Nem gondoltam volna, hogy már az első nap tanulni fogunk. Eddig ovis módra minden tanár kikérdezett minket, hogy milyen volt a szünet, s akik nyaraltak külföldön, azokat egész órán hallgatta. Élménybeszámolókat gyűjtött, ám most elővetették velünk a füzeteinket. Természetesen az osztály nem figyelt. Nem a legjobbak a jegyeink, tisztelet a kivételnek. Sosem voltunk a rangsor élén, ahol az osztályok átlagát veszik figyelembe. Ellenben a táncosokkal, akik mindig a tökéletesre törekedtek.

- Szerinted milyen? – lökött oldalba Jisung, s biccentett a matekfüzetére, amin valamiféle karikatúra volt a tanárnőről. A srác mosolyogva kémlelte a művét, s itt-ott még igazított rajta.

- Nem rossz – rántottam vállat. – De a kendő lemaradt a nyakából – kopogtattam meg a vékonyka nyakat, ahonnan hiányoltam a ruhadarabot.

Eun tanárnő mindig kendőt hord. Ez már a védjegye a középkorú nőnek. Innen ismeri mindenki, a kendős nő sötét, rövid és göndör hajjal. Meg persze a szigor miatt, ami vele jár. Az ő óráján ténylegesen csend van, még akkor is, ha az osztály több, mint fele nem is figyel rá. Köztük Jisung sem.

Én sem tartozom azok közé, akik szinte isszák a tanárnő minden szavát, viszont a matek egy nagy erősségem. Az egyetlen tárgy, legalább is elméleti tárgyak közül, ahol első vagyok, nem csupán osztályszinten, de az évfolyamban is. Pedig nem erőltetem meg magam, egyszerűen megy és kész. Máshol pedig az volt a cél, hogy ne utolsó legyek. Szerencsére a koszon kívül más is ragad rám az intézményben.

- Pedig nem akartam radírozni, de másképp furcsa lesz... Mondjuk... Ha olyan mintákat rajzolok bele, mintha amőbák lennének, akkor egészen jó lesz – mélázott mellettem a fiú, viszont ekkor egy dobbantást hallottunk, s akik eddig halkan pusmogtak, elhallgattak.

- Han Jisung és Jeon Jungkook... Megtudhatnám, hogy mi olyan érdekes, hogy nem figyelnek az órán? Tudtommal mind a ketten idén végeznek. Mennyi a 24/b megoldása? – kérdezte, s állt arrébb, hogy mindketten lássuk, hogy mi van a táblán, ugyanis gondolt arra, hogy nem jegyzeteltünk órán.

Jisung meghúzta magát, de szinte hallani lehetett, ahogy nyikorognak a fogaskerekei. Ő nem jó matekból. Nagyon sokat gyakorol otthon, de sajnos nem az erőssége.

Még az ujjait is bevetette a számolásba, én pedig úgy döntöttem, hogy megkímélem őt. Felvezettem a tekintetem a táblára, s fejben el is kezdtem matekozni. Az, hogy a mellettem ülő magában beszélve próbálta megoldani, nem igazán zavart. Van egy öcsém, én az ilyenekre gyakorlatilag immunis vagyok.

- Nincs megoldás – válaszoltam, s néztem a nőre. Jisung egyből kérdően rám kapta a tekintetét, majd le az ujjaira, amik láthatóan becsapták, mert neki valamiért jött ki eredmény.

- És miért? – kérdezte a tanárnő, én pedig mozgatni kezdtem a tollamat, amivel, akárcsak mások, én is firkáltam a füzetemben, legalább is eddig.

- Mert gyök alatt mínusz van. Egyébként elgondolkodtató feladat, de nem olyan nehéz – biccentettem, a tanár pedig felemelte a fejét, miközben fújtatott egyet, s elmormogta, hogy nem akar ismét ránk szólni, mert akkor szünetben a büfé helyett az igazgatót fogjuk meglátogatni.

Éppen ezért Jisung magát összehúzva írta le a füzetébe, hogy köszöni szépen, amiért kiszámoltam, mert most megmentettem őt egy hatalmas beégéstől. Neki valamiért 247 jött ki eredménynek. Csupán megmosolyogtam, de nem szándékoztam tovább levelezni vele. Inkább a saját firkámmal foglalkoztam, ami egy fekete hattyú volt, s egy-két toll a lehető legegyszerűbben lerajzolva, s egy-két apró minta, ami éppen eszembe jutott.

Tavaly félévkor visszakérték tőlünk a könyveinket. A könyvtáros panaszkodott, hogy néhányan telefestették a lapokat, természetesen az elkövetők újakat vettek saját pénzből, s egy igazgatóival is gazdagodtak. Ezért nem kaptunk idén tankönyveket, hanem, ha kell valami, akkor kölcsönöznünk kell. Esetleg megvenni. Mondjuk ez nekem csak előny, mert így nem nehéz a táskám.

Az óra után a tanár az asztalunkhoz lépkedett, s elém csúsztatott egy lapot. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, ugyanis nem értettem, hogy ez mi a franc, elolvasni pedig nem akartam. Abban reménykedtem, hogy szóban tart egy gyorstalpalót, hogy mi áll a papíron.

- Matematika verseny – mondta. – Már felírtam a neved a listára, csak alá kellene írnod.

- Nem szeretnék menni – nyújtottam felé. Nem szerettem az ilyeneket, időpocsékolásnak tartottam, hiszen amíg egy vetélkedőn töltöm az időmet, addig teljesen nyugodtan festhetnék otthon.

- Késő bánat, Jeon Jungkook. Te vagy az egyetlen esélyes az osztályból és szerintem meg is tudnád nyerni. A tanáriban nem szeretnek titeket, legalább picit húzd az osztály hírnevét.

- Rossz embernél próbálkozik, tanárnő – sóhajtottam, s álltam fel a helyemről, majd pillantottam le az alacsony nőre. Tőlem két fejjel kisebb.

- Csak makacs vagy. Egy hét múlva verseny. Ott legyél, mert kikészítelek! – emelte fel fenyítően a mutatóujját, de elmosolyodott. Nem fog hagyni, én pedig csupán megforgattam a szemeimet, s felvettem a táskámat a földről.

Mihelyt kiment, Jisung felém kapta a fejét, s izgatottan kerülte meg az asztalt, hogy elém kerüljön. Lehajolt, s úgy kezdett beszélni hozzám.

- Ez egy nagyon jó lehetőség, Jungkook! – ujjongott.

- Akkor élj vele te – tudtam le ennyivel. Semmi kedvem nem volt versengeni másokkal.

- Én nem vagyok erős matekból. De te nagyon jó vagy, még a táncosokat is elvered vizsgákon! Szerintem esélyes vagy arra, hogy megnyerd – rántott vállat, s kapta fel a táskáját, majd szinte futott utánam, hogy mellettem maradhasson. Ő is alacsonyabb, mint én, s általában tekintettel vagyok arra, hogy a díszpinty tacskólábakkal rendelkezik, de most nem voltam kíváncsi a hülyeségére. – Gondold át!

- Átgondoltam és nem akarok menni – fordultam be a mosdóhoz, hogy megmossam a kezeimet, mivel az ujjaim feketék voltak a satírozás miatt, mivel nem hoztam magammal papírceruzát. Ritka alkalmak egyike, úgy tűnik, hogy az most az íróasztalomon maradt.

- Nem, azért mondod ezt, mert nem gondoltad át. Ha átgondolod, akkor nem azt fogod mondani, amit először akartál, hanem meglátod benne a jót és a másikat választod – próbált hatni rám, de tudhatná, hogy ez nálam nem működik.

- Inkább mondd el, hogy mit akarsz ezzel elérni – sóhajtottam. Nem fog letenni erről, s akkor legalább az okát tudjam, amiért ennyire küzd a véleményem ellen.

- Eun tanárnő a felkészítőd, mindenképp ott lesz majd a vetélkedőn, tehát órán nem.

- Ennyi? Azt akarod, hogy foglaljam le, hogy te ellóghasd a matekot? – ráncoltam a szemöldökömet, miközben a kezeimet sikáltam, ezúttal szappan nélkül, ugyanis az luxusnak számított az iskolában. Talán az első két órában élvezhettük a rendes tisztítást, utána már nem töltötték újra a takarítók.

- Nagyon szépen kérlek, tudod, hogy utálom a matekot! – próbált valahogy elém mászni, s kezeit összetéve nézett rám hatalmas szemeivel. – Egy teljes hónapig megírom a művtöris projekted, ha ezt megteszed!

- Nem rossz – ingattam a fejem. Nem szívleltem soha a művészettörténelmet, jobban mondva unalmasnak tartottam. Éppen ezért is volt kecsegtető az ajánlata. Csak el kell mennem a versenyre és kész? Ez felér egy ötös találattal a lottón.

- És... Hát... Veszek neked egy új kesztyűt. Az előző kilyukadt, nem?

- De – bólintottam, s leráztam a kezem, hogy ne csöpögjön róla annyira a víz. – Figyelj, akkor legyen az, hogyha megnyerem, akkor megveszed nekem a kesztyűt és megírod a projektmunkámat – nyitottam ki a mosdóajtót, s engedtem előre az alacsonyabbat, ő pedig egy hatalmasat bólintott.

- Áll az alku! – nyújtotta felém a kezét, én pedig habozás nélkül fogtam meg a kacsóját, s ráztam is meg, majd aztán kezdtem gondolkodni.

Jisung már az ebédlő felé tartott, s ott egy sötétzöld tálcát már le is vett a tartóról, akárcsak én. Kétlem, hogy csak azért akarja, hogy menjek, mert akkor nem lesz a tanár. Amúgy se törődik az órájával, s nagyon jól elrajzolgat mellette, nélküle is azt csinálná.

- Tudtad, hogy lesz ez a verseny és azt is, hogy tanárnő be akar szervezni, igaz? – kérdeztem rá, ő pedig mosolyogva megrántotta a vállait. Ilyenkor igazán idiótának érzem magam. – Mikor? – sóhajtottam.

- Amíg Jimint vitted a gyengélkedőbe – mesélte. – Idejött hozzám, hogy győzzelek meg, de nem dolgozok ingyen, úgyhogy... – fordult felém egy hatalmas mosollyal, s meglapogatta a vállamat. – Köszönöm szépen az órai munka ötösömet.

Igen... Jisung aranyos, visszahúzódó srác, de tudja, hogy mit szabad és mit nem. Márpedig jutalom nélkül neki sem éri meg az, hogy szenvedjek. Akkor legalább ő járjon jól, ha én miatta szívok.

Nem hibáztatom, valószínűleg én is ezt tettem volna. Neki kell az a jegy, mivel nem jó a tárgyból, s mindig próbál a jó tanulók között maradni. Ez egy elég nagy gyengesége. Pedig nem erőlteti az anyukája, hogy mindenből a legjobb legyen, de ő magáért csinálja. Mondhatni szeret tanulni, még akkor is, ha néha butácska, s nincs az élen. Engem mindenben megelőz, csak matekban nem.

Csupán számat elhúzva borzoltam össze az alacsonyabb haját, aki elnevette magát, s a kezem után kapott. Szerette, ha ilyen vagyok, mert tudta, hogy mással sosem viselkednék így. Gyakorlatilag különlegesnek számított, az én szememben biztosan. Senkivel sem vagyok ennyire... Lágy, avagy kedves. Jisunggal törődök, ez tény, ő pedig élvezi, hogy már nincs egyedül. Még akkor is, ha olykor egy tahó vagyok.

Közösen leültünk egy szabad asztalhoz, egymással szemben, s enni kezdtünk. Nem volt rossz a kaja, ennyi jó volt benne. Mindig bőségesen lehetett szedni, annyit, amennyit meg tudtunk enni, viszont pazarolni nem lehetett. Azt sosem nézték jó szemmel a konyhások.

Jisung például két doboz tejet is elvett, mert ő nagyon szereti. Felajánlottam neki, hogy odaadom a sajátomat, de nem fogadta el. Azt mondta, hogy ennyire mindenkinek szüksége van egy nap, én pedig el is fogadtam ezt a választ. Még akkor is, ha nem volt a kedvencem a sulis tej.

Egyszer valaki lecsapta mellénk a tálcáját, én pedig kérdő tekintettel néztem rá.

- Vidd vissza – bökött a fejével a már kiürült tányérra, s minden másra Yeongcheol. Én ekkor lepillantottam, majd vissza fel rá. Kérdően nézett rám. – Most mi van?

- Ellenőriztem, hogy vannak-e lábaid, mivel a kezeidet látom. Szerintem magad is meg tudod oldani, hogy elvidd a tálcád – rántottam vállat, s folytatni kívántam az evést, de megakadályoztak benne.

- Kettő egyszerre? – nevetett Minho. – Megkínálhatlak egy harmadikkal? – kérdezte Jisung mögött állva, s kezét a vállára téve jól megnyomkodta őt. A srác mozgolódni kezdett, s fel se mert pillantani. Még válaszolni se mert, csak bólintott. – Ugyan, ne legyél szégyellős.

- Hagyd őt – néztem fel, Minho pedig felvonta az egyik szemöldökét, majd elmosolyodott.

- Csak felajánlottam neki a sajátomat. Ki van írva, hogy ne pazaroljunk, én pedig nem kérem.

- Nekem ez inkább kényszerítésnek tűnik – mondtam, de ő meg sem rezzent.

- A megkínálás neked kényszerítés? Mit gondolsz, mókuska? – rázta meg picit Jisungot a fiú. – Szerinted olyan gonosz vagyok, hogy kényszerítelek? Hm? – hajolt közelebb hozzá, szegény pedig csak haloványan megrázta a fejét. Ajkait harapdálta, s most rám se merte felemelni a tekintetét, hogy azzal segítségért kiáltson. – Akkor neked adom, rendben? Csak mert annyira rendes vagyok – bontotta fel a dobozt, s közvetlen a fiú feje fölött tartva óvatosan dönteni kezdte.

- Hagyd őt – keltem fel, s kaptam el a kezét, ő pedig még mindig azzal az idegesítő mosollyal nézett rám. A legszívesebben felképeltem volna, amiért ismét rászálltak, de az erőszak sosem megoldás.

- Minho, szerintem ő szeretne kapni belőle – szólalt meg Yeongcheol, aki végig csupán csendes szemlélő volt.

- Igazán? Rendben – mondta, s nem is habozva, egyből nyakon öntött a tejjel. Szemeimet összeszorítva álltam, s hagytam, hogy lecsöpögjön a képemről a fehér lötty.

Az ebédlőt nevetés töltötte be. A két barom szép jelenetet rendezett, a többiek pedig csak adták alájuk a lovat azzal, hogy viccesnek találták a produkciót. Minho még színpadiasan meg is hajolt, amit csupán fél szemmel láttam, mert azt tudtam kinyitni. A másikat még nem töröltem meg.

- Öröm volt veletek ebédelni – ütögette meg a vállamat Yeongcheol. – Azt meg vidd vissza nekem, rohadék – hagyta itt a tálcáját, én pedig ökölbe szorított kezekkel néztem, ahogy a helyiség másik végébe megy, ahol a kis baráti társasága üldögél a padon. Mind kuncogtak, kivéve egy embert.

Én nem vagyok különb tőle? Akkor mi a helyzet veled?

Jisung egyből felpattant, s aggódva lépett mellém. A karomra fogott remegő kezével, s tudtam, hogy szegény fiút a sírás kerülgeti. Megrémült, de közben tisztában voltam vele, hogy a bűntudat is mardossa, amiért miatta került az én nyakamba az a doboznyi tej. Meg is szidott érte, amiért bevállaltam. Olyan érvekkel jött, miszerint ő már hozzászokott, s ez már nem oszt, nem szoroz neki. Viszont... Én nem akartam, hogy mellettem is érjék őt ezek a támadások.

- Akkora egy...! Sajnálom, Jungkook, én...!

- Semmi baj, Jisung – sóhajtottam, s kicsavartam a felsőmet. Hangom halk volt, de ő tökéletesen hallhatta.

- Hogyne lenne...

- Megvárnál itt? Elviszem a tálcákat – tettem össze a kettőt, s pillantottam fel a társaságra, akik meglepve, de röhögve pacsiztak le egymással. El is indultam, de nem álltam meg ott, ahol le kell adni koszos dolgokat. A nagyszájú táncosok előtt kötöttem ki, akik még mindig baromi viccesnek találták magukat.

- Kérsz még egy dobozzal? – kérdezte szórakozottan Yeongcheol, én pedig elmosolyodtam.

- Nem, elég volt – ráztam meg a fejemet. – Viszont az Minhoé volt, az enyém pedig megmaradt, szóval gondoltam nektek adom – vettem elő a sajátomat. Egy pillanat alatt változott meg az arckifejezésük. Mindannyian ledermedtek, s összenéztek.

- Ha le mersz önteni, esküszöm, hogy szétverlek, te...!

- Ugyan, ne keverj össze magaddal – kuncogtam, s tettem le az asztalra a tejet. – Én más vagyok, mint te. Egyébként is... A táblán az is áll, hogy amit nem iszunk meg, azt rászorulóknak adják, úgyhogy... Fogyasszátok egészséggel – kacsintottam, s már meg is fordultam, hogy elmenjek, viszont eszembe jutott még egy dolog, így ismét velük találtam szembe magam. – Ja és a tálcát vigyétek vissza. Nekem nem esik útba – nyomtam az ölébe az egyik lánynak, aki csak eltátott szájjal hüledezett.

Elégedett mosollyal túrtam nedves tincseim közé, hogy hátra tudjam őket simítani, ugyanis elég hosszúak voltak már, s aligha láttam ki miattuk. Jisung az ajtóban várt, de már nem volt rajta a sírás, sokkal inkább egy büszke mosollyal nézett rám. Nem is értem, hogy honnan gondolta azt, hogy majd pont én leszek az, aki ezek után mindent megcsinál, amit ők kérnek. Távol álljon tőlem, hogy valaki kutyája legyek.

A mosdóba mentünk, ahol – bár nem éppen örömmel, de – a csap alá valahogy bebújva próbáltam megmosni a hajam, hogy ne ragadjon a tejtől. A felsőm ismételten lekerült rólam, s isteni szerencsének tartottam, amiért a nadrágomra egy csepp se ment. Legalább egy tiszta dolog legyen rajtam.

- Hozzam ide a szekrényedből a festős ingedet? – kérdezte a fiú körülöttem legyeskedve, míg én kiegyenesedve hagytam, hogy lecsöpögjön a víz a hajamból, bár már így is egy konkrét kacsaúsztató volt körülöttem.

- Inkább egy felmosót hozz – mondtam, ő pedig bólintva egyet el is tűnt, hogy felkeresse a szertárt, én pedig tovább álltam ott póló nélkül, lehajtott fejjel a kagylónak támaszkodva.

Hallottam, hogy nyitódik az ajtó, s bejön valaki, de nem figyeltem fel rá. Még az is megfordult a fejemben, hogy az illető talán azt hiszi, hogy rosszul vagyok, amiért ilyen pózban talált rám, esetleg idiótának néz, mivel nem hallottam, hogy lépkedett volna. Azon kívül persze, hogy bejött ide.

Viszont ez a csend csupán fél percig tarthatott, talán addig sem. Hallottam cipője talpának kopogását, ahogy közeledik, majd éreztem, ahogy valamit a fejemre dob. Egy kisebb méretű törölköző volt.

- Kösz – motyogtam az ismeretlennek, s el is kezdtem szárítani vele a hajamat. Kiegyenesedtem, s megfordultam, hogy láthassam az arcát a jótevőnek, viszont azonnal meg is bántam. – Túl sokszor hoz össze minket az élet, nem gondolod? – sóhajtottam.

- Véletlennek akarod nevezni? – kérdezte meg a táncos, én pedig horkantottam egyet.

- Inkább balszerencsének. Nem a párodat kellene pátyolgatnod? – kérdeztem rá, ő pedig megrántotta a vállait.

- Ha valami problémája van, akkor majd megbeszéli azzal, aki éppen a közelben van. Én leléptem – fonta össze karjait mellkasa előtt, s dőlt neki a falnak, onnan kémlelt. – Van nálad másik felső?

- Van egy ingem, de azt festésre szántam. De a tejestől egy fokkal jobb – motyogtam.

- Van egy XL-es felsőm. Táncra hoztam, de nem lesz ma órám. Még nem használtam, ha gondolod odaadom neked.

- Mi lelt téged? – nevettem fel, s néztem rá. – Játszani akarod a kedves és törődő srácot?

- Tudod elég érdekesen gondolkozol – mosolygott. – Nem minden embernek van hátsó szándéka, aki kedves veled éppen. Kell a felsőm, vagy nem?

- Ma már túl sok dologra bólintottam rá – motyogtam, ahogy visszagondoltam arra, hogy Jisung is átvert. – Megoldom.

- Egész nap félmeztelen leszel? Nem akarok beleszólni, de a tanárok nem fogják ezt díjazni – lépdelt közelebb, s támaszkodott meg egyik kezével a mosdókagylóban, úgy nézett fel rám. Fejét oldalra döntötte, s mosolygott.

- Nem kell az elismerésük – hajoltam én is közelebb, s egy gúnyos mosolyt ejtettem. – Nélkülük is tudom, hogy jól nézek ki.

- Micsoda önbizalom! – nevetett fel. – Igazán árverésre bocsáthatnád, sokan licitálnának érte – nézett a szemeimbe, míg én csak megrántottam a vállaimat. – Egyébként... Tavaly nem voltak piercingjeid, nem? Jól állnak – emelte fel a kezét, s tűrte ki a szemembe lógó fekete, hosszabb tincsemet, hogy szemügyre vehesse a szemöldökömben lévőt, majd lepillantott az ajkaimra is, hiszen ott is ékeskedett egy.

Nem mondom, egy pillanatra lefagytam a közvetlenségétől. Még lépni sem tudtam, mert nem számítottam arra, hogy ilyen lesz velem.

Viszont igaza volt. Tavaly nem voltak piercingjeim. Mindet nyáron szúrattam. Viszont... Mindig láthatatlan voltam a suliban, ő mégis honnan tudja, hogy...?

- Itt vagyok, csak a közelebbi szertárban nem volt felmosó, mert elvitték! – lépett be Jisung, viszont háttal volt, mivel valahogy tartania kellett az ajtót, amíg beszenvedi a vödröt, így nem is láthatta, hogy mennyire is közel volt hozzám a táncos, aki azonnal arrébb is lépett. – El nem hiszed, de az ebédlőbe kellett a má...! Másik – fagyott le egy pillanatra, amikor megfordult, s meglátta Jimint. Ismét összehúzta magát.

Nem rémlik, hogy ő valaha bántotta volna, viszont mindenkitől tart akinek hírneve van ezen a helyen. Mondjuk nem meglepő.

- Majd add vissza a törölközőt – mondta még Jimin, s kikerülve Jisungot elment. A fiú kérdően pillantott rám, viszont én nem tudtam válaszolni, nemhogy az ő kérdéseire, azokra, sem, amik az én fejemben fogalmazódtak meg.

Ez az év már most másabb, mint az eddigiek voltak.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na befutottam ezzel is😂😂 Mondjuk nehezen ment, még a gépelés is, mert van egy kis gond a csuklómmal🥲 Nem voltam röntgenen, reménykedek benne, hogy csak meghúztam és kész🤣🤣

Szóval a hibák gyakoribbak lesznek, később mindent javítok, de egyenlőre örültem, hogy ennyit összehoztam🥲🥹

Szerintetek Jungkook szépen visszaadta azt, amit kapott? Vajon Jiminnek mi tartott olyan sokáig, hogy nem ment oda hozzá egyből a mosdóban?🤔🤔

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook