Az ürességet valójában nem lehet megmagyarázni. Nem lehet körülírni, hogy milyen is, amikor bármiben is hiányt szenvedsz. Csak tudod, hogy nincs. Csupán sajnálod, hogy neked az nem jutott. Gyakorlatilag ez, ami képes az őrületbe kergetni az embert. S napról-napra, ahogy kinyílt előttem egy újabb kapu az élet útján, rájöttem, sokszor lelkünk sebeinek okozói mi magunk vagyunk. Az agyunk, ami védekezésképp felépít egy falat körénk, sokszor nem szűri az igazságot. Ugyanis legalább olyan vak, mint a szerelem. Jobban mondva, azzá válik értünk.

Hwang Myeongsuk nem volt az életem része. Valaki volt, aki a világra hozott, s ennyi. Valaki, akit nem tudtam annak szólítani, akinek kellene. Ő pedig teljes mértékben elfogadta ezt.

Az orvos, akivel nemrég beszéltünk az állapotáról, nem sokkal később ismét a folyosón járt. Mi még nem mentünk be hozzá. Anyu szabályszerűen lesokkolódott a hír hallatán, ezért Jimin elszaladt neki az automatához, hogy hozzon neki egy kis vizet. Én pedig... Nem tudtam, hogy ezek után hogyan tekintsek rá.

Élt. Itt volt velünk most, de nem a múltamban. S akármennyire is szerettem volna ebben a tudatban maradni, valami mégis zavart. Valami mégis olyan súlyt tett rám, a mellkasomra, amitől nehezebben vettem a levegőt, s úgy éreztem, hogy forog velem a világ.

A doktor, látva, hogy még mindig kint vagyunk elmondta nekünk a kérésemre, hogy miért hagyta abba a kemoterápiát. Az indok pedig egyszerű volt; nem hatott. A daganatot későn vették észre és elég agresszív volt. Túl gyorsan terjedt, s amikor már több szervét is megtámadta, maga Myeongsuk kérte, hogy hagyják abba a kezelést. S bár nekik az a dolguk, hogy a végsőkig harcoljanak, tudták, hogy nem volt értelme tovább bent tartani ezt a haldokló nőt.

Jimin aggódva nézett minket, főként rajtam legeltetve a tekintetét. Egészen addig, ameddig össze nem kaptam annyira, hogy felkeljek arról az átkozott székről. Anyu azonnal felkapta a fejét. Amióta megtudta a hírt, ez volt az első megmozdulása, avagy reakciója.

- Maradjatok nyugodtan. Én bemegyek hozzá - néztem rájuk.

- Én is szeretnék beszélni vele. Ő mégis... Az egyik legfontosabb ember volt az életemben - pityeredett el Seo asszony, mire én egy halovány mosollyal simítottam a vállára.

- Akkor jössz, amikor késznek érzed magad. Addig kint maradnál vele, Jimin? - kérdeztem a táncost, aki azonnal bólintott egyet, s egy székkel közelebb csúszott anyához.

Ezek után az ajtó felé lépkedtem, viszont megálltam a fehérre festett egyszerű falap előtt. Muszáj volt egy nagy levegőt vennem, mielőtt bemegyek, ugyanis én sem tudtam, hogy ezek után mennyire tudom visszafogni magam, annak ellenére, hogy sosem voltam egy olyan ember, aki könnyedén hagyja, hogy az érzelmei felülkerekedjenek rajta. Ám a helyzet most más volt.

Kettőt kopogtam az ajtón, viszont a választ nem vártam meg, azonnal benyitottam. Csupán jelezni akartam az illetőnek, hogy hamarosan meg fogok jelenni a szobában.

Hwang Myeongsuk az ágyon feküdt, a lábán egy hatalmas, fehér gipsz díszelgett, s még fel is kötve az a végtagja, biztos, ami biztos. Amikor meglátott, mindenféle üdvözlés, avagy szidás nélkül kezdett fecsegni.

- Baszki, ez az ágy kényelmesebb, mint ami otthon van. A párna is baromi jó - nevetett. - És még csak nem is hugyozták össze az ágyneműt - bólogatott, én pedig közelebb húztam egy széket, s leültem mellé. - Menő a képed, most tényleg úgy nézel ki, mintha az én fiam lennél - utalt arra, hogy a horzsolások miatt kaptam egy kis sebtapaszt az arcomra, illetve a számra is került valami, mivel az esés következtében az is csodálatosan kicsattant.

- Nem fogsz leszidni? - kérdeztem rá, mire ő csak összeráncolta a szemöldökét, s nem hazudok, szabályszerűen úgy nézett rám, mint egy idiótára.

- Miért tenném? - döntötte oldalra a fejét.

- Miattam sérültél meg - sóhajtottam.

- Akkor is - rántott vállat, s nyúlt oldalra, ahol a tálca volt egy kis étellel. Egy szelet almát kezdett el jóízűen falatozni. - Az anyád dolga, ha le akar szidni - tudta le ennyivel. - Egyébként, ha már itt vagy és annyira sajnálod, akkor hozd ide azt a szart ott - bökött egy tolószék felé, amit neki hoztak be. - Menjünk ki cigizni, itt nem engedik, hogy rágyújtsak - mondta, s kezdett fészkelődni, hogy fel tudjon ülni. Én pedig nem akartam nemet mondani neki. Ha ezt szeretné tenni, akkor nem állok ellen.

Anyu és Jimin láttak minket kijönni a szobából, mégsem követtek, hanem bent maradtak. Tehát Seo asszonynak tényleg kell még egy kis idő, hogy a szemeibe tudjon nézni. Nyilván, ő jobban ismerte Myeongsukot, legjobb barátok voltak, míg én csak az utóbbi pár napban, hétben kezdtem el beszélgetni vele.

A nő, mihelyt a kijelölt területre értünk, elővette a cigarettáját, az ajkai közé helyezte, viszont hiába próbálta meggyújtani, egyszerűen nem működött neki. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy csatlakozok hozzá, s ezúttal ki is segítem őt. Halkan megköszönte a tüzet, majd lassan pöfékelni kezdett, akárcsak én.

Nem szóltunk a másikhoz, csak csendesen néztük a kórház rendben tartott parkját. Felkészültek a téli időkre, s igyekeztek olyan virágokat ültetni, amik kibírják ezt a zord időjárást. Viszont így, hó nélkül az egész egyetlen érzés volt; szomorúság.

- Mióta tudod? - kérdeztem, s bár pontosan nem fejtettem ki, értette. Biztosan hallotta, amit az orvos mondott.

Lassan fújta ki a füstöt ajkai közül, majd lepöckölte a felesleget a cigarettájáról.

- Kicsit több, mint fél éve - mondta. - Előtte mellrákom volt, de az idővel visszahúzódott és végül gyógyultnak állapítottak. Viszont ez... Teljesen más - ejtett egy halovány mosolyt. - Itt nem hatott a kemoterápia, ahogy semmi más sem. De ez az élet rendje - szívott ismét egy adagot. Feltűnt, hogy most nem siet vele. Máskor már az újabbra gyújtana rá, de jelenleg tényleg csak beszélgetni szeretne és a rossz szokás helyett stresszlevezetőként mérgezni a szervezetét ezzel a bűzrúddal. - Oh doktor azt mondta, hogy csináljak ilyen szaros bakancslistát. Az általában tereli az emberek figyelmét és kevesebb az esélye, hogy begolyóznak a depresszió miatt - forgatott szemet.

- És van, amit meg akarsz csinálni?

- Én? - nevetett fel. - A halálos ágyamban is elszívni egy utolsó cigit és olyan királyi módon elhagyni ezt a földet, ahogy még senki más. Nem akarom túlságosan felspanolni magam a halállal, inkább csak úgy akarom felfogni, mintha elaludnék - mondta. - Őrült vagyok, ugye? - nézett rám vigyorogva.

- Csak amennyire az tőled elvárt - ráztam a fejem egy halovány somollyal.

- Akkor jó. Hé, nehogy nekem elkezd szervezni itt a temetésemet és meghívd fél Szöult rá. Lehet, hogy ribanc voltam, de nem akarok a munkámmal foglalkozni még a síron túl is - kacagott, én pedig egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ilyen egyszerűen beszél erről. Mintha nem lenne semmi, amit megbánt volna. Olyan szürreális volt, mégis örültem, amiért erős maradt.

Amikor bementünk, akkor kezdett el beszélgetni vele anyu is. Sírt, zokogott, Myeongsuk pedig próbálta vigasztalni őt. Nyilván nem sikerült neki, s nem csak azért, mert legalább annyira borzalmas benne, mint én. Szimplán ebben a helyzetben az ember nem képes olyan könnyedén lenyugodni, s átjutni a dolgokon.

Órákat beszélgettek ők ketten, minket is meginvitálva. Sok-sok régi emléket hoztak fel, s bevallom, jó volt hallgatni a felnőtteket, amint felhőtlenül társalognak. Majd, amíg nem figyeltek, óvatosan Jimin kezére fogtam. Bár mosolyogtam, mégis úgy éreztem, hogy kell egy kisebb támogatás. Márpedig ő nagyon is jól tudja, hogy mennyi mindent rejt maga mögött egy ártatlan ajakgörbület. S akkor még nem is sejtettem, hogy milyen jól ismeri.

Végül sötétedés után indultunk haza. Felajánlottuk Jiminnek, hogy hazavisszük, de ő a busz mellett döntött, mivel még be kell ugrania valahova, mielőtt visszatér az apjához. Ezért ketten maradtunk anyuval.

A csendes utat egyedül a rádió halk szólama törte meg, bár lassan már az is egyfajta némaságnak számított. Fel sem tűnt, hogy szól, ahogy az sem, hogy mi megy benne. Egyáltalán nem figyeltem rá, annyira a saját gondolataimba voltam merülve. Az mégis feltűnt, amikor anyu lekapcsolta azt. Automatikusan fordítottam felé a tekintetemet, s kíváncsian néztem rá. Ez azt jelentette, hogy valamiről beszélgetni szeretne.

- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg, én pedig óvatosan bólintottam egyet. Úgyis az esti dugóban ültünk, nem mozgott a kocsi, szóval nem kellett az utat figyelnie. - Te és Jimin..? - harapta el a végét. Látszott, hogy nem tudja, hogy hogyan fejezze ki magát.

Erre csak lehunytam a szemeimet, s magamban egy csodás káromkodást is elejtettem. Biztos vagyok benne, hogy a kórházban látott meg minket.

A hajamba túrtam, s a fejtámlának döntöttem a buksimat.

- El akartam mondani, csak... Azt hiszem, hogy még nem álltam készen arra.

- Értem - bólintott, én pedig sóhajtottam egyet. - Akkor a többieknek nem szólok - mondta, mire felé kaptam a fejemet, s nagy szemekkel néztem rá. Anyu csak lágyan mosolygott. - De ne húzd sokáig. Te is tudod, hogy a titkok nem sokáig maradnak azok. Egy idő után mind hazugság lesz és... Maradjunk annyiban, hogy a családunk el van átkozva velük - nevetett. - Viszont örülök, hogy boldog vagy vele.

- Nem is érdekel, hogy fiú? - ráncoltam a szemöldökömet.

- Nem - rázta a fejét. - Jimin rendes gyerek, én csípem. Ahogy az öcséd is.

- Ő vajon mit fog szólni, ha hazamegyek..? - húztam a számat. Mégis ő kért meg arra, hogy menjek el onnan.

- Örülni fog. És sírni, szóval készülj fel, hogy a napokban nem egyedül fogsz aludni. Egyébként a cuccai a szobádban vannak. Nem volt hajlandó a sajátjában lenni - nevetett, én pedig akarva-akaratlanul elmosolyodtam. - Jungwon csak félt, hogy annyira megkedveled Jiwont, hogy elhagysz minket érte. Nem akart ő rosszat, csak... Féltékeny volt - rántott vállat. - Nyilván sikerült elég nagy galibát okoznia, de nem csak az ő hibája. Mi sem vettük észre, pedig elég egyértelmű jeleket mutatott, hogy miért nem kedveli Jeon Jiwont és miért van ennyire ellene.

- Én sem figyeltem fel rájuk. Túlságosan... Nem is tudom. Lefoglalt minden más, pedig ő az öcsém, törődnöm kellett volna vele.

- Túl sok sebből vérzik ez a történet, úgyhogy... Ne is keressük, hogy melyik volt az első, jó? - kérdezte mosolyogva. - Inkább foglalkozzunk azzal, hogy legközelebb ez ne forduljon elő és megpróbáljuk leragasztani ezeket a bibiket, oké? - bazsalyogott, aztán a következő pillanatban rátenyerelt a kürtre. - Zöld a lámpád, te barom, menjél már! - kiabált, mintha bárki is meghallaná. Természetesen belőlem azonnal kitört a nevetés, ugyanis erre aztán végképp nem számítottam.

Mindenesetre örültem annak, hogy anyu nem volt abszolút elítélő velünk kapcsolatban. Nem bánta, hogy Jiminnel vagyok, egy fiúval. Megnyugvást jelentett, hogy emiatt egyáltalán nem tekint rám másképp, sőt, a szavaiból kivéve, inkább boldog volt, amiért találtam magamnak valakit. Valakit, akit szeretek.

Sosem mondtam még ki előtte, de ő sem. Ez valamiért egy olyan szó volt, amit nem volt szükséges kiejtenünk. A tetteinkből is tudtuk, hogy hogyan érez a másik. Én pedig nem egy olyan ember vagyok, aki olyan könnyedén beszél ezekről. Jiminre előbb mondaná az ember, de a helyzet az, hogy mi csupán külsőleg különbözünk. Belsőre túlságosan is megegyezünk.

Ahhoz képest, hogy milyen sokáig ültünk a dugóban, amikor anyu leparkolt, azt kívántam, bárcsak még ott csücsülhetnénk egy darabig. Nem akartam bemenni, s hiába mondta, hogy nem gondolta komolyan az öcsém... Én nem vagyok biztos abban, hogy továbbra is itt szeretnék élni. Egyre inkább erősödik bennem a gondolat, miszerint talán jobb lenne nekem külön, mihelyt leérettségiztem. Egy hely, ahol a magam ura lehetek. Egy hely, ahol a magány is lehetne, aki jó éjt kíván nekem, s csókot nyom orcáimra búcsúzóul.

Anyu a kezemre fogott, én pedig felkaptam a fejemet. Óvatosan megszorította azt, s egy halovány mosolyt ejtett. Biztatni akart, tudta, hogy most ezekre az apró lépésekre van szükségem. Jól tudta, hiszen ismert. Jobban, mint bárki más ezen a földön.

Egy nagy levegőt vettem, s lassan kiszálltam az autóból. Kint azért jóval hidegebb volt, ezért összehúztam magamon a kabátomat, amint megcsapott a hűvös levegő. Még az ajtóhoz sem értünk, amikor az kivágódott, s Jungwon szinte ordítva szaladt ki, majd lendületből vetette rám magát. Alig tudtam megtartani a tinédzsert, aki zokogva borult a mellkasomba, közben nem is tudom, hogy mit mondott nekem, mert nem értettem. Az viszont biztos, hogy olyan szorosan ölelt magához, hogyha nagyon akartam volna se szabadulok.

Lassan én is köré fontam a karjaimat, s hagytam, hogy mondja a számomra érthetetlen szavakat, hogy kisírja magát. Ugyanis az érzelmeink kimutatása nem azt jelenti, hogy gyengék vagyunk. Sokkal inkább azt, hogy elég bátrak lettünk ahhoz, hogy felvállaljuk őket, s nem hagyjuk, hogy később azok legyenek, akik megölnek minket.

Felpillantva aput láttam meg, aki mellett anyu állt. Csak mosolyogva intett, szemei könnyesek voltak. Viszont nem jött ide. Meghagyta, hogy ez a pillanat a kettőnké legyen. Úgyis ránk fért már, hogy rendbe tegyük a kapcsolatunkat.

Az öcsém még akkor sem engedett el, amikor Seo asszony szólt, hogy menjünk be, s folytassuk ott, nehogy megfázzunk. Végig fogta a kezemet, hangosan szipogott, s még mindig nem csillapodott a sírása. Bár eleinte ő próbált bevezetni a lakásba, két lépés után inkább átvettem az irányítást, mivel a fiatalabb a szemét törölgette, hogy a könnyeitől lásson is valamit. Nem szerettem ezt mondani, de valamiért örömmel töltött el, hogy szomorú volt. Hangozhat ez önzőnek, nem is tagadom. Viszont így tudom, hogy én is legalább annyira fontos vagyok neki, mint ő nekem.

Nem mozdult el mellőlem. Amikor a kanapén ülve beszélgettünk, akkor sem, s amikor aludni készültünk, befeküdt mellém. Nem lepett meg, anyu már felkészített erre, hogy egy ideig itt lesz velem. Hiába voltak a cuccai lent, ő most jobban preferálta azt, ha felmászhatott hozzám, s a mellkasomon fetrengve, immáron megnyugodva beszélgettünk a sötétben.

Elmondta, hogy mindössze dühös volt és félt, hogy annyira megkedvelem Jeon Jiwont, hogy innentől már nem lesz rájuk szükségem, s elveszít. Bevallom, bűntudatom is lett, hiszen ténylegesen elhanyagoltam őt az utóbbi időben. Éppen ezért megígértem neki, hogy jövő hétvégén az csinálunk, amit csak szeretne.

- Igazából nekem az se baj, ha semmit se csinálunk és minden a régi marad. Csak többet ne menj el - motyogta, én pedig elmosolyodtam.

- Tudod, hogy egyszer a te segged is ki lesz rakva ebből a házból, ugye? - viccelődtem vele.

- Mindenki kirepül a fészekből - rántott vállat. - De azért jó, ha van egy hely, ahova visszajöhetsz bármikor és ahol várnak is rád. Amíg tudom, hogy te is és én is vissza fogunk ide jönni, addig nem baj - motyogta, én pedig egy halovány mosolyt ejtettem. Teljesen őszinte volt velem. - Jungkook...

- Hm? - jeleztem neki egy hümmögéssel, miszerint figyelek rá. Még a szemöldökeimet is felvontam, hiába azt nem láthatta.

- Nekem ott van az otthonom, ahol te is vagy. Ha nem jöttél volna haza, akkor ez a ház  idegen lett volna. Nem tudnám elképzelni ezt nélküled. Valami hiányozna, túl üres lenne. Nem egy tárgy hiányozna, amit pótolni lehetne, hanem egy hang, egy... Te! - próbálta elmagyarázni, én pedig halkan elnevettem magam. - Magányos lennék én is és anyuék is. Gondold csak el! - ült fel, s nézett rám nagy szemekkel. - Milyen rossz lehet annak, aki egyedül élt egész végig. Család nélkül, az üres ház engedi el és fogadja minden nap. Én biztosan beleőrülnék - ingatta a fejét.

Erre csak egy szomorkás mosolyt ejtettem, s kezemet emelve simítottam ismét fekete tincsei közé.

- Tudod, néha a magány tűnhet a legjobb választásnak - kezdtem bele. - Sokan nem más miatt lesznek egyedül, hanem másért.

- Én nem akarok magányos lenni - sóhajtott, majd tette vissza a buksiját a mellkasomra. - Nem bírnám ki - nevetett, én pedig elmosolyodtam. - Te sem leszel az. Én mindig itt leszek neked.

- Reméltem is, hogy ezt fogod mondani - vigyorogtam, majd hagytam, hogy a csend leszálljon ránk, mint téli színpad függönye, a köd. Szerettem, ha az öcsém ilyen őszinte velem, hogy elmondja, ami a fejében jár, hogy mire gondol, hogy hogyan gondolkodik. Így ismerhettem őt igazán, s nyugodhattam meg, hogy aki napokkal ezelőtt kiabált velem, ugyanaz a személy, de mégis más. A félelem képes minket megváltoztatni, akárcsak a halogatás, hiszen miattuk vagyunk kénytelenek hazudni. A hazugság pedig... - Jungwon - szólítottam meg, s most rajta volt a sor, hogy hümmögjön egyet válaszadásként. - Elmondhatok neked valamit?

- Persze - kezdett el mocorogni, de nem kelt fel rólam, csupán helyezkedett. Nem is baj. Így talán könnyebb. Hiába van sötét, olyan régóta fekszünk itt, hogy már teljesen hozzászoktam ezekhez a fényviszonyokhoz, s tudom, ha szemtől-szemben ülnénk, minden arcvonását látnám.

- Jimin és én együtt vagyunk - mondtam ki. Nem gondolkodtam, csupán ahogy először eszembe jutott. Felesleges volt ennek egy előzenekart teremteni. A lényeg ugyanaz lesz, akkor is, ha órákig húzom a beszélgetést, s rávezetem őt.

- Oké - mondta.

- Ennyi? - ráncoltam a szemöldökömet, ő pedig bólintott egyet.

- Amíg boldog vagy vele, engem nem érdekel. Kevesebb az esélye, hogy majd ráhajtasz a jövőbeli csajomra - nevetett, mire elmosolyodtam.

- Nem azt mondtam, hogy meleg vagyok, hanem azt, hogy jelenleg egy pasival járok - kuncogtam.

- Teljesen mindegy, most meleg párkapcsolatban vagy - kontrázott jókedvűen. - Ez akkor azt jelenti, hogy Jimin-hyung többször lesz nálunk? - kérdezte.

- Nyugodtan elrabolhatod őt néha, hogy játsszatok - forgattam szemet, ő pedig felült, s a levegőbe boxolt örömében.

- Anyuék tudják? - fordult felém, én pedig megráztam a fejem.

- Apu még nem - sóhajtottam. - Szerinted mit szólna hozzá?

- Azt, amit mi - rántott vállat. - Ha mellette vagy boldog, akkor nekünk ebbe nincs beleszólásunk. Apu elég laza, te is tudod, még azt is megengedi, hogy tovább tévézzek egy órával - ingatta a fejét. - Meg ő is bírja Jimint.

- Akkor jó - fújtam ki egy adag levegőt.

- Jungkook! Még valami...

- Mi az? - érdeklődtem kíváncsian.

- Ha még áll az a közös kaja Jeon Jiwonnal, akkor...

- Nem kell belemenned. Ha nem bírod őt, teljesen rendben van, Jungwon - szögeztem le, mielőtt kényszerítésnek venné. Ám ő hevesen rázni kezdte a fejét.

- Nem a kedvencem, de csak azért, mert attól féltem, hogy őt jobban fogok szeretni, mint minket. Viszont adok neki egy esélyt. Miattad - tette hozzá, én pedig halovány mosolyt ejtettem.

- Kösz, öcskös - borzoltam össze a haját. - Lassan aludjunk, jó?

- Oké - bólintott. - Holnap áthívjuk Jimin-hyungot? - kérdezte, miután befeküdt mellém.

- Át - ígértem meg neki.

- Klassz! - örült magának. - Jó éjt, hyung!

- Jó éjt - köszöntem el tőle, s bár nagyon fáradt voltam, mégsem voltam képes elaludni.

Annyi minden történt, s tudom, hogy még fog. Bármennyire éreztem, hogy a testemnek és a lelkemnek is kell a pihenés, az agyam reagált az utóbbi fájdalmára, s nem hagyta, hogy lehunyjam a szemeimet. Hallottam, amint a tőr, amivel újabb sebet ejtenek a szívemen, lassan éleződik. S a hegyét már érezhettem is.

Senkim nem volt ő, mégis úgy éreztem, hogy mindent elveszítek.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is vagyok ezzel a résszel (kivételesen időben lol)

13 rész van hátra🥺 Kérdeztétek, hogy mi jöhet még ide. Jajj, egész sztori alatt nyugisak voltunk, legalább az utolsó pár fejezet legyen izgi, hehe😌♥️

Örömmel jelenthetem be, hogy már csak 1 könyvnek kell borítót csinálnom🥹 El sem hiszemXD Kedves MinHoneyBoo spancikámmal kicsit méricskéltünk a sztorikat, amiket felrakok szavazásra és arra jutottunk, hogy ez biza erős mezőny lesz🫣 Na, de ne fussunk annyira előre😌

Terveim szerint az 50. rész majd szombaton vagy vasárnap fog felkerülni, de nem ígérek semmit. Lehet, hogy később, attól függ, hogy hogyan osztanak majd be🥹💪🏻

Mit gondoltok? Mi lehet még itt, amivel kihozhatlak titeket a sodrotokból? Eláruljak annyit, hogy nem egy dolog lesz az, ami miatt (talán) zsepiért kell nyúlni?🫣♥️♥️♥️

Nagyon szépen köszönöm a 35k megtekintést!🥰♥️♥️♥️ Nagyon hálás vagyok nektek és iszonyatosan örülök, hogy ennyi embernek tetszik ez a kis könyvecske is🥺

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook