Saját magamat is megleptem azzal, hogy elhívtam Jeon Jiwont. Már csupán azért is, mert legutóbb én küldtem el őt innen. Viszont a családom reakciója a váratlan vendégre... Egyszerűen nem tudtam, hogy mit gondoljak. Mindenki másképp fogadta őt.

Amikor beléptem az ajtón, s elkiáltottam magam, hogy hazaértem, anyu egyből kifordult a konyhából, hogy üdvözöljön. Nem tudom, hogy számára ez utólag jó, vagy rossz ötletként maradt meg, mivel nem csupán a kesztyűs kezén volt minden tele kimchimaradvánnyal, de került a ruhájára is, az arca pedig kipirult a gőztől. S amikor szembe találta magát Jiwonnal, teljességgel lefagyott.

- Üdv, Hari - tegezte le anyámat, aki eleinte csak pislogott, majd később meghajolt üdvözlésképp. - Összefutottunk Jungkookkal és... Meghívott. Remélem, hogy nem jelent gondot - próbált valamiféle kommunikációt létesíteni. Szerintem már a mai nap folyamán hozzászokott, hogy teperni kell azért, ha valakivel beszélgetni akar.

- Nem, dehogy gond! - tért végre vissza Seo asszony a földre, s mosolyogva invitálta beljebb a férfit, közben pedig próbálta a kesztyűbe bújtatott kezeit is eltakarni. - Foglalj csak helyet, mindjárt kész a kaja. Csak nem számítottunk vendégre, főleg nem Jungkooktól - nevetett. - Nem a legszociálisabb lény ezen a Földön - ingatta a fejét anyu, mire én csak vállat rántottam.

- Ne panaszkodj, legalább nem kicsapongó életet élek - kontráztam, s nyújtottam át apa papucsai közül egyet Jiwonnak.

- Jól van, aranyélet - forgatott szemet anyu. - Inkább szólj Jungwonnak, hogy jöjjön segíteni - hessegetett el, én pedig egy sóhaj kíséretében indultam meg, hogy felkeressem az öcsémet, de nem kellett messze mennem. A folyosón állt, s amikor kiszúrt, felnézett rám.

Őszintén nem tudtam megmondani, hogy mi járhatott a fejében. Az arckifejezéséből nem tudtam olvasni, ami nagyon zavart. Én ismerem a legjobban őt. Minden piszkos titkát tudom, hogyne tudnám? Elvégre annyiszor kihúztam őt a bajból. S most itt állunk egymással szemben és fogalmam sincs, hogy miért, de valami nem tetszett benne. Valami más volt. A tekintete, ami a lelkemig hatolt, a kifejezéstelen arca...

A hátam mögé mutattam hüvelykujjammal, s a testemmel is kissé arra fordultam, de a szemeimet le se vettem róla.

- Anyu mondta, hogy menj és segíts neki - tájékoztattam Seo asszony kívánságáról, ő pedig óvatosan bólintott egyet, s minden szó nélkül elindult arra. Nem tetszik ez nekem... Amikor mellettem haladt el, a karjára fogtam, ezzel megállásra késztettem őt. - Baj van, öcsi? - kérdeztem rá.

- Nem, nincs - sóhajtott. -  Kicsit fáj a fejem, szerintem a láz miatt - rántott vállat. - Majd veszek be gyógyszert rá - tudta le ennyivel, s indult tovább.

Próbáltam hinni neki. Hinni akartam neki, hogy csak az a baja, még akkor is, ha eleve annak sem örülök, hogy beteg. Viszont aggódtam, s emiatt túl is gondoltam a dolgokat. Azok közül pedig egyiket sem szeretném, hogy valós legyen. Önző módon tényleg azt kívántam, hogy Jungwon azért legyen ilyen, mert náthás, hiszen abból könnyen meggyógyul, elvégre erős szervezete van. Viszont, ha más... Arra nem biztos, hogy lenne olyan, amit az orvos felírhatna neki.

Én is az öcsém után indultam, aki már nem volt az előtérben. Gondolom a konyhában lébecolhat. Ellenben apámmal, aki Jiwonnal kezdett beszélgetni. Szerintem az idősebb Jeon végre emberére akadt, mert Yang Doyun egy olyan valaki, aki a semmiről is képes órákat zengeni. S úgy tűnt, hogy meg is találták a közös hangot. Ezért nyugodt szívvel hagytam ott őket, s mentem be a csajokhoz a konyhába.

- Jungkook, szívem, kérlek vedd le nekem a sót - mondta anyu, miközben kavart egyet a rántáson. Én pedig tettem is, amit kért.

- Aigoo, Seo asszony, még mindig nem nőttél semmit, pedig neked több időd volt levest enni - cukkoltam őt. Kisebb koromban mindig úgy vett rá arra, hogy levest egyek, hogy bekamuzta nekem, hogy így lehetek majd magas és erős férfi. Gyakorlatilag bejött, mert jóval túlnőttem rajta, de apun is.

- Fogd be a szádat és add ide, te mamlasz - nevetett, s elvette tőlem a kért dolgot, persze közben egyik kezével átölelve engem. - Mi ezt megoldjuk, menj ki nyugodtan. Neked kell ismerkedned vele, nem pedig Doyunnak - ingatta a fejét.

- Jól van - sóhajtottam. - De ha kell valami, akkor szólj - kacsintottam, s mielőtt leléptem volna, összeborzoltam az öcsém haját.

Egész jól telt a hangulat. Anyu kicsit kellemetlenül érezte magát eleinte, viszont később feloldódott. Apuval nem volt gond, ő az első pillanattól kezdve jól fogadta Jeon Jiwont. Igaz, meglepődött, viszont nem utasította vissza az idegen férfi közeledését. Arról nem is beszélve, hogy mindvégig azon volt, hogy én is részt vegyek a kommunikációban. Mind a ketten azt akarták, hogy nyissak felé. Hogy a tüske, ami a szívemben volt, csupán heget hagyjon a későbbiekben. De a vérző seb beforrjon. Azt pedig másképp nem lehetett elérni, csak úgy, ha óvatosan elkezdjük kihúzni, s hiába okoz mindez fájdalmat, a gyógyulás csak ezután lesz opció.

Ellenben az öcsémmel, aki nem igazán beszélt. Ha kérdezték, akkor válaszolt, egyébként meg végig csendben volt. Egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy testet cseréltünk.

Jungwon egy idő után elment a szobájába azzal az indokkal, hogy nem érzi jól magát. Aggódva néztem az öcsém távolodó alakját, amint eltűnik. Nem láttam, hogy bevette volna a gyógyszerét kaja után, szóval írtam neki egy üzenetet, hogy jöjjön le annyira, hogy ezt az apróságot megtegye. Ha pedig úgy gondolja, hogy ez most nem megy neki, akkor majd én elviszem neki.

Szerencsémre vissza is írt nekem, s hallottam is, amint kijön a szobájából, a konyhába lépked, s pár korty vízzel beveszi a pirulát. Ám ezek után szó nélkül visszavonult. Majd este csinálok neki egy forró kakaót és játszok vele. Ha kell, akkor Jimint is áthívom, vele úgyis nagyon élvezi a PS-t. Már csak azért is, mert a táncos hagyja nyerni, én pedig csupán testvéri szeretetből is laposra verem.

Jeon Jiwon még maradt pár órán át, mivel a szüleim előkapták az albumokat, s az összes ott lévő fénykép történetét elmagyarázták. Garantált égés volt számomra az egész, de ők legalább jól szórakoztak. Meg én is, amikor végre nem jómagam voltam a középpontban, hanem például apu, esetleg az öcsém. Róla még érdekesebb képek készültek. A zenész pedig nem utasította vissza egyiket sem. Sőt, nagyon jól szórakozott, hatalmasakat nevetett, akárcsak mi. Ténylegesen egy kellemes, kötetlen hangulat uralkodott.

Amikor pedig távozott a férfi, egy újabb meghívást kapott. Sőt, ezúttal én is, de még a családom is, hogy látogassuk meg őket. Ezt pedig a többiek nagyon jó néven vették, s kár lett volna tagadni, de valahol én sem elleneztem az ötletet.

Jungwon viszont elő sem dugta az orrát, még vacsorára se. Szóval a kakaó, amivel próbáltam kicsalogatni, elhűlt, s egy idő után már az üzeneteimet se nézte meg. Arra pedig nem válaszolt, amikor az ajtaja előtt állva beszéltem hozzá. Csak akkor mutatott valamiféle életjelet, amikor már azzal fenyegettem, hogy rátöröm azt a tetves falapot, ha nem mond legalább valamit. Elég ideges voltam, mert semmire nem reagált, ráadásul beteg is és még bezárja magát a szobájába. Ha rosszul lenne, senki sem tudna róla, s bármennyire én vagyok az a bizonyos ember a családban, aki mindent magasról leszar, ez nagyon is érdekel, s fontosnak találtam, hogy biztosan tudjam; az öcsém jól van.

- Két perc és ott vagyok - mondta a telefonba Jimin, én pedig csak kifújtam a füstöt, s ismét szétnéztem. A tornácon állva vártam rá, mivel végső kétségbeesésemben ténylegesen elhívtam magamhoz. Ő pedig nem volt rest buszra szállni, s elindulni. Már csupán azért is, mert kíváncsi volt, hogy mi történt a mai nap Jeon Jiwonnal.

Hamarosan meg is láttam közeledni a srácot, ezért elnyomva a cigarettámat, a kukába dobtam a csikket, s lementem elé. A fiú azonnal gyorsított a léptein, letette a hívást, majd megölelt. Én sem voltam rest, átfontam dereka körül a karjaimat, s magamba szívtam kellemes illatát. Szerettem, hogy Jimin hozzám hasonlóan nem használt túlzottan mentolos illatokat. Nekem valamiért csípi az orromat.

- Itt fogsz aludni? - kérdeztem.

- Biztos jó ötlet lenne? - nevetett, amivel az én arcomra is mosolyt csalt.

- Mióta is törődsz azzal, amit mások gondolnak? - léptem kicsit hátrébb, hogy a gyér fényben, de láthassam az arcát.

- Az rád jellemző, engem tényleg érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások - kacsintott, majd pipiskedve egy apró puszit adott a számra. - Bent úgysem lehet, szóval kiélvezem a jelenlegi helyzetet. Mehetünk? - kérdezte, én pedig egy utolsó csókocska után beinvitáltam őt a lakásba.

A szüleimnek nem volt Jimin meglepetés vendég, szóltam nekik, hogy át fog jönni. Viszont, mivel késő este volt, ők már lefekvéshez készülődtek. Az egyetlen kérésük az volt, hogy ne legyen túl nagy hangoskodás, hogy ők azért tudjanak pihenni. Az nem érdekli őket, hogy meddig játszunk, csak azt csendben tegyük.

Jimin viszont a száját elhúzva konstatálta, hogy az öcsém az ő hangjára sem akar előbújni a szobájából. Akármennyire is próbálkoztunk. Végül pedig anyu mondta, hogy hagyjuk most kicsit egyedül, talán holnap másképp fogja érezni magát, avagy látni a dolgokat. Mi pedig kénytelenek voltunk fejet hajtani a szülői akarat felett. Úgyhogy az én szobámban kötöttünk ki, s miután becsuktam az ajtót, az ágyon elterülve mást sem csináltunk, csak beszélgettünk.

Én valahol örültem neki, amiért Jiminnel nem csak szex miatt járunk össze. Nem mintha úgy indult volna a kapcsolatunk. Szimplán rám volt kattanva a srác és arra, hogy fessem le őt, aztán pedig ott volt a karácsonyi műsor... Jesszusom, mennyire idegesítőnek találtam őt akkoriban, előtte pedig inkább nem mondok véleményt. Túlságosan előítéletes voltam. S most, hogy megismertem őt, túlságosan is megkedveltem.

- Szóval, mi történt, miután otthagytalak? - kérdezett rá, miután kiölelgette magát. A srác konkrétan összegabalyodott velem. Mindenét, amit csak tudta, összefonta velem, így már-már a levegővétel is nehéz volt, de túlságosan jól esett ahhoz, hogy ezt jelezzem neki. Inkább tűrtem, s azt mondogattam magamban, hogy férfi vagyok, kibírom.

- Tudod, ez a legmegfelelőbb kifejezés erre, csak én még kiegészíteném azzal, hogy otthagytál a szarban - mondtam, mire elnevette magát, s a nyakamba fúrta az arcát. - Azt hittem, hogy végig velem leszel, erre lelépsz - morogtam zsémbes öregember módjára.

- De így legalább a saját tempódban tudtad őt megismerni és nem nem volt ott senki, aki nyaggasson - érvelt. - Egyébként meg részletes beszámolót kérek, hogy milyen volt a nagy és a kicsi Jeon találkozása. Vagyis... Fiatalabb - javította ki magát, mire elmosolyodtam. Általában nem vagyok oda a szexista poénokért, esetleg utalásokért, viszont azt meg kellett vallanom, hogy a dicséreteket sosem utasítom vissza.

- Elkísértem őt a munkahelyére és leköptem kávéval - mondtam, mire a fiú, amennyire csak tudta, felkapta a fejét, s megpróbált rám nézni. Az arcomról pedig leolvashatta, hogy nem viccelek vele, tényleg telibe nyomtam őt azzal a kókuszos szarral, aminek már megint nem tudom a nevét. - Utána pedig elmentünk az egyik haverjához, aki tetovál és majdnem a homlokára kapott egy péniszt - folytattam.

- De... Miért? - kérdezte Jimin tátott szájjal.

- Mert én választhattam a mintát, sőt, én csinálhattam és a helyválasztás is rám maradt - magyaráztam. - Ő pedig bevállalta.

- De ugye... Nem..? - nyelt nagyot, én pedig egy nagyot sóhajtottam.

- Egy ideig biztos átkozni fogja őt a sminkese, amíg nem talál valamit, amivel elfedheti - pillantottam a szemeibe, mire a srác teljesen lefehéredett. Elmosolyodtam, s egy apró puszit nyomtam a szájára. - Csak hülyéskedek. Majdnem megkapta, de végül nem. Meg akartam viccelni, de nem hittem volna, hogy komolyan képes lenne egy faszt a homlokára tetováltatni - ráztam a fejemet.

- Idióta - motyogta Jimin, majd visszahajtotta a fejét a mellkasomra. - És ezen kívül? Hogy érezted magad vele?

- Egyébként... Nem volt olyan rossz - vallottam be. - Mármint lehetett volna sokkal rosszabb. Eleinte elég ciki volt és idegesített, amiért egyfolytában beszélgetni akart...

- Azért, mert meg akart ismerni - vágott a szavamba Jimin.

- Tudom, csak... Én nem akartam őt. Mármint... Nem is tudom. Ezt nem tudom elmagyarázni - sóhajtottam.

- Nem akartad megismerni azt az embert, aki elhagyott, igaz? - kérdezett rá, ezzel nagyban megkönnyítve a dolgomat. Én pedig nem is voltam rest azonnal bólintani rá, hiszen ez volt a helyzet.

Akármennyire mondogatom magamban, hogy szerencsés vagyok, nekem igenis van családom, mégis van bennem egy bizonyos üresség. Egy hatalmas lyuk, ami tátong, egészen azóta, mióta tudom azt, hogy örökbe lettem fogadva és Yang Doyun, illetve Seo Hari nem a biológiai szüleim. Arra pedig sokban rátett, hogy amikor mások is rájöttek erre, nem éppen jól fogadták. Nem a sajnálata kellett a többi velem egykorúnak. Azt akartam, hogy ne tekintsenek rám másképp ettől függetlenül. Én nem szerettem volna, hogy bármi is változzon emiatt.

S végül én lettem az, aki ezek miatt kifordult önmagából, s más lettem.

Amikor lett valamiféle sejtésem arról, hogy ki lehet a biológiai apám, abbahagytam a zongorát, ami az akkori szenvedélyem volt. A tehetségemet elfojtottam, s másban hagytam kibontakozni. Méghozzá a festészet volt az, amiben igazán kiélhettem önmagamat. A baj csak az volt, hogy az érzelmeim kifejezése ezen az egy úton vált lehetővé. A sötétség, ami egyik pillanatról a másikra körülölelt. Amit én láttam, amiben én láttam. Mert egy burokként létezett körülöttem.

Nem voltam színvak. Tudom, hogy a pipacs vörös, s az ég pedig kék. Viszont nekem a virágok még nyáron is elszáradtak, a nap pedig sosem kelt fel igazán. Ha pedig mégis... Az fakó volt. Az égboltot pedig sötét, viharos felhők borították, ami miatt nem látszott a kékség igazi pompája.

Amit Jeon Jiwon kapott tetoválás is hasonló. A felcserélt billentyűk. A boldog, tudatlan gyerekkor, ami mindenkinek kijár, számomra eltűnt. S most, fiatal felnőttként mondhatom azt; végre kezd kicsit számomra is élénk lenni ez a kopár, színvesztett világ.

- Szerinted... Fogok valaha is színesen festeni? - kérdeztem Jimintől jó pár perc néma csend után a plafonra bámulva, s közben egyik kiszabadított kezemmel az ő hajába túrva.

- Használsz színeket, Jungkook - mondta. - Csak másképp, mint a többiek. De ha ilyen maradsz, az sem baj. Ez tesz egyedivé - mondta. - Ha késznek érzed magad rá, akkor úgyis fogsz. Addig pedig majd én leszek az, aki belerongál egy-egy képedbe - kuncogott emlékeztetve arra, hogy amikor lefestettem őt, akkor is egy csodás vörös foltot hagyott a kép közepén.

- Teljesen hasznomra válsz, mondtam már? - nevettem.

- Ez egyértelmű - vigyorgott. - Viszont a lényeg... A színek maguktól jönnek majd igazán az életedbe. Úgy tudom, hogy egy művész a semmiből is képes világot teremteni. Márpedig te művész vagy, szóval... Hamarosan biztosan történik valami, ami miatt úgy gondolod, hogy az eddig megfestett történetedet másképp akarod folytatni.

- Ha elkezdek színesen festeni, mit szeretnél látni? - kérdeztem tőle.

- Tehát kapok egy festményt is? - nevetett. - Hm, nem is tudom - ingatta a fejét. - Talán... Egy tájképet. Egy kert, nem is tudom, de szívesen látnék egy kisebb patakot ott, ami kettéválasztja a két oldalt. Az egyiken virágok vannak, rézvirág és rózsaszín kamélia. A másikon pedig egy fűzfa - gondolkodott.

- Ez elég pontos leírás, de remélem tudod, hogy nem vagyok kertész és fingom sincs, hogy milyen dudváról beszélsz nekem - nevettem, mire ő csak kuncogva előkapta a telefonját, s megmutatta nekem őket.

- Szépek, nem? - kérdezte, mire én csak bólintottam.

- De miért pont egy tájképet akarsz? - faggattam. Előbb kinéztem volna belőle bármi mást, mint ezt.

- Nem tudom - rántotta meg a vállait. - Ez jutott először eszembe. De megcsinálnád nekem? - pillantott fel rám, én pedig bólintottam egyet.

- Viszont le kell írnod nekem ezeket a neveket, mert már most nem emlékszem rájuk - mondtam, ő pedig nevetve bújt közelebb.

- Rendben - egyezett bele.

- Honnan ismered ennyire a virágokat? Én leragadtam a rózsánál, a fűnél és a fánál - vallottam be őszintén. Ha elém raktak valamit, lefestettem, vagy lerajzoltam, de ahhoz nem kellett a nevét is tudnom.

- Anyu sokáig virágárus volt és imádott kertészkedni, szóval ismerek párat. Meg a jelentésüket is tudom - mesélte, én pedig csupán figyelmesen bólogattam. Érdekes. Az én anyám meg tanár, de még mindig nem jegyeztem meg egy-egy szót, amit itthon használni szokott a problémás diákokra. - Kaphatok valami cuccot, amiben aludhatok? - kérdezte, én pedig beleegyezésképp csak felkeltem, s kutakodni kezdtem a szekrényemben. Nem a felsővel volt baj, annak szerintem különösen örült, hogy nagy rá, viszont nem hiszem, hogy jó lenne neki, hogyha a nadrág csak úgy lemászna róla éjszaka. Márpedig én nagyobb darab voltam, mint a táncos. Mindegy, úgyis csukva a szobám ajtaja, szóval tőlem akár meztelenül is aludhatna. Úgyse tudná rajtam kívül senki.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék!! Na befutottam ezzel is, hahaha

Iszonyatos szenvedések árán lett meg ez a fejezet, de sikerült😂👏🏻 A szüleim laptopja eszméletlen lassú volt, nem is mertem kettőnél többször átfutni a részt hibák után kutatva, mert még a görgetés is akadozva ment. Hát még mire bepötyögtem a szavakat🥲

Érdekes Jungwon viselkedése. Szerintetek tényleg ennyire beteg lenne vagy valami más áll a háttérben?🤔

Arra jutottam, hogy bele kellene húznom, mivel kb 60 fejezetre terveztem a könyvet és már jócskán a felét átléptük😂 Viszont, ha ragaszkodok ehhez a számhoz, nagyon nem lesztek (és én sem) kímélve érzelmileg): Majd meglátom a kis jegyzeteim és azon belül a pontok alapján, hogy hogyan lenne jobb döntenem😌♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook