Négy nap telt el. Négy, mióta egy szót sem beszéltem se Jiminnel, sem pedig Minhoval. Még Jisung se találkozott vele, ami eléggé szomorúvá tette. Bár írogattak egymással, de egy szünetben sem futottak össze. Ez pedig szította bennem az aggodalom tüzét. Valami történt ezzel a kettővel, tekintve, hogy ilyen szinten megszakították velünk a kapcsolatot.

A végén már nem kerestek olyan kifogásokat, mint például, hogy órájuk van. Hiszen Mingivel és Yejivel mindig beszélgettünk, így könnyedén lebuktak. Tudom, hogy amolyan kegyes megtévesztésként tették, amit, viszont akkor sem tartom helyesnek.

Hétfőn az első két óráról lemaradtam, mivel az öcsémmel el kellett mennem orvoshoz. Anyának osztálya van, ő nem tudta elvinni, apa pedig már korán lelépett dolgozni. Szerencsére a kocsit itthon hagyta, szóval azzal el tudtunk menni a dokihoz, nem kellett a tömegközlekedést használnunk. Ez már azért is jó, mert nem kellett a következő járatra várni, s nem volt szükséges kivinnem a lázas Jungwont a hidegbe.

Amikor az intézményhez értem, pont szünet volt. Jisungnak írtam, hogy hamarosan érkezek, ő pedig szinte azonnal válaszolt is, hogy kijön elém, s megvár az udvaron. Szegényt nagyon megviseli, hogy nem látogatja őt Minho, amiért kicsit dühös is vagyok a fiúra, de valahol meg tudom érteni. Tudom, hogy mi a története, hogy mekkora keresztet visel a hátán. Viszont, ha ismét bántani meri a díszpintyet, akkor nem fog érdekelni az, hogy neki mennyit kell visszafizetnie Yeongcheolnak.

Amint befordultam, meg is láttam az alacsony festőt, viszont nem volt egyedül. S sajnálatomra nem Minho volt az, akivel összehozta a sors. Yeongcheol állt előtte. Messziről is kiszúrtam, amint a srác összehúzza magát, s hátrál pár lépést.

Gyorsabban kezdtem haladni feléjük, ugyanis nem reméltem semmi jót jelenleg. Aggódtam, hogy bármi történni fog, azt pedig nem engedhettem. Eleget bántották már Jisungot, nem érdemli meg, hogy ez folytatódjon. Eleve el sem kellett volna kezdődnie.

Yeongcheol meglökte a fiút, mire az majdnem elesett, s kezeit ökölbe szorítva lépett utána. Agresszívnak tűnt, főleg, hogy az eddig idegesítő mosolygós képe eltűnt, s helyette megjelentek az erek a halántékán.

- Mond, mi a faszt csináltál, te kis szuka? Halljam! – kiáltott rá, mire többen is felkapták a fejüket, de senki sem tett semmit.

- Fejezd ezt be, Choi Yeongcheol – léptem Jisung elé, aki azonnal a hátam mögé bújt, s a karomat takaró kabátomra fogott.

A táncos eleinte meglepődött. Gondolom nem számított arra, hogy én is itt leszek, hiszen egészen eddig a közelébe se ment a díszpintynek. Viszont, mihelyt egyedül volt, megkörnyékezte. Egy undorító féreg, csak így tudtam gondolni rá.

Nem sokkal később viszont hitetlenkedve elnevette magát. Olyan volt, mint egy eszelős, mint aki nem normális, akinek elment az esze. Végül csak összecsapta a tenyereit, s mosolyogva nézett rám az alacsonyabb.

- Jeon Jungkook, téged is látni? – kérdezte, de én nem reagáltam. – Nem sokat változtál, azon kívül, hogy mióta kaptál egy kis rivaldafényt, eléggé... Hogy is fogalmazzak? – kezdett el fel-alá járkálni előttem, állát hüvelyk- és mutatóujja közé csípve lassan simogatta azt. Úgy tett, mintha nagyon erősen gondolkodna, viszont már rég tudta, hogy hogyan fogalmazzon velem szemben. Csupán megjátszotta magát. Hirtelen csettintett fel, mintha eszébe jutott volna az, amit nekem szánt, még a szemei is megcsillantak ennek hatására. – Elszálltál magadtól – mondta, mire egy pillanatra megrándult az egyik szemöldököm.

- Szerintem nagy tévedésben vagy – ráztam a fejem, mire ő csak felemelte a kezét, s nyelvét csettintve rázta a mutatóujját, ezzel csendre intve, s jelezve nekem, hogy ő nem ért egyet velem.

- Jungkook... Én sosem voltam veled rossz, nincs igazam? – kérdezett rá, én pedig akarva-akaratlanul elmosolyodtam. Direkt csinálja ezt. Az iskola nagy része itt van, ő pedig azt akarta, hogy a lehető legtöbb emberhez eljusson valami. Valamilyen információ birtokában legyenek, amivel rövidebbre veheti a pórázt a nyakam körül.

- Azért ne túlozzunk, nem egy mese főszereplői vagyunk, Yeongcheol – dugtam zsebre a kezeimet, s helyeztem a testsúlyomat az egyik lábamról a másikra. Ezzel is azt akartam mutatni nem csupán neki, de másoknak is, hogy csöppet sem érdekel, hogy mit mond vagy tesz. Nem fog kihozni a sodromból.

- Igazad van – bólintott. – Egy tündérmesében ugyanis nem másznak rá olyanra, aki már foglalt. Nem, Jungkook? – kérdezte, s látszott rajta, hogy egyre ingerültebb. – Nehogy azt hidd, hogy nem láttam, amint Jiminre próbálsz hajtani! – emelte fel a hangját, én pedig egy pillanatra lefagytam. – Mond, neked semmi sem elég? A tanároknak te vagy a kedvence, a legjobb festő, most pedig még a zenészeknél is visszatérő szereplő vagy. Olyan vagy, mint egy kibaszott visszhang! De maradj meg inkább a régi életednél. Elvetted a barátaimat, Minhot... – mondta teljesen beleélve magát a szerepébe, én pedig a minket bámuló egyre gyarapodó tömegre pillantottam. Sokan sugdolóztak, s megvető pillantásokkal illettek. – És most még a páromat is megpróbálod befűzni? Te rohadék...! – lökött meg a mellkasomnál fogva, én pedig épphogy meg tudtam fogni a mögöttem álló Jisungot, mielőtt csattant volna egyet a betonon.

- Állj már le ezzel a kényszeres hazudozással, baszki! – szóltam rá én is. Igaz, be kellett vallanom, volt alapja annak, amit mondott. Az viszont nem volt valós, hogy megpróbáltam befűzni Jimint. Magától jött hozzám, viszont semmiképp sem akartam jobban belemártani ebbe.

- Én? – mutatott magára, s ismét elnevette magát. – Hol élsz, Jeon Jungkook? – tárta szét a karjait. – Szerinted én vagyok az egyetlen, aki látott titeket? Akkor mi a helyzet Minhoval? Ő úgyis olyan jó barátod lett hirtelen, viszont nekem is az. Csak nem hazudna egyikünknek sem, ugye? – döntötte oldalra a fejét. – Arról pedig ne is beszéljünk, hogy az a kis szuka mögötted mennyire álszent. Hallottam, hogy egész jó vagy az ágyban, picike. Úgy nyögsz, mint egy kibaszott kurva, akit ezért fizetnek – lépett közelebb, s próbált a hátam mögött rejtőzőnek beszélni, én viszont erre csak jobban bedühödtem. Nem tudtam, hogy ebből mennyi igaz, de nem is az volt a lényeg, hanem az, ha mégis, akkor Minho tényleg elmondta volna a tapasztalatait egy ilyen embernek? Ráadásul Jisung...!

A fiú mögöttem szipogott, s remegve, görcsösen markolászta a kabátomat, miközben próbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát. Nyilván, ez az információ senkire sem tartozott, ő pedig eleve kis félénk és szégyellős személyiség volt. El sem merem képzelni, hogy milyen küzdelmet folytat le most a belső démonjaival.

Ez, s ezek a gondolatok voltak azok, amik már-már agresszióra kényszerítettek. Ezúttal ugyanis rajtam volt a sor, hogy idegesen meglökjem őt a mellkasánál fogva. Viszont én nem voltam olyan kezes, s figyelmes. A táncos el is veszítette az egyensúlyát, s a földre esett egy fájdalmas nyögés kíséretében, ami nem hatott meg, sőt, nagyon is úgy gondoltam, hogy ez a minimum, amit megérdemel.

- Utoljára mondom, hogy fogd be a pofádat, vagy..!

- Vagy mi lesz, te senkiházi árva? – kiáltott rám, mire belém rekedt a szó. – Mi lesz, ha? Szólsz azoknak, akiknek éppen kellettél, mert az igazi szüleidnek semmi szüksége nem volt egy ilyen undorító féregre, mint te?! – kelt fel, s lépett közelebb hozzám. Egy vigyor jelent meg a képén. – Már nem is olyan nagy a szád, Jungkook. Igazam lenne? – nevetett. – Azért akartad elcsábítani Jimint, mert valakinek fontos akartál lenni, mert soha senkinek nem voltál az? Még a saját szüleidnek sem, te kis..! – akarta mondani, ekkor viszont, mielőtt még elveszíthettem volna a fejemet, valaki közénk lépett, s lendületből adott egy pofont a táncosnak.

Az állam leesett, amikor egy zihált Jimint véltem felfedezni magam előtt, s egy kicsit sem hatotta meg, hogy hány ember szeme láttára ütötte meg Yeongcheolt.

A srác arca oldalra fordult, ahogy megkapta az ütést. Az alacsonyabb pedig csak kihúzva magát nézett rá idegesen. Egy pillanatra sem rémült meg, ez pedig valahol... Lenyűgözött. Elvégre van mit veszítenie, talán több is, mint amennyit én el tudok képzelni, mégis... Annyira szilárd volt a tekintete, a tartása, amit még tanítani sem lehetne. Valami olyan volt ebben a fiúban, amivel csak születni lehetett. Amit mi köznyelven csak magabiztosságnak, s becsületnek hívünk.

Hatalmas csend lett. Az eddigi sutyorgások elhaltak, s csupán a kinti hideg, téli szél süvítését lehetett hallani. Az emberek lefagytak, akárcsak Yeongcheol, aki annyira nem számított Jimin ezen lépésére, hogy percekig meg se moccant.

- Hallottad mit mondott, nem? Ideje, hogy befejezd ezt, Yeongcheol – mondta a táncos. Nem volt hangos, ő nem arra ment, hogy mindenki meghallja a szavait, mégis, a színtiszta csend miatt biztos egy-két ember fültanúja lehetett ennek a beszélgetésnek.

- Mégis... Hogy merted – remegett meg a fiú hangja az idegtől, viszont meg se moccant.

- Ne feledd, hogy sokáig voltunk együtt, így nem csak nekem van mit veszítenem – válaszolt Jimin, viszont ezt már jóval halkabban mondta, nem kellett az, hogy elinduljanak a pletykák az intézményben a legismertebb párról. – Ha pedig én elhullok, akkor biztos lehetsz benne, hogy magammal rántalak.

- Mikor lettél te ilyen? Mióta vele vagy...

- Boldog vagyok – vágta rá Jimin. – Olyan, ami veled sose leszek – nézett a barátja szemeibe, majd a kezemet megfogva indult el, közben megragadva Jisungot is, hogy áthúzzon minket a tömegen.

Szerencsére a meglepődött emberek nem állták el az utunkat. Megnyíltak nekünk, kiengedtek, mi pedig a lehető leggyorsabban igyekeztünk elhagyni a területet, a sok-sok kíváncsi tekintetet, ami lassacskán lyukat égetett a hátunkba. El is hagytuk az iskola területét, s a távolabbi kerítés sarkánál álltunk meg. Jisung azonnal le is ült a hideg kőre, jobban mondva, Jimin ültette le, hiszen a fiú már alig kapott levegőt, olyan hevesen sírt.

Rossz volt így látni őt, amint vigasztalhatatlanul sír, csupán azért, mert egy idióta ilyen volt vele. Nagyon érzékeny a lelke, ráadásul most olyan dolgot kötött az emberek orrára Yeongcheol, amit még nekem sem lenne illő tudnom. Nemhogy random valakiknek, akikre végképp nem tartozik.

Jimin próbálta megnyugtatni őt, a táskájából a bontatlan vizét is elővette, hogy megitassa szegényt, mivel már köhögött a hevessége miatt. Folyamatosan szipogott, hüppögött, s hol az arcát, hol pedig az orrát törölgette. Esetleg próbálta átölelni magát. A rosszabb pedig az, hogy nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert fázott, s érzékenyen érintette a hideg levegő őt, avagy azért, mert ennyire fájt a lelke.

A srác csak Jiminhez bújva sírt, mire a fiú szomorúan pillantott fel rám, miközben simogatta a hátát a festőnek. Lehet, hogy jobban ismerem Jisungot, mint ő, viszont én vele ellentétben nem tudtam mit tenni. Nem lehetett jobb kedvre deríteni őt, most nem.

A hajamba túrtam idegességemben, s el is fordultam tőlük, amíg azon agyaltam, hogy mit tehetnék, hogy legalább ne sírjon ennyire. Ha így folytatja, be fog lázasodni...

Viszont ekkor valami, jobban mondva valaki olyan jelent meg, aki hirtelen nagyobb figyelmet kapott részemről. A sarkon fordult be, s mikor meglátott, felénk kezdett futni, én pedig befeszítettem az állkapcsomat, főleg, amikor elénk ért. Minho lihegve, fejét ide-oda kapkodva állt meg előttem, s már azon volt, hogy rákérdezzen, hogy mi történt, de ekkor kiszúrta a mögöttem keservesen síró Jisungot.

- Cica...! – véltem felfedezni az aggodalom csillogását szemeiben, s lépett volna közelebb, viszont én nem engedtem őt, sőt, ahogy hátralöktem a vállánál fogva, másik, ökölbe szorított kezem nagyot csattant az arcában. A fiú pedig még arra sem érkezett, hogy a fájó területhez kapjon, miközben az egyensúlyát próbálta megtartani azzal, hogy másik lábával a dőlés irányához lépett, s megpróbálta kitámasztani saját magát, mielőtt csúfosan a földre érkezik. – Jungkook, beléd meg mi...?! – kérdezte felháborodva, de én csak elkaptam a gallérját, közelebb rántottam magamhoz, s szinte vicsorítva néztem rá.

Jimin persze azonnal reagált, s szólt nekem, hogy hagyjam ezt abba, mert csak jobban megrémítem Jisungot, viszont olyan méreg volt a fejemben, hogy aligha hallottam meg őt. Ha pedig mégis, akkor minden más fontosabb volt, mit ez a kérése.

- Megmondtam, nem?! Ne merd őt bántani, ha sírni fog miattad, kibaszottul nem fogom elnézni neked, Lee Minho! – emeltem ismét a kezemet, viszont ekkor Jimin az öklömre fogott, s próbálta közénk préselni magát.

- Jungkook, erre semmi szükség! – mondta, viszont én le se vettem a szemeimet Minhoról, aki állta a tekintetemet. Egy pillanatig sem ingott meg, csupán összeszorította kivérzett ajkait, s farkasszemet nézett velem. Ugyanakkor nem védekezett, s nem is próbált meg visszatámadni. – Nyugodj le, rendben? – simított óvatosan Jimin az arcomra. – Meg fogod ijeszteni Jisungot – próbált hatni rám.

- Szerintem most nem én vagyok Jisung legnagyobb gondja. Miért tetted? Miért kellett annak a rohadéknak mindent elmondani? Nem csupán én, de ő... Ő megbízott benned, Minho.

- Tudom – mondta visszafojtott hanggal, magabiztosan. – És nem is mondtam semmit Yeongcheolnak. Egy rohadt szót nem szóltam neki, ezért is kerültem Jisungot, hogy ne legyen egy újabb indoka arra, hogy bántsa őt. Megmondtam, nem? Nem áll szándékomban, hogy ismét féljen tőlem – seperte le Jimin kezét az öklömről, majd lépett közelebb hozzám. – Szerinted megtenném ezt, Jungkook?

Egy nagyot nyeltem. Nem tudtam, hogy higgyek-e neki, vagy sem. Jisung nagyon a szívére vette a dolgokat, ezért is gondolom, hogy az igazság egyik részével most találkoztam. Az pedig nem más, minthogy lefeküdtek. Viszont arról nincs tudomásom, hogy a másik fele mennyire valósághű. Elmondott volna egy ilyen dolgot Yeongcheolnak...?

- Jungkook – szólított ismét Jimin, s állt teljesen elém, mindkét keze közé fogva az arcomat. – Minho végig velem volt. Igazat mond – nézett a szemeimbe. – Ha neki nem, akkor nekem hidd el. Semmit nem mondott Jisungról. Semmit, amivel őt is belerángatná ebbe.

- Mi a franc folyik itt? – kérdeztem őket, mire Jimin egy mély levegőt vett, s Minhora pillantott. – Zsarol titeket, azt vágom. Azt is, hogy vele mi a helyzet, de... Mi van veled? – kérdeztem rá.

Jimin talán percekig hallgatott, csupán tátogott, mint hal a szatyorban, ajkai remegtek, amint éppen azon volt, hogy miképp magyarázza, hol is kezdjen bele. Viszont a sors úgy akarta, hogy a múlt még részese legyen a jelennek.

Az eddig hátul pityergő fiú sétált ide lassan, még mindig szipogva, szemeit törölgetve, s egyenest Minho karjaiba bújt. A mellkasába temette a buksiját, s őt ölelve sírt.

- Igaz ez...? Zsarol titeket? – remegett a hangja, s pillantott fel a barátjára. – Ne hazudj nekem, kérlek. Tényleg zsarol titeket? – kérdezett rá ismét, a fiú pedig nagyot nyelt.

Ádámcsutkája fel-le mozgott, s komolyan fontolóra vette, hogy melyik utat válassza. Hiszen most tényleg ködösíthetett volna, megvolt rá a lehetősége, viszont ezúttal nem akarta az egyszerűbb utat választani. Ezért is egy mély levegőt vett, s lassan bólintott egyet, mielőtt az állításra szóbeli megerősítést adott volna.

- Igen – válaszolt. – Zsarol minket.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na be is futottam ezzel a fejezettel is😌 Komolyan versenyt futok az idővel, hogy éjfél előtt felmenjen ez a rész XD De ha nem, az se baj, 1-2 perc késés nem késés😌😌

Mondtam én, elindulnak lassan a durvább részek, ez csupán egy kisebb része lesz. Sajnos ettől csak keményebb leszek): Bocsika♥️

Szerintetek mi lesz? Mit fog lépni Yeongcheol? Elvégre Jimin fellépett ellene, nem is akármilyen módon. Na és mi lesz a diákok reakciója ezek után?🤔

Hogy vagytok kedveseim?♥️♥️♥️ Én ezután csücsülök le tanulni, aztán pedig hajnalban kelek, mert mennem kell dolgozni, haha😂 De nem gáz, egyenlőre nagyon jól bírom alvás nélkül😎 Azért hétvégén megpróbálok valamennyit pótolni hihi, lassan az én szervezetem is kezd kimerülni, lol

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook