Csend uralkodott az autóban. Jeon Jiwon nem gondolta át, amikor meghívott egy beszélgetésre. Én magamtól nem fogok megszólalni, nincs mit mondanom neki, ő pedig nem tudja, hogy mivel kezdjen. Többször pillantott felém, ügyesen kiszúrtam. Ráadásul amikor pirosat kapott, akkor rendszeresen engem nézett.

Eleinte nem szóltam érte, de egy idő után nagyon kezdett zavarni. Ám még így is tartottam magam. Nem én akartam megtenni az első lépést, ezért csak egy sóhajtás közepette az ablakhoz fordultam, s azon át kezdtem bámulni Szöul szürke téli valóját. Ugyanis hiába az a sok színes plakát, a hatalmas kivetítők és az éjjel-nappal működő, még karácsony miatt fennmaradt lámpák. Nem volt jó idő, hideg volt, az ég pedig nem kék színével dicsekedett nekünk.

Van, amit az ember sem tud megtenni. A természetnek nem tudunk parancsolni. Megpróbálhatjuk kiterjeszteni rá a hatalmunkat, de akárcsak a jó harcos, ő is taktikai okokból mutatja felénk azt, amit látni akarunk; veszít, behódol. Holott másra sem vár, minthogy eljöjjön az ő ideje, mikor az előadásnál a függönyt leeresztik, ő pedig, mint színész, levehesse a maszkot. Elvégre mindenki akkor igazán önmaga, amikor nincs mellette senki.

Az eddig köztünk eluralkodott csendet Jeon Jiwon törte meg. Eleinte csak a torkát köszörülte meg, hiszen a nagy szótlanság miatt elmehetett a hangja.

- Van jogosítványod? – kérdezte, mire felé pillantottam.

- Van – válaszoltam egyszerűen, ő pedig egy aprót bólintott.

- Értem – motyogta. – És mit tanulsz? A karácsonyi műsorban művészetisek voltak, szóval gondolom, hogy te is oda jársz – ejtett egy halvány mosolyt, viszont ideje volt letörni a szarvát.

- Nem zongorát – mondtam egyből, mire egy pillanatra ráncba szaladt a szemöldöke, viszont nem nézett rám, ugyanis elindult a sor előttünk. Innentől az utat kellett figyelnie. – Festek – adtam tudtára. – Idén végzek.

- Te tényleg kész művész vagy – jött vissza mégis az az idegesítő somoly az arcára, mire megremegtek az ajkaim. Késztetést éreztem arra, hogy letöröljem onnan. Nagyon ellenszenves volt, de szerintem ez teljesen normális reakció egy olyan embertől, aki először találkozik azzal a személlyel, aki eldobta magától. – Én is szerettem rajzolni régen, de a kottázás jobban ment – nevetett aprót. Olyan szelíd volt velem, annak ellenére, hogy a levegő kettőnk között elég kellemetlen volt. Feszültek voltunk, idegesek, s legfőképpen idegenek. – Hogy tanultál meg zongorázni?

- Kiskoromban anyuék beírattak egy szakkörre és ott megszerettem egy időre. Aztán abbahagytam – rántottam vállat.

- Pedig nagyon tehetséges vagy. Ha ezzel szeretnél esetleg foglalkozni, akkor elintézhetek neked egy vizsgát, utána pedig nagyon szívesen fogadnánk a...

- Felejtsd el, nemhiába hagytam abba – vágtam a szavába. Végig se akartam hallgatni. Miatta hagytam abba, nem akarom miatta ismét elkezdeni.

- Persze, teljesen érthető – vágta rá, s változtatta meg a státuszát. – Magad választottad a festészetet. Amivel szeretnél, azzal foglalkozol a jövőben – ejtett egy mosolyt. Látszik rajta, hogy próbálkozik, de nem értem, hogy miért. Nem tudott volna tízen akárhány év előtt ilyen lenni? – Esetleg... Láthatnám néhány művedet? – kérdezett rá óvatosan.

- Szerintem most lefoglal a vezetés – vágtam rá elég mogorván. Nagyon tartózkodtam, másodpercek alatt építettem magam köré egy hatalmas, vastag falat, amit véletlenül sem hagytam, hogy megmássza, avagy áttörje.

Kissé bunkó válaszom elvette a kedvét a társalgástól, legalább is pár percig. Egy nagyobb épülethez érkeztünk, ami, bár ismerős volt, mégis tudtam, hogy sosem láttam. Legalább is személyesen. Tévében talán egyszer-kétszer szembe jöhetett velem, de nem többször. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy Szöul ezen részén még nem is jártam.

Nem volt szokásom Gangnamba járkálni. Ez a gazdag negyed, s bár az én családom se volt pénz szűkében, mégis jobban preferáltuk mindannyian a kertes ház adta örömeit. Nem vágytunk a folytonos nyüzsgésre, a személytelen szomszédokra és még sorolhatnám. Igaz, gyönyörű a hely, egytől egyik látszik rajta a pompa, de én megelégedtem azzal, amim volt. Abszolút nem volt bennem soha irigység.

- Van egy-két dolog, amit el kell intéznem – fordult felém Jeon Jiwon egy halovány mosollyal, ennek láttán pedig az első dolog, ami az eszembe jutott, hogy rendkívül kitartó a férfi. Annak ellenére, hogy én hogyan válaszolok neki, s milyen elutasító vagyok, ő próbálkozik. Hagy egy-két percet, hogy lenyugodjon ő, s én is. Aztán pedig újra beszélgetésbe kezd. – Van itt egy kávézó, addig menj oda nyugodtan, de ha gondolod, akkor velem is tarthatsz – ajánlotta fel, de én ekkor már kikötöttem magam, s kinyitottam a kocsiajtót.

- Inkább elszívok egy cigit – ráztam a fejem, s miután kiszálltam, elő is kotortam a zsebemből a dobozomat, illetve a gyújtómat is. Az ajkaim közé helyeztem egy szálat, s már meg is kapattam a végét.

Nem tudtam, hogy milyen képet vághatott erre Jeon Jiwon. Igazából nem is érdekelt, amíg nem büszke szemekkel néz rám. Nem az ő érdeme, tegyek bármit is le az asztalra.

Ezeken gondolkodva pedig felmerült bennem, hogy az lenne-e a célom, hogy mindenképpen eltaszítsam magamtól. A válasz pedig igen volt. El akartam érni, hogy soha többet ne akarjon velem találkozni. Mert én sem akarom látni, s ha Jiminnel nem lenne ez a helyzet, a büdös életben nem kerestem volna fel őt. Nem voltam rá kíváncsi, nem akartam annak a közelében lenni, aki még esélyt sem adott nekem. S most, hogy az én kezembe is a döntés lehetősége került, visszalépek.

- Rendben, ha gondolod, akkor menj be nyugodtan. Ne fagyoskodj kint – csukta le a kocsit Jiwon, majd elindult a hatalmas felhőkarcoló bejáratához sietős léptekkel. Én csak néztem a távolodó alakját, miközben azon gondolkodtam, hogy mégis miért keresett fel ennyi év elteltével?

Hiába az, hogy meglátott a műsor miatt. Tudta, hogy létezek, hogy az ő vére vagyok. Akkor olyan könnyen eldobott, most pedig mégis megjelent, csupán pár perc alatt sikerült felborítania a rendszeremet, felforgatnia a világomat és a lelki békémet, amit a szüleim olyan szépen őriztek nekem. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mi a francért várt ennyi évet ezzel.

Miután elszívtam a cigarettámat, még maradtam egy kicsit. Nem tudtam, hogy pontosan meddig fog maradni, reménykedtem benne, hogy nem olyan sokáig. Nem azért, mert annyira vágytam a társaságára, szimplán nagyon hideg volt kint. Nem terveztem az öcsémmel együtt én is az ágyat nyomni otthon. Már csupán azért sem, mert hamarosan be kell mutatni a félévi vizsgára készített festményeinket. Oda pedig készülnöm kell, mivel ehhez prezentáció kell, előadás és ha úgy van, akkor jó lenne tanári segítséget kérnem a beszédemhez. Másképp pedig nem tudom megoldani, csak úgy, ha ott vagyok az órákon.

Végül, több, mint tíz perc várakozás után megelégeltem a dolgot, s elindultam be az épületbe. Igaz, először egy recepció fogadott, de ez nem meglepő egy ilyen helyen. Gondolom valamilyen kiadó lehet, ahol Jeon Jiwon is dolgozik.

A lányok a pult mögött szépen öltözöttek voltak. Egyenruhában voltak, hajuk feszes kontyban, ajkaikon pedig vörös rúzs virított. Viszont, amikor meglátott a bal szélső, azonnal a mellette lévőhöz fordult, miután megbökte. A fülébe súgott valami, de a tekintetét le se vette rólam. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert én ehhez a helyhez túlságosan utcai gyereknek néztem ki, vagy pedig azért, mert valahonnan ismert.

Végül ezt hidegen hagyva lépkedtem feléjük, s kérdeztem meg, hogy merre találom a kávézót. Először meg se tudtak szólalni, ami kicsit frusztráló volt, de végül csak sikerült megmutatniuk a helyes utat. Ezért megköszönve a segítségüket elindultam arra, amerre az instrukciókat kaptam. S ahogy Jeon Jiwon mondta, tényleg ott volt egy takaros hely.

Az uralkodó színek a világoszöld, a fehér és a bézs szín volt, egy-két helyen megspékelve egy kis szürkével. Igazán hangulatos volt, s tetszett maga a kialakítás, a dizájnja a helynek.

A rádióban halk zene szólt valamelyik híresebb csatornát fogva. Volt ott egy-két ember, viszont mind elegánsan voltak felöltözve, ami két dologra adott gyanút egyszerre. Először is arra, hogy valószínűleg ők itt dolgoznak, s csak úgy lejöttek, amikor éppen szünetük volt. Illetve arra, hogy az a két lány a recepciónál valószínűleg tényleg a nem ideillő öltözékem miatt nézett meg. Arról nem is beszélve, hogy piercingjeim is vannak, s a kezeim se voltak a zsebeimben, szóval még a tetoválásomat is láthatták. Már-már huligánnak is nézhettek.

Végül ezeket elhessegetve leültem az egyik asztalhoz, s a kezembe vettem az arra kihelyezett itallapot. Legalább is az egyik oldala az volt. A másikon viszont sütemények voltak halomszámra felsorolva. Természetesen mindhez képet csatoltak, hogy az embert egyre csak arra ösztökéljék, hogy vásároljon belőlük, költsön minél többet. Nem elég a méregdrága kávé, amiből biztosan hiányozni fog a cukor, de még az is. Szerencse, hogy az előbb említett állítást lehet javítani, mivel ki vannak helyezve a becsomagolt barna cukrok, amik ingyen vihetőek.

A nevét se jegyeztem meg annak, amit kikértem, csupán annyi maradt meg, hogy forró és kókuszos kávé. Valami Costa Rica...? Nem is tudom pontosan. Amikor a hölgy idejött hozzám, hogy felvegye a rendelésemet, akkor is csak esetlenül rámutattam a fajtára, de szerencsére ő tudta, hogy mire gondolok, s csak mosolyogva írta fel a lapjára. Sőt, mielőtt elment, hozzátette, hogy akik eddig ezt kérték, sosem mondták ki a nevét, mert elég hosszú és bonyolult. Hát az biztos, hogy leizzadnék, mire kinyögném az összes szót, ami ehhez a névhez tartozik.

Ami viszont zavaró volt, hogy bárki, aki betért ide, avagy távozott, megnézett magának. Csak a szememet forgatva, vagy a fejemet rázva reagáltam rájuk, s inkább elővettem a telefonomat, hogy megnézzem az üzeneteimet. Megmondom őszintén, abban reménykedtem, hogy Jimin írni fog nekem, ha már olyan szépen otthagyott engem a szarban. Ez pedig így is történt. A táncos sok-sok matricát küldött egy csibéről, aki éppen szívecskét mutat, avagy egy táblát tart fel azzal a felirattal, hogy fighting!

Ezt azóta csinálja, amióta csibének neveztem. Szerette ezt a becenevet, én pedig örömmel hívtam így, ha éppen eszembe volt. Nem akartam egyenlőre ebből rendszert csinálni, mivel nem jönne ki jól a lépés, ha suliban is így szólítanám őt.

Viszont bugyuta mosolyt csalt az arcomra, még akkor is, ha kicsit orroltam rá, amiért egyedül hagyott. Ám tudom, hogy csak jót akart nekem.

- Tehát itt vagy – hallottam meg egy ismerős hangot, mire elraktam a telefonomat, s felnéztem a férfira, aki gyorsan megkerülte az asztalt, s leült velem szembe. – Ne haragudj, hogy eddig tartott, de volt egy kicsi probléma az egyik diákommal – sóhajtott. – Az egyetem idén felkért, hogy mentoráljak egy-két fiatal tehetséget, de... Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz bánni velük – nevetett, miközben a hajába túrt. – Rendeltél már?

- Igen – válaszoltam. – De neked nem.

- Nem is baj, elég egy kávé reggel. Magas a vérnyomásom, nem szabadna olyan sokat fogyasztanom belőle, de muszáj – rántott vállat. – Valahogy ébren kell maradnom – ingatta a fejét, viszont én erre nem válaszoltam. Mit mondhattam volna? Azt, hogy igaza van és köszönöm, amiért megosztotta velem ezt az információt? Pár másodperces kínos csönd után megköszörülte a torkát, s témát váltott. Ő is érezte, hogy nem fogunk tudni haladni, ha nem lép. – És mond, van valaki az életedben? Barátnő, élettárs – érdeklődött, miközben végig rajtam tartotta a tekintetét.

- Gyakorlatilag nincs – rántottam vállat. Igazat mondtam. Jimin nem az én párom, csupán történtek köztünk dolgok. Ugyanakkor, amíg Yeongcheol képben van, addig biztosan nem mondana nekem igent, ha megkérném, hogy legyen a barátom.

- Pedig nagyon sok lány legelteti rajtad a szemét – hajolt közelebb, miközben mosolygott, s biccentett a fejével a pult felé, ahol a két ott dolgozó, illetve a pincér, aki felvette a rendelésemet, tényleg egyfolytában bámultak.

- Szerintem csak azért, mert itt vagy velem te is – mondtam.

- Ugyan már, engem ismernek évek óta, te viszont új hús vagy, ráadásul jól is nézel ki – dicsért, viszont ez nálam nem azt érte el, amit ő szeretett volna. Csupán idegesített, hogy próbál megvenni ezekkel a kecsegtető szavakkal.

- Nem jönnek be a lányok – vágtam rá, mire végre láttam a férfi arcán egy színtiszta meglepődést. Nagy nézett rám pislogás nélkül, leesett állal hosszú másodperceken át, én pedig azon voltam, hogy ne nevessem el magam.

Nem mondtam igazat. A lányok is bejönnek. Legalább is azt hiszem. Sosem volt még komoly kapcsolatom, s nem az alapján válogatom a partnereimet, hogy mi van a lába között. Élő példa Jimin, neki inkább a személyisége volt az, ami megfogott, nem pedig az, hogy fiú. Ha nő lett volna, akkor is fejet hajtottam volna neki egy idő után, mihelyt jobban megismerem.

Jeon Jiwon megrázva a fejét mosolyodott el, s ült vissza a helyére. Viszont a következőkben már hallatszott a hangjában, hogy kellemetlenül érzi magát. Kétlem, hogy azért, mert elítélne miatta, inkább azért, mert ilyen csúnyán mellényúlt a dolgoknak.

- Ne haragudj, nem tudtam. És barátod van? Vagy legalább kiszemelted? Biztos van valaki, akivel alakulóban van – faggatott, viszont ekkor kihozták a kávémat. – Szia Eunhyun – mosolygott a lányra.

- Üdv Jeon Jiwon-ssi – hajolt meg a pincér egy széles vigyorral. – Még szombaton is munka?

- Nincs ingyen a hétvégi pihenő sem – kuncogott a férfi. – Te hogy-hogy bent?

- Nem tudok jönni szerdán, úgyhogy bepótolom, hogy ne csökkenjen a fizetésem – mesélte a lány.

- Szép és szorgos is. Ezt szeretem. Sok sikert akkor – emelte fel az ökölbe szorított kezét, mire a hölgy hozzá hasonlóan ezt megtette.

- Egyébként... Nem akarok udvariatlan lenni, de... Rokonok vagytok? Mármint annyira hasonlítotok. Mintha lemásoltak volna téged, Jiwon-ssi – mutatott rám Eunhyun, míg én csak a kávémat szürcsöltem, s a zongoristára néztem. Kíváncsi voltam, hogy mit mond.

- Ami azt illeti, igen – bólintott. – Ő a fiam, Jeon Jungkook.

Erre a kijelentésére pedig úgy gondoltam, hogy megkínálom őt egy adag Costa Ricai Kókuszos Macchiatoval – elolvastam a blokkon szereplő nevet – egyenesen a fia szájából.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na be is roHaNtAm ezzel a résszel is😂😂😂

Bocsánat, hogy az utóbbi időkben elég rendszertelen volt a feltöltések ideje - szerencsére mindig kaptatok erről rendszeres tájékoztatást -, viszont ez már kezd fix lenni ismét😌 Ugyebár a munka kicsit bezavart ebbe, illetve az, hogy minden második hétvégén hazalátogatok a szüleimhez🥺 De ezentúl igyekszek minden időpontot betartani🥰♥️♥️♥️

Örömmel adhatom tudtotokra, hogy 3 sztori biztosan benne lesz a szavazásba (muhahaha), illetve lehet, hogy lesz egy negyedik is, de az azért még messze van😌 Szóval ráértek akkor izgulni xd

Egyenlőre foglalkozzunk csak ezzel a kis párosunkkal, akik most háttérbe szorultak, de itt van egy kisebb részlet Jungkookkal és Jiwonnal. Mit gondoltok, milyen eddig a pasi?🤔 Nagyon erősen próbálkozik, viszont Kookie elutasító, mint mindig): Ez hozzátartozik a személyiségéhez sajna): Viszont vajon miért most kereste fel az apa a fiát? Mi a tippetek?🤔

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook