fújtam ki a füstöt.

- Kezdek megijedni, hogy valami durva kérésed lesz felém, ha ennyire kettesben akartál maradni velem – léptem a kukához, hogy elnyomjam a véget, s kidobjam a csikket. A táncos csak elnevette magát.

- Ne aggódj, nem azt szeretném, hogy eladd a lelkedet az ördögnek, ha erre célzol – nézett szórakozottan a szemeimbe, de én csak megrántottam a vállaimat.

- Az attól függ, hogy mit akarsz – mondtam. – Szóval? Ha a törölköződet keresed, már másnap átadtam egy csajnak a csoportodból, innentől nem az enyém a felelősség.

- Az visszakerült hozzám, ne aggódj – rázta a fejét. – Hallottam, hogy a tanárok nagyon dicsérik a munkádat. Nem láttam kiállítva egy festményedet sem, de...

- Mert nem állítják ki őket. Senkiét. Ennyire nem nagylelkűek – mondtam, ő pedig csak egy mosolyt ejtett.

- Szóval... – köszörülte meg a torkát. – Szeretnék rendelni egy portrét tőled.

- Miért tőlem? – ráncoltam a szemöldökömet. Nem vagyunk jóban. Vannak, akikkel elbeszélget az osztályomban, mért nem őket kéri fel?

- Úgy hallottam, hogy te vagy a legjobb – rántott vállat. – Biztosra megyek. És kíváncsi vagyok az alkotásaidra, hogy mi olyan nagyon különleges bennük – döntötte oldalra a fejét, én pedig felhorkantottam.

- Mondanám, hogy akkor iratkozz át, hogy lásd, de megkímélném magam a társaságodtól – somolyogtam én is. – Nem vállalom. Kérj meg mást – indultam el, mivel úgy gondoltam, hogy innentől a beszélgetést lezártuk, de ő a karom után kapott. Nem fogott erősen, sőt, gyakorlatilag csak hozzám ért, de már ez is megállásra késztetett.

- Fizetek érte!

- Nem érdekel a pénz – sóhajtottam. – El vagyok havazva – fordultam ismét felé unottan. – Ha annyira kell az a portré, akkor kérdezz köbe, biztos lesz pár ember, akinek kell egy kis zsé cigire, vagy bármi másra, de én nem foglak lefesteni – mentem tovább, s már nem is akadályozott meg benne.

Nem sokat gondolkodtam a válaszomon. Nem akartam a kelleténél többször látni őt, vagy bárki mást abból a társaságból. Elküldhetett volna egy szelfit magáról, amit majd én megfestek, de abban semmi érdekes nincs. Modellnek meg biztosan nem kérem fel. Az ezerszer rosszabb. Még a végén beszélgetnem kellene vele, amit nagyon nem szeretnék.

Mihelyt beléptem az intézménybe, akkor fordult ki Mingi és Jisung is. Mind a ketten érdeklődve pillantottak rám, így biztosra vettem, hogy a díszpintynek eljárt a szája. Csupán egy lemondó sóhajtás közepette kértem, hogy menjünk egy nyugodtabb helyre, ahol elmondok mindent, amit tudni akarnak.

Így lyukadtunk ki az egyik szűkebb folyosón. Nem sok óra volt erre. Az épület ezen része kicsit régi, idén nyáron akarták felújítani, de az iskolának mégsem volt elég pénze erre. Éppen ezért most pályázatok által próbálnak annyit szerezni, ami elég lesz arra, hogy következő évben egy lambéria csere és egy újra festés megtörténjen. A nyílászárók szerencsére már újak voltak.

- Te egy idióta vagy – mondta Jisung, miközben a narancslevét szürcsölgette.

- Egyet kell értenem – bólogatott Mingi. – Fizetett volna neked. Egy festmény nem olcsó, te is tudod. Sőt, neked kellene a legjobban tudni. Ha más nem, a felhasznált festékek árát visszakérhetnéd, vagy nem tudom, hogy hogyan működik ez – rántott vállat.

- Akkor sem szeretnék vele foglalkozni – mondtam.

- Te szimplán ellenséges vagy vele, semmi több – rázta a fejét a táncos, ekkor pedig egy csattanást hallottunk, s láttuk, amint Jisung hirtelen felugrik.

- Basszus, kiöntöttem – húzta a száját, s a táskájából próbált keresni papírzsepit, hogy feltörölje a kiömlött narancslevet.

- Hagyd, ragadni fog az egész – állítottam le. – Hozok felmosót – keltem fel, s indultam el.

Nem volt messze a szertár, legalább is annyira. Két forduló és a folyosó végén balra.

Hosszú léptekkel mentem el oda, miközben azon gondolkodtam, amit a másik kettő mondott. Ha más nem, tényleg kereshettem volna egy kis pénz. Meg egyébként is, ha megkérem Jimint, hogy küldjön magáról egy képet, biztosan megteszi. Jobb, mint modellt állni, mert ott nem igazán kellene mozognia.

A fejemet megrázva űztem ki minden nem ideillő dolgot. Majd még alszok rá egyet és meggondolom, hogy lefestem-e a táncost.

Kezemet a kilincsre téve nyitottam be, s csak azután néztem fel, miután teljesen kitártam a falapot. Viszont az állam a földet verdeste. Yeongcheol nekem háttal állt, Jimin viszont az egyik oda betolt régebbi padon ült, s lábaival átölelte a srácot. Nem tudom, hogy arca a bent folytatott tevékenység miatt lett vörös, vagy azért, mert megzavartam valamit. Igazából nem is érdekelt.

Szemei elkerekedtek, teljesen lefagyott, s ijedtében még arrébb is lökte, vagy rúgta a másik táncost, de már nem is figyeltem, hogy pontosan hogyan taszította el magától.

- Baszki – szaladt ki ennyi a számon, s inkább csak felkaptam a felmosóvedret a ronggyal együtt, s rájuk csaptam az ajtót.

Meggondoltam, nem teszem meg.

Ilyen sebes léptekkel még sosem szeltem át a folyosókat. A két srác furcsállta is, de én nem akartam erről beszélni, s minden kérdésüket csupán leintettem. Nem akarom fel se eleveníteni, amit az előbb láttam. Nem ítélkezek, csak kellemetlen volt, még számomra is.

Jézusom, ha pár perccel később jutok el oda, ki tudja, hogy mit láttam volna.

Nem is oda vittem vissza a felmosót, inkább elmentem messzebb, ugyanis nem kockáztattam. Én nem voltam kíváncsi arra, ahogy ők ketten a szertárban éppen...

Akármennyire nem akarok gondolni erre az egészre, egyszerűen az emlékezetembe égett. Nem azt mondom, én is jártam már hasonlóképp, de nekem volt annyi eszem, hogy elfordítottam azt a rohadt kulcsot a zárban. Csupán ez volt a szerencsém, nem több.

Nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani egyszer, de úgy tűnik, hogy már nem csak a budi ajtón kell kopogni és megkérdezni, hogy van-e bent valaki.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék!😌 Na befutottam ezzel is, szokásosan jó későn😂 De szerintem már hozzászoktatok az évek alatt😌

!!KÍNOS SZTORIK!!
Veletek történt már hasonló?😂😂😂

Szerintetek Jimin miért akarja lefestetni magát?🤔 Meg miért ragaszkodik annyira Jungkookhoz, ha sosem látta egy képét sem?🤔

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook