Boldogan mentem a félévi vizsgát lezáróan a folyosón. Nem csupán az iskolában tanítók értékelték a műveinket, de még egy-egy egyetemi professzort is meghívtak. Ők pedig oda- és vissza voltak a rengeteg festményért, értékelték az igyekezetünket, s mindezek mellett sok tanáccsal is ellátták azokat, akik munkájában találtak valami hibát, avagy hiányoltak valamit. Én pedig iszonyatosan örültem, hiszen már egy ideje szemezgettem egy bizonyos egyetemmel, ahol szívesen folytatnám a tanulmányaimat, s onnan is jött egy professzor, aki külön kiemelte, hogy érdekes a színhasználatom, de pont emiatt érzi különlegesnek. Arról nem is beszélve, hogy tetszett neki a kontrasztosan ható sötét festmény közepén elkent élénkvörös folt. Azt pedig Jiminnek köszönhettem.

Úgy volt, hogy kijavítom. Tényleg el akartam fedni, mivel egyáltalán nem engem jellemzett, nem az én asztalom volt az élénk színek használata, de ahányszor ültem le a székembe, hogy ezúttal megcsinálom, nem tettem. Valahol én is különlegesnek tartottam, hiába tűnt hibának. De tudjuk, hogy milyenek a művészek. Olykor a legfurcsább és legelvontabbak a legjobbaké. Persze az utóbbi erre egyáltalán nem illett.

Viszont a sok-sok dicsérő szavak – illetve erős és jó pontok – mellett mást is kaptam. Mégpedig az osztálytársaim meglepődött tekintetét, amikor lehúztam a vásznat takaró fehér lepedőt. Senki sem tudta, jobban mondva, nem számított arra, hogy Jimin fog a képen szerepelni. Nem tudták, hogy modellt állt nekem, s ismernek már, sosem csíptem az ő fajtáját. Viszont most mégis sokkal több időt töltök vele, mint bármikor máskor. Ráadásul segédkeztem nekik a karácsonyi műsorban.

Meg is kérdezték tőlem, hogy azóta lettem-e ilyen jóban a fiúval, amire hirtelen válaszolni sem tudtam. Elvégre én sem tudtam pontosan, hogy mikor kezdtem szimpátiát érezni iránta, s nem is gondolkodtam ezen soha. Csak elfogadtam a tényt, amikor ráeszméltem; valójában kedvelem őt. Pontosan úgy, ahogy azt is elfogadtam, hogy többet jelent számomra, mint egy szimpla barát. Ezt pedig ki is fejtettem a napokban Minginek, akivel végre sikerült összehoznunk egy találkozót egyik délután a tanórákat követően.

Szerintem ő örült ennek a legjobban, s nem győzte csak hajtogatni, hogy legközelebb hinnem kell neki elsőre. Elvégre már az elejétől kezdve állította, hogy Jimin nem rossz arc, csak meg kell őt ismernem. Nem mindenki az, aminek látszik. Ebben pedig igazat kellett adnom neki.

Viszont a kérdése, ami mindezek után következett, olyan volt, amire én sem tudtam válaszolni. Arra volt kíváncsi, hogy együtt vagyunk-e. S nem ezzel volt a baj, hiszen nem, határozottan nem jártunk. Nem kértem meg, hogy legyen a barátom, s ő sem engem. Mégpedig azért, mert ott volt neki Yeongcheol. A srác, akivel szakítani akart, de még mindig nem tette meg. Én pedig egyszerre voltam türelmetlen miatta, s aggódtam is, hogy valami baj történt, amiért még mindig nem lépett a táncos.

Az iskolában nem voltak együtt, s ezt Mingi is megerősítette, ahogy Minho is. Őt még mindig legjobb barátjának tekinti Yeongcheol, így biztosan elsőként értesülne róla, hogy szakítottak. Viszont nem tudott semmit, azon kívül, hogy kivel kavart éppen a fiú. Ő és Jimin gyakorlatilag nyitott kapcsolatban éltek, legalább is Yeongcheol biztosan. A másik táncos nemhiába nem vállalta fel soha.

- El sem hiszem, hogy mind a ketten ilyen jó pontot kaptunk! – ugrándozott örömében Jisung, s közben hatalmas vigyorral az arcán tapsikolt, mint egy kisgyerek. – A te festményed pedig káprázatos lett! Sosem gondoltam volna, de tényleg... Nem néztem volna ki belőled, de nagyon különlegessé tette az a kis pirosas szín – áradozott.

- Az nem az én művem volt – rántottam vállat. – Jimin nyúlt bele.

- Akkor mindenképpen köszönd meg neki – bólogatott. – Ő rendes. Én szeretem őt. Meg Yejit is. Alig várom, hogy elmondjam Minhonak, biztosan büszke lesz rám! – vigyorgott teli fogsorral, mire én is elmosolyodtam.

Jisung és Minho titokban találkozgattak iskolán kívül. Nem akartak Yeongcheolnak egy újabb okot adni arra, hogy zsarolni tudja a táncost. Ez pedig úgy nézett ki, hogy bevált. Legalább is két héten keresztül biztosan.

Mióta az öcsém beteg lett, s Jimin átjött hozzánk, hogy kirángassuk őt a szobájából, ismét felszívódott. Láttam őt az intézményben, ha írtam neki, válaszolt, de nem jött oda. Nem került, de nem keresett. Sem az iskolában, sem pedig azon kívül. Én pedig nem jártam utána, ugyanis attól tartottam, hogy ismét meg lett fenyegetve.

Ezzel ellentétben Jeon Jiwon többször is felkeresett. Összesen háromszor, ebből pedig kétszer elmentünk valahova, ahol pedig elég sok dolgot megtudtam róla, s ő is rólam. Például mind a ketten utáljuk a paprikát és sok más emberrel ellentétben imádjuk a gombát és a gombás dolgokat. Abban is megegyezett a véleményünk, hogy az ananászos pizza az nem egy pizza, hanem egy személyiségzavaros gyümölcstorta. Mondanom se kell, önmagában sem szeretjük a gyümölcsöt.

Viszont a sok-sok hasonlóság mellett kiütköztek az ellentétek is. Míg ő engedékenyebb volt és sokkal visszafogottabb, én nem. Hozzá képest már-már azt is mondhatjuk, hogy én durva voltam. Nem erőszakos, csupán az a végtelen kedvesség, ami például benne megvolt, bennem koránt sem. Én még akkor is képes voltam szemét lenni, amikor nem bal lábbal keltem ki az ágyból. Arról nem is beszélve, hogy eléggé fel van vágva a nyelvem, s nem félek kimondani azt, amit éppen gondolok.

Nem tudom, hogy ezt honnan örököltem, talán a biológiai anyámtól, de igyekszem annak betudni, hogy szimplán ilyenné fejlődött a személyiségem.

- Mi ez a hatalmas mosoly, ami az arcán ül egy aranyos fiúnak és egy mogorva pokrócnak? – csusszant be az előttünk lévő helyre Yeji a tálcájával ebédszünetben. Közvetlen utána jött Mingi is, aki már sejthette, hogy mind a kettőnknek nagyon jól sikerültek a félévi gyakorlati vizsgák, csupán meghagyta nekünk a lehetőséget arra, hogy elmondhassuk.

- Megdicsértek minket, de a professzorok is, mert jöttek különböző egyetemekről is meglesni a műveinket – mesélte Jisung nagy beleéléssel.

- Tényleg? – esett le az álla Yejinek, majd vigyorogva megtapsolt minket. – Gratulálok nektek! Ezért... – vette le a tálcájáról a kisütött husit, majd rakta oda Jisungéra. Közvetlen utána Mingiéhez nyúlt, hogy azt nekem adhassa, viszont ekkor a srác feleszmélt, s egyből meg is kérdőjelezte egyetlen hölgyünk cselekedetét.

- Mit művelsz, az az enyém! – mondta csodálkozva.

- Te tettél valami érdemlegeset ma? Nem. Ez most az övék, ők ünnepelnek – ingatta a fejét, s nem is törődve az osztálytársával odaadta nekem. – Tessék. Jó étvágyat ügyes fiúkáim – látott hozzá a saját menüjéhez, miután Jisung megköszönte neki a kedvességét.

- Hát haver, ez már hozzám tartozik – mosolyogtam, mire a legjobb barátom csak megforgatta a szemeit.

- Jó, egyed akkor – morgott, de tudom, hogy valójában nem volt ő megsértődve. Büszke volt, s ha nem is most, akkor biztosan megajándékozott volna valamivel, avagy elhívott volna, hogy igyunk meg valamit ünneplésként.

- Minho küldött nekem egy szívecskét – kapta a kezébe Jisung a telefonját, s nézte azt egy butuska mosollyal. Édes volt, ahányszor a fiúról beszélt, mindig ilyen arcot vágott.

Valahol akartam azt, ami neki adatott meg. Kicsit hiányérzetem is volt, illetve boldogtalannak éreztem magam. Főleg, hogy ismét valamilyen szintű ignorációt kapok Jimintől. Ráadásul akárhányszor rákérdezek, vagy a témát tereli, vagy pedig arra kér, hogy legyek picit türelmesebb. Viszont én nem minden esetben erről voltam híres. Van, amikor nem lehet az embert további várakozásra kérni és megértésre. Akkor ugyanis ki lesz, aki őt megérti?

Szerettem volna felkutatni Jimint. Meg akartam köszönni neki, mivel ő volt az a személy, aki nélkül a művem nem jött volna létre. Mindezek mellett ő volt az, aki különlegessé tette. Nem csupán egy kép volt, de egy lépés is a színek felé. Egy ajtót tárt fel nekem, de a lehetőségét meghagyta nekem, hogy először nyissam ki. Avagy lépjek be rajta ismét.

Én sem voltam mindig ilyen zord. Mindenki ártatlanként jön a világra, senki sem olyan „csúf" szemlélettel, amivel én is rendelkeztem. Volt annak egy bizonyos kiváltó oka. Volt valami, ami elvette tőlem a színeket, ami a bizalmatlanság miatt várfalat húzott körém, s most Jimin volt az, aki megmászta a hatalmas tömböt. Átjutott rajta, s egy forró ölelésre hívott magához. Majd hagyta, hogy én legyek az, aki megdönti a sötétség és kételkedés uralmát.

A táncosok vizsgája később lesz, mint a miénk, viszont ők is gőzerővel készülnek a kötelező elemek elsajátítására. Mingi és Yeji is említette, hogy nem lesz az osztályuk tesin, mivel a tánctanárnő elkérte őket az óráról, így csak mi voltunk jelen. Mindössze az öltözőben találkoztunk össze, mivel ők is átvették az utcai ruháikat valami lazábbra.

A tanár úr emiatt engedékenyebb is volt, s pár kör lefutása, illetve egy gyors gimnasztika után hagyta, hogy játszunk. Tudta ő is, hogy mi nem arról vagyunk híresek, hogy túlteljesítsük magunkat. Ha nem muszáj, nem erőltetjük meg magunkat.

Egy-két lány állt csak fel, hogy a tornaterem szélén tollaslabdázzanak. A többiek ültek, mi pedig kézilabdáztunk. Nem volt nehéz dolgom, mivel évekig űztem ezt a sportot, így túl könnyű is volt egy teljesen kezdő csapattal, illetve csapat ellen játszanom. Jisung ebben nem vett részt, mivel nagyon nem az ő stílusa ez a sport. Sőt, semmilyen fizikailag megerőltető dolgot nem szeret, de erre még ő is azt mondta, hogy erőszakos és mindig fél, hogy úgy ledobják, hogy ismét eltörik valamije.

Ezért csak csendesen nézett minket, mivel a tanárnak az az egy kérése volt, hogy legalább ne rajzoljunk az óráján, úgyhogy ezúttal ki se engedte a többieket az öltözőbe, hogy behozzák a kis vázlatfüzetüket, s alkotni kezdjenek. Ahogy ő mondta: „Legalább ilyenkor más órán legyetek." Igaza van, mindegy, hogy milyen tantárgyról van szó, mi firkálunk. Amire éppen tudunk. Ezért sem kapunk könyveket, mert már rongálásnak vette a tankerület, hogy azokat dobjuk fel. Pedig a következő generációnak biztosan tetszettek volna. Meg ha más nem, akkor legalább azért végiglapozták volna azokat az átkozott papírtömkelegeket, hogy megnézzék, hogy hol találnak még ezekhez hasonló alkotásokat.

Ez az óra volt a nap utolsója, ezért a tanár úr megkért rá, hogy maradjak és segítsek neki összepakolni a dolgokat. Én pontosan azért szoktam szinte elsőként elhagyni a termet, hogy nehogy engem fogjon be, de ezúttal nem volt szerencsém. Ráadásul még a nevemet is tudta, szóval még elsunnyogni sem voltam képes a feladatot. Ezért szájhúzva maradtam, s igyekeztem minél hamarabb elrakni azokat a dolgokat, amiket a lányok hátrahagytak. Tehát a tollasütőket, illetve a labdákat, amiből kettő belegabalyodott a plafonon végigfutó hálóba. Úgyhogy az még több időt elvett tőlem, amíg a még megmaradt kézilabdával próbáltam ledobni, hátha sikerül úgy eltalálnom, hogy az leessen a földre.

Legalább egy öt percet elszórakoztam ezzel, mivel az istennek se akart lejönni onnan az a szaros tollaslabda, de a végére csak sikerült. Mindezek ellenére kántálásszerűen káromkodva tettem mindent a helyére a szertárban, majd elköszöntem a tanártól, aki csak nevetve reagálta le az idegeskedésemet.

Ahogy a folyosón haladtam, láttam, hogy a többiek már lassacskán elhagyják az épületet, ugyanis gyorsan átöltöztek, s mentek is haza. Ezért gyorsabbra vettem a lépteimet, ugyanis abban reménykedtem, hogy még van esélyem arra, hogy elérjem a buszomat. Ebben az időpontban ugyanis nem voltam éppen a legszerencsésebb ezzel a járattal, mivel 20 percenként jött, míg máskor 10, esetleg 8 percenként fordult meg erre. Annyit pedig nem akartam szobrozni a hidegben a suli előtt.

Viszont, mielőtt beléptem volna, kiabálás zaja ütötte meg a fülemet. Megtorpantam egy pillanatra, s ráncba szaladt homlokkal kezdtem hallgatózni. Főleg, tudatosult bennem, hogy az illető, aki jártatta a száját, túlságosan ismerős tónussal rendelkezik.

- Most miért állsz ennyire az oldalára? – kérte számon Yeongcheol.

- Megmondtam, hogy hagyd őt békén! – mondta szilárd hangsúllyal Minho, s nagyon úgy tűnt, hogy a kedves barátocskája igazán az idegein táncolnak.

- Ó, mintha te sosem értél volna még hozzá! Nincs igazam? Többet ártottál neki, mint..!

- Azt azért tettem, mert megfenyegettél, hogyha nem teszem, amit mondasz, akkor mindent kifizettetsz velem! De tudod mit? Itt a rohadt pénzed, Choi Yeongcheol, dugd fel a tetves seggedbe – hallottam, amint valamit nekivág, az pedig sok apró darabban hullik a földre. – Nagyon ajánlom neked, hogy ezentúl hagyd békén Jisungot, mert ha nem teszed, akkor biztos lehetsz benne, hogy addig megyek, amíg tönkre nem teszem a kibaszott életedet – beszélt hozzá visszafojtott ideggel, ez pedig a srácnak nagyon nem tetszett.

- Már te is kezded ezt a faszságot a festőkkel? Először Jimin, aztán te...!

- Engem már nem tudsz mivel magad mellett tartani és fogadd el, hogy őt sem! Nem vagyunk a rabszolgáid, akiket bármikor bárhogyan ugráltathatsz. Fogadd el, Yeongcheol, még azzal a hatalmas vagyonoddal sem nyerhetsz. Még azzal is egy kibaszott vesztes vagy – mondta Minho.

- Az egész amiatt a rohadék Jungkook miatt van. Az a kibaszott árva...! Nem elég, hogy ma Jimin kijelentette, hogy ezentúl felejtsem el, mert szakít velem, de még te is ezzel jössz? Mi van a...!

- Kifizettelek, Yeongcheol. Úgyhogy ezentúl hagyj engem békén, ahogy Jisungot és Jimint is. Egyikünk élete sem tartozik többé rád, szóval kérlek, fogadj el tőlem egy utolsó, őszinte baráti tanácsot és törődj végre a saját dolgoddal – hallottam, amint a léptek közelednek, én pedig hátrálni akartam egy pár lépést, hogy legalább azt higgyék, hogy csak most jöttem, s nem hallottam semmit, viszont ekkor valaki a csuklómra fogott, én pedig egyből hátra néztem.

Jiminnel találtam szembe magam, aki rövid ujját ajkához emelte, ezzel is mutatva nekem, hogy maradjak csendben. Ezek után a mellettünk lévő fürdők felé biccentett, s óvatosan maga után húzott. Halkan zárta be az ajtót, nehogy megneszeljenek mások, majd felém fordult.

Csak bámultam rá, szelíd tekintetébe, amivel engem illetett. Visszafogott valójára, amit minden esetben különlegesnek tartottam. Ő maga volt, aki számomra a tökéletes múzsa volt, akiben egyszerűen nem találtam hibát. Gyönyörűnek tartottam és kedvesnek.

- Hogy ment a vizsga? – kérdezte, közben pedig egy halovány mosolyt varázsolt ajkaira, ami belőlem is ezt váltotta ki.

- Magas pontokat kaptam és a professzorok megdicsértek – válaszoltam.

- Tudtam, hogy ügyes leszel – lett még szélesebb a somoly arcán.

- Köszönöm. A te érdemed is.

- De én csak modellt álltam neked – ráncolta a szemöldökét.

- Nem csak modellt álltál – ráztam a fejem. – Te tetted különlegessé – mondtam neki. Nem számított, hogy nem fejtettem ki pontosan, hogy nem szedtem le a piros foltot, amit ő hagyott rajta. Ha nem lenne ott, akkor is azt mondanám, hogy ő volt az, aki páratlanná tette a festményemet.

Jimin pár másodpercig csak hallgatott. Nézett rám, felmérte testem minden porcikáját, különösen elidőzve szemeimen, s ajkaimon. Emiatt pedig éreztem a kísértést, miszerint meg akarom őt csókolni. A szám bizsergett, forró lett, csupán a gondolattól is. S mintha tényleg érintené valami, mintha simogatná valaki sajátjával, átjárta az a kellemes zsibbadás.

Végül a táncos szóra nyitotta ajkait és egy nagy levegőt vett azon. Nem volt gondterhelt, csupán felkészítette saját magát valamire, amit lehet, hogy nehezebb lesz megosztania velem. De az is megeshet, hogy mondandója tartalmának van ekkora súlya, amin könnyíteni akart.

- Szakítottam vele – erősítette meg azt, amit az öltözőben is hallottam.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na itt is van ez a rész 1 nap csúszással🥺

Először is sajnálom, hogy nem tettem erről bejelentést, egész szombat éjfélig úgy volt, hogy lesz rész, sőt, dolgoztam is rajta, de aztán másképp alakultak a dolgaim. Volt egy-két dolog, amit elfelejtettem és emiatt háttérbe kellett szorítanom a folytatást🥺 De most ott van😌

Na mit gondoltok?? Végre szakítottak!!! Számítottatok erre?🤔 Vajon ezek után mi lesz? Ilyen könnyen elengedi Yeongcheol a dolgot?

Nagyon fontos, hogy Jimint amennyire azt hiszitek, hogy ismeritek, legalább annyira nem😌 Ahogy Jungkook sem😌

Hamarosan nekiállok dolgozni az új könyvek borítóin. Kettőnek sajnos még nincs, de rajta vagyok az ügyön:3 Hihiii, nagyon erős sztorik lesznek ismét, legalább is én úgy érzem😌 Egyenlőre úgy tűnik, hogy ez a könyv is 60-70 fejezettel fog bírni. Azért a pontokból még jócskán hátra van néhány és sajnos, avagy nem sajnos, de hamarosan belevágunk a történet keményebb részébe is😩

A szavazásról pedig egyenlőre annyit, hogy akárcsak az előző könyvemnél, itt is 10 fejezettel a lezárás előtt fog megjelenni. Tehát vagy az 50. vagy pedig a 60. rész lesz az, ahol lerakhatjátok a voksaitokat🥰

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook