Fürdés után mindketten megéheztünk, ezért a konyhába mentem, hogy előszedjem a már kész ételeket, s kirakjam őket egy-egy tálba. Jimin még a szekrényemben turkálhat, hogy előszedjen magának valami ruhát, mivel eldöntötte, hogy ő ma itt alszik. Nyilván nem volt ellenvetésem. Magyarázatom is lenne anyáéknak, mivel az év utolsó napja van.

Két kart éreztem meg összefonódni a hasam körül, nem sokkal később pedig ezekhez társult egy mellkas is, ami a hátamnak nyomódott. Fejét is rám hajtotta, az én arcomon pedig egy halovány mosoly jelent meg.

- Hogy-hogy nem a barátaiddal töltöd az estét? – kérdeztem rá. Azt értem, hogy a délután jó neki, viszont arra nem gondoltam volna, hogy nem tervez sehova elmenni. Ilyenkor az emberek inni szokta, bulizni, teljesen lerészegedni és éjfélkor a himnuszt ordítani, aminek már a szövegét sem tudják tisztán.

- Szerveztek programokat, de nekem egyikhez se volt kedvem – mondta. – De helyesen döntöttem, szerintem nekem jobban telt az utolsó napom, mint nekik – kuncogott, mire csak jókedvűen megráztam a fejem.

- Örülök, hogy élvezted – fogtam egyik mancsommal az ő összekulcsolt kezeire, s felhúzva őket, egy csókot nyomtam rájuk.

- Az nem is kérdés – pipiskedett, hogy ő is megérinthessen ajkaival, csupán nekem a tarkómat célozta meg. – Egyébként szerettem volna kérdezni valamit – lépett el tőlem és sétált mellém, majd a pultnak támaszkodott. – Jeon Jiwon...

- Az apám – fejeztem be helyette, ezzel meg is válaszolva a kérdését. Óvatosan bólintott egyet, miközben alsó ajkába mélyesztette a fogait.

- Akkor ezért nem akartál zongorázni sem – rakta össze, s most rajtam volt a sor, hogy biccentsek egyet. – Kicsi ez a világ – ejtett egy halovány mosolyt. – Viszont kíváncsi vagyok, hogy miért dobott el... Mármint a feleségének nem lehet gyereke, a hírekben pedig folyamatosan ment, hogy mennyire erősen próbálkoznak és, hogy számtalan babaprojektben vettek részt. Akkor meg miért...?

- Nem tudom a részleteket – tettem be a mikróba a kiszedett ételeket, majd fordultam teljes testemmel felé. – Csak annyit, amennyit anyáék mondtak nekem. De hozzájuk sem jutott el minden információ ezzel kapcsolatban. Az igazi anyám csak megszült és otthagyott a kórházban. A feljegyzések alapján egyszer sem volt nőgyógyásznál sem, sem szülésznőnél, sehol – ráztam a fejem. – Csak a mentő hozta be és az elkért adatok miatt tudjuk, hogy ki ő. Illetve az apámat, ugyanis kérték az ő nevét is. Viszont számtalan Jeon Jiwon van az országban, senki sem gondolta volna, hogy pont a híres zenész lenne az – rántottam vállat. – Akkor vált biztossá, amikor egyre jobban elkezdtem hasonlítani rá.

- Tényleg olyanok vagytok, mint két tojás – egyet értett Jimin egy szomorú mosoly kíséretében. – Viszont... Nem akarok beleszólni, de nem lehet, hogy apud nem is tudott róla? – kérdezett rá, s miután meglátta az arckifejezésem, azonnal kijavította magát. – Jeon Jiwon. Nem lehet, hogy nem is tudott arról, hogy az igazi anyukád terhes?

- Nem tudom, de nem is igazán érdekel – próbáltam letudni ennyivel, de ő nem hagyta annyiban.

- Figyelj, nagyon szerettek volna gyereket és az örökbe fogadásba is benne lettek volna. Szerinted pont a saját vérét dobná el? – firtatta.

- Ha ezzel kiderül, hogy megcsalta a feleségét? Igen. Akkor valószínű – bólintottam határozottan, s éreztem, amint a téma kezd felidegesíteni.

- De mi van, ha nem? – lépett közelebb hozzám, én pedig egy mély levegőt vettem. Nem akartam az eddigi kellemes hangulatunkat elüldözni, de Jimin nagyon feszegette a határaimat. A fiú mindkét kezét a derekamra vezette, s úgy nézett fel rám. – Tudom, hogy nem kellemes téma, de...

- Ezt nagyon jól látod – vágtam a szavába.

- De ha nekem nem beszélsz róla, akkor kinek fogsz? Inkább ne válaszolj, mert tudom, hogy az lenne a következő, hogy senkinek. Viszont én azt szeretném, hogy megnyílj nekem.

- Mióta lett belőled pszichológus? – nevettem, mire ő is elmosolyodott.

- Mióta találtam egy olyan embert, mint amilyen én vagyok – bújt közelebb hozzám, s ölelt át.

- Milyet? – kérdeztem rá, s közben én is átfontam kecses teste körül a karjaimat, államat pedig a fején támasztottam meg.

- Olyat, aki nem tud kiáltani, ezért másképp kér segítséget – suttogta, az én szívem pedig hevesebben kezdett verni.

Bármennyire nem szerettem bevallani, Jiminnek igaza volt. Sosem kértem segítséget, sosem mondtam el, hogy problémám lenne. Mindent a magam módján akartam megoldani, a saját erőmből. Nem lehetetlen, de talán ez a nehezebb út.

Még mindig nem tartom előrelépésnek, hogy kiönthetem a lelkem valakinek. Nem fog változni semmi, ha elmondom, viszont... Ha hamarabb találkoztam volna Jiminnel, akkor lehet, hogy másképp cselekedtem volna. Ha ez a beszélgetés korábban történik, valószínűleg sok dolgot nem úgy tettem volna, ahogy. A helyet lehet, hogy változatlan maradna, viszont lehet, hogy felmerülne bennem a gondolat, hogy megpróbálok rajta alakítani. Az egyenes útról letérni, s a pusztán, fűből kitaposott ösvényen lépkedni tovább. Mert sokszor nem az teszi az utat úttá, ha le van betonozva. Hanem az, amit te jársz. S az, hogy mi van a lábad alatt, mindegy.

Legyen szó puha, hajnali harmatos fűről, száraz, meleg sivatagi homokról, kavicsokról, avagy tövises talajról. Amíg a talpad alatt van, s vissza tudsz nézni, hogy honnan indultál, addig tudni fogod, hogy te választottad.

Az élet valóban generál olyan helyzeteket, ami nem hagy más lehetőséget. Legalább is látszatra. Ugyanis azt, hogy tovább haladsz-e egyenesen, vagy letérsz, a te döntésed. A választás lehetősége mindig előttünk van.

Ha visszanézel, majd újra előre, talán nem látsz semmit. De a felhők mögött ott a nap, a vihar után pedig a szivárvány. Ennyi a lényeg. A sorrend és a türelem.

- Miért vagy együtt Yeongcheollal? – kérdeztem rá, ezzel megtörve a közénk beállt csendet. A fiú eleinte nem is válaszolt, ezért folytattam, ezzel is jelezve, hogy nem most készültem leszállni a témáról. – Tekintve, hogy lefeküdtél velem, nem igazán érdekel ő, vagy a kapcsolatod. Nincs igazam? – húzódtam el egy kicsit, s ránézve döntöttem oldalra a fejem.

Jimin csak egy nagyot sóhajtott, s arrébb is lépett tőlem.

- Yeongcheollal elég... Nyitott a kapcsolatunk – ingatta a fejét, miközben a tarkójára simított. Egy pillanatra megrándult a szemöldököm, s mellkasom előtt összefonva a karjaimat, a konyhapultnak dőltem, s vártam, hogy folytassa, ugyanis ennyivel nem elégszem meg. Ő ezt látta is rajtam, ezért kedvetlenül, de tovább beszélt. – Már egy ideje tudom, hogy összebújik másokkal is. Ezt nem tudja senki sem a suliban. Nyilván én is félreléptem ezek után. Egyről tudott, de... Nem igazán örült neki – húzta a száját.

- Ezt hogy értsem? – faggattam. – Bántott?

- Nem – rázta a fejét. – Egy ujjal sem ért hozzám. Soha – vágta rá egyből, s az azonnal válasz miatt tudtam, hogy nem hazudik nekem. – Egy ideje már úgy sem – ingatta a fejét. – Októberben szexeltünk utoljára. Azóta nem – rántott vállat.

- A legkevésbé sem egészséges a kapcsolatotok – mondtam, ő pedig csak egy szomorkás mosolyt ejtett.

- Ez van – motyogta.

- Miért nem szakítotok akkor? – kérdeztem azt, amit az elején is.

- Van köztünk valami, ami... Meggátol benne – motyogta, én pedig már biztos lehettem abban, hogy Minho nem hazudott nekem. Tényleg történt valami, amivel Jimint maga mellett tartja az a barom. Még akkor is, ha csak látszatra.

Csupán bólintottam egyet a válaszára, s nem is firtattam tovább. Nem úgy nézett ki, mint aki el akarja mondani nekem. Hiába ismerjük jól a másikat, vannak még feltáratlan dolgok közöttünk, de bízok benne, hogy később ezeknek a száma csökkenni fog. Csupán idő kell hozzá. S remélem, hogy amikor mindezt megosztjuk a másikkal, nem lesz túl késő.

Az este folyamán egy üveg bor is előkerült. Mégsem akartunk szomjasok maradni az év utolsó napján. Eleinte csak filmet néztünk, később viszont feljött programként az öcsém által annyira szeretett videójáték is. Jimin még énekelt is, s bár nem volt rossz hangja, jobb, ha a táncolásnál marad.

Jól éreztük magunkat együtt. Elcsattant olykor-olykor egy csók, már bátrabban értem a fiúhoz, hiszen tudtam, hogy nincs ellenére. Azzal, hogy lefeküdtünk, a kapcsolatunk egy újabb mérföldkövet hagyott maga mögött. Hiszen a gátlásainkat, amik eddig sok dologban hátráltattak, eldobtuk. Levetkőztettük, s nem maradt más, csak a kendőzetlen belőlünk áradó, őszinte érzelmek.

Amikor vége lett a szünetnek, egészen kipihenten mentem vissza az iskolába. Jisung is boldogan mesélt nekem arról, hogy mennyire jól érezte magát. Az anyukája néhány gyerkőcével közösen díszítettek mézeskalácsot, illetve készítettek karácsonyi stílusú karkötőket. Ezért néhány új került a csuklójára, amiket örömmel mutatott meg nekem.

Természetesen azt se hagyta ki, hogy Minhoval is találkoztak még és nagyon jól érezték magukat. Igaz, kissé félve mondta el nekem, de az aggodalma alaptalan volt. A szünet alatt a táncos sokat változott a szememben. Már nem tekintettem rá rosszként. Tudtam, hogy miért tette azt, amit. Hiszen nem volt ő gonosz, csak a legjobb választási lehetőség is annak mutatta be őt.

Kint természetesen összefutottunk Yejivel is, aki örömmel ugrott a nyakunkba. Őt az előadás óta nem láttuk, így volt miről beszélnünk. Elmondta, hogy ő az egész ünnepet Thaiföldön töltötte a családjával, s bár jól érezte magát, hiányzott neki a megszokott szöuli karácsonyi hangulat.

Mingi is csatlakozott később, a lány őt is alaposan megölelgette, amit a magas osztálytársa csak mosolyogva fogadott. Yeji tényleg az volt, aki mindig tele volt élettel. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól ki fogok jönni vele, bár tény, arra sem, hogy Jiminnel, avagy Minhoval.

Az utóbbi is kiszúrt minket, amint az iskolaudvar területére lépett. Furcsa is volt, hogy a baráti körök, amiket eddig csupán megfigyeltem, most az én mindennapjaim rendszeres látogatói. Persze nem bántam, csak szokatlan volt még számomra, hogy ennyi ember vesz körül.

- Hát te...? – pislogott nagyokat Yeji, majd Mingire nézett, akinek bár nem lett elmondva semmi, gondolom sejti, hogy ennek a boszorkánynak az egyik jóslata bevált. Elvégre ő is ott volt, amikor Minho hazavitt.

- Neked is jó reggelt, Hwang Yeji – morogta a fiú, majd, amikor meglátta Jisungot, elmosolyodott. – Szia cica – köszönt neki, s már hajolt is, hogy megcsókolja, amikor a lány megállította őket.

- Na álljon meg a macska és az őt kergető kutya – lépett közéjük széttárt karokkal, én pedig elmosolyodtam.

- Kutya...? – pislogott maga elé meredve Minho.

- És nem tőlem kaptad először – tettem hozzá, mire ízesen bemutatott nekem egy grimasz társaságában.

- Mi a frász történt, amíg nem voltam az országban? – kérdezte Yeji, figyelmen kívül hagyva az osztálytársát. Mingire és rám nézett, s próbált olyan szemekkel méregetni minket, amivel egyből kiszűri, ha hazudunk neki, vagy sem. – Bevált a jóslatom?

- Olyasmi – bólintott a táncos, én pedig előkaptam a zsebemből a gyújtómat.

- Szóval ideje, hogy elégessünk téged, te boszorkány – idéztem elő az ujjammal a lángot, s tartottam a lány felé, aki csak arrébb szökkent, de még mindig tátva volt a szája.

- Nem mondjátok komolyan? – kezdett el vigyorogni, s ide-oda kapkodta a fejét a díszpinty és a mogorva köcsög között, aki csak szemeit forgatva reagált erre az egészre. – De örülök nektek! Gratulálok! – lépett oda Jisunghoz, s jó alaposan megölelgette. Mivel a fiú szereti az ilyen testi kontaktusokat, ezért örömmel viszonozta a gesztust. Viszont, miután ennek vége lett, a másik fél nem részesült ilyen kedvességben. Helyette Yeji csak felemelte a mutatóujját, s fenyítően lépett közelebb az osztálytársához. – Ha meg mered bántani őt, Lee Minho, egyesével tépem le a heréidet és dugom fel a húgycsövedbe, értetted? – kérdezte, mire elnevettem magam.

- Szállj már le rólam, baszki! Értem, világos, megcsonkít mindenki a picsába, ha egy haja szála is meggörbül – forgatta meg a szemeit, s ezután csak morcosan, motyogva folytatta. – Remélem, hogy csak vasalni szoktad a hajadat...

- De édes vagy! – nevetett Jisung is, majd közelebb lépett hozzá, s megölelte a barátját. – Majd én megvédelek – suttogta, ez pedig végre Minho arcára is egy mosolyt csalt.

- Azt hagyd csak rám, jó?

Miután ezek elengedték egymást, s egy olyan témát dobtak fel, amivel kapcsolatban mindenki tudott valamit hozzáfűzni, forgatni kezdtem a fejem. Ide-oda nézelődtem, s azon voltam, hogy kiszúrtam Jimint. Ám ő sehol sem bukkant fel.

Elhúzva a számat próbáltam rájuk koncentrálni, s egyszer-kétszer benyögni valamit, hogy úgy tűnjön, valójában végig nyomon követtem a társalgást. Ám fejben messze nem köztük jártam.

Amióta lefeküdtünk Jiminnel, a kapcsolatunk egy mélyebb fordulatot vett, viszont nem tudtunk olyan sokat találkozni, mint előtte. Ráadásul zavart, hogy tudom, még mindig kapcsolatban van. Ha minden rendben menne velük, akár még önzőnek is hívhattam volna magam, amiért véget akartam vetni a kettőjük között lévő érzelmi köteléknek. Viszont annak tudatában, hogy nem önszántából van mellette... Jobban felpezsdíti a véremet.

Csak azt éreztem meg, hogy valaki óvatosan meglök. Oldalra néztem, egyenesen Minhora, aki a fejével egy bizonyos irányba biccentett. Ő lehetett az egyetlen, akinek feltűnt, hogy keresek valakit. S az a valaki egészen eddig nem mutatkozott.

Jimin sebes léptekkel közeledett az intézmény felé, mögötte pedig Yeongcheol loholt. Egyből ráncba szaladt a szemöldököm, főleg, amikor a srác elkapta a másik csuklóját, s maga felé rántotta. Valamit mondott neki, ami nagyon nem tetszett a táncosnak, hiszen alig hallgatta végig, már ki is rántotta a kezét a szorításból, s minket észre se véve az idegtől, berontott az intézménybe.

Már indultam volna, hogy utána menjek, viszont Minho a karomra fogott. Kérdően néztem rá, de ő csak a fejét rázta, miszerint jobb, ha ebbe nem avatkozok bele, mert csak rontanék a helyzeten.

Alapjáraton nem érdekelne a véleménye erről. Viszont annak tudatában, hogy ő hasonló cipőben jár, mint Jimin, kénytelen voltam hallgatni rá, s elfojtani a kíváncsiságomat. Viszont nem csak nekünk tűnt fel az „álompár" civakodása.

- Még reggel van, de ezek már veszekednek – rázta a fejét Yeji rosszallóan.

- Nem értem, hogy miért vannak még együtt. Jimin láthatóan nem vevő Choi Yeongcheol hülyeségeire, ráadásul egyre többet vitáznak – motyogta Mingi, amivel mind egyetértettek. – Te tudsz valamit, Minho?

Erre a fiú csak felkapta a fejét, ekkor szembesült vele, hogy mindenki tekintete rajta volt.

- Itt állok veletek, honnan tudhatnám, hogy éppen mi a bajuk egymással – tudta le ennyivel, majd a karórájára nézett. – Lassan be kellene menni, mert kezdődik a tanítás. Majd találkozunk – adott egy gyors puszit Jisungnak, majd intett nekem. – Sziasztok!

Yeji is megölelt mindkettőnket, Mingi pedig lepacsizott velünk, majd szép napot kívánva elindultak be. Mi is követtük őket, csupán a másik irányba, hiszen a termünk teljesen máshol volt. Csendesen lépkedtünk egymás mellett a kihalt folyosón, s nem is szóltunk egymáshoz.

Nagyon a gondolataimba merültem. Végig azon kattogtam, hogy vajon mi történhetett, mivel zsarolhatja Yeongcheol Jimint – ugyanis már csak ezt a lehetőséget tudom fenntartani Minho meséje után –, illetve min veszekedhettek ennyire. Annyi alternatíván agyaltam, hogy már nem tudtam eldönteni sem, hogy melyik lehet a legvalószínűbb, a fiú helyzetét tekintve.

Mindebből pedig az rántott vissza a valóságba, hogy a mellettem eddig csendesen lépkedő Jisung megszólalt.

- Hogy érzed magad? – kérdezte, mire ráncba szaladt a homlokom.

- Jól...? – kijelentésem inkább kérdésnek hangzott. Olyan spontán jött, hogy összezavart.

A mókuska bólintott egyet.

- Akkor örülök. Nem néztél ki valami jól... Aznap – utalt arra, amikor Minho hazavitt. Én pedig úgy éreztem, hogy most jött el az a beszélgetés, ahol mindent tisztázunk. Hiszen sosem hoztuk fel, mint téma, én pedig sosem titkoltam, hogy milyen a valós hátterem.

- Mióta sejted? – kérdeztem rá.

- Már egy ideje, mert mindenkitől különbözik a vezetékneved. Aztán amikor az igazgatónak vittem egy hivatalos papírt, pont rólad volt szó, hogy be kell írni az aktádba, hogy betöltötted a felnőtt kort, ezért már nem jár a szüleidnek az örökbefogadói támogatás – mondta, majd elmosolyodott. – Azóta biztosan tudtam. Nem nehéz? Mármint...

- Nem – vágtam rá. – Velük nőttem fel és végig az alapján tanítottak, hogy a vezetéknév, a bőrszínt és a származás, avagy a vallás nem számít – beszéltem róla egy halovány somollyal. – Hálás vagyok nekik, de az életnek is, hogy hozzájuk kerültem.

- Én is – bólintott. – Örülök, hogy olyan jó embereket kaptál magad mellé, mint Hari és Doyun. Aztán ott van Jungwon is – tette hozzá vigyorogva. – Szép családod van.

- Igen. Igazad van – értettem vele együtt. Jobb helyre nem is sodorhatott volna az élet.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Na megérkeztem!!😌♥️♥️♥️

Elsősorban szeretném megköszönni azt a sok-sok jókívánságot, illetve a tanácsokat mind itt, mind pedig instán!😌♥️ Nagyon jól estek és hasznosak is voltak😌♥️♥️♥️

Egy kisebb rövid sztori arról, aki nem értené a helyzetet, a hétvégi részt el kellett halasztanom, mert az ügyes SanKook leforrázta a kezét. Szó szerint, a vízforralót lekapcsoltam és amint a kezembe vettem és át akartam önteni máshova a vizet, az felcsapott és bántalmazott. Huh, hát én már nevettem magamon, hogy ennyire szerencsétlen vagyok és ez a szerencsétlenségem ezúttal fáj isXDDDDD

De már jól vagyok😌 Külön köszönet a hős lakótársamnak MinHoneyBoo -nak, aki azonnal pattant a kanapéról és elment nekem a gyógyszertárba venni rá kenőcsöt😂♥️

Na, de vissza a könyvhöz👏🏻

Egyre bonyolultabbnak látszik ez a kapcsolat Jimin és Yeongcheol között... Ráadásul Jungkooknak se akarta elmondani, hogy mi is van pontosan. Márpedig Chimet egy őszinte karakterként ismertük meg... Ráadásul Minho is visszafogta Kookot. Mi a franc állhat pontosan a dolgok mögött?🤔

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook