Jeon Jiwon ötlete nem volt rossz, sőt, nem is gondolkodtam rajta sokat, egyből belementem. Csupán az volt a hátulütője, hogy várom kellett az előkészületekkel. Ahhoz képest, hogy az mondta, nem kell nagy durranásnak lennie, szerintem az egyik legkülönlegesebb dolgot vetette fel, s próbálta megvalósítani számunkra. Én pedig ebben örömmel segítettem.

Ezért is a következő héten többször is összefutottam a férfival, bár tény, néha csak beültünk valahova beszélgetni, mesélni magunkról, elvégre voltak még feltáratlan dolgok. Gyakorlatilag ismerkedési fázisban voltunk még mindig.

Amikor a folyosón sétáltam a suliban, akkor is éppen a zongoristával beszélgettem, s néztem a képeket, amiket küldött nekem az előkészületekről, ami megmosolyogtatott. Nagyon sokat törődik vele, s őszintén jól esik, hogy elfogad annak, amilyen vagyok. Ám még mindig bennem volt az, hogy igazságtalannak érzem, amiért ő tudott ezekről előbb, mint a szüleim.

Akkor én csak... Kimondtam. Nem gondolkodtam, csak kiböktem. Viszont arra egyáltalán nem számítottam, hogy egy ilyen nagy és ismert személy ilyen reakciót produkál. Konkrétan a fickó úgy csinál, mintha az esküvőmet szervezné meg.

- Szia – ugrott elém Jimin, mire én a váratlanság miatt majdnem a telefonomat is kiejtettem a kezemből.

- Szia – köszöntem vissza neki, s tettem el a készüléket a zsebembe, amit ő csak összeráncolt szemöldökkel figyelt. – Hogy vagy?

- Mi volt ez a reakció? – kérdezte figyelmen kívül hagyva az előző szavaimat. – Hm? – lépett közelebb. – Egy csaj? Pasi? – emelte meg az állát, s nézett úgy a szemeimbe.

- Jeon Jiwon? – mondtam, bár inkább hangzott kérdésnek. – Ugyan miért beszélgetnék mással?

- Hát mert mi még..! – hallgatott el, mire csak elmosolyodtam. Pontosan, még.

Kuncogva néztem körül, ugyanis emlékszem a táncos kérésére, miután elmondta, hogy szakítottak Yeongcheollal. Nem akarta, hogy egyből mással lássák őt, nem azért, mert szégyellné, hanem azért, mert nem akar bajba sodorni. Viszont nekem ezzel elég egyértelművé tette, hogy egyébként szabad utat adott. Csupán türelmesen vár arra a pillanatra, amikor megkérem őt, hogy legyen a párom, s belekezdjünk egy titkos kapcsolatba.

Közelebb lépkedtem, miután megbizonyosodtam, hogy senki sincs a folyosókon, s a derekára fogtam.

- Féltékeny vagy, csibe? – döntöttem oldalra a fejem szórakozottan.

- Fogd be a szádat! Ugyan miért lennék? – rántott vállat, s próbálta játszani a nehezen kapható félt, viszont elég egyértelmű volt, hogy csak húzza az agyamat. Ha annyira nehezen kapható lenne, akkor nem feküdtünk volna össze többször is.

- Akkor mégis vissza kellene írnom Yejinek, hogy nyugodtan beszervezhet a vakrandira – füllentettem, mire csak felkapta a fejét.

- Meg is verlek akkor – nézett rám komolyan, belőlem pedig kitört a nevetés. – Ez nem volt szép, Jungkook!

- Csak hülyéskedek, te is tudod – hajoltam le, hogy adjak a szájára egy apró csókocskát, ő pedig ezek után megenyhülve ölelt át, majd szippantott nagyot az illatomból. – Nemrég cigiztem – mondtam.

- Tudom, láttalak és érzem is. De nem olyan büdös. Neked jól áll – motyogta a vállamba.

Jimin már az elejétől kezdve mondta nekem, hogy nem szereti a füstöt, főleg nem a cigarettáét, viszont nem gyakran tett említést arra, hogy utálja rajtam. Megszokta, szimplán az egészségem miatt aggódik. A tüdőm épségéért. Nem vagyok láncdohányos, szóval napi egy-két szállal én teljesen jól elvagyok. Vannak olyanok az intézményben, akik egy szünet alatt kettőt is elszívnak, s kétnaponta vesznek új doboznyi adagot. Hozzájuk képest én már-már partidohányosnak számítok.

- Ráérsz hétvégén? – kérdeztem tőle, mire arrébb húzódott, s egy izgatott mosollyal nézett rám. Én csak felhúztam az egyik szemöldökömet, s próbáltam azt tettetni, mintha nem készülnék semmivel, hiába volt nagyon egyértelmű. – Most mi az? – utaltam a füléig érő vigyorára, ő pedig csupán megrántotta a vállait.

- Nem tudom. Mi az? – kérdezett vissza, mire csak megforgattam a szemeimet, ő pedig elnevette magát. – Igen, ráérek, csak mondd meg, hogy milyen ruhát vegyek fel – adott az arcomra egy puszit.

- Nem kell felvenned semmit – vágtam rá, a táncos pedig a karomra ütött.

- Idióta – kuncogott. – Szerencsére hétvégééig nem kell sokat várni – ingatta a fejét. – Viszont ne tűnj el minden délután. Néha szeretnék kettesben is lenni veled.

- Nem úgy volt, hogy egyenlőre rejtőzködni akarsz a suliban?

- Délután szinte senki sincs itt – rántotta meg a vállait. – Holnap elmegyünk kávézni – kötötte a lelkemre.

- Estére? – ráncoltam a szemöldökömet, direkt kötekedve vele.

- Istenem! Akkor, ha annyira problémád a sok koffein, akkor utána majd kifárasztalak! – csapott a mellkasomra, én pedig nevetve fogtam kicsiny kezeire.

- Ez egy utalás akart lenni? – húzogattam a szemöldökömet.

- Ha nem lennél ilyen átkozott helyes, miközben mosolyogsz, beverném a képedet – morogta. – De tudod mit? Hétvégén találkozunk – lépett hátrébb tőlem. – Lepj meg.

- Kihívás elfogadva – bólintottam, s dőltem a falnak, úgy néztem rá. Viszont ő csak meredten bámult, felfújt arccal, nekem pedig ráncba szaladtak a szemöldökeim, miközben szórakozottan tettem fel a kérdésemet. – Most meg mi az?

- Túl jól nézel ki – mondta ki. – Tudod te, hogy meddig figyeltelek a távolból és milyen sokáig tartott, mire végre ilyen felszabadult lettél? Viszont... Örülök, hogy így alakultak a dolgok – ejtett egy halovány mosolyt. – Semmit sem bántam meg.

- Eddig semmit?

- Nem is fogok. Remélem legalább is, viszont... Az nem rajtam fog állni – sóhajtott, s az eddigi meghitt hangulatnak egy pillanat alatt véget vetettek szemei szomorú csillogása. Ő viszont nem szólt semmit, csupán intett egyet, miközben egy somolyt erőltetett magára, s elment.

Nem értettem Jimint. Néha tényleg nem, hogy miért titkolózik még mindig. Azóta se mondta el, hogy mi volt az a bizonyos szál, ami közte és Yeongcheol között elvághatatlan volt. Legalább is annak bizonyult. Pedig már annyiszor megkérdeztem, már annyi minden járt a fejemben, mivel nem tehettem mást. Mindössze a saját fantáziámra hagyatkozhattam ebben az esetben.

Egy nagy sóhajtás kíséretében vettem elő a telefonomat ismét, amit eddig a zsebembe rejtettem Jimin elől. Nem hiányzott, hogy a táncos meglássa, amit a zongoristával szervezünk. Elvégre meglepetés volt, nem is akármilyen. Alig vártam, hogy lássam az arcát, a reakcióját, amint belépünk oda. Az már biztos, hogy ilyen téren nagyon sokat köszönhetek Jeon Jiwonnak, mert az ő segítsége nélkül mindez nem jött volna össze.

A férfivel a mai nap is találkozóm lesz, viszont ezúttal nem az üggyel kapcsolatban. Szimplán szeretne velem vacsorázni, én pedig ebbe örömmel mentem bele, hiszen egészen jól kijöttünk. Már nem volt erőltetett a kapcsolatunk, ténylegesen megkedveltem őt, s szerintem ez fordítva is így volt. Hozzászokott az olykor kötekedő és flegma stílusomhoz, s szerencsémre egyáltalán nem veszi magára a dolgokat.

A legközelebbi buszt el is csíptem, mivel ahova menni készülök, nem gyakran járnak, s nem lenne jó fél órát várni a következőre, mivel akkor lekésném a csatlakozást. Viszont ügyes ésszel azt, hogy hol lesz a vacsora, csak aznap néztem meg az egyik szünetben, s be kellett vallanom, nem a magamfajtának való volt a hely. Elég híres volt, s csak reménykedni tudtam abban, hogy nem lesz mindenki öltönyben és a többi, mert akkor még jobban ki fogok tűnni a sorból.

Így is késésben voltam. Sajnos a menetrenddel rendelkező buszokat nem részesítik előnyben ilyenkor, amikor mindenki siet hazafele a munkahelyéről. Elég nagy dugó volt, s bár már azon voltam, hogy feladom a reményt, miszerint elérem a csatlakozást; szerencsémre az sem ért be időben. Ezért könnyedén felszállhattam rá, s már roboghattam is a megbeszélt helyre, igaz, jó 15 perces csúszással. De a lényeg az volt, hogy úton voltam.

Viszont szerencsétlenségemre nem csupán képeken tűnt előkelőnek a hely. Valóban az volt. Nem mindenki viselt öltönyt, de elegánsabban voltak felöltözve, míg én csak az átlagos utcai ruháimban jelentem meg, s mondtam el az ajtóban álló pasasnak, hogy Jeon Jiwonhoz jöttem. Az álla a padlót verdeste, olyan meglepett volt, amikor meglátott. Nem csodálom, elvégre le se tagadhatnánk egymást. Olyanok voltunk, mint két tojás, csupán én fiatalabb voltam, s kicsit extrémebb. Jó, sokkal vadabb. Azért nekem a tetoválásaim és a piercingjeim is rendesen odatettek.

Csupán egy ideig vezetett a fiú, mivel, miután megláttam a férfit, már magamtól sétáltam oda hozzá, s ültem le vele szembe.

- Legközelebb szólj, hogy kiöltözős bál lesz – mondtam neki, miután levettem a táskámat, s a kabátomat és eltakarítottam azokat az útból. – Így csak jobban felkeltjük magunkra a figyelmet – ingattam a fejemet, s vettem a kezembe az étlapot. Ám a szemeim a kétszeresükre nőttek, amikor megláttam, hogy csupán egy rohadt saláta mennyibe kerül, nemhogy valami laktatóbb dolog.

- Kérj bármit. A vendégünk vagy – mondta Jeon Jiwon kedvesen, én pedig már éppen azon voltam, hogy megköszönjem, viszont az utolsó mondatát fennakadtam. Vendégünk?

Nem sokkal később magassarkú kopogás ütötte meg a fülemet, ami egyre csak hangosabb lett, ahogy a cipő tulajdonosa közeledett felénk. Hirtelen még a levegő is a torkomban rekedt, s egyszeriben elöntött a forróság.

Nem akartam felnézni, nem akartam tovább itt lenni, haza szerettem volna menni, s úgy gondolni erre, mintha... A francba is, azt se akartam, hogy megtörténjen!

Óvatosan emeltem fel a tekintetemet, s meg is láttam a csinos, vörös ruhába bújtatott hölgyet, akihez a hangok tartoztak. Hosszabb, fekete haja lágy hullámokban omlott a vállára, s egy ezüstös csat volt benne díszként. Velem szemben foglalt helyet, s mosolygott rám.

- Szóval te lennél Jungkook – mondta. – Min Jiyu vagyok, Jiwon felesége – mutatkozott be kedvesen, mire én csak a férfi felé sandítottam, aki megköszörülte a torkát.

- Nekem... Van családom, Jiyu képében. Amikor pedig megtudta, hogy élsz és találkozgatunk, mindenképpen látni akart téged. Nem tudtam tovább visszafogni – rántott vállat egy kuncogás kíséretében.

- Milyen helyes fiatalember! – áradozott rólam a hölgy csodás somollyal az arcán. – Nagyon hasonlítotok, viszont... Van kicsi belőle is.

- Ismerte őt? – kérdeztem rá.

- Kérlek, tegeződjünk – szögezte le. – Igen, de nem olyan jól. Csupán köszönőviszonyban voltunk addig, amíg ki nem lépett.

- Miután... Félreléptem – vette át a szót a férfi. – Ő felszívódott. Mindössze egyszer találkoztunk utána, akkor pedig majdnem ráment a házasságom – sóhajtott és fogott a felesége kezére.

- Nem is tartod vele a kapcsolatot? Tudod, hogy ki ő? – kérdezte Jiyu.

- Csak azt tudom, hogy a testvére lánya velem egy iskolába jár – rántottam vállat, s utaltam Yejire, mivel a lány az egyetlen rokonom, akiről tudomásom volt eddig. – De sosem találkoztam vagy láttam őt. Őszintén szólva... Nem vagyok biztos abban, hogy valaha szeretném.

- Nem hiszel a második esélyben, Jungkook? – kérdezte tovább a nő, én pedig nem tehettem róla, de a tekintetem Jeon Jiwonra vándorolt. Hiszen erről a szóról ő jut eszembe először.

Eleinte esélyt sem akartam adni neki. S talán ez a helyzet a nővel is, aki világra hozott, azért, hogy világtalan legyek. Viszont, ha belegondolok, ez az első, amit tőlem kapnak. Mivel egészen eddig lehetőségem se volt arra, hogy megtagadjam tőlük, vagy fejet hajtsak a kérésüknek.

- Tudod – folytatta. – Ha nem lennének második esélyek az életben, valószínűleg mi nem lennénk együtt Jiwonnal.

- Nem lehetett kellemes megtudni, hogy megcsalt – húztam a számat.

- Ne így fogalmazzunk – simított kínosan a tarkójára.

- Dehogynem! Igaza van – húzta ki magát Jiyu, én pedig nem tehettem róla, de elnevettem magam a viselkedésén. Főleg, ahogy a férfi reagált rá. Érezhető volt, hogy ez az a bizonyos téma, amivel sakkban lehet őt tartani. – Az összes ruháját kidobáltam a tornácról és összetörtem a zongoráját a jegygyűrűmet pedig eladtam ebayen – mesélte, belőlem pedig egy apró kuncogás szaladt ki. – Iszonyatosan dühös voltam és megalázva éreztem magam, de adtam neki még egy utolsó esélyt. Tudod... Néha az ember csak hirtelen cselekszik, bele sem gondolva abba, hogy mi lesz a következménye az egésznek. Természetesen úgy is dönthettem volna, hogy beadom a válópert és tönkreteszem a karrierjét azzal, hogy megcsalta a feleségét, de nem tettem.

- Pedig oltári szopatás lett volna – rántottam vállat szórakozottan, a nő pedig elmosolyodott.

- Imádom a srácot – fordult a férjéhez, aki csak vörös arccal vont vállat.

Elég zavart volt, amiért ő került a középpontba, persze csupán azért, hogy oldják a hangulatot. Ám nem szólt közbe, látta, hogy jól elbeszélgetünk, elcsámcsogunk a régi botlásán, s inkább csak próbálta élvezni azt, hogy nem úgy állunk egymáshoz, mint két rivális. Elvégre azok is lehettünk volna. Én, egy másik nő fia, ő pedig gyakorlatilag a mostohám is lehetett volna.

Be kellett vallanom, hogy egész jól szórakoztam. Jiyu, mivel nem ő vezetett haza, örömmel itta a pezsgőket, s engem is kínálgatott. Hamar le is részegedett, velem ellenben. Viszont legalább a hangulatot meghozta a sok hülyeséggel, amit mondott, avagy csinált kissé illuminált állapotában. Jeon Jiwon se tudott mit kezdeni azon kívül, hogy jól szórakozott felesége hülyeségén.

Ők ketten jó páros voltak. S mikor végignéztem kettőjükön, anyut és aput láttam meg. A két puzzle darabkát, akik tökéletesen illettek egymáshoz. Különböztek, más-más alakot kaptak, de pont ezért lehetett összeilleszteni őket. Nem csupán a fizikára igaz a mondás, miszerint az ellentétek vonzzák egymást. Csak legyünk tekintettel Jiminre és rám. Teljesen más, mint én, mégis... Mégis ez tetszett benne a legjobban. Olyan világot tárt elém, amit más nem tudott, olyat mutatott, amit más nem, s ezek mellett még rengeteg dolgot tudtam volna felsorolni. Ám a lényeg egy lesz;

A tökéletes párosítás nálunk is olyan, mint a kirakóban. Két különböző puzzle darabka.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is vagyok a következő résszel😌

Szeretnék mindenkitől elnézést kérni, amiért ennyit késtem vele. Viszont erre (úgy gondolom) megvan a megfelelő magyarázatom. Néhányan biztosan tisztában vagytok azzal, hogy halasztottam egy évet az egyetemen, hogy a saját lábaimra állhassak. Azaz 1 évet dolgozok teljes állásban. Nos, ezzel az a helyzet, hogy nem a legkönnyebb és a legegyszerűbb munka. Egy légitársaságnak dolgozok, nem magyarul, hanem angolul. A cég emberek, ahol vagyok, többnyire külföldiek. Ergo, alig használom a saját anyanyelvemet és az agyam egész nap járatva van a folytonos angol kommunikáció miatt. Nyilván, ennek sok előnye van, például az, hogy a nyelvtudásom rengeteget fejlődik/fejlődött. Viszont, mint említettem, folyamatos koncentrációt igényel.

Reggel korán lelépek és este jövök. Hiába mondjuk azt, hogy 8 óra a teljes állás, én 9 órán át vagyok bent, mivel azt a kemény 3 szünetet, amit kapok egész napra, le kell dolgoznom. Ráadásul nincs olyan, hogy ünnepnap, vagy hétvégi leállás. Előzőleg például szombaton is dolgoztam teljes időben. Akárcsak ma, vagy holnap, avagy karácsonykor fogok.

Mivel külön költöztem, mihelyt hazaérek, el kell intéznem a háztartási munkálatokat, illetve kaját is kell csinálnom, amit elvihetek. Tehát mikor én este hazaérek, nem marad jóformán semmire sem időm. Igazán kevés, és hiába vagyok nagyon fáradt, mégis próbálom tartani magam a megszokott rutinos részek írásához. Viszont van, amit már én sem bírok. Elhihetitek, számomra a legnagyobb csalódás az, ha nem sikerül időben hozni egy fejezetet. Az pedig, hogy valaki ezt az orromra köti... Nem vagyok nebántsvirág, szó sincs erről, csupán szeretném elmondani, hogy én is csak egy ember vagyok, tehát rendelkezem bizonyos határokkal. Igaz, már 6-7 éve nem alszok többet 3 óránál és mégis egész nap bírom magam. Viszont egy idő után én is besokallok.

Számomra az írás mindig is olyan dolog volt, egy olyan hobbi, amit sosem azért akartam csinálni, mert megkövetelték. Nagyon szabad személyiség vagyok, sajnos a kötelező dolgokat már nem csinálom olyan élvezettel. Ne értsen félre senki, imádok írni, az életem egy fontos, elhagyhatatlan része. Viszont szeretném megkérni azokat az olvasóimat, akik azért kezdenek el másképp tekinteni rám és a munkáimra, mert nem hozom őket percre, órára, avagy napra pontosan, hogy vegyék figyelembe, hogy én is csak egy ember vagyok. Mindig igyekszek a maximumot kihozni magamból, vagy annál is többet. Ám, ha halasztok, akkor nem a lustaságom miatt lesz.

Mielőtt ezt bárki is magára venné, nem személyeskedni szeretnék, csupán felhívni azok figyelmét arra, hogy legyenek tekintettel arra, hogy bármennyire is imádok írni, sajnos nem mindig kivitelezhető, még egy ilyen önpusztító egyénnek sem, mint amilyen én vagyok😂

Na, de ennyi tényleg elég is ebből😌 Még az én agyam is kisül ettőlXD Szóval térjünk vissza a komolyság után a részhez😌♥️

Mit gondoltok?? Mi lesz az a hatalmas randi, amit Jeonék szerveznek?😌 Bármilyen ötlet? Na és... Mi lesz vajon Jungkook anyukájával? Elvégre most végre szóba került. Talán szerepet is fog kapni hamarosan?🤔

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook