Nem szerettem korán kelni. Talán ez volt az egyik legrosszabb az iskolában. Az órák korán voltak, s most, hogy Jisunggal osztozunk a szenvedésén, azaz busszal járunk, még amiatt is előrébb kellett tekernem az órámat. Le kellene beszélnem vele, hogy csak szálljon le nálunk és majd mi bevisszük őt kocsival.

Jungwon se volt olyan izgatott a második nap miatt. Hamarosan ismétlő felméréseket írnak, s nem éppen a legélesebb kés a fiókban, ha tanulásról volt szó. Ami érdekelte őt, azt megjegyezte, de nehezen lehetett rávenni, hogy leüljön és mindent bemagoljon. Szerencsére anyu ilyen téren szigorúan vette a nevelésünket, s legalább általánosban kitűnőnek kellett lennünk. Gimnáziumban pedig – az én esetemet nézve – az volt a cél, hogy ne utolsó legyek az osztályban. Ezzel nem volt probléma, egyébként nem voltam rossz tanuló, de nem versenyeztem az első helyért. Nem erőltettem meg magam a közepeshez, de alul sem maradtam. Amihez kellett, ahhoz jó volt.

Persze ezek elméleti vizsgák. A gyakorlatiban első voltam. A tanárok értékelték a festményeimet, még akkor is, ha néhányan negatív véleménnyel voltak a színhasználatommal kapcsolatban. Viszont idővel megszokták, hogy elég makacs vagyok ahhoz, hogy ne változtassak a stílusomon. Egyébként is, szokás mondani, hogy minél furcsább, s eltér a többitől, annál érdekesebb.

- Hyung, megkötöd nekem? – sétált le a nappaliba kócosan, s még álmoskásan Jungwon.

A nyakkendőjét nyújtotta felém. Már számtalanszor megmutattam neki, hogy hogyan kell megkötni, de nem jegyezte meg. Persze, mindezt azzal palástolja, hogy ő nem tudja olyan szépre megcsinálni, mint én.

- Legközelebb ne szedd szét a nap végén, hanem lazítsd meg és kész – szedtem ki a nyakamból a számomra rövid anyagot, s nyújtottam az öcsémnek, aki annyira fáradt volt, hogy nemhogy megköszönni, de még bólintani is elfelejtett. Mindenesetre remélem, hogy eljutott az agyáig, amit mondtam neki.

Szegénynek egyenruhában kell lennie. Én sokkal szerencsésebb vagyok, persze azóta, mióta gimibe járok. Régen szerettem, ha elegáns vagyok és megdicsérnek miatta, de mára... Teljesen elidegenedik tőlem ez az egész.

Gyorsan felöltöztem, s lekaptam egy almát a kosárból, mielőtt indultam volna. A táskám, szokásosan az eddigi második napokhoz hűen, tele volt. Egyrészt beviszem az ecseteket és festékeket, amiket majd órákon használok, illetve ezekhez társul még a ruhám. Mivel vannak szekrények, ezért ott tudom tárolni. Meg nyilván nem az utcai cuccaimat akarom összemaszatolni.

Mindenki ezt csinálja. Már első nap felhívták rá a figyelmünket, hogy valaki bepróbálkozhat a nagymamás köténykével, de jobban járunk, hogyha hozunk plusz ruhákat magunkkal. Nem nevetjük ki a másikat, ha esetleg lyukas vagy bármi. Itt nem a csillogás, a pompa volt a lényeg. Azt a vásznon kellett megmutatni.

Én egy fehér felsőt vittem egy világoskék inggel, amit külön erre vettem. Igaz, már itthon is használtam, de kimostam, így patyolat tiszta. Anyával néztük ezt egy turkálóban. Bő rám, de erre tökéletes.

- Nem lesz így meleged? – kérdezte Jisung a buszon, miközben a feketébe öltözött valómon végigvezette a tekintetét. – Nem azért, csak tegnap is panaszkodtál a meleg miatt. Gyászolsz valakit?

- Nem téged, ne aggódj miatta – sóhajtottam, de ő csak összeráncolta a szemöldökét. – Te elpusztíthatatlan vagy.

- Ezt hogy érted? – kérdezett rá.

- Ahogy mondom. Semmi sem pusztít el téged, mert még az agyrák is éhen halna benned – pöcköltem meg a homlokát, ő pedig nyöszörögve kapott oda.

- Ez csúnya volt... Nem vagyok buta! – nézett rám elszántan.

- Hol voltál a tavalyi rangsorban? – vontam fel az egyik szemöldökömet, ő pedig egyszerűen összehúzta magát, s csak közölte, hogy akkor is iszonyatosan szemét húzás volt ez tőlem és úgy tűnik, hogy ma pokrócot reggeliztem, mert kifejezetten bunkó vagyok.

Mindenesetre a haragja nem tartott sokáig, gyakorlatilag, miután elmondta a véleményét a viselkedésemről, már fel is dobott egy másik témát. Ám őszintén szólva, abszolút nem volt kedvem ezt hallgatni. Ám ő nem vette a jeleimet, s miután – még belátásom szerint is – kissé goromba voltam vele, csak csendesen hagytam, hogy jártassa a száját.

Jisung egyébként nagyon beszédes. Miután megismertem, nem tudtam elképzelni, hogy mit csinálhatott, amíg egyedül volt egész nap. Lehet, hogy most pótolja be. Ez természetesen nem jelent gondot, már megszoktam tőle ezt, emiatt el is viselem, na meg, lassan immunis vagyok ezekre. Van egy öcsém, aki talán túl sokat is jártatja a lepénylesőjét.

- Tudod, amit a két srác mondott tegnap a mosdóban Pa... – állt meg hirtelen, majd nézett körül, hogy nem lát-e ismerős arcokat, akik esetleg kihallgathatnának minket. Közelebb intett magához, én pedig szemeimet forgatva lehajoltam, hogy nyugodtan mondja, amit tud. Nem mintha érdekelne, de, mint mondtam, dobok neki egy csontot, mert megérdemli. – Szóval Park Jiminről. Mármint az, hogy miért ájulhatott el. A tanár tényleg szigorúbban veszi a diétájukat, de kétlem, hogy tavaly óta hízott volna bármennyit is. Csak rá kell nézni, semmi gond vele. Lehet, hogy tényleg a családjával van valami gáz. Legalább is ezt mondják a legtöbben.

- Te ezekről honnan tudsz? – kérdeztem rá az egyetlen dologra, ami érdekelt az egészből, miközben leszálltunk a buszról. Jisung csak nagy szemekkel nézett rám, s még csücsörített is haloványan, ahogy figyelt. Hasonlított ez a díszpinty egy mókusra ilyenkor.

- Te nem nézed az osztálycsoportot?

- Némítva van – rántottam vállat egyszerűen.

- Jellemző – forgatta meg a szemeit, s már csak annyit láttam, hogy megugrik a srác, a kissé összehúzza magát. Értetlenül néztem rá, aztán felemelve a tekintetemet megláttam Yeongcheolt és Minhot is mellette.

A két táncos kiszúrt minket, ezért valamilyen okból kifolyólag el is indultak felénk. Mindketten mosolyogtak, s bár szegény díszpinty próbált a hátam mögé bújni, már késő volt. Én persze nem izgattam magam miattuk, s ha velem akartak volna társalogni, akkor is otthagyom őket a francba, de Jisung más volt. Ő félt tőlük, amiért éveken át annyi mindent tettek vele.

Megálltak előttünk, jobban mondva, előttem, s csak próbáltak a vállam fölött átnézni, hogy kiszúrják a mögöttem lévőt. Én persze nem könnyítettem a dolgukon azzal, hogy félreállok. Inkább csak egyik szemöldökömet felvonva próbáltam némán megkérdezni tőlük, hogy mégis mit szeretnének. Kétlem, hogy barátkozni.

- Han Jisung! – mosolygott Yeongcheol, s még a tenyereit is összecsapta. – Micsoda meglepetés. És veled van... Te ki is vagy? – kérdezte rám nézve. Nem lepett meg, eléggé láthatatlan vagyok. Talán onnan lehettem elhíresülve, hogy a festő srác, aki mindig egyedül van.

- Tényleg néma vagy, ahogyan azt mondják? – nevetett mellette Minho, én pedig elmosolyodtam.

- Szimplán szeretném tartani az eddig kapcsolatunkat, ahol nem beszélünk egymással – válaszoltam, a két fiú pedig összenézett, s bólintottak egyet.

- Látom felvágták a nyelved, te elbaszott emó – lökött egyet a vállamon Yeongcheol, de nem elég erősen, így meg se billentem. – Sportolsz? Vagy csak a vödör festékeket emelgeted? – vigyorgott, de én elég szánalmasnak találtam, hogy ő ezt viccesnek találja. Mindenesetre teljesen nyugodtan kezeltem a helyzetet. – Mi az? Erre már nem tudsz válaszolni?

- Csak nem akarok beszélgetni veletek. Azt hittem, hogy ez egyértelmű. Miért is jöttetek? Gondolom oka van. Esetleg... – nyúltam a zsebembe, majd vettem elő az öngyújtómat és a cigisdobozomat. – Tűz kell? Vagy egy szál? – vontam fel az egyik szemöldökömet, s láttam, hogy kezdem igazán felidegesíteni őket. – Jaj, ne haragudjatok, elfelejtettem, hogy a tánctanárnő valószínűleg felemeli a hangját, ha meglát titeket bagózni. Elég szar lehet korlátozva élni. De adnék egy tanácsot. – léptem közelebb a tőlem alacsonyabb Yeongcheolhoz, akinek megláttam kidudorodni az ereit a halántékán az idegesség miatt. – Ha idegesek vagytok, akkor ne mások basztatásával vezessétek le a feszültséget. – vettem a számba egy kiszedett szálat, s gyújtottam meg. – Ha annyira rosszak akartok lenni, akkor szívjatok el egy szállal. Még én is felajánlhatok egy-egy szálat a kedves ugri-bugri társaságnak – fújtam a képébe a füstöt, mire maga előtt csapkodva próbálta ellegyezni a füstöt.

Eközben Jisung a kezemre fogott, s kikerülve a két fiút az iskola felé kezdett iszkolni. Természetesen megkaptam, hogy ezzel hatalmas hibát követtem el, s biztos, hogy nem hagyják annyiban, de engem nem igazán érdekeltek a következmények. Mondhatjuk, hogy kvittek vagyunk, hiszen tegnap az évnyitón majdnem fellökött minket. S még be is szólt. Én nem szerettem a dolgok középpontja lenni, de amit megérdemelt, azt meg kellett kapnia. Csupán megragadtam a lehetőséget, hogy móresre tanítsam. Még magamhoz képest finom is voltam.

Amíg az iskolához értünk, én el is szívtam ezt a szerencsétlen szálat, annak ellenére, hogy tudom, hogy Jisung mennyire nem szereti, ha a közelében dohányzok. Szerinte nagyon egészségtelen és még büdi is vagyok tőle, amikor éppen a számban lóg a bűzrúd.

Nem vagyok láncdohányos, de egy nap egy-két szál, maximum három, amit elpöfékelek, de nem több. A szüleim tudnak róla, igaz, eleinte nem nézték jó szemmel, de később már nem szóltak érte, ha nem a szemük előtt szívom a cigarettát.

Egy nyári munkán szoktam rá. Pultos voltam egy esti bárban, s akkoriban eléggé rosszul éreztem magam. Az egyik vendég folyamatosan meghívott italozni, s mikor kimentem levegőzni szünetben, hogy mellette józanodjak is, megkínált. Nem találkoztam a taggal azóta sem, de jó volt beszélgetni vele. Főleg, hogy a piáknak hála elég szépen megnyíltam neki. Ez nálam nagy szó, hiszen talán csak Mingi az, aki mindent tud rólam.

Az első óránk órarend szerint művészettörténelem, de azt az osztályfőnök tartja, nála pedig nem gond a késés. Éppen ezért mind a ketten nyugodt szívvel indultunk a szekrényünkhöz, hogy elpakoljuk a cuccainkat. Még emlékeztem a kódomra, ellenben Jisunggal, aki a telefonja jegyzetei között próbálta felkutatni azt.

Alulra a szépen összehajtott ruháimat raktam, utána pedig az ecseteket a tartóba, illetve a festékeimet. Csak alapszíneket vettem, a többit úgyis kikeverem. Igazság szerint rend volt a szekrényemben. Csoda, hogy ezt egész évben fent tudtam tartani. Nem vagyok rumlis, viszont a garázsban, ahol festeni szoktam, ott mindig hatalmas rendetlenség van. Ennek ellenére mindig tudom, hogy mi hol van, csupán... Mintha bomba robbant volna.

Gondolataimból az húzott ki, hogy valaki megragadja az egyik vállamat, s erőteljesen a szekrényeknek tol, miután megfordított, hogy szembe legyek vele. Nem voltam felkészült erre, ezért sem tudtam reagálni, sem pedig mire vélni ezt a viselkedést. Viszont, amikor megláttam az illető arcát, egyből leesett, hogy miért teszi azt, amit. Magamban csak mosolyogni tudtam, hogy mennyire felidegesíthettem a fiút.

Yeongcheol arca vöröslött a méregtől, halántékán nem csupán az ér látszott ki, de még a pulzálását is láthattam. Mindkét kezével a fekete felsőmet markolta, s próbált provokálni. Viszont rossz ajtón kopogtat. Én inkább csak élvezem a káoszt, amit teremtettem. Ahhoz, hogy én is erőszakos lépést tegyek vele szemben, több kell.

- Figyelj, te rohadék, elnéztem, hogy évnyitón útban álltál és utána letaperoltad Jimint. Tudom, hogy te vitted be a gyengélkedőbe. Viszont afelett, hogy lejáratsz, nem hunyok szemet – remegett a felső ajka. Ráncba szaladt a homlokom egy pillanatra.

- El vagy tévedve – ráztam a fejem szórakozottan. – Kikerülhettél volna és eszem ágában sincs taperolni a... – gondolkoztam el, hogy minek is nevezzem Jimint. Nem tudom, hogy milyen kapcsolatban vannak pontosan, mert annyira nem érdekelt, de Jisung szerint egy pár. Én azt is kinézem belőlük, hogy csupán szórakoztatják a másikat egy-egy unalmas napjukon. – Szóval a pasidat. A lejáratás pedig... Nem tudom, nézett valaki akkor? Szégyenfolt lett a kis életedben, hogy a képedbe ment egy kis füst? Hatalmas gondjaid lehetnek, de nem érdekelnek annyira, hogy beszélgessünk is róla.

- Játszod itt a nagyot, de mit tettél le az asztalra? Egy senki vagy és csak erről vagy ismert. Nemhiába nem tudom a nevedet sem – nevetett fel. – Azt sem érdemled, hogy bárki tudja. Nem tudom, hogy mikor lett ilyen nagy a szád, de...

- Eddig se rejtettem véka alá a véleményemet, csupán nem voltunk beszélőviszonyban, hogy kifejthessem neked személyesen – mosolyogtam.

- Igazad van. És őszintén szarul érzem magam, hogy most is hozzád kellett érnem. Csak tudod, van, amikor az ember kénytelen leereszkedni, hogy rendet teremtsen.

- Ne haragudj, de nekem úgy tűnik, hogy túlságosan is leereszkedtél – hajoltam lentebb szórakozottan. – Vagy ettől már nincs is lejjebb? – kérdeztem halkabban, ám annál vészjóslóbban, ami úgy tűnik, hogy eléggé felvitte benne a pumpát.

- Te kis...! – feszült meg, s úgy összeszorította ökleit, hogy még a bőrömet is becsípte a mellkasomon.

Éreztem, amint az alapból puha anyag most mégis érdessé válik, ahogy hozzám szorítva kezét emelte feljebb azt, hogy ezzel is fenyegetőbbnek tűnjön. Még ő maga is közelebb lépett, de csöppet sem érintett meg ez az egész. Túlzásnak találtam, hogy ennyin így felkapja a vizet. Vannak, akik már majdnem jogosan léphetnének fel, persze ellene. Az évek során elég sok embert kinézett magának és bánt velük szörnyűen.

Én nem vagyok híve az erőszaknak, de ha ők lekevernének neki és a társainak egyet-egyet, nem állítanám meg őket.

- Yeongcheol, Shin tanárnő keres. Azt mondta, hogy fontos, mert valamit el kell intézned a papírjaiddal kapcsolatban – hallottam meg egy ismerős hangot, de a srác még mindig nem engedett.

- Most éppen zavarsz, Jimin... – morogta.

- Nekem is dolgom lenne, mégis utánad járkálok – lépett közelebb, s fogott a kezére az ideges fiúnak. – Elég sokan bámulnak, Yeongcheol... Az ilyen fellépések ronthatnak a hírneveden – mondta szinte suttogva, s láttam, hogy az említett állkapcsa megfeszül, orrlyukai kitágultak, mellkasa pedig emelkedett; egy mély levegőt vett. Ezt pedig pár másodperc után ki is fújta, s elengedett. Hátrébb lépett, majd elmosolyodott.

- Tehát festészet, igaz? Remélem, hogy legközelebb megtudom a művész úr nevét, amikor nem kell ennyire sietnem – mondta még utoljára, s el is indult. Csupán Jiminre néztem, aki még mindig mellettem állt, s a távolodó alakot kémlelte. Később viszont rám emelte tekintetét.

- A saját érdekedben kicsit visszafoghatnád magad. Nem gond, ha van saját véleményed, de azt szépen is elmondhatnád, mert ha így beszélsz, akkor nem vagy különb tőle – fordított hátat nekem, s most először érte el azt, hogy meglepetten nézzek rá.

Már hogyne lennék másabb, mint ő... Én nem direkt hozom szégyenbe. Azt kapta, amit megérdemelt. Én...

Nem is értem, hogy miért verem ilyen nagy dobra, amit mondott. Úgyse számít semmit.

A fejemet megrázva csaptam be a szekrényem ajtaját, s indultam el a terem felé, nem is törődve azzal, hogy Jisung kérlelt, hogy várjam meg őt. Most hozzá se volt kedvem, főleg, hogy tudom, igazat fog adni a táncosnak. Sokszor elmondja nekem, hogy fogjam vissza magam, de én sosem olyan voltam, aki csak úgy hagyja, hogy egy, magát uralkodónak képzelő valaki befolyásolja, irányítani próbálja. Igaz, sosem volt összetűzésem, mert annyira nem törődtek velem, nemhiába nem tudják a nevemet se. Ám most valahogy rám jár a rossz... Biztosan megátkoztak, hogy most a kelleténél is több közöm lett a táncosokhoz.

S akkor még nem is tudtam, hogy még mennyi közöm lesz egy bizonyos táncoshoz.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na itt is vagyok az új résszel😌 Végre minden írásbelit letudtam, viszont elsején és másodikán szóbeli az emeltjeimből😩 BorzalmasXD

Mit gondoltok? Jiminnek igaza van és Jungkook valóban nem különbözik olyan sokban Yeongcheoltól?🤔

Nagyon szépen köszönöm a (kapaszkodj meg) 2k megtekintést!🥰♥️♥️♥️ Nagyon szépen gyűlik erre a könyvre is, amit én sikerélménynek könyvelhetek el, mert ezek szerint tetszik nektek😌♥️♥️

Hogy vagytok kedveskéim?🥰♥️♥️♥️ Vár még titeket valamiféle megpróbáltatás? Ez nem csak az érettségizőknek szól. Várható a hétre dolgozat? Esetleg munkában (mert tudom, hogy nem csak diákjaim vannak, hehe♥️) bármi? Tartsatok ki mindannyian🥺♥️♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook