Nem tudom, hogy mi változott az életemben. Ha azt mondják nekünk, hogy mi voltunk azok, akik mások lettek, nem fogjuk elhinni nekik. Nyilván, hiszen valamennyien csak átéljük ezeket, mintsem azok legyünk, akik figyelik azokat, amikben másképp nyilvánulunk meg.

Én sosem gondolkodtam azon, hogy mi volt a jelentős ok, hiszen mindennek van egy indoka, amiért nem a megszokott módon cselekedtem. A lépéseim, amiket eddig tettem, nem voltak hiábavalóak. Legalább is ebben reménykedtem, hogy amit eddig felépítettem, nem mások által fog romba dőlni. Viszont, ha belegondolok, sokkal jobb lett volna nekem, ha valaki vállalkozik arra, hogy az én indokom lesz, s a probléma elhárul rólam.

Hamarosan az a bizonyos időszak, amit Jimin kért tőlem, a lejáratához közeledett. Természetesen nem siettettem őt, egy pillanatig sem említettem neki, hogy hamarosan elérkezik az is, amiről már annyiszor beszéltünk előtte. Egészen addig pedig csupán barátként viselkedtünk az iskola falain belül. Mindössze a tanítási órák után mentünk el közösen valahova.

A többiek tudtak rólunk. Minden barátunk, akiben megbíztunk. Yeji különösen örült nekünk, legalább annyira, mint annak, amikor Jisung és Minho hivatalosan is egy pár lett. Amióta a táncos lerótta a tartozását, nem beszél Yeongcheollal, s nem foglalkozik az ügyeivel. Ugyanakkor a díszpintyet is felvállalta a többiek előtt.

Mondanom se kell, nagy volt a meglepetés, hiszen köztudottan nem szerette őt Minho, senki sem számított arra, hogy ők ketten végül együtt fogják végezni. Viszont nincs is jobb, amikor valaki megismeri a másik valódi énjét, s abba szeret bele. A hatalmas félreértés, ami kettőjük között történt volt az indoka annak, hogy ők most egymás kezét fogja járják a folyosókat, ebédelnek együtt, s töltik a másikkal az órák közötti értékesnek számító szünetként csúfolt pár percet.

Egyedül mi voltunk, akik még titkolóztak. Nem csupán mások előtt rejtettük el a gondolatainkat és az érzelmeinket, de egymásban is szépen lassan kárt tettünk ezzel. Ugyanis Jimin még mindig nem mondta el nekem az igazat. Be kell vallanom, nem kérdeztem már rá, mint azelőtt. Nem szerettem volna vitákat generálni, aminek úgyis az lesz a vége, hogy egy árva szót sem fog kiejteni a száján, annyira makacs.

Úgy éreztem magam, mintha egy szakadék szélén lógnék. Egyik kezemet pedig a türelem fogja, a másikat pedig a remény, hogy egyszer őszinte lesz hozzám, s nem fog tovább titkolózni. Sajnos azok a legkárosabb dolgok, amik szó szerint az élet által érlelt pofonok. Ugyanis, amikor kiderülnek, sokkal fájóbbak, mint azt valaha gondoltuk volna.

- Nem kellene ebbe több cukor? – kérdezte Jiyu Jimintől. Közösen sütöttek valamilyen sütit a Jeon rezidencián, ahova elég sokat járunk. Már csak azért is, mert nagyon megkedveltek minket, s mi is hasonló véleménnyel voltunk a házaspárról.

- Megkóstolhatom? – nézett rá a táncos a nőre, aki csupán bólintással adott választ, később pedig hozzátette, hogy vigye oda hozzánk is, hogy minél több véleményt tudjunk osztani. – Mit gondoltok? – kérdezte hol Jeon Jiwonra, hol pedig rám nézve.

- Szerintem nem kell – válaszoltuk egyszerre, mire a táncos elmosolyodott.

- Le se tagadhatnátok egymást – sóhajtott Jiyu. – Szerinted, Jimin?

- Szerintem kellene – mondta.

- De lesz vele vaníliás puding – kontráztam.

- Jó, de én édesszájú vagyok – motyogta Jimin.

- Azt tudom – kuncogtam, majd a telefonomra néztem, amikor az megrezzent a zsebemben.

Nem mondom, hogy szerettem volna tartani a kapcsolatot a biológiai anyámmal, viszont ismét összefutottunk, akkor pedig számot cseréltünk. Azóta néha-néha ráírunk a másikra, de többnyire csak vicces videókat küld el nekem, mintsem egy normális üzentet arról, mit csinált a mai nap, esetleg valamiféle érdeklődés a hogylétem felől.

Most is például valami baromsággal találtam szembe magam, miután megnyitottam az üzenetet, viszont ez mosolyt csalt az arcomra. Az állatos videókon, vagy olyanon, amin elesik egy kisgyerek, nem lehet nem nevetni, hiába mondják annyian, hogy a pokolra kerülünk.

- Mitől van ilyen jó kedved? – kérdezte Jiwon, s lenyomott pár billentyűt a zongoráján. Amíg a hölgyek a konyhában sürögtek-forogtak, addig ő gyakorolt. Hamarosan egy színházban lesz koncertje, ahova minket is meghívott. A számok, amiket ott fog játszani, már egy ideje a köztudatban voltak, ezért is ült le gyakorolni mondván, hogy nincs miről lelőnie a poént.

- Semmi érdekestől – ráztam a fejem a képernyőt bámulva, s újra és újra lejátszottam a rövidfilmet.

- Egyébként mit szólnátok hozzá, ha tartanánk egy közös ebédet? – kérdezte, bár itt inkább az én véleményemre volt kíváncsi. – Hariéknak már felhoztam az ötletet, ők nagyon örülnének neki.

- Én is szeretném végre megismerni a családodat, Jungkook. Nekem még nem volt hozzájuk szerencsém – szúrta oda Jiyu. – És ez rád is vonatkozik, Jimin. Te is eljöhetnél.

- Nagyon szívesen – mosolygott a fiú szelíden, viszont amint felém nézett, tekintetében egy leheletnyi aggódást véltem felfedezni.

Nos igen, még mindig nem tudnak a kapcsolatunkról a szüleim. Annyiszor rávettem már magam, hogy elmondom, vagy csak benyögöm, viszont a célállomásnál mindig visszavonulót fújtam. Nem értettem magam, én sosem féltem attól, hogyha valamit el kell mondanom. Kendőzetlenül őszinte voltam.

Viszont sajnos, ha az ember valaki oldalán is, de belép a hazugságok körébe, onnan nem szabadul könnyedén. Akarva-akaratlanul fog mást mondani a szája, mint amit az agya diktál.

Ilyenkor viszont meg tudtam érteni Jimint, s azt, hogy egyenlőre titkolni akarja kettőnk kapcsolatát. Volt valami, ami meggátolta benne, csupán ő jól tudta ennek az indokát, míg én nem a saját problémámét.

- Ismét lesz egy előadás – mondta ki a táncos, miközben együtt sétáltunk haza a sötétben. Egy egész napot eltöltöttünk Jeon Jiwonéknál, s rengeteget nevettünk. Még kicsit borozgattunk is a végére, s bár én nem igazán szeretem a bort, jobban mondva, nem a kedvencem, az mégis finom volt. Egész édes íze volt. – Tavasszal – tette hozzá, mire én csak felvontam az egyik szemöldökömet, s a fiúra néztem. Egy halovány mosolyt varázsolt az arcára, de nem állt szándékában az, hogy viszonozza a szemkontaktust, amit próbáltam megteremteni. – Arra gondoltam, hogy ismét besegíthetnél.

- Biztosan nem – nevettem el magam.

- Miért nem? – kapta felém a fejét végre, s meg is állt.

- Még a végén nagyobb figyelmet kapok, mint te – kacsintottam, ő pedig a szemeit forgatva ütötte meg a vállamat.

- Még nem gondolkodtam azon, hogy milyen zene lehetne – ingatta a fejét. – Azt sem tudom, hogy egy tavaszi zenét milyennek tudnék elképzelni – hahotázott. – Neked valamilyen ötlet?

- Nincs – vallottam be őszintén. – Nem igazán kötöm évszakokhoz a számokat. A karácsonyi más, de ez – húztam a számat. Én mindent meghallgatok bármikor, nem értem, hogy miért kell annyira tavasziasnak lennie.

- Gondolkoztál már azon, hogy magadtól írj egyet? Mármint... Tehetséges vagy, szerintem menne.

- Régen csináltam – vágtam rá, mire a fiú álla leesett, s hatalmas szemekkel nézett rám. – De akkor még nagyon fiatal voltam, szerintem nincsenek meg azok a jegyzeteim – rántottam vállat. – Nem az én szakterületem, viszont, ha megkérjük Jiwont, akkor nagyon szívesen írna nekünk valamit.

- Nem akarom őt fárasztani ezzel – húzta a száját Jimin.

- Inkább engem? – vigyorogtam.

- Te a pasim vagy, neked az a dolgod, hogy elviselj – vette elő a bérletét, ugyanis a távolból már láttuk, hogy jön a busz, amivel haza tud menni. Éppen ezért miután ezzel megvolt, sietősebbre vettük a lépteinket, hogy biztosan megálljon ott a bácsi. – Majd még beszélünk erről – fordult felém egy lágy mosollyal. – Köszönöm a mait. Ha hazaértem, akkor írok – adott egy gyors puszit a számra. – Jó éjt!

- Jó éjt, csibe – intettem neki somolyogva, s megvártam, amíg felszáll a járatára. Csak akkor indultam el, amikor az is távozni látszott. Felszállhattam volna egy másikra két megállóval arrébb, ami egyenes hazarepít, viszont úgy éreztem, hogy most jót tenne egy kis séta. Már csak azért is, hogy véletlenül se látsszon meg semmi abból, hogy én borozgattam hét közben.

A szüleimnek nem baj, ha ezt hétvégén csinálom, viszont hét közben nagyon csúnyán tudnak nézni rám. Hiába volt vasárnap, s az gyakorlatilag hétvége, akkor is, másnap iskola.

Nem voltam részeg, még csak meg sem érintett a pia, viszont a tekintetemen hamarabb meglátszik, mint bármi máson.

Ahhoz képest, hogy nem volt hideg, amikor elindultunk, mire hazaértem, egészen átfagytam, s amint kinyitottam a bejárati ajtót és megcsapott a meleg, szinte éreztem, amint olvadni kezdenek a végtagjaim. Le is vettem magamról a kabátomat, a cipőimből is kibújtam. A nappaliban még égett a villany, s a tévé halk zaja is megütötte a fülemet. Ezért arra vettem az irányomat és meg is láttam az egész családot ott ülni, amint valami filmet néznek.

- Mi a helyzet? – ültem le anyu mellé, aki csak mosolyogva simított a tincseim közé, amikor a vállára helyeztem a buksimat.

- Filmes estét tartunk.

- Basszus, akkor lemaradtam – sóhajtottam. Régen sokszor csináltunk ilyet, viszont az utóbbi hónapokban, avagy években teljesen elhanyagoltuk ez a szokást.

- Itthon se vagy, ne csodálkozz – rántott vállat az öcsém.

- Ne törődj vele, nem sikerült jobban a vizsgája, ezért kicsit duzzog – legyintett Seo asszony, mire Jungwon csak a szemeit forgatva fonta össze mellkasa előtt a karjait. – Egyébként milyen volt Jeon Jiwonékkal? Minden rendben van velük?

- Nagyon jó volt – bólintottam. – Jiyu nagyon finoman tud sütni – tettem hozzá, már csak azért is, mert anyu utál, s nem is igazán van kibékülve a süteményekkel. – Szóval jól éreztem magam. Zongoráztunk is. Meghívást kaptunk Jiwon előadására is, illetve szeretnének egy közös programot is. Jiyu még senkivel sem találkozott, de nagyon kíváncsi, úgyhogy arra gondoltak, hogy egy közös sütögetés jó lenne – meséltem.

- Ez szerintem is király – bólintott apu.

- Én is benne lennék egybe. Kíváncsi vagyok azokra a sütikre – kacsintott Seo asszony, mire elnevette magam.

- Imádni fogod, majd meglátod – öleltem át őt picit. Olyan alacsony és kicsi hozzám képest.

- Nem maradnál csendben? Nézném a filmet, amit te megint kihagytál, mert leszarod, hogy mi van velünk – morogta Jungwon, mire ráncba szaladtak a szemöldökeim. Elég laza testvér vagyok, de azt nem szeretem, ha így beszél velem. Tiszteletlen, márpedig ő sosem volt ilyen.

- Jungwon! – szólt rá anyu.

- Most mi van? Mintha nem lenne igazam... Sajnálkozik, amiért lemaradt erről, de, ha egy kicsit is figyelne ránk, akkor tudná, hogy napok óta ezt beszéljük – rántott vállat. – De ő csak azzal az emberrel van.

- Akkor is elmondhattad volna, hogy ezt tervezitek és lemondom – vágtam rá.

- Előtted beszéltük, baszki! – csattant fel.

- Yang Jungwon, ne beszélj így a bátyáddal! – morrant fel apu is.

- Számít az már? Még a nevünk se ugyanaz, nemhogy a szüleink. Ő csak egy idegen, akit befogadtunk, ennyi. Ha ő nem viselkedik úgy, mint egy testvér, akkor nekem se kell – fordította oldalra a fejét.

- Jungwon! – kiáltott rá anyu, s apu is felpattant a helyéről, majd vészjóslóan közelített az öcsémhez, viszont én megállítottam őt.

- Jungkook, nem hagyhatom, hogy így beszéljen veled – mondta apu, de én csak leintettem, s a fiú mellé álltam. Egy nagy sóhajt ejtettem, s próbáltam leküzdeni a gombócot, ami a torkomban keletkezett.

Éreztem, amint lüktet a szívem, a halántékomban, a szememet nyomta, s a fülemben végig hallottam az ütemes hangját. Csak úgy száguldozott a vér az ereimben, akárcsak az adrenalin.

- Jungwon, elmondanád, hogy mi a bajod velem? – kérdeztem, s próbáltam a lehető legnyugodtabban beszélni. Ha más lenne itt, nem az öcsém, akkor már biztosan úgy ugattam volna, mint egy kutya. Viszont most egy olyan emberről volt szó, aki nagyon fontos nekem, talán a legfontosabb.

- Elmondtam – rántott vállat, de még mindig nem nézett rám.

- Jó, akkor mit szeretnél, mit tegyek? – kérdeztem, erre pedig csend állt közénk.

Reménykedtem benne, hogy valami játékot kér. Vagy azt, hogy töltsünk el együtt egy délutánt, vagy egy hetet. Esetleg azt, hogy írjam meg a matematika háziját egy hónapon át. Igazából bármire vevő lettem volna. Mindent, amit kér, megtettem volna. Csak nevessünk egy jót ezen az egészen később, s legyünk olyanok, mint régen.

De, mint említettem, a tudtunk nélkül változunk. S csak akkor ébredünk rá erre, amikor már nem tudjuk visszafordítani a folyamatot.

- Költözz el – mondta.

- Jungwon, ilyet nem kérhetsz! Megőrültél? – kelt fel anyu, s letérdelve a fiú elé fordította a kanapén henyélőt maga felé. – Ő a testvéred, Jungwon.

Ekkor az ifjú lassan emelte rám lomha tekintetét. Egyenest a szemeimbe nézett, majd a következőt mondta:

- Sosem volt az.

A gombóc a torkomban semmi volt ahhoz képest, amit a mellkasomban éreztem. Azt a nyomást, s szúrást a szívemben, ami miatt össze kellett szorítanom a fogaimat, az ökleimmel együtt, hogy megakadályozzam, hogy az érzelmeim könnyeimen keresztül mutatkozzanak meg. Nem tudtam tovább aput sem visszafogni. Az ő karját markoló kezem út esett a testem mellé, mintha egy rongybaba lennék. De nem is éreztem magam többnek abban a pillanatban.

Az érzékeim lassan tompulni kezdtek. Eddig nem éreztem magam részegnek attól a pár pohárnyi bórtól, viszont most... Most mégis olyan volt, mintha egy burok venne körül. A hangok tompultak, s csak néztem magam elé megsemmisülve.

Anya kiabálta, hogy el ne merjek menni itthonról, miközben Jungwon fejével próbált beszélni, akárcsak apu. De a fiú végig engem bámult. A tekintete pedig olyan érzelemmentes volt, hogy tudtam; nem viccel. Most nem egy olyan dolgot kér tőlem, amin később jót fogunk együtt nevetni. Valami olyat akart, amelyik könyvnek a következő oldalán már csak az egyikünk neve szerepelt, mint szereplő.

Kiesett az a momentum, amikor felmentem a szobámba, lefürödtem, s ágyba bújtam. Utólag visszagondolva azt sem tudom, hogy használtam-e tusfürdőt, vagy csak folyattam magamra a hideg vizet. Egy viszont biztos volt, mégpedig az, hogy az egyre zajosabb gondolataim nem hagytak aludni, s emiatt csak bámultam a sötét plafont.

Fájtak Jungwon szavai. Iszonyatosan, s csupán az visszhangzott a fejemben, hogy mindig is én voltam a fekete bárány ebben a családban. Én, akit csak befogadtam. Én, akinek még a neve sem egyezik a többiekével. Nem hasonlítottunk. Sem arcra, sem testben, sem pedig viselkedésben. Mindenben, amiben lehetett, eltértem tőlük. Mégis annyira ragaszkodtak hozzám, vagy csak... Nem akarták, hogy ennyi év után egyedül maradjak.

Egy üzenetet hagytam a konyhaasztalon. Nem akartam túlságosan drámai lelépést, viszont a mai után menekültem ebből a házból. Úgy éreztem, hogy fojtogat bent a levegő. Ezért, mikor már mindenki aludt, halkan kiosontam. A fülembe dugtam a fülhallgatómat, de nem szólt benne semmi. Egy cigarettát is a számba helyeztem, s még utoljára végignéztem a házon. Egyáltalán van az embernek tényleges otthona?

Szippantottam egyet, s durván töröltem le azt az egy kósza könnycseppet, ami utat tört magának. Meggyújtottam a cigimet, s miután kikerestem egy számot, hívni kezdtem. Pár csörgés volt csupán, s egy rekedtes, álmos hang szólt bele.

- Kérhetnék egy szívességet? – vágtam bele azonnal a közepébe.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel😌 Picit csúsztam vele (nagyon meglepő, tudom), de itt van😂👏🏻

Kezdődik😌 Bizony, hogy kezdődik😌 A tökéletesség csak a gonosz előszele, ezt jól jegyezzétek meg (főleg az én könyveimbenXD)

Jungwon nagyon kiakadt): Szerintetek mi lehet a baja? Meg miért volt ilyen Jungkookkal? Ő az egyetlen, aki nem bírja Jeon Jiwont, nagyon ellenszenves vele és ez sajnos kihatott a tesójára is. Ő kapta a nagyobb pofont🥺 Vajon kit hívhatott fel Jungkook, hogy segítsen neki?🤔

‼️Nagyon fontos‼️

Felkerült instára (wattpad.sankook) a szavazás, ugyanis jeleztetek vissza azzal kapcsolatban, hogy szeretnétek őket ismét versenyben látni😌 Viszont ti döntitek el, hogy melyik legyen.

Szóval menjetek fel és voksoljatok, hogy melyik legyen a negyedik, tehát a visszatérő a nagy szavazásnál. A maradék három még nem látott könyvek, azokról egyenlőre semmilyen információt nem adok ki. Majd az 50. részben úgyis találkoztok velük😌 (addig pedig teremtek magamnak időt arra, hogy borítókat gyártsak XD)

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook