Elérkezett az idő, amikor végre mindennel elkészültünk, s elhívhattam Jimint randira. Tudott arról, hogy valamiben mesterkedek, mivel ő maga kérdezett rá, hogy mikor fogunk már elmenni közösen valahova, mikor leszek már kész a dolgommal. Ezért is, amikor megkérdeztem, hogy szabad-e hétvégén, egyből igent mondott nekem, s hozzátette, hogy úgy érzi, éveket várt erre. Bevallom, én is, hiszen nekem még akkor is elő kellett varázsolnom a türelmemet, amikor még együtt volt Yeongcheollal.

A hét majdnem minden napján találkoztam Jiwonnal, s Jiyuval is, aki – akárcsak a férfi – nagyon sokban segített és támogatott. A szüleim is rendkívül örültek annak, hogy ennyit vagyok velük. Számukra ez előrelépés, hogy képes vagyok nyitni feléjük, s már nem csupán az van, hogy csak a zongorista keres engem, de én is őt. Nem mondom, hogy kialakult köztük az a bizonyos apa-fia kapcsolat, mivel nem tudnám őt így hívni, de nagyon jó barátok lettünk. S szerintem ő is elfogadta, hogy van az a bizonyos szint – amin jelenleg is állunk – ahonnan nincs feljebb.

- Majd jövök! – kiáltottam, miközben sietősen belebújtam a cipőmbe.

- Rendben, érezd jól magad – bújt ki anyu is mosolyogva, mire én is ejtettem egyet.

- Hova mész? – kérdezte Jungwon, ám, mielőtt én válaszolhattam volna, Seo asszony beelőzött.

- Jeon Jiwon és a felesége Min Jiyu meghívták őt hétvégére. Náluk alszik most – magyarázta, én pedig csupán bólogattam. Ennek a fele se igaz, de ezt adtam be nekik.

- Aha, oké – biccentett Jungwon, majd elsétált.

Én még egy gyors puszit nyomtam anyu arcára, majd sietősen le is léptem, mivel nem kellett volna elkésnem. Még a randi előtt találkoznom kell Jiyuval, ugyanis nem akármilyen randevúra viszem Jimint. Hála a házaspárnak persze.

Épphogy elcsíptem a buszomat, szerencsémre a volán mögött ülő bácsi kivételesen nem volt olyan mogorva, s kinyitotta nekem ismét az ajtót, hogy fel tudjak ugrani. Csak felmutattam neki a bérletemet, majd ahol volt hely, le is huppantam. Hevesen véve a levegőt döntöttem a fejemet hátra, s lehunyva a szemeimet akarva-akaratlanul elmosolyodtam.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire szerelmes leszek. Sosem érdekelt eddig senki. Most viszont ez a srác annyira megfogott. Nem csupán a kinézetével, de a személyiségével is. Egyszerűen bámulatos. Nem láttam benne hibákat, azon kívül, hogy régen mást sem tettem, csak kivetítettem elé azokat, amiket én rossznak gondoltam. Észre sem vettem, hogy azért volt mindez, mert ami benne megvolt, belőlem hiányzott.

Az érdeklődés, a kedvesség, a törődés... Mindez számomra csak pár embernek volt kimutatható. Most viszont... Úgy éreztem, hogy azt a hatalmas falat, amit magam köré építettem tudatlanul segítve a démonjaimnak, magam szedtem szét. Ő volt, aki meglazította a szerkezetét a várnak, én pedig téglánként megváltam tőle. A fény, aminek eddig nem volt engedélye a belépésre, most az arcomba ragyogott, s finom kezeivel megmelengetett, míg az, aki segített megtenni nekem az első lépést, lágyan csókolta ajkaimat.

Nem is lehettem volna boldogabb abban a pillanatban.

Éppen a megbeszélt helyen voltam, pontosan az ajtó előtt, amikor megcsörrent a telefonom. Jiyu hívott, s mivel nem voltam akkora késésben, leszámítva a forgalom miatti 1-2 percet, ezért csak annyit mondtam neki, hogy már itt vagyok az ajtó előtt, nem kell aggódnia.

Eleinte nem rajongtam az ötletéért. Egy hajvágást javasolt nekem, mivel a karácsonyi műsor után ismét egész szépen megnőttek a tincseim. Az egészbe csak azért egyeztem bele, mert emlékeztem Jimin reakciójára, amikor meglátott így. Tetszett neki, s miután visszatért ez a kicsiny emlékfoszlány, nem kellett sokat gondolkodnom a válaszon. Sőt, abba is belementem, hogy közösen nézzünk nekem ruhát, ugyanis nem mindennapi első randira viszem el a fiút.

A hajvágás után ténylegesen elvitt Jiyu vásárolni, ahova Jiwon is csatlakozott, viszont itt már ő is álruhában láttuk. Elég forgalmas hely volt, ő pedig egy híresség. Nem lett volna előnyös, ha letámadják, meg persze az sem, ha együtt látnak minket. Eddig ugyanis csak olyan helyekre jártunk, ahol ismerik őt, ahol a barátai vannak. Az éttermekben is törzsvendég, tudja, hogy nem fognak pletykákat kiszivárogtatni. Viszont egy ilyen helyen jobb volt félni, mint megijedni.

- Szerintem az öltöny túlzás – mondtam, amikor a hölgy már túlságosan is beleélte magát a vásárlásba.

- Egyet kell értenem. Tudod te, hogy milyen kellemetlen nyakkendőben lenni egész nap? – húzta a száját Jiwon.

- És tudjátok, hogy mennyire jól néz ki? Le akarod nyűgözni a srácot, vagy nem? – kérdezett rá a nő, én pedig csak hallgattam. – Na erről van szó. Legyen a sötétkék és az aranyozott nyakkendő. Úgyis színházba mentek először nem? Oda elegánsan kell megjelenni – rántott vállat, én pedig úgy éreztem magam, mint akinek mattot adtak. Ezért csak elvettem a lány kezéből a darabokat, amiket hűségesen tartott nekünk, elvégre ő volt a szerencsés, aki kiszolgált minket.

A próbafülkébe mentem, s egyből magamra is kaptam őket. Szerencsére azzal sem kellett bajlódnom, hogy megkössem a nyakkendőmet, mivel már eleve úgy lett bemutatva. S panaszkodnom se lehetett, ugyanis a méret megfelelő volt. Mintha rám szabták volna.

A tükör előtt igazítottam is magamon, s az oldalt rövidebb hajamba is beletúrtam. Szépen be volt állítva a fodrász által, szóval abba nem akartam belekapni. Viszont be kellett vallanom, az összkép egészen jó volt. Még ha nem is az én stílusom. Legalább belőlem is megmaradt valami a piercingeken át.

Amikor kiléptem a fülkéből, Jiyu álla a földre esett, s azonnal felpattant a székből, ahol eddig ült. Elém sétált, s mint egy keselyű, úgy sétált körbe-körbe. Csak éppen olyan hangot nem adott ki, mint azok a madarak.

- Nézd meg, szívem, milyen helyes! – vigyorgott a nő. – Neked tetszik?

- Nem rossz – rántottam vállat. – Viszont nézhetnénk valami olcsóbbat is – utaltam arra, hogy nekem a büdös életben nem lesz annyim, hogy ezt megvegyem. Így is a földbe gyökerezett a lábam, amikor ők ketten beléptek ide.

- Szó sem lehet róla. Egyébként is mi fizetjük – rántott vállat Jiyu.

- Még szép – biccentett Jiwon.

- Már így is túl sokkal jövök nektek – sóhajtottam. Kicsit unfairnek érzem, hogy ők ennyit költenek rám, én pedig maximum egy olcsó gyorséttermi kajára tudnám meghívni a házaspárt.

- Ez a legkevesebb – rázta a fejét a zongorista. – Én is megtehettem volna, hogy egész életedben ellátlak, de nem tudtam.

- Az más – forgattam szemet. – Annak tudjuk az indokát.

- Legalább ezt hagyd meg nekünk, Jungkook – erősködött a férfi. – Nem lehettünk részei az életednek, de ehhez most végre mi is odatehetünk egy kicsit. Légy penge, érezd jól magad – tárta szét a karjait. – És most öltözz át, hogy megvehessem neked ezeket – nézett mélyen a szemeimbe a napszemüvegen át. Halvány mosoly kúszott az arcomra, majd egy apró bólintással adtam a tudtára, hogy ezt a menetet most megnyerte.

A vásárlás után még beugrottam hozzájuk, hogy visszavehessem az új cuccokat, utána pedig indultam is a színház felé. Az lesz az első megállónk. Elég pontos tervet hoztunk össze Jiwonnal. Ő nagyon szeretné, hogy sikere legyen az első randevúnak, bár elég valószínű volt, hogy Jimin igent fog mondani nekem, s a barátom lesz. Ő csupán arra várt, hogy mikor teszem meg ezeket a lépéseket.

Ám pont ez az. Hiába vagyok oda az egyszerűségért, mégis szerettem volna különlegessé tenni ezt az alkalmat. Ismertük már egymást, nem kellett az, hogy járkáljunk, s közben elhintsük magunkról a legalapvetőbb dolgokat. Úgyis lesz még rá alkalmunk. Remélem.

Viszont, ahogy Jiwon is mondta, mindketten művészek vagyunk. S mindketten ezáltal találtunk a másikra. Szóval valami ilyesmi szálon indultunk el, hogy előrukkoljunk valamivel. S szerintem nem is lesz rossz a végeredmény.

A karórámra néztem, amit még két éve kaptam karácsonyra. Nem igazán hordom, csak különleges alkalmak idején, mivel nagyon könnyen összekenhetem. Jiminnek hamarosan itt kellene lennie. Nem vagyok egy izgulós fajta, viszont most csupán pótcselekvésként is a nyakkendőmre fogtam, beledugtam a mutatóujjamat, s lazítottam rajta, csak azért, hogy aztán ismét szorosra húzzam.

- Szia! – fogta meg valaki a vállamat, mire megpördültem a tengelyem körül. Jimin mosolygott rám, utána pedig egy lépést hátrálva nézett végig rajtam. – Nem semmi. Jól nézel ki – dicsért meg.

- Te is – biccentettem. – Mehetünk? – kérdeztem, s engedtem őt előre.

- Milyen illedelmes. Hölgyek előre, vagy mi? – kérdezte kuncogva, ennek ellenére lassan pakolgatni kezdte a lábait egymás után. Örülök, hogy te ilyen jól szórakozol, amíg én késztetést érzek arra, hogy idegemben elszívjak egy doboz cigarettát. Ma ráadásul csupán egy szálat égettem el, azt is még reggel, most pedig már jócskán sötét van. – Egyébként hogy-hogy ide jöttünk? Azt hittem, hogy te nem vagy oda az ilyenekért.

- A művészet az nem csak egy dologban bontakozott ki. Meg ki tudja, talán megihletik a következő festményemet – rántottam vállat.

- Mit szólnál, ha engem használnál erre? – mosolygott rám oldalra döntött fejjel, mire csak halkan elkuncogtam magam, s a biztonságihoz léptem, akinek felmutattam a jegyeinket.

Egész jó helyet sikerült kifognia nekünk Jeon Jiwonnak. Nem volt túl közel a színpadhoz, de túlságosan fent sem, szóval tökéletesen láthattunk mindent. Ráadásul középtájon lehettünk, úgyhogy még a forgolódással sem volt probléma.

Jimint egy táncos előadásra vittem el. A Nemzeti Színház adta elő a saját maguk által írt darabot, ami az Örökké virágzó rózsa címet viselte. Nem sok beszéd volt benne. A zenei aláfestés gyönyörű volt, a táncosok mozgása pedig kecses. Különösen tetszett benne ténylegesen az, hogy minden érzelmet ki tudtak fejezni szavak nélkül. A mozzanatok, a tekintetek, a lágy dallam. Minden pontosan passzolt.

- Egyszer én is itt akarok állni – mondta halkan a fiú, mire felé pillantottam. Egy halovány mosolyt ejtett, amikor tudta, hogy figyelek rá. – Megígértem valakinek, hogy itt fogok állni – utalt az anyukájára, s csillogó szemeit le sem vette az előadásról.

Egyik kezemmel a térdére fogtam, s óvatosan megszorítottam azt, amikor láttam, hogy a tekintetét könnyfátylak fedik. Ő is emelte a mancsát, s az enyémre tette azt. Sötét volt, senki sem láthatta, hogy mit csinálunk, hogy két fiú egymás kezét fogják a tömegben. Mindenki el volt foglalva, ahogy mi is. Ugyanis egyszerre vonta el a figyelmünket a színpadra vetített művészet, s az, hogy a kavargó érzelmeinket egyenes útra tereljük. Ahol mindenki együtt vándorolhat, egymás kezét fogva, akárcsak mi.

Maga a történet nagyon szép volt. Viszont kár, hogy nem lett boldog végre. Az egyik fél meghalt, hogy a másik éljen. Csupán a sors fintora, hogy pont az kapott időt több időt, aki kevesebbet akart. De a másik túlságosan szerette őt, hogy engedje őt úgy elmenni, hogy nem tapasztalt semmi jót.

A színháztól nem messze volt a következő megállóhelyünk. Gondoltam arra, hogy taxit hívok, viszont Jimin felajánlotta, hogy sétálhatnánk. Nem volt annyira hideg a tél ellenére. Egyébként is, ha átvágunk a közeli parkon, akkor pontosan ott fogunk kilyukadni, ahova még mindenképpen el akarom őt vinni. Ugyanis az lesz az utolsó, de talán legszemélyesebb állomásunk. Valami, amit kitaláltam, s nagyon örültem, hogy Jeon Jiwon meg tudta nekem valósítani.

- És hogy tetszett az előadás? – kérdeztem a fiút, miközben egymás mellett ballagtunk. Közben a háta mögé néztem, s mikor nem láttam senkit, bátorkodtam megfogni a kezét, amire csak nevetve reagált.

- Csodálatos volt... Köszönöm szépen, hogy elhoztál ide. Meg szerettem volna nézni, de elfogytak a jegyek – sóhajtott. – Már felkészültem arra, hogy lekalózkodom az egyik felvételt netről és egy szabad hétvégémen megnézem – kuncogott. – Viszont te megelőztél. Köszönöm szépen – nyomott egy puszit az arcomra, ami azonnal felfelé görbítette a somolyomat. – Olyan szép ez a hely, nem? – kérdezett rá. – Szeretek ilyenkor a parkban sétálni. Nappal is csodás, de este sokkal jobb. Ki van világítva, alig van itt ember, nem kell attól félni, hogy mikor akar elütni egy biciklis, vagy egy futó fellök – ingatta a fejét.

- Tényleg nagyon szép – értettem vele egyet, ő pedig ebben a pillanatban elengedte a kezemet, megállt, s a zsebébe nyúlt. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, főleg, miután előkapta a telefonját.

- Nem csinálunk egy képet? – kérdezett rá, viszont az arckifejezésemet látva gyorsan elém lépett, s átölelte az egyik karomat, úgy nézett fel rám. – Kérlek, annyira szép a hely és mi is elegánsak vagyunk...

- Szarok a fények – mondtam egy kifogást.

- Elenyésző probléma. Na, kérlek szépen – rázta meg a kezemet, s fújta fel az arcát, mint valami kisgyerek. – Kérlek, Jungkook, csináljunk egy közös képet – kérlelt, én pedig bárhogy is próbáltam ellenállni neki, egy idő után a mosoly az arcomra ült, számára pedig egyértelmű volt, hogy beadtam a derekamat, így mellém lépkedett, s próbálta olyan magasra, illetve távol emelni a telefonját, hogy mind a ketten beleférjünk. Nekem így is le kellett hajolnom hozzá. – Nem csinálnád te? Hosszabb karod van – motyogta, s adta át nekem a készüléket.

- Jól van... Három, kettő egy – lőttem a fotót, majd nyújtottam vissza neki, miután elkészült. Viszont ő ekkor gyorsan az arcomra puszilt, s már kattant is a kép. – Hé! – tátottam el a számat, ő pedig nevetni kezdett. – Egyről volt szó! – húztam közelebb magamhoz, amikor menekülni akart tőlem. Az arcomra levakarhatatlan mosoly ült, halva az ő felhőtlen kacagását. – Egyről volt szó, Park Jimin – döntöttem a homlokomat az övének, közben pedig a derekát fogtam.

- De ez sokkal aranyosabb lett – kontrázott, s adott egy gyors csókot a számra is. – Így jobb?

- Kiengesztelve érzem magam – vallottam be, s ezúttal rajtam volt a sor, hogy egy cuppanósat adjak az ajkaira, majd kézen fogva őt tovább mentünk.

Kellett legalább egy fél óra, mire átsétáltunk a parkon. Nem volt a legkisebb, viszont igyekeztünk elcsípni a rövidítéseket, mivel annak ellenére, hogy nem volt olyan hideg, amikor elindultunk, közben eléggé elhűlt a levegő.

A hotel elé érve Jimin csak nagyokat pislogva követett, elvégre mihelyt kiértünk a parkból, elengedte a mancsomat, s inkább egymás mellett folytattuk az utunkat. A recepción elmondtam a nevemet, a pult mögött lévő lány pedig ki is adta nekünk a kulcsként használatos kártyánkat, illetve lemondta, hogy pontosan hol fogjuk találni a szobánkat. Tehát melyik emeleten, s melyik ajtó lesz az, viszont a szám úgyis ki lesz rá írva.

Amikor a liftajtó becsukódott, a táncos felém fordult.

- Jungkook, a fejedre szakadt a nemzeti bank, vagy mi a fene? – tátotta el a száját. Nem, én is olcsóbbat akartam, de van, amiből nem engednek el a gazdagok. Az pedig a pompa.

Erre csupán vállat rántottam, s vártam, hogy végre megérkezzünk a hetedik emeletre. Az ötös szobát kaptuk meg, s már alig vártam, hogy belépjünk. Viszont, mielőtt még kitártam volna a fehér falapot, a fiú felé fordultam.

- Becsuknád a szemed? – kérdeztem.

- Mi? – ráncolta a szemöldökét. – Mire készülsz? – nézett át a vállam felett, de úgyis csak a csukott ajtót láthatta.

- Csak... Tedd meg. Van egy meglepetésem számodra – mondtam, mire ő mélyen a szemeimbe nézett, s egy jó pár másodpercig csak hallgatott, majd beleegyezően bólintott egyet. Mellkasa előtt összefonta a kezeit, s a szemeit is szépen lehunyta. Erre csak elmosolyodtam. – Ne leskelődj – érintettem a kártyát a leolvasóhoz, mire a falap ki is nyílt nekünk.

Szépen belöktem, csupán annyira, hogy be tudjak nyúlni a kilincshez, ugyanis oda volt téve egy kendő. A fiú mögé lépkedtem, s óvatosan bekötöttem a szemeit a biztonság kedvéért, amire csak nevetve reagált.

- Szükséges ez? – kérdezte, s a kezemre fogott, hogy ne teljesen vakon lépjen be ide. Én csak vigyorogva válaszoltam neki.

- Igen, nem akarom, hogy megláss valamit idő előtt.

- Tudod van egy sorozat, ami miatt nincs teljesen biztonságérzetem – viccelődött. – Nyugtass meg, hogy te nem vagy ilyen mániákus – állt meg az ajtó előtt, amit bezártam mögötte.

Gyorsan felkapcsoltam a lámpákat, miközben szórakozottan ráztam a fejemet.

- Leveheted a kendőt – mondtam neki, ő pedig óvatosan a fejéhez nyúlt, hogy ki tudja kötni, viszont a szemei még mindig csukva voltak, még azok után is, hogy a szalag már a marka között szorul.

- Kinyithatom? – kérdezte.

- Ki – válaszoltam, ő pedig hallva az engedélyt, cselekedett is.

Az arcára egyszerre ült ki több érzelem is, amikor szembesítettem vele, hogy mi várta őt a szobánkban. Az álla a földön volt, szemei csillogtak, s a lábai tudata alatt vitték közelebb őt a falhoz, ahol óvatosan megsimította az első elé táruló képet.

- Jungkook ez... – akarta mondani.

- Ezek után hívhatsz mániákusnak – hajtottam le a fejem mosolyogva, de ő csak megrázta a buksiját.

- Bámulatosak – suttogta, s ujjait végighúzta a vonalakon.

A szoba telis-tele volt a vázlataimmal. A róla készült vázlataimmal. Az a rengeteg firka, amit a füzetembe készítettem, amíg őt néztem próba közben. S amiket a tudatom alatt készítettem egy-egy szünetben, mindössze pár perc alatt figyelve őt a távolból. Igaz, sok fel volt nagyítva, hogy jobban ki lehessen tölteni a teret.

Sok-sok festményem is ott volt, amin bár nem ő volt, de maga Park Jimin ihlette őket. Például az egyik személyes kedvencem, ahol az eső esik, s a cseppek egy nagy tóban gyűlnek össze. Úgy gondoltam Jiminre, mint arra a nagy tóra, ami minden érzelmet magába gyűjt, amiben minden megvan. Mi sokszor mást sem látunk, csak a veszélyt, valamit, ami árthat nekünk. Viszont, ha megismerjük, megtudjuk, hogy mennyi életet rejt magában. Nem csupán az eső esik bele, nem csupán a csöppek táplálják őt, hanem a fény is. Az, ami ragyogóvá teszi őt. Nappal miatta világít, éjszaka pedig a Hold fest a fodrokra világot.

Teljes ámulattal bámulta őket, én pedig közben kitöltöttem egy-egy pohárba egy kis bort. Tudtam, hogy nincs oda a pezsgőért, ahogy én sem, szóval maradtam ennél. Lassan felé lépkedtem, s a háta mögött megállva néztem én is az egyik róla készült festményt. Azt, amelyikkel minden elkezdődött, amit a félévi vizsgámon bemutattam.

- Meg akartam köszönni, hogy ennyit segítettél nekem. Azok a dicsérő szavak téged illetnek – nyújtottam át neki a bort, amit ő még mindig ámulatba ejtve vett át.

- Azt hittem, hogy kijavítottad.

- Így jobban tetszett. Különlegesebb volt – mondtam. – Az első festményem, amin élénk szín is szerepel – ejtettem egy halovány mosolyt. – Elég nagy a kontraszt és egy pacának tűnik, de a művészet annál érdekesebb, minél elvontabb.

- Eszméletlenül tehetséges vagy, Jungkook... Hogyan tudtad ezeket megrajzolni, miközben táncoltam? Emlékeztél rájuk? – kérdezte, még mindig a falon lévő képeket vizsgálva.

- Volt, aki lekösse a figyelmemet – válaszoltam, miközben egyet kortyoltam a boromból, majd oldalra raktam a poharamat. Átöleltem Jimin derekát, s finoman közelebb bújtam hozzá. Hallatszott, ahogy a ruháink susogni kezdenek az érintkezés miatt, ő pedig kicsit élesebben szívta be a levegőt, amikor megérezte a leheletemet a nyakánál. – Ugyan az a személy, aki egy teljesen más világot mutatott nekem és ez a világ... Nagyon is tetszik. De nem nélküle – adtam egy aprócska puszit a nyakára, mire ő oldalra döntötte a fejét, hogy kényelmesen hozzáférjek. Éreztem, hogy megfeszül a karjaimban, amint a mellkasa kiszélesedik attól, hogy egy nagyobb levegőt vesz, s ereszkedik, ahogy lassan kifújja azt. – Folytatnád velem ezt az utat, Jimin? – pusziltam az állvonalára is, ő pedig elmosolyodott.

- Vártam, hogy megkérj már erre – suttogta, majd szabad mancsával az őt ölelő kezeimre fogott.

- És mi a válaszod? Lennél a párom? – kérdeztem, a táncos pedig egy halk kuncogást ejtett.

- Nagyon szívesen, Jungkook – fordította oldalra a fejét, én pedig nem is haboztam, boldogan csókoltam meg őt, s húztam magamhoz olyan közel, amennyire csak lehetett.

Jimin szépen felem szembe fordult, s egyik kezét felemelte, nehogy leöntsön minket borral, s mivel úgy gondoltam, az egyre hevesedő csókcsatánkhoz nem kell, ezért kivettem a kezéből, s az enyém mellé raktam. Ehhez viszont el kellett válnom tőle egy pillanatra, ő pedig úgy húzott vissza a nyakkendőmnél fogva, mintha szökni próbálnék. Persze viccelődött, mert el is nevette magát, következőnek pedig meglazította nekem, egészen addig, amíg az szét nem jött, ezek után pedig nem törődve vele, valahova elhajította. Én pedig ezt egy elég erős jelnek vettem, ezért elkezdtem őt a háló felé tolni, hogy egy felejthetetlen éjszakán essünk túl együtt. Együtt, egymás kezét fogva, egy párként.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na megérkeztem ezzel is😌

Ne haragudjatok, hogy késtem vele, de otthon voltam a szüleimmel. Eredetileg hoztam volna a részt, el is kértem apukám laptopját hozzá, viszont volt egy-két fontosabb dolgom, amire nagyobb figyelmet fordítottam. A november ötödike nálunk különösen nehéz nap, de minden rendben, ne aggódjatok😌♥️

Eljött ez is, ezek ketten végre együtt!!! Jej! Remélem, hogy örültök és megérte várnotok erre😌 Jungkook tényleg nem mindennapi randira vitte el Jimint, de annál különlegesebbre és személyesebbre. Jiwonnal és Jiyunak is sokat köszönhet ebben, hehe🥰 Idilli pillanat, élvezzük ki, amíg lehet, nem sok „nyugis" pont maradt a listámon🥺

Ugyanakkor előreláthatóan a könyv 60 fejezetes lesz, ami azt jelenti, hogy nem maradt olyan sok hátra🥺 50. résznél fel fog kerülni a szavazás is, szóval bele kell húznom a borítókészítésbe😂😂😂 Az biztos, hogy ezen az éven a Colours befejezett lesz😌♥️

Nagyon szépen köszönöm a 30k megtekintést!! Nagyon boldog vagyok, hogy már ennyit csodálhatok ezen a történetemen is🥺♥️♥️♥️ Iszonyatosan hálás vagyok nektek, hogy vagytok nekem🥰♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook