Minho nem mondott többet. Jisung sem kérdezett, csupán a mellkasának bújva pityergett, míg én csupán idegesen járkáltam fel-, s alá. Ötletem sem volt, hogy hogyan szállhatnánk ki ebből az ördögi körből. Jobban mondva őket hogyan tudnám kiszakítani onnan.

Jiminre néztem, mélyen a szemeibe. Hiába volt ő maga magabiztos, s szilárd, most mégis olyan végtelenül szomorúnak tűnt. Mintha a kétségbeesését is inkább ezen érzelem mögé rejtené. Nagyot nyeltem, mielőtt kérdeztem volna.

- Mondd el nekem őszintén... Bántott téged valaha is?

A fiú óvatosan rázta meg a fejét, végül pedig szóban is választ adott nekem.

- Nem. Soha – erősítette meg korábbi állítását is, ami valahol megnyugtatott, ugyanakkor növelte is bennem az aggodalmamat.

- Miért vagy mellette? – hangom halk volt. Tudom, hogy a másik kettő is hallja, viszont ez most sem engem, sem pedig Jimint nem érdekelte. Jisung úgyis annyit tud, amennyit én. S valahol reménykedtem benne, hogy ez a tudásom fejlődni fog a táncos válaszával. Viszont az élet nem úgy mozgatja a szálakat, hogy a dolgunk könnyebb legyen a későbbiekben.

Soha senki sem gondol bele a bábok életébe. Márpedig én nagyon is úgy éreztem magam olykor, mint egy közönséges műsori tárgy, amit egy damilhoz kötve mozgat valaki kénye-kedve szerint. Csupán a közönség miatt válogatja a történet hangulatát, eltér az eredettől, avagy közben hoz létre egy saját mesét.

Jimin válasza pedig csupán megerősített ebben. Amíg nekünk egy-egy út könnyebbnek tűnik, másoknak az a nehezebb. S ezért választanak mást. Mert nem vagyunk mi sem egyformák, sem pedig a história, amit a magunk hátán cipelünk legnagyobb súlyként, legnehezebb keresztként.

- Azért, hogy ne bántson – mondta. Semmi konkrétumot nem ejtett ki ajkai közül. Viszont elérte, hogy biztosan állíthassam; sokkal komolyabb dologról lehetett szó, mint amit én valaha is elképzeltem. – Önző dolog, nem igaz? – ejtett egy szomorkás mosolyt.

- Nem az – válaszolt helyettem Minho. – Ez már rég nem arról szól, hogy bármelyikünk is önző lenne. Ő az, amiért ilyen mocskosul játszik – sóhajtott, én pedig egyet kellett, hogy értsek vele. Bár a pontos történetet nem tudom, legalább is Jimin részéről, de tény, hogy amilyen kártyákat felhasznált eddig Yeongcheol, nem tisztességes megmérettetésre vall.

- Mennyi hiányzik? – kérdezett rá Jimin. Úgy tűnik, hogy ő nagyon is jól tudja, hogy mi történt vele.

- Nem sok – sóhajtott a táncos. – Következő hónap elején kapok fizetést. Azzal megleszek mindennel – válaszolt.

Mi csupán bólintottunk egyet. Szívesen kisegítettem volna Minhot, de nekem se volt pénzem. Nem dolgoztam, csupán nyáron, de azt az összeget már rég elköltöttem.

Jisung ekkor elengedte a barátját, s arrébb lépve letörölte a könnyeit, s egy nagyobbat szipogott. Nem csupán én, de a többiek is érdeklődve nézték őt, hiszen nem tudtuk elképzelni, hogy mit tervez.

- Ha jól rakom össze a dolgokat, Yeongcheolnak az a problémája, hogy velünk vagytok – mondta.

- Nem teljesen – próbált szépíteni rajta Minho, de a díszpinty a szavába vágott.

- Tehát az is benne van – nézett rá, ezzel viszont megfogta a fiút. Túlságosan egyértelmű volt, hogy Yeongcheolnak sosem voltunk a kedvencei, most pedig a sakktáblájáról a legfontosabb bájait vettük le. Minho csendesen bólintott egyet, mire a legalacsonyabb élesen szívta be a levegőt, s miután lassan kiengedte, ismét megszólalt. – Akkor ne találkozzunk.

- Tessék? – kapta fel a fejét, s nézett nagy szemekkel Jisungra. – Cica, nem szükséges ezt...! – nyúlt volt a keze után, viszont ő elhúzta előle, s még arrébb is lépett.

- Csak egy újabb ok lehetek, amivel zsarolhat téged. Úgyhogy amíg nem fizetsz neki, addig ne találkozzunk... Legalább is iskolába ne. Nem akarom, hogy még rosszabbul járj, az az állat bármit megtenne, hogy mindenkit kénye-kedve szerint irányítson – motyogta dühösen, majd ismét Minhora nézett. – Így legalább miattam se kell aggódnod – ejtett egy halovány mosolyt.

- Szeretlek, remélem tudod – fogott végül a derekára a táncos és húzta picit közelebb magához, legalább annyira, hogy a homlokát a kisebbnek döntse. – És sajnálom, amiért nem lehet egy normális kapcsolatod – motyogta bűnbánóan.

- Az egyszerű dolgok unalmasak – vágta rá a díszpinty lehunyt pillákkal. – És ha ezt kibírjuk, akkor... Akkor jó páros vagyunk, nem? – kérdezte mosolyogva.

- Igazad van – adott neki egy apró puszit, mire Jimin a vállamra hajtotta a fejét, s úgy nézte őket.

Azt hiszem, hogy ebben a pillanatban egyre gondoltunk a fiúval. Megtalálták egymást, s jó volt látni mindkettőjük arcán a mosolyt. Azt, ami akkor is örök maradt, amikor a kétségbeesés sötét fátyla a szemüket fedi. Mégis olyanok voltak egymásnak, mint a hívogató fény, ami kicsalogat az alagútból, ahova keveredtek. A mély gödörből az útra vezet. Egy poros földútra, amit már előttük valaki kitaposott.

Nem tudtam megállni, hogy ne fogjak a táncos derekára, de ő is ösztönösen cselekedett azzal, hogy kezemet megérezve magától húzódott közelebb, s bújt nyakhajlatomba. Nekem pedig csak az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne örökké így maradni. Egymást ölelve, hallani a légzést, enyhén érezni a szív ütemes, avagy rendszertelen dobbanását. Hiszen, ha az ember szerelmes, akkor két véglet van; amikor izgul a közelében, s hevesen kalapál a bordái között lévő masina, illetve, amikor kedves, egyenletes, s nyugodt. Hiszen akkor elmondhatjuk, hogy megbízunk a másikban.

Nem mentünk vissza az iskolába. Ezek után egyikünk sem vágyott az intézmény unalmas, fehér, itt-ott kopott falaira. A diákokról nem is beszélve. Már biztosan az egész suli tudja, hogy mi történt szünetben. Minho még nincs is akkora bajban, hiszen ő később érkezett. Viszont Jimin igen. Ráadásul az, hogy kiállt értem, egy szilárdabb alapot biztosít a pletykáknak. Valamit, ami valóban igaz.

Egy kávézóba ültünk be. Jiminnel helyet foglaltunk, mivel Jisung és Minho elmentek mosdóba, hogy helyre hozzák a táncos képét. Jobban mondva, lemossák azt, mivel a vér már rászáradt a szájára. Nem mondom, kicsit azért bűntudatom volt, amiért így elbántam vele, holott megígértem magamnak, hogy soha többet nem folyamodok erőszakhoz. Viszont egyszerűen csak cselekedtem.

- Nem fogod elmondani, hogy mivel zsarol téged, igaz? – kérdeztem rá, hiszen kettesben voltunk. Reménykedtem benne, hogy most hátha megnyílik nekem. Semmiképpen nem akartam erőltetni, viszont tudni akartam. Azért, hogy segíthessek neki.

- Még nem – ejtett egy szomorkás mosolyt, én pedig nagyot sóhajtottam. – Nem az, hogy nem bíznék benned. Csupán ez egy olyan dolog, ami... Nehéz nekem – motyogta, miközben az itallap sarkával kezdett játszani.

Mivel mellettem ült, ezért könnyedén fel tudtam venni vele egy kisebb fizikai kapcsolatot. A kezemet a combjára csúsztattam, s óvatosan szorítottam rá. Azonnal rám kapta a tekintetét. S mivel egy olyan lépést tettem, amire nem számított, nem tudta tartani az eddigi álcáját. A maszk lehullott, amint egy kisebb rést találtam azon a vastag falon, ami őt vette körül.

Szomorú volt. Szomorú, s félt. Őszinte akart lenni, de ő maga volt az, aki szavai elé állt, s nem engedte tovább őket. Legalább is ez volt az első gondolatom azok után, amiket most mondott.

- Semmi baj, csibe, csak... – hívtam őt azon a becenéven, amit én adtam neki. Ennek meg is lett a hatása, mivel arcán egy halovány mosoly jelent meg. Én viszont muszáj voltam megállni a mondandóm közepén, mivel össze kellett szednem magam. Nem tudtam, hogy pontosan hogyan fogalmazzam meg azt, amit mondani akartam neki. Ha most ész nélkül kezdek beszélni, akkor teljesen ellentmondásos lennék. Végül egy mély levegőt vettem, s lassan engedtem azt ki. – Ha késznek érzed, én bármikor meghallgatlak. Viszont nem vagy egyedül, érted? Itt vagyok.

Utolsó mondatomra felcsillantak a szemei, s arcán lévő mosolya bár egy pillanatra eltűnt a csodálkozás miatt, szinte azonnal vissza is tért egy szélesebb, szebb, s őszintébb formában.

- Köszönöm szépen, Jungkook – fordult felém, amennyire csak tudott ültében, majd ölelt át. – El sem hiszed, hogy mennyire hálás vagyok neked.

- Pedig semmit sem tettem, azon kívül, hogy csak nagyobb bajt okoztam – motyogtam, elvégre ez így volt. Yeongcheol most miattam rághatott be Jiminre. Csak úgy, mint Minhora Jisung miatt.

- Te is tudod, hogy a fehér párja a fekete. Ezek együtt járnak – nézett a szemeimbe. – Még a te festményeiden is – kuncogott, én pedig csak megforgattam a szemeimet. – A lényeg, hogy eddig semmi jó nem volt az életemben mellette. Amióta pedig részese lettél... Legalább boldog voltam. Még ha csak pár órára is – fogott a kezemre, s kezdett el játszadozni az ujjaimmal. – De nevethettem azért, mert örültem, nem pedig azért, mert azt kellett tennem.

Mindez az én arcomra is mosolyt csalt. Az, hogy Jimin így érzett velem kapcsolatba, több volt, mint elég. Ahhoz képest, hogy mennyire utáltam őt az elején, most annyira ragaszkodom hozzá. S láss csodát, jelenleg bármit megtennék, hogy ő az én oldalamon álljon. De csak akkor, ha ő is azt akarja.

Hamarosan visszatért a díszpinty a barátjával, s helyet is foglaltak. Megmosták Minho képét, viszont nem lett sokkal jobb, mint amilyen előtte volt. Kell majd egy kis idő, mire begyógyul. Őszintén sajnáltam, amiért ezt tettem vele, ezt pedig valahogy kompenzálni akartam.

- Kérj bármit, meghívlak – mondtam neki, mire összeráncolta a szemöldökét, s furán nézett rám.

- Ez valami jóvátétel akar lenni, amiért behúztál nekem? – kérdezett rá, én pedig gondolkodás, s mindenféle hezitálás nélkül bólintottam válaszként. – Baszki, legalább próbáltad volna beetetni velem, azt, hogy bírsz is – sóhajtott. – De mindegy, beérem az ingyen kávéval is. Hol is vannak a legdrágábbak? – tette fel mosolyogva a költői kérdést, hiszen egyből hátra lapozott, ahol ott sorakoztak a költségesebbnél költségesebb italok. Bár nem volt ínyemre a dolog, ennyit igazán megérdemelt, főleg, hogy vissza se ütött, amikor megtehette volna.

A közösen együtt töltött pár óra után mindannyian hazaindultunk. Jobban mondva, Jimin hozzánk. Meghívtam őt, úgyis rég találkozott az öcsémmel, aki betegen ül otthon. Legalább is akkor a halálán van, amikor a szemetet kell kivinni, viszont most, hogy egyedül uralja a házat, biztos vagyok benne, hogy játszik. Mi mást csinálna egy korabeli kölyök?

Meg sem lepett, ami akkor fogadott, mikor beléptünk a lakásba. A nappaliból szólt a tévé, s a jól ismert szinkronok csendültek fel. Jungwon valamit játszott, de nagyon beleélte magát, mivel még rekedten is kiabált, s olyan káromkodásokat letolt, hogy komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy biztosan csuktam-e a szobám ajtaját még régebben.

- Halkítsd le azt a szart – léptem mellé, s fogtam a vállára, mire megugrott. Ezek szerint fel sem tűnt neki, hogy hazajöttem, annyira beleélte magát. – Baszki, melletted kirabolhatnák a házat – ráztam a fejem rosszallóan. – Egyébként hoztam neked valakit – intettem Jiminnek, hogy nyugodtan jöjjön ide, még mindig nincs arra idomítva az öcsém, hogy harapjon is az ugatások és a morgások mellé.

Jungwon természetesen azonnal felpattant, s a táncos felé igyekezett. Hatalmas mosoly volt az arcán és egyből megeredt a nyelve. Nagyon kedvelte Jimint, ami engem rendkívül boldoggá tett. Jó volt nézni, hogy ilyen jól kijöttek egymással, még akkor is, ha ez egy vacak játék miatt volt. Le is ültette őt a legfiatalabb, s amíg ők elvoltak, addig én beraktam a mikróba az itthon hagyott ételeket, hogy megmelegítsem, s együnk.

Mondanom se kell, alig tudtam elrángatni Jungwont a játéktól, Jimin pedig adta alá a lovat. Folyton azzal jöttek, hogy már mindjárt végeznek, csak egy kicsit várjak még. Én pedig ezt megelégeltem, úgyhogy nélkülük ültem le elfogyasztani az ebédemet. Később ők is csatlakoztak hozzám, de még közben is stratégiákat beszéltek meg. Valahol édesek voltak, de leginkább idegesítőek.

Végül kaja után az öcsémnél beütött a kóma, s a láz sem segített rajta. Ezért elment, hogy aludjon egy kicsit. Én még gyorsan elmosogattam, utána pedig megbeszéltük Jiminnel, hogy nézünk valamilyen filmet. Jobbat nem tudtunk volna kezdeni magunkkal. Azért az se lett volna jó, ha egymásnak esünk. Hiába kiütötte a betegség Jungwont, nem akartam semmit sem a véletlenre bízni. Pedig bevallom, megfordult a fejemben, hogy megismételhetnénk a múltkorit, s abból adódóan, hogy Jimin is végig mozgatta a lábát a film alatt, szinte megállás nélkül, ide-oda rakosgatva őket, neki is hasonló járhatott a fejében.

- Tudod... Én nagyon kedvelem az öcsédet, de... Most nem tudok annyira örülni, hogy a közelben van – kuncogott. – Egyébként tudja? – kérdezte, mire felé fordultam, ugyanis nem értettem, hogy mire gondol.

- Mit?

- Hogy a srácokra is buksz – mondta, majd oldalra fordult, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Vagy csak ők érdekelnek?

- Nem izgat a nem – rántottam vállat. – Téged sem azért kedveltelek meg, mert pasi vagy. A személyiséged fogott meg.

- Értem – bólogatott, majd közelebb mászott hozzám, s merészkedett a fejét a vállamra hajtani. Ez azért nem olyan félreérthető. Ha az öcsém le is jönne, nem fordítana neki figyelmet. – Jungkook – szólított a nevemen, mire hümmögtem egyet, ezzel jelezve, hogy folytassa, ugyanis figyelek rá. – Baromira kanos vagyok – nevetett, mire én is elmosolyodtam. Tudtam, hogy Jimin nem az a fajta, aki csak úgy elnyomja magában a véleményét. Viszont arra nem számítottam, hogy ennyire őszinte lesz velem hirtelen. – Akkor is megtiltod, ha megígérem, hogy halk leszek? – pillantott rám. – Nem is kell szex, elég csak egy kis... Tudod – ingatta a fejét.

- Ha bezárjuk a műhelyem ajtaját, akkor annak egész jó a hangszigetelése – osztottam meg vele, s pillantottam is rá, hogy láthassam a reakcióját. Elmosolyodott, s közelebb hajolva hozzám egy gyors puszit nyomott a számra, majd a kezemre fogott.

- Akkor menjünk. Úgyis van ott kanapé, nem? – kelt fel, s mivel nem engedett el, ezért húzott maga után. Még a tévét se kapcsoltam ki, hogy maradjon egy kis háttérzaj, s ebben elvesszen a hangunk, ha úgy adódna.

El is indultunk a műhelyem felé. Kinyitottam az ajtót, s amint beléptünk, be is zártam magunk után. Sőt, a kulcsot is a zárban hagytam, hogy véletlenül se lehessen lejutni ide. Nem mintha le tudna jönni az öcsém.

Mihelyt megfordultam, Jimin letámadott. Megcsókolt, karjait pedig nyakam köré fonta. Én sem voltam tétlen, mancsaimmal derekára fogtam, s kitűrtem a nadrágjába bújtatott felsőjét, hogy utat kapjak csupasz, felhevült bőrének.

Éreztem, amint megremeg, s ujjaim alatt már az apró libabőröket is ki tudtam tapogatni. Mindez pedig mosolygásra késztetett, arról nem is beszélve, hogy a fiú egyre hevesebb lett, de én is. Ezért lassan megindultam vele a kanapé felé, ahova le is döntöttem és felé is másztam. Egyből nyúlt értem, ám, mielőtt folytathattam volna a csókot, megszólalt.

- Hazudtam... Nem tudom garantálni, hogy csendben maradok – mosolygott, mire elnevettem magam, s finoman állvonalára csókoltam.

- Remélhetőleg sokáig tervez aludni még az öcsém – suttogtam a bőrére, mire nagyot nyelt.

- Ajánlom neki. A bátyjával azért jobb játszani. Legalább is a felnőtt játékot – kuncogott, majd húzott le magához egy csókra, ezzel arra ösztökélve, hogy folytassuk, amit elkezdtünk.

Én pedig nem mondtam nemet erre. Nem állt szándékomban, ahogy neki sem. S bár Jimin egész idő alatt próbált csendesebb lenni, ami igazából sikerült is neki. Az első alkalomhoz képest szépen visszafogta magát, de voltak pillanatok, amikor ő sem tudott parancsolni a hangjának. Viszont szerencsénkre Jungwon nem kelt fel. Ugyanis miután végeztünk, s letusoltunk, még mindig csendesen aludt a szobájában. Mi pedig nyugodtan leülhettünk befejezni, jobban mondva újrakezdeni a filmet. Egyikünk se tudott koncentrálni, pedig már a fele lement, mielőtt leléptünk volna.

Most is valahol ott járhattunk, amikor Jimin hangja csendült fel.

- Jungkook – szólított a nevemen, mire rápillantottam. – Azt hiszem, hogy döntöttem – motyogta, s mivel elég komolynak tűnt a hanglejtése, ezért homlokomat ráncolva állítottam meg a filmet, s fordultam felé kíváncsian. Nem tudtam, hogy mire gondol hirtelen, de bíztam benne, hogy elmondja nekem.

- Mivel kapcsolatban? – döntöttem oldalra a fejemet.

A fiú nagyot nyelt, s nem is nézett rám egy ideig. A kanapét bámulta, ahol feküdtünk, amit megvilágított a tévé gyér fénye. A pokrócokat rajta, melyek közül az egyiknek egy kezébe akadt bojtjával játszott. Nem emelte rám a tekintetét, egészen a válaszáig. Viszont akkor láttam a tüzet benne, az elszántság lobogó lángjait, amik bármit képesek voltak eltakarítani, ami az útjukba kerül.

- Szakítani fogok Yeoncheollal – mondta.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is van az új rész😌 Elírásokért stb, bocsánatot kérek, de kezd leépülni az agyam🥲 Túl sokat vagyok talpon, de legalább szépen lassan bepótoljuk az elmaradt részeket😌♥️♥️♥️

Jimin nem akar vallani.. Viszont most egy elég komoly dolgot tervez. Vajon mi lesz még ebből szerintetek?😳🤔

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook