- Remélem, hogy az ünnepek mellett mindannyian készültetek, ugyanis hamarosan itt a félévi vizsga. Nektek ezúttal különösen fontos, hogy milyen képeket adtok be. Még nem késő leülni és javítani, ne az utolsó pillanatra hagyjátok, mert akkor csak elkapkodjátok és annak nincs jó vége soha – mondta szigorúan a tanárunk.

Amióta visszatértünk, mást sem hallunk, csak azt, hogy mennyire komolyan kell venni a félévi vizsgát. Persze az év végi is iszonyatosan fontos lesz, viszont ezeket már előre el tudják küldeni, s talán több esélyünk van arra, hogy felvesznek minket egy általunk kedvelt helyre. Amolyan előleget biztosítunk ezekkel.

Jisungra pillantottam, aki ezúttal nem a füzetébe firkált, hanem mosolyogva bámulta a telefonját. Valószínűleg Minhoval beszélgetett. Nem is akartam tovább törődni ezzel, hiába megfordult a fejemben, hogy Jimin vajon nekem miért nem üzen. Inkább előkaptam egy tollat a táskámból, s a padon lévő kulacsomat terveztem megjeleníteni a lapon. Ám ekkor a díszpinty óvatosan meglökött. Kérdőn fordultam felé, ő pedig egy képet mutatott nekem.

- Minho küldte. Úgy tűnik, hogy valamin tényleg összekaphattak – suttogta, miközben mind a ketten tanulmányozni kezdtük a fotót.

Ezen jól látható volt, hogy éppen kémiájuk volt, esetleg fizika órájuk, hiszen a természettudományi előadóban voltak a táncosok. Jimin az első sorban ült, s a tanár szavait jegyzetelhette, míg Yeongcheol tőle legalább 3 sorral arrébb nyomkodta a mobilját.

Ezek után Jisung az üzenetet is megmutatta, amit Minho írt neki, miszerint ők mindig együtt ültek ezelőtt, legyen bármi, szóval elég nagy lehet a gáz, főleg, hogy Jimin egész nap kerüli a barátját.

Ez egyszerre tett boldoggá, s zavarttá, illetve idegessé. Nem tudtam, hogy mi állhatott a háttérben, s a helyzet az volt, hogy érdekelt. Nagyon kíváncsi voltam, de tudtam, hogy a fiú semmit sem fog mondani nekem. Márpedig másképp nem jöhettem rá, csak úgy, ha őszinte lesz velem.

Nem mondhattam azt, hogy Jimin nem bízott bennem. Csupán nem adott tudtomra mindent, ami vele kapcsolatos. Azt állíthattam, hogy könnyebben megnyílt nekem, mint másoknak. Beszélt az édesanyjáról, a kapcsolatáról az apukájával. Nem mondott sokat, de valamennyit igen.

Egy valami viszont aggasztott. Mégpedig a gondolat a fejemben, miszerint az őszinte emberek sosem maguk miatt hazudnak, vagy hallgatnak. Valami komoly állhatott a háttérben, ha egész eddig, s ki tudja meddig fog még tűrni. Minho esete sem apró, elenyésző dolog, viszont ő most, hogy úgy tűnik, megszabadul az őt sújtó átoktól, elmerészkedik a gazdája mellől. Ellenben Jiminnel, aki még így is...

A matematika az egyik kedvenc tantárgyam. Most mégsem tudtam figyelni. Megpróbáltam jegyzetelni, akárcsak a többi órán, de minden feladatot csupán felírtam, avagy csak belekezdtem, s nem jutottam tovább. A füzetem kész káosz volt, sehol egy normális kidolgozott képlet, minden össze-vissza volt. Tagadhatatlanul szétszórt voltam.

A tanárnő mégsem szólt rám, még akkor sem, amikor felkérdezett, reménykedve, hogy hall végre valakitől egy gyors, s jó választ. Mondanom se kell, eleinte fel sem tűnt, hogy a nevemet kántálja, csak miután az asztalom elé állt, s várakozva nézett rám. Egy tempósabb számolást kellett végeznem, s beletelt legalább fél percembe, mire kibogoztam azt a bonyolult megoldást.

Egyfolytában azon voltam, hogy rendet tegyek a fejemben. Annyi gondolat, teória, s miegymás kergetőzött bent, hogy kezdtem úgy érezni, megőrülök. S mindezek mellett ott volt az, hogy nem mehettem csak úgy oda Jiminhez. Ő nem keresett, nekem pedig már nincs indokom rá, mióta lezengett a karácsonyi műsor. Nagyobb balhét pedig nem akartam közte, s Yeongcheol között. Ha a saját bőrömet küldeném vásárba, nem érdekelne. Viszont itt most ő is tét volt.

Nagyot sóhajtva ráztam meg a fejemet, miközben az udvar felé lépkedtem. Jisung a többiekkel ment ebédelni, én viszont nem szerettem volna elkölteni a pénzemet. Nem voltam éhes, s most jól esett volna egy szál cigaretta.

Amint kiléptem, a hideg téli szél megcsókolta az arcomat, s éreztem, amint vörös rózsák szirmot bontanak az ajkak helyén. A dohányzásra kijelölt területre igyekeztem, egészen hátra a fal mellé, viszont, mihelyt befordultam a sarkon, egy pillanatra meg kellett állnom. A szívem egy nagyot dobbant, s elöntött a forróság. Jimin volt ott, karjaival testét ölelte át, hiszen a szövetkabát, ami rajta volt, nem igazán melegítette őt. Nem nézett fel, csupán a földet bámulta, s egy követ rugdosott, ami a lába elé került.

Akarva-akaratlanul egy mosoly jelent meg az arcomon, s el is indultam felé. Ő nem dohányzik, s tudtommal egy táncos sem vetemedik erre, mivel velünk ellentétben ők kemény fenyítésben részesülnek. Bezzeg tőlem egyszer cigit kért a földrajztanár. Azóta se kaptam vissza a szívességet, sőt, egyszer még a gyújtóm is nála maradt.

Ahogy közeledtem, s meghallotta a lépteimet, felkapta a fejét, s szemeivel engem keresett. A hangok forrása miatt könnyen meglelt. Mindössze néhány másodperc kellett ahhoz, hogy kiszúrjon.

Egy lágy mosolyt engedett meg magának, s láttam, hogy vállai is lejjebb ereszkednek. Mintha egy pillanatra ő is kapott volna valamiféle forróságot, ami átmelegítette őt ebben a hideg időben. Ebben a zord, kopár télben, ahol még a hó sem esett.

- Már azt hittem, hogy leszoktál – jegyezte meg, amikor elé értem egy szál cigarettát véve ajkaim közé.

- Az nem most fog megtörténni – ráztam a fejem.

- Pedig nem valami egészséges – vette ki a számból a még gyújtatlan darabot, s helyette egy csókban részesített. – Mondjuk szerencse, hogy te vagy az egyetlen elvetemült, aki ilyen hideg időben, ráadásul ebédkor kijön cigizni.

- Miért, másképp nem lenne merszed közeledni hozzám? – simítottam a derekára, s húztam egy kicsit közelebb magamhoz, ő pedig mosolyogva simított a mellkasomra.

- Te is tudod, hogy a suliban... – harapott ajkaiba, s próbálta összerakni a mondatát. Én közben ismét a számba vettem a bűzrudat, s ezúttal meg is gyújtottam azt.

Jimin már a kezeit mozgatta, pofákat vágott, hátha ezzel megérteti velem, hogy mit akar mondani. Viszont én csak türelmesen néztem rá, s közben kifújtam a füstöt.

- Túl sokan ismernek és szégyen lenne, ha kiderülne, hogy megcsaltad a pasidat? – kérdeztem rá végül, ő pedig minden mozgását abbahagyta, s csak csúnyán nézett rám.

- Nem erről van szó, csak...! Legalább a látszatát fent kellene tartanom, hogy minden rendben közöttünk – motyogta, ezek után pedig már nem is vettem fel velem a szemkontaktust. Inkább annak a kavicsnak szentelte a tekintetét, amit még akkor rugdosott, amikor várt rám.

A szemöldökeim ráncba szaladtak, a homlokommal együtt, s az ajkaim között tétlenkedő csikkre fogva, kivettem, majd lejjebb hajolva a fiú arcába fújtam a füstöt. Jimin azonnal köhögni kezdett, s összeszorított szemekkel próbálta ellegyezni magától a bűzt.

- Remélem tudod, hogy nem mindenben lehetek segítségedre – rántottam vállat, s léptem hátrébb.

- Ezt meg... Hogy érted? – kérdezte meg két köhintés között, természetesen csúnyábbnál csúnyább pillantásokkal illetve engem.

- Úgy, hogy lehetsz Yeongcheol barátja, de nem foglak elengedni – szívtam ismét egy adagot. – Ráadásul nem értem, hogy miért nem hagyod ott. Mondtad, hogy van valami, amiért nem teheted, de mégis mi? – döntöttem oldalra a fejem.

- Miért kérdezel ilyeneket?

- Csak próbállak megfejteni. Mégis mi lehet az oka, amiért hagyod, hogy valaki magához láncoljon...? – néztem mélyen a szemeibe, ő pedig nem szakította meg velem a szemkontaktust. Sokkal inkább felvette.

Olyan volt ez az egész, mintha ezzel akarná elmondani nekem az igazságot, szavak nélkül. Azt akarta, hogy olvassak a tekintetéből, hogy lássam, ő csak nekem olyan, mint egy nyitott könyv. Mégis, ha róla volt szó, úgy éreztem, mintha a betűk idegen karakterek lennének, én pedig analfabétaként nézegetem a lapokat, amiket elém rak.

- Találkoztál azóta Jeon Jiwonnal? – kérdezte, nekem pedig egyből leesett, hogy miért terel, ráadásul miért ebbe az irányba. Tudatni akarta velem, hogy ez neki legalább annyira kellemetlen, mintha nekem kellene az apámról beszélnem.

- Nem – válaszoltam.

- Nem akarsz adni neki egy esélyt? Lehet, hogyha megtudnád, hogy mi az igazság vele kapcsolatban, akkor másképp tekintenél rá.

- Nem vagyok kíváncsi rá, ahogy arra sem, amit mondani akar nekem – sóhajtottam, viszont, amint megláttam, hogy elhúzza a száját, eszembe jutott valami. Az ötlet nem tetszett, mivel nekem nem sokban kedvez, de talán a javamra fordíthatom. – Miért akarod annyira, hogy adjak neki egy esélyt? – kérdeztem.

- Mert úgy gondolom, hogy mindenki megérdemel legalább egyet. Lehet, hogy Jeon Jiwon nem is olyan rémes, csak nem ismered őt – pillantott fel rám.

Hallgattam. Nagyon sokáig azt tettem, meg sem szólaltam. S ez volt az a pillanat, ahol végre azt mondhattam, hogy az előttem lévő karakterek elkezdtek olyan formát felvenni, amikre rámondhattam; nem vagytok ismeretlenek.

- Rendben – bólintottam, mire a fiú homloka ráncba szaladt. Nem értette a helyzetet, ezért folytattam. – Hiszek neked. Egy esélyt ő is megérdemel, azt hiszem – simítottam a tarkómra. – Ha nem tartom jó embernek, akkor nem lesz olyan nehéz kizárni valaki olyat az életemből, aki soha nem is volt része – ingattam a fejem. Viszont csupán ezzel egy hatalmas mosolyt csaltam Jimin arcára, aki azzal sem törődött, hogy még mindig dohányzok. Csak közelebb lépett hozzám, s egy kellemes ölelésbe vont.

- Most annyira boldoggá tettél.

- Pedig nem a kezedet kértem meg – csipkelődtem vele, ő pedig elnevette magát.

- Egyébként sosem volt még olyan, hogy egy pasi küzdene értem, szóval... Kihasználom az alkalmat, hogy végre nem nekem kell futnom utánad – kacsintott játékosan, utalva arra, amit nemrég mondtam neki.

- Nekem se kell futnom utánad, főleg, hogy rövidebbek a lábaid – viccelődtem vele, viszont a kezemet formás fenekére vezettem. – Mondjuk van, amiért megéri küzdeni – húztam közelebb magamhoz, ő pedig nevetve simított a tarkómra, hogy lehúzzon magához egy csókra.

- Iszonyatosan szexi vagy, miközben dohányzol, de... Az íze annyira nem jó – kuncogott, miután elvált tőlem. – Gondolkoztál már az elektromos cigarettán?

- Néha megfordult a fejemben – vallottam be.

- Próbáld ki. Azt nem bánom, ha a képembe fújod – mosolygott, s pipiskedve csókolt az állvonalamra. Valamiért nagyon szerettem, ha ezt csinálta. – Jobb, ha lassan megyek. Még a végén kihagyom a roppant érdekes irodalmat és téged is elrángatlak.

- Nem lenne ellenemre, ha nem művészettörténelmem lenne – húztam a számat.

- Akkor majd máskor – simított az arcomra.

- Délután ráérsz? – kérdeztem.

- Attól függ. Randi? – vigyorgott.

- Ha akkor igent mondasz nekem, akkor hívhatod annak – mosolyogtam.

- Suli után várlak – nyomott még egy gyors csókot a számra, s ezúttal tényleg ellépett tőlem és elindult vissza az épületbe. Én pedig csak néztem a távolodó alakját, egészen addig, amíg be nem fordult a sarkon, ahol ténylegesen elveszítettem őt.

Csak a fejemet ráztam jókedvűen. Nem tudtam, hogy Jimin miért viselkedik így. Felmerülnek bennem kétségek, sőt, még az a csúnya gondolat is, hogy kihasznál, de nem tudtam ezzel törődni. Jelenleg nem. Szerettem volna, hogy az én agyam mindig ilyen ködös maradjon, hogy ne érzékeljek semmit, csupán azt, amit megengedek magamnak. Azt láttam, amit látni akartam. Legalább is részben.

Természetesen voltak dolgok, amiket a legszívesebben kitöröltem volna. Avagy csak átugrottam volna a momentumokat. Például azt, hogy találkoznom kell az igazi apámmal. Nem akartam Jiminnek hazudni, azt akartam, hogy megbízzon bennem annyira, hogy megnyíljon. Hogy el merje mondani nekem, miért van még egy olyan mellett, aki nem érdemli meg őt.

Nemhiába nem akartam engedni neki az elején. Sosem akartam harmadik kerék lenni egy kapcsolatban, sem pedig az a személy, aki szétválasztja a párt. Nem szerettem volna a gonosz lenni a történetben, viszont jelen esetben szívesen bevállaltam. Nevezzenek bárminek a hátam mögött, avagy mondják a szemembe azt, amit gondolnak rólam az emberek; nem érdekel. Amíg tudom, hogy jót cselekszek vele, addig nem számít.

Ám nem volt könnyű dolgom. Jimin írt nekem, mielőtt kiléptem volna az iskola ajtaján, hogy nem ér rá, s tegyük át máskorra a mait. Többször említette, hogy mennyire sajnálja, amiért le kell mondania, de konkrét indokot nem mondott nekem. S tekintve, hogy kezdek belelátni abba, hogy mi történik vele, semmi jóban nem reménykedek.

- Hát te? – kérdeztem Jisungot, aki a kapu előtt állt, s várt valakire. Viszont a tekintete elég szomorkás volt.

- Minho azt mondta, hogy ma menjünk el valahova, mert nem kell sokat tanulnia, meg amúgy sincs a koliban kijárási tilalom. Viszont nemrég írt, hogy közbejött valami – sóhajtott. – Szóval mondhatom, hogy rád vártam és menjünk haza közösen? – pillantott fel rám elkeseredetten.

Az állkapcsom megfeszült, s egy nagyot kellett nyelnem. Ez már nem csupán gyanús, hanem biztosan állíthattam, hogy Yeongcheol csinált valamit, amiért ez a kettő sehova sem megy. Már csak az volt a kérdés, hogy mégis mit művelhetett.

Nem bírtam magammal, így ráírtam Jiminre, s megkérdeztem tőle, hogy minden rendben van-e. Nem akartam rontani a helyzeten, ezért sem mentem be az iskolába, hogy felkutassam az egész intézményt értük. Ki tudja, hogy hogyan reagálna az a barom. Itt nem én lennék az, aki a rövidebbet húzná, ezért sem játszhatok kedvemre. Csupán várnom kell, amíg nem találok egy kiskaput azért, hogy én is részese legyek ennek az összecsapásnak.

- Minho nem mondta, hogy mi jött közbe? – kérdeztem rá, Jisung pedig megnyitotta a beszélgetésüket, hogy pontosan tudjon idézni nekem.

- Betettek még egy táncot utolsó órába – mondta, én pedig csupán bólintottam egyet. Ekkor pedig megláttam a távolból, hogy az ajtón Yeji és Mingi lép ki valamin jót szórakozva. Egyértelműen hazudott a fiú. – Kookie, nem mehetnénk? Kezd kicsit hideg lenni – húzta össze jobban magán a kabátját, én pedig egy mély levegőt vettem.

- De... Menjünk – biccentettem, s el is indultunk a buszmegállóhoz.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is az új rész, kicsit későn, mivel összeszedtem egy fasza vírust😂😂 Ennek ellenére holnap megyek melózni, mert nem hiányozhatok ennyit🥲🥹

Annyira fura a helyzet, nem? Vajon mi lehet Jiminnel, amiért így viselkedik?😩 Szerintetek csak kihasználja Jungkookot, vagy tőle várja a segítséget? Csupán nem mond semmit, mert nem teheti. Aztán mi lehet Minhoval??

Kedveskéim, elérkeztünk a 30. részhez, ami a sztori fele!! Hihetetlen, ugye? Már elkezdtem dolgozni azon, hogy a kismillió történeteim közül kiválasszam néhányat a szavazásba😌 Annyit elárulok, hogy kettő már fixen benne van, a kérdés, hogy ki lesz a harmadik, esetleg a negyedik hahaha😌

Nagyon szépen köszönöm a 21k megtekintést!! Annyira jó látni, hogy ennyire érdeklődtök a könyv iránt!!🥺♥️♥️♥️ De tényleg😌 Múltkor láttam, amint a vonaton velem szemben MinHoneyBoo olvas és mosolyog közben. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon mások is ennyire örülnek egy-egy résznek?🥺🥺 Számomra ez a legszebb ajándék „íróként"♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook