Öt nap telt el, amióta elmentem otthonról, s Hwang Myeongsukkal éltem. Nem jártam iskolába, nem kerestem fel senkit, még Jimint sem. Hiányzott a fiú, viszont attól tartottam, hogyha felveszem vele a kapcsolatot, talán szembe kell néznem a családommal. Legalább is hamarabb, mint ahogy én azt terveztem.

Nem kapcsoltam be a telefonomat sem, s ilyenkor szerencsésnek gondoltam magam, amiért én nem azon a szaron nőttem fel, mint Jungwon. Nekem elég volt pár láp és egy ceruza, vagy toll, éppen, amit találtam a nőnél. Megjegyezte, hogy tehetséges vagyok, viszont nagyon sötétek a műveim, még így is, hogy nem volt lehetőségem más színeket használni. Ahogy ő említette, maga az atmoszféra, amit teremt a mű, olyan, mint egy éjszaka egy sikátorban. Az embert kirázza a hideg miatta, s tudja, nem sok jó vár rá.

Tegnap, s azelőtt is felhozta, hogy ideje lenne tovább állnom, nehogy hozzászokjak ahhoz, hogy el tudok menekülni a problémák elől, mert az csak rosszabb lesz. Viszont én mindig csak azzal nyugtáztam, hogy majd lelépek, csak adjon egy kis időt. Ő pedig belement, hiába látszott rajta, hogy nem tetszik neki az ötletem.

- Elmegyek boltba és a mosodába is - mondta a nő, már a cipőjét húzva. - Kell neked valami? - kérdezte felém pillantva, mire én először megráztam a fejem, aztán végül mégis eszembe jutott valami.

- Egy füzetet és egy tollat elfogadnék - mondtam.

- Azért mindenhova nem terveztem császkálni a városban - húzta a száját a nő.

- Akkor cigiért elmennél nekem? - döntöttem oldalra a fejem. Tudtam, hogy a dohánybolt nincs közel, márpedig mindketten oda jártunk. Ő azért, mert magának tölti, én pedig azért, mert ott van abból a fajtából, amit szívok.

A nő élesen szívta be a levegőt, én pedig széles mosolyt ejtettem. Tudtam, hogy ezzel megfogom, mivel oda biztosan el fog menni. S, ahogy azt vártam, végül csak bólintott egyet, majd el is ment.

Én ezek után még egy ideig rajzolgattam, viszont furcsa, vagy sem, még egy magamfajtának is meg lehet unni ezt. Főleg, hogy nem volt semmi, ami inspiráljon, amiből ötletet meríthettem volna. Nem nagyon mozdultam ki, őszintén tartottam attól, hogy a rendőrséggel kerestetnek. Kivéve, ha nem tartják helyesnek, hogy elmentem tőlük. Valljuk be, sokban megkönnyíteném a dolgukat.

A várakozásnak egy hatalmas hátránya van. Mégpedig pontosan az, amiért ezt az utat választjuk. Hogy gondolkodni tudjunk. Ugyanis egy ideig ez teljesen jó hatással bír, viszont minél tovább húzzuk, minél több percünk van arra, hogy hallgassunk a hangokra, amik a fejünkben élnek és tanácskoznak, sajnos megjelennek a pro-érvek mellett a kontrák is. S nekem, aki mindvégig ezzel nőtt fel, sokkal erősebbek voltak, hangosabbak a kelleténél.

Nem tudtam elvonatkoztatni a múlttól, hogy apu mit vágott a fejemhez, hiába ígértem meg magamnak, hogy soha többet nem hozom fel és nem is fogok foglalkozni vele. Mégis, ilyenkor minden kép tisztán előttem van. Minden momentum, mintha egyszerre történt volna azzal, amit az öcsém tett.

Több sebből vérzett az, hogy én azzal a családdal vagyok. Nem akarták, hogy felvegyem a nevüket - nem, mintha annyira tudatában lettem volna akkoriban a dolgoknak. Hiába álltak ki értem a családi vitákban, már nem vagyok biztos benne, hogy őszinték voltak-e azok a szavak. Igazából... Mindig bennem volt egy bizonyos kétely, egy kisebb félsz. Az egyetlen, akiben bíztam, az Jungwon volt. A fiatal, őszinte szavak. Ő ebben nőtt fel, hogy én vagyok a testvére. Az idősebb, a család része. Talán ez is egy plusz teher volt a lelkemen most.

Nem volt kedvem tovább rajzolni. Igazából ezek nem voltak hatalmas művek, csupán néhány firka, amit páran talán szívesen hordanának a testükön, már csupán a fura, groteszk hatás miatt. A ceruza, amivel eddig dolgoztam, elkopott, s nem akartam ismét azzal eltölteni rengeteg időt, mire késsel nagyjából helyre rakom. Elvégre hegyező nem volt Hwang Myeongsuknál. A toll pedig, amit eddig örömmel használtam, kifogyott.

Éppen ezért leraktam az asztalra a lapot, s más elfoglaltságot kerestem magamnak. A könyvespolc elé lépkedtem, s nézelődni kezdtem. Nem volt itt sok mű, viszont mindnek ismeretlen volt a címe is, s talán még az író is. Éppen ezért csak lekaptam egyet, aminek tetszett a borítója. Tudom, nem az alapján kellene megítélni egy könyvet, viszont engem valahogy az jobban megfogott, mint maga a leírása.

Ahogy megfordultam, hogy pár lépéssel ismét a kanapén kössek ki, megláttam az ajtót, ami a nő szobája felé vezet. Egy dolgot furcsálltam, amióta idejöttem. Mindig kulcsra zárja a szobáját.

Sosem hagyta nyitva, ha csak kilépett egy pillanatra is a küszöbön, akkor a zár előtte már biztosan kattant. Nem tudom, hogy mit rejtegethet odabenn, viszont annyira nem érdekelt, hogy a maradék időmet azzal töltsem, hogy megtanuljak feltörni egy zárat egy drótdarabbal, amit még nem is tudom, hogy honnan szedtem össze. Azon sokkal inkább gondolkoztam, hogy a maradék pénzemet arra költöm, hogy festéket vegyek, s kicsit kikupáljam ezt a házat. Sajnos a sok füsttől a falak is átszíneződtek. Sok bútor pedig nincs itt, szóval biztosan lenne hely arra, hogy valamit felügyeskedjek. Ilyenben még úgysincs tapasztalatom, pedig régóta ki akartam próbálni.

- Talán később meghálálhatnám azzal, hogy kipofozom a lakását - gondolkodtam hangosan, miközben a hajamat csavartam, s a könyv helyett azt mértem fel, mennyire sérültek a falak és mennyit kellene javítani rajtuk. - Ő is annyira örülne neki, mint Jimin a rajzaimnak róla...? - motyogtam.

Bűntudatot éreztem, amiért még a fiúnak sem adtam le az elérhetőségeimet. Viszont nem akartam bekapcsolni a telefonomat. Szó szerint tartottam attól, hogy mi várna, ha meglesném az értesítéseimet. Márpedig a folyton felvillanó képernyőt nem tudnám ignorálni. Így, hogy folyton csak korom színe van, könnyebben megy. Kevésbé érzek késztetést arra, hogy saját lelkemet fájdítva megnézzem, egyáltalán érdeklődnek-e felőlem.

Akarva-akaratlanul jutott eszembe az, hogy a táncos által kért idő a végéhez közeledett. Talán már készen is állt volna arra, hogy felvállaljuk a kapcsolatunkat. Hogy tovább lépjen, s önmagától másszon ki Yeongcheol karmai közül. S talán akkor bennem is megjelent volna az érzés, miszerint el kellene mondanom a szüleimnek, hogy nem érdekelnek a lányok. Igazából senki sem, aki nem Park Jimin.

Hwang Myeongsuk sokáig nem jött vissza. Elég sokáig volt távolt, de úgy voltam vele, hogy valószínűleg valamilyen olcsó papírírószert keres a közelben, ahol megveheti nekem a dolgaimat. Vagy leült egy padra cigizni. Nála nem tudni. Még azt is kinézem belőle, hogy verekszik valakivel az utcán, akinek éppen sikerült annyira felidegesítenie.

Gondoltam arra, hogy amíg távol van, addig csinálok valami kaját, hiszen, amióta vele élek, több dolog is megfordul a hűtőben, viszont jelenleg nem volt semmiből sem elég, hogy bármit is összedobjak. Még tojás se. A bors és a só keveréke egy kis tejjel nem a legjobb és leglaktatóbb étek.

Így nem volt mást tenni, mint olvasni azt a könyvet, amit levettem a polcról, s közben elszívni egy-egy szál cigarettát. Ráadásul mégcsak nem is a sajátomat, mivel az már nem volt. Mondanom se kell, ketté állt a szemem, amikor először beleszívtam az övéve, amit a saját kezével töltött. Olyan erős volt, hogy még meg is szédültem és köhögni is kezdtem. Ezek után nem tudom alábecsülni őt, s ha nem a tüdőrák viszi el ennyi bagó után, akkor semmi. Ez a nő halhatatlan. Hozzá képest úgy érzem, hogy én azt a nyomorult cigirágót szívom, amit a kölyköknek adnak kicsiként, hogy tudják mire verni a mellüket.

Amikor hallottam, hogy valaki a kulccsal zörög, azonnal felültem a kanapén, s mint valami rossz gyerek, úgy vártam a nő beléptét. Egyszerűen annyira untam magamat, hogy még a társalgásra is hajlandó lettem volna, sőt, arra is, hogy halálra idegesítsem őt. A veszekedésben is benne voltam, ugyanis hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sikerült összeszólalkoznunk, amióta itt vagyok. Túl erős mindkettőnk személyisége és egyszerűen nem férünk meg egymás mellett néha. Aztán pedig bocsánatkérés nélkül, pár perc elteltével úgy folytatjuk, mintha mi sem történt volna. Általában valami baromságot nézünk az ő telefonján, mivel én nem vagyok hajlandó bekapcsolni az enyémet.

Mihelyt nyílt az ajtó, én már beszélni is kezdtem.

- Azt hittem, hogy már hagytad magad elrabolni. Baszki, hogy tudsz ilyenek olvasni? - néztem szemöldökömet ráncolva a könyvre, ami a kezemben volt. - Azon is csodálkozom, hogy ennyi szakácskönyv mellett nem tudsz fő..! - pillantottam rá, viszont a szó belém fagyott, amikor megláttam, hogy ki áll mellette.

- Jungkook, tudom, hogy ez elég hirtelen volt, de...

- Azt mondtad, hogy megvárod, amíg készen állok rá - vágtam a szavába, mire a nő a hajába túrt.

- Igen, de mondtam, hogy nem akarom, hogy azt az utat járd, amit én is. Nem lehet örökké a problémák elől menekülni. Sosem jó, ha ezt tesszük.

- Neked is lett volna választásod, te is tudod - próbáltam visszafogni magam.

- Jungkook - szólalt meg remegő hangon anyu.

- Te pontosan tudod, hogy milyen, amikor kibaszottul nincs senkid ezen a világon - emeltem a tekintetem a plafon felé. - Mindenki, akiben bíztam, csak azt mutatja, hogy kurvára nem kellett volna megtennem. Nem akarom megvárni azt, hogy mikor lesz az, hogy tőle is megkapjam azt a pofont, amit már a másik kettőtől átvehettem.

- Miről beszélsz..? - kérdezte Seo asszony.

- Szeretném kivenni a pénzt, ami jár nekem és el akarok költözni - jelentettem ki.

- Elment az eszed, kisfiam? - lépett közelebb, s letérdelve elém fogott a kezeimre. - Hiszen még nem is vagy 20 éves, hova akarsz költözni?

- Anélkül is legális - motyogtam.

- Unnie, csinálj valamit! - szólt rá. - Jungkook, tudom, hogy nagyon meg lettél bántva, de hidd el nekem, mindenki mond olyanokat, amiket nem akar...

- Aki nem akar kimondani valamit, az nem mondja, bassza meg! - lettem idegesebb.

- De, sajnos az ember mond felindulásból dolgokat, de ez nem jelenti azt, hogy komolyan is gondolja! Apád soha nem bántana meg és Jungwon...

- Anyu, láttam a tekintetét - nyeltem egy nagyot. Hangom jóval halkabb volt, s bármennyire voltam magabiztos az állításommal kapcsolatban, az érzelmeim könnyedén befolyásoltak, emiatt az utolsó szót már-már remegve mondtam ki. - Nem tudom elhinni, hogy..!

- Jungwon egész héten kimaradt az iskolából, mert téged keresett a többiekkel. Szerintem most is az utcákat járja, hátha megtalál. Nagyon bánja, te vagy a mindene, Jungkook. Ha otthon lennék és ott kaptam volna a telefont unnietól, akkor biztosan...

- Honnan tudja a számodat..? - kérdeztem. - Az enyém ki van kapcsolva és le van kódolva. Miért tegezed egyáltalán? - néztem hol rá, hol pedig Myeongsukra, aki egy mély levegőt vett. Anyu szótlan maradt, s csak bámult rám. - Egy egyszerű kérdést tettem fel, miért nem válaszolsz? - suttogtam, annak ellenére, hogy az a bizonyos vészcsengő megszólalt a fejemben, miszerint nem akarom tudni, mi is a valódi oka.

A vékony nő, aki még mindig az ajtóban állt, egy-két méterre tőlem volt az első, aki megszólalt.

- Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy egy barátom fogadott be, amikor terhes lettem veled? - kérdezte, én pedig akarva-akaratlanul rázni kezdtem a fejem. Nem azért, mert nem emlékeztem erre, hanem azért, mert nem akartam elhinni. Ők tényleg... - Nem tudtalak volna felnevelni, az ő nyakán pedig nem maradhattam örökké.

- Ti komolyan...? - kapkodtam köztük a tekintetemet, s keltem fel lassan a kanapéról. Mindkét kezemet a fejemre tettem, ugyanis az annyira fájni kezdett a sok információ miatt, hogy azt hittem, mentem felrobban.

- Tudatosan hagytalak ott, nekik. Jó kezekben lettél volna, olyan ember mellett, akiben megbíztam és tudtam, hogy vigyázna rád és..!

- Hagyd abba - motyogtam.

- Kisfiam..! - kelt fel anyu is, majd fogott a karomra, de én elrántottam azt.

- Ne érj hozzám! - szóltam rá fennhangon, s éreztem, amint lassan folyni kezdenek a könnyeim.

- El akartam mondani, én tényleg..!

- Hagytad, hogy azt higgyem éveken át, hogy senkinek sem kellek ezen a kibaszott világon, hogy elhagytak a picsába, hogy soha esélyt sem kaptam az igazi szüleimtől. Azt sem tudtam, hogy kire hasonlítok, hogy ki az anyám, egy kurva képet sem kaptam róluk, még a nevüket sem tudtam úgy, hogy te a legjobb barátja voltál?! - kérdeztem teljesen kikelve magamból, s bár homályosan, de láttam, amint az előttem álló apró nő is elsírja magát. - Te hagytad, hogy ezek lassan felemésszenek és aztán adva a szentet bedobtatok egy pszichológushoz, hogy ő majd megoldja - szipogtam.

- Úgy sajnálom, kisfiam..! - jött volna közelebb, hogy megfogja a karomat, vagy megöleljen, nem is tudom, hogy mit akart pontosan, de nem engedtem neki.

- Nem, nem vagyok senkid. Se neked, se neki..! - fordultam Myeongsuk felé. - Azt hittem, hogy nektek legalább... Nektek legalább számítok, hogy tényleg akartatok. Csak ezzel nyugtattam magamat, de úgy tűnik, hogy nem voltam több egy baráti szívességnél - töröltem le durván a könnyeimet, s felkapva a kabátomat, elindultam az ajtó felé, nem is törődve a két nő kiáltásával, hogy menjek vissza és beszéljük ezt meg.

Nem akartam. Eleget hallottam, túl sokat is. Egyszerre éreztem azt, hogy felszabadult a lelkem, mert megkaptam az igazságot, amire mindvégig vágytam. Ugyanakkor a legnagyobb pofont ez adta. A sok éven át őrzött hazugság érlelte azt a bizonyos ütést a lelkemre. Úgy éreztem magam, mint akit jól összevertek, s bár a testemen nem voltak sebek vagy zúzódások, a lelkem... Haldoklott. Fájt, ordított a segítségért, de tudtam, nincs, akinek a jobbját megkaphatom.

Nem is tudtam tisztán gondolkodni, az a rengeteg démon, ami feléledt bennem, fojtogatott, ordibált. Semmit nem hallottam tőlük a külvilágból.

Megsüketültem tőlük, s meg is vakítottak. Ezért sem vettem észre, hogy már nem azért kiabálnak utánam, hogy menjek vissza, hogy meg tudjuk beszélni ezt az egészet. A téli egész napon át tartó szürkeségben rosszak a látásviszonyok, így a sofőrök felkapcsolt lámpával járnak. Viszont én mégsem láttam, hogy egy felém tart. Csupán egy lökést éreztem, ami miatt előre estem, s hirtelen még a kezeimet se tudtam letenni, hogy csökkentsem a landolás fájdalmát.

Mikor találkoztam a hideg betonnal, akkor kezdtek visszatérni a külvilág hangjai. A fülem sípolt, legalább is először azt hittem, azt hallom a saját lélegzésem mellett. Csak később tisztult előttem a kép, amikor hátrafordultam, s láttam, hogy tőlem nem messze egy fekete kocsi orra van, előtte pedig...

Kürt volt. A sofőr szinte ráfeküdt a dudára, nem sokkal később pedig ki is ugrott a járműből, hogy a földön fekvő nőhöz fusson. Ezek után pedig fel sem fogtam igazán, hogy mi történt. Kihívták a mentőket, akik mindenkit bevittek, míg az autós ottmaradt a rendőrökkel. Minden olyan gyorsan történt, mégis én egy-egy momentumra emlékszem csak, arra is úgy, mintha be lenne lassítva.

- Felületi sérülései vannak az esés miatt, de nem több - jött ide a doki egy mosollyal. - Jeon Jungkook, igaz? - kérdezte, én pedig lassan bólintottam egyet. - Nem kell aggódnia. Az agyrázkódás veszélye fennáll, de nem hiszem, hogy bekövetkezne. Ha a napokban, vagy akár a délután folyamán rosszul érzi magát, akkor jöjjön vissza. Egyébként pedig nyugodtan távozhat - mondta nekem kedvesen, s már éppen menni készült, de én ekkor a karjára fogtam.

- Várjon! - szóltam utána szinte kétségbeesetten, ő pedig azonnal megfordult, s kérdőn nézett rám. - Mi van... Hwang Myeongsukkal? - kérdeztem.

- A hölggyel? - döntötte oldalra a fejét, én pedig egy biccentéssel adtam tudtára, hogy igen, ugyanarról a személyről beszélünk. - Sajnos nem tudom. Őt nem én kezelem. A szobája ezen a szinten van, a 37-es - írta le nekem gyorsan egy papírra, s nyújtotta át egy lágy mosollyal. - Beszélgessen kicsit az anyukájával. Kint várja és nagyon ideges. Sokat sírt maguk miatt. Nyugtassa meg, hogy semmi baja. Nekem nem hisz - kuncogott, s rántott vállat.

- Köszönöm - motyogtam, majd keltem fel az ágyból és lépkedtem a pulcsimhoz, hogy azt magamra kapjam, ám a kabátomat csupán a kezemben fogtam.

Lassan kilépkedtem a kórteremből, ahol meg is láttam Seo asszonyt. Azonnal felkapta a fejét, s kisírt szemeit rám emelte. Felkelt a székből, s nem törődve azzal, hogy miket vágtam a fejéhez, megölelt. Hangosan szipogni kezdett és úgy szorított magához, mintha az élete múlna rajta.

- Úgy féltem, hogy valami bajod esik! - remegett a hangja. - Idióta gyerek, szerinted, ha nem szerettelek volna, akkor felnevellek csupán baráti szívességből? Hogy lehetsz ekkora emeletes marha..? - nézett fel rám, majd simított az arcomra, amin ott volt egy horzsolás. - Úgy sajnálom, hogy hazudtam neked, kicsim - potyogtak a könnyei. - Tudom, hogy borzalmas ember vagyok, de..!

- Sajnálom - suttogtam. - Én... Nem kellett volna azokat mondanom, csak...

- Őszinte voltál - rázta a fejét. - Én is kiakadtam volna a helyedben, sőt, mindenki. De tudod mit? Én ezt szeretem benned. Hogyha mindenki hazudik körülötted, te akkor is, mindig őszinte leszel. Nem csak magaddal, de másokkal is. Úgyhogy ne kérj bocsánatot azért, amiért mindannyian megbántottunk, jó? - nyújtózkodott, hogy mindkét keze közé tudja fogni az arcomat, én pedig óvatosan bólintottam egyet. - Ugye... Haza fogsz jönni? - kérdezte félve. - Ha nem is érzed most, de mindannyian szeretünk és várunk vissza. Ha ezek után nem akarsz, akkor... Azt tiszteletben tartjuk és holnap bemegyünk a bankba, hogy kivegyük a pénzedet - suttogta, én pedig elkaptam róla a tekintetemet. Nem tudtam pontosan, hogy mit akarok. Egyszerre szerettem volna még mindig menekülni, viszont... Folyton eszembe jutottak a szavak, miszerint egy idő után az ember hozzászokik ehhez. Én pedig most pontosan ezt éreztem. S ez volt az oka annak, amiért nem akartam tovább bujkálni.

- Maradhatnék... Érettségiig? - kérdeztem halkan, mire anyu egy halovány mosolyt ejtett.

- Ameddig csak szeretnél, kisfiam - mondta, majd ismét a karjai közé zárt. - Nagyon szeretlek, ugye tudod?

- Én is téged, anyu - viszonoztam a gesztusát, s csak azután szólaltam meg, miután lenyugodott az alacsony nő. - Myeongsuk a 37-es szobában van, de még semmit nem tudok róla - sóhajtottam.

- Sajnos én sem - mondta anyu. - Fel-alá járkáltam az ő szobája és a tied között, de semmi - rántott vállat szomorúan. - Itt maradsz, amíg elmegyek mosdóba? - kérdezte, én pedig csak bólintottam egyet. - Rendben. Sietek vissza - simított az arcomra, majd el is indult, hogy felkutassa a mellékhelyiséget.

Én addig egy mélyről jövő, tüdőszaggató sóhajt eresztettem, s már éppen készültem leülni, a mögöttem lévő széksorok egyikére, amikor valaki a nevemen szólított.

- Jungkook! - mondta. A szívem nagyot dobbant, melegség öntötte el a lelkemet, ugyanakkor úgy éreztem, mintha végigfutott volna a hideg a gerincem mentén. A fiú felé fordultam, aki sebes léptekkel közeledett felém, egészen addig, amíg elém nem ért, s le nem kevert nekem egy csattanósat. A szemeim a kétszeresükre nőttek, főleg, hogy közvetlen utána meg is ölelt. - Idióta, egoista, barom állat. Te rohadt seggfej, te..! - mondta a táncos, mire csak elmosolyodva húztam magamhoz közelebb. Hiába mondott rám ilyeneket, nem érdekelt. Ami azt illeti, megérdemeltem.

- Nem is hiányoztam? - kérdeztem.

- Fogd be a szádat! Egy rohadt hívásomra se válaszoltál, sem az üzenetekre, iskolába nem jöttél, aztán csak kapom a hírt anyudtól, hogy eltűntél, a rendőrség pedig azt mondta, hogy mivel tini vagy, lázadókorban normális, ha lelépsz pár napra - hadarta, mire én csak eltoltam magamtól, hogy szembetaláljam magam dühös, de megkönnyebbült tekintetével. Még így is olyan gyönyörű volt, s egyszerűen undort keltett bennem, hogy tudtam, nagyon tetszett nekem még így is ez a srác. Talán így még szerelmesebb lettem belé. - Ne nézz rám így, mert legközelebb meg foglak rúgni - mondta, de én csak mosolyogva hajoltam le, hogy adjak egy puszit a szájára. A folyosón amúgy is csak tetten tartózkodtunk. - Utállak - motyogta a szemeimbe nézve, miután elváltam tőle. - Kirohantam az óra közepén a teremből, miután megláttam, hogy Hari írt nekem, hogy megtalált és kórházban vagytok.

- Sajnálom, csibe - dörgöltem az orromat az övének.

- Nagyon ajánlom, hogy tényleg így gondold, Jeon Jungkook - remegtek meg az ajkai, s közelebb lépve hozzám, a nyakamat átkarolva ölelt magához. - Ezért el kell vinned randizni és együtt kell aludnod velem - motyogta, én pedig elnevettem magam.

- Rendben - egyeztem bele, majd szippantottam egyet az illatából. Olyan jó volt, hogy itt volt velem.

Ekkor viszont nyílt a 37-es szoba ajtaja, mire úgy rebbentünk szét, mint a kismadarak. Egy fehér köpenyes középkorú férfi lépett ki rajta, s amikor meglátott minket, mosolyogva lépett közelebb.

- Hwang Myeongsuk hozzátartozói? - kérdezte.

- Igen! - hallottam a magassarkú kopogását a hátam mögül, nem sokkal később pedig anyu is ideért lihegve. - Hogy van?

- Ugyan, nem kell ezért futnia, kisasszony - mondta az orvos, majd elővéve a kis noteszát, gyorsan átfutotta a sorokat, csak aztán kezdett el beszélni. - Nem kell aggódni, nem ütötték el őt sem, csupán elesett és emiatt eltört a bal bokája. De ez nem olyan meglepő - rántott vállat, mintha semmiségről beszélne, ám az én szemöldököm azonnal ráncba szaladt.

- Hogy érti, hogy ez nem meglepő? - kérdeztem vissza.

- Úgy, hogy a hölgy csontjai olyanok, mintha papírból lennének. Könnyen törnek, hiába hagyta abba, a kemoterápia már csak ilyen - húzta a száját, az én arcom pedig egyből falfehér lett, viszont úgy tűnt, nem csupán nekem újak az elhangzottak.

- Kemoterápia? - kérdezett vissza anyu, mint aki nem akarja elhinni, amit hallott. - Úgy érti, hogy daganatos? Mégis... Hogyan és milyen az állapota?

Az orvosnak csak ekkor esett le igazán, hogy mi nem igazán tudunk sokat róla. Láttam rajta, amint a sajnálat átfut az arcán, a szemei valós szomorúságot tükröznek.

- Sajnos a hölgynek hasnyálmirigy-daganata volt, ami mostanra áttétes lett. A máj és a csontrendszerére is kiterjedt - mesélte. - Ez mostanra már egy visszafordíthatatlan folyamat.

- Mennyi idege van hátra? - kérdeztem megtörten, mire az orvos rám emelte a tekintetét, majd egy nagy sóhaj kíséretében megrázta a fejét.

- Hetei, maximum egy hónap, amíg a szervezete bírja - mondta ki. - Sajnálom - fogott a vállamra, míg én csak haloványan bólogatni kezdtem. - Ő egy nagyon erős nő, mindvégig én voltam az orvosa. De van, ami ellen ő sem tud nyerni. Mindig egyedül jött a kezelésekre és bár sosem mondta, biztosan magányos lehetett. Szóval, ha megfogadnak tőlem egy tanácsot, legyenek vele, amíg még megtehetik - nézett ránk. - Nyugodtan bemehetnek hozzá - biccentett a mögötte lévő csukott ajtóra, majd egy meghajlás után távozott is.

A gombóc, ami a torkomban keletkezett, semmi sem volt. Most maguk az érzelmeim voltak azok, amik karokat, s ujjakat növesztve próbáltak megfojtani.

A vihar, ami eddig csupán közeledni látszott, úgy tűnt, lassan a fejem felett lesz sötét felhőivel.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na, befutottam ezzel a résszel. Sajnos nem a legvidámabb hangulata van): De kell az ilyen és tekintve, hogy mennyi mindent nem tudunk még, ez nem a legrosszabb😩🥺

Számítottatok erre? Hari és Myeongsuk kapcsolata. Jogosnak gondoljátok Jungkook kiakadását?🥺 Én át tudom érezni, szegény végig hazugságban élt és így tudja meg😩 Aztán ott van az igazi anyukája betegsége.. Nem könnyítem meg a dolgát, de a ti életeteket sem😂♥️ Azért szeri van🥰♥️

Este találkozunk a kövi rész alatt😌♥️

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommenben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook