Minhoval buszra szálltunk, s elindultunk vissza Szöulba. Nem tudom, hogy részegen hogyan viseltem ezt a közel fél órás utat, viszont másnaposan kegyetlen szarul. A fővárosban átszállásnál le kellett ülnöm egy padra, mert azt hittem, hogy mentem kidobom a taccsot.

- A másnaposság jobban legyűr, mint az, hogy a világodról se tudj – sóhajtott mellettem a srác, majd nyújtott felém egy ásványvizet, amit magunkkal hoztunk. El is fogadtam, s jó nagyot kortyoltam belőle, hátha javít valamelyest a közérzetemen. – Felkészültél arra, hogy beszélj a szüleiddel? – kérdezett rá, én pedig elhúztam a számat.

- Meglátjuk, hogy mennyire leszek felkészült – rántottam vállat.

- Próbálj meg türelmes lenni. Nem hibáztatlak, az tényleg sok, hogy a faterod megütött téged, de te is messzire mentél ebben a játékban – mondta el az őszinte véleményét erről, s egyet kellett értenem vele. Nem szabad csak magamat hibáztatnom, igaz, főként én vagyok ebben a bűnös, de apu is mondott olyanokat, amik csak jobban táplálták bennem a mérget. – Egyébként Jisung tudja, hogy örökbe fogadtak? – kérdezett rá.

- Sosem beszéltem róla, de gondolom, hogy sejti – vallottam be. – Az öcsém apám nevét kapta, anyámat pedig Seo Harinak hívják. Érezhető, hogy valami nincs rendben, ha én pedig Jeon Jungkook néven lettem anyakönyvezve.

- Lehet, hogy azt hiszi, hogy csak az apátok más – ingatta a fejét, míg én csak a sajátomat ráztam.

- Kétlem. Csöppet sem hasonlítok senkire. De tudod az igazságot, szóval ez már nem lep meg – keltem fel a padról, majd néztem rá a tőlem alacsonyabb fiúra. – Beugranék még dohányboltba, ha nem baj.

- Délelőtt még arra panaszkodtál, hogy úgy fáj a torkod a sok füsttől, hogy egy hétig nem fogsz rágyújtani – idézett, de én csupán legyintettem egyet.

- Nem tudom, hogy hova fog ez fajulni, szóval inkább felkészülök – indultam el, hiszen pont zöldre váltott a zebra.

Minho csak duzzogva jött utánam, hiszen ezzel ismét lekéssük a következő buszt, ami elvinne minket hozzánk. Általában nem szeretem húzni a dolgokat, hanem minél hamarabb letudni őket, viszont ez az eset kivétel volt. Nem akartam még hazamenni, s szembenézni a szüleimmel.

Megtörtént volna ez a közeljövőben, viszont azt akartam, hogy ez még ülepedjen bennem. Főleg, hogy nagyon csúnyán leittam magam éjszaka, s hiába próbáltam kikúrálni magam, ez nem sikerült teljesen. Márpedig ilyenkor sokkal ingerlékenyebb vagyok, s félő, hogy még annyira se leszek türelmes és megértő, mint amúgy.

Miután megvettem, amit akartam, nem volt hova menekülnöm. Minho szinte visszarángatott a buszmegállóba. Azt is említette, hogy sokan aggódnak miattam, s legalább miattuk menjek vissza. Természetesen azon volt a hangsúly, hogy Jisung is annyira félt, hogy most is sír, s ezért még kapni fogok a fejemre tőle.

- Egyébként amit mondtál Yeongcheollal kapcsolatban... Mit művelt veled és Jiminnel? – kérdeztem rá, hiszen ez már régóta érdekelt. A fiú láthatóan feszültebb lett, s eleinte csak hallgatott, sőt a fejét is elfordította, mintha meg se hallotta volna, amit kérdeztem. Ezért újra megszólaltam. – Mit csinált? – hajoltam közelebb, hogy nyomatékosabb legyek. Kicsit ingerültebb tekintettel találtam szembe magam, mint amivel másodpercekkel ezelőtt hagyott ott.

- Ezt ne emlegesd hangosan, főleg ne mások előtt – rivallt rám, majd egy nagy adag levegőt kiengedve az ajkai közül, egy fokkal nyugodtabban folytatta. – Nem tudom, hogy Jiminnel mi a helyzet, csak a saját történetemmel tudok előállni – motyogta, s mivel én továbbra is szótlanul ültem őt figyelve, ezért bele is kezdett. – Yeongcheol és én régi ismerősök vagyunk. A szüleim elváltak még általánosban, azon az éven, amikor voltak a felvételik. Gimpoba kellett költöztünk, mert apu megnyerte a pert a házzal kapcsolatban. Felvettek a suliba, viszont a kollégiumba egyikbe se kaptam helyet – sóhajtott, majd leült a padra, hiszen az időre nézve feleslegesen állt. Még legalább tíz perc volt a másik járatig. – Itt jött képbe Yeongcheol... Mint mondtam, régi ismerősöm. Mikor megtudta, hogy én is ott leszek, ahol ő, ráadásul egy szakon, egyből felkeresett. Én pedig elmondtam, hogy mi a probléma – ingatta a fejét, majd pár másodpercre megállt a mondandójába, hogy összeszedje a gondolatait. – Fiatal voltam, semmi mást nem akartam, csak azt, hogy bejussak abba a suliba, amibe mindig is akartam. Ő mindig is egy gazdag srác volt. Az apjának valamilyen cége van, ezért nem hiányolják a pénzt – mesélte. – Felajánlotta nekem, hogy egy teljes évig fizeti nekem a kollégiumot, én pedig beleegyeztem. Azt gondoltam, hogy majd következő évben felvesznek és akkor nem kell annyit visszafizetnem, viszont nem így történt – ejtett egy szomorkás mosolyt. – Az utolsó évre sikerült az, hogy felvegyenek a kollégiumba és ingyenesen legyek ott. Anya nagyon sokat dolgozott, hogy a bíróság után talpra tudjunk állni, ezért nem mondtam el neki soha, hogy mennyivel tartozok valójában Yeongcheolnak. Sőt, arról se tud, hogy nem vettek fel a kollégiumba – simított a tarkójára kínosan, majd döntötte előre a fejét egy gondterhelt sóhajt kieresztve ajkai közül. – Amióta az eszemet tudom, két állásban dolgozok, hogy vissza tudjam fizetni neki az árát. De egy olyan kölyköt, akinek nincs szakmája, nem vesznek fel akárhova és kap normális fizetést – motyogta, majd a lábánál lévő apró követ kezdte rugdosni. – Nem tudtam, hogy mikor fogja visszakérni tőlem az árát. Márpedig én nem tudtam megfizetni mindezt azonnal. Szóval elég nagy görény módjára, de mellette maradtam. Eleinte próbáltam kihúzni őt a bajból, amibe belekeverte magát, vagy amit éppen ő generált, később viszont... Akarva-akaratlanul belekeveredtem – sóhajtott. – Később pedig rájött, hogy mi is a technikám. Úgyhogy zsarolni kezdett, hogy bíróságra viszi az ügyet, ha nem csinálom azt, amit mondd. Szóval nem volt mit tenni – mosolygott szomorúan.

Az orrnyergemet masszírozva próbáltam rendezni a gondolataimat. Az, hogy ezt most elmondta nekem Minho, nagyon sokat jelentett. Nem csupán azért, mert elterelte a gondolataimat a szüleimről. Hanem azért is, mert jobban megismerhettem őt. S be kellett látnom, ő tényleg nem egy rossz srác. Sőt, ha tehette volna, nem lép erre az útra. Csupán a vágya hajtotta, hogy azt csinálja, amit szeret, valaki pedig mindezt kihasználta a lehető legundorítóbb módon.

- Mennyit sikerült összegyűjtened? – kérdeztem.

- Már nem kell sok. Év végére biztosan összeszedem a hiányzó mennyiséget – mosolygott a távolba, mintha minden rendben lenne, pedig ez koránt sem volt így.

- Sajnálom, hogy ez történt – mondtam őszintén, de ő csak legyintett egyet.

- Az én marhaságom volt, hogy belementem anélkül, hogy végiggondoltam volna, hogy mit teszek. Szóval hagyd a francba és kérlek ne mondd el senkinek – nézett rám. – Hamarosan kimászok ebből a gödörből, úgyhogy ne szólj egy szót se erről. Nem akarom, hogy értem is aggódjanak – ejtett egy halovány mosolyt a végén, ami az én arcomra is csalogatott egyet.

- Akkor gondolom nem baj, ha én állom a buszjegyet – döntöttem a fejemet a mögöttem lévő üvegnek, amin megannyi plakát szerepelt különböző arcápolási termékeket hirdetve.

- Nem fogok haragudni érte. Sőt, akkor se, ha a hazautamat is állod – kuncogott, mire az én mosolyom is szélesebb lett.

Sosem tudjuk, hogy egy ember milyen valójában. Láthatjuk a külsejét, azt, amit mutatni akar, vagy ami lenni akar, avagy aminek mások által lennie kell. Viszont a személyiség egy olyan dolog, amit kaptunk. Amivel nem tudjuk átejteni a másikat. S egy részét változtatni sem tudjuk. Viszont van, amit az élet során meg kell tanulnunk; senki sem születik gonosznak.

Ördöggé mások tesznek minket. Mert mind ártatlanul léptünk erre a földre. S van, amikor a legjobb döntés az, ha fejet hajtunk a rossznak.

Csendesen telt az út haza. Nem beszélt egyikünk sem, legalább is nem egymással. Jisung ugyanis felhívta Minhot, hogy merre jár. A srác volt olyan rendes, s nem árulta el, hogy én is vele vagyok, csupán annyit árult el a díszpintynek, hogy hamarosan odaér. Édesnek találtam őket. Már nem féltettem annyira a srácot a táncostól. Láttam a szemein, hogy hiába nincs itt vele, a hangját meghallva is csillogni kezdenek az íriszei.

Nem voltam soha egy izgulós fajta, viszont, amikor megérkezett a busz oda, ahol le kellett szállnunk, s tudatosult bennem, hogy csupán pár perc választ el attól, hogy ismét beszéljek a szüleimmel, görcsbe rándult a gyomrom. Főleg, miután végiggondoltam, hogy az öcsém is mindennek fül- és szemtanúja volt.

Természetesen, ahogy minden más családban, nálunk is voltak veszekedések. Nem értettünk együtt mindenben, viszont sosem vágtunk egymás fejéhez semmi olyat, mint ezúttal. Ráadásul – ahogy apa is mondta – sosem fordultunk az erőszak felé. Most pedig akkora öklöst kaptam, hogy egy ideig biztosan megmarad a nyoma. El sem tudom képzelni, hogy mennyire megijedhetett. Iszonyatosan szégyelltem, hogy idősebbként így viselkedtem. Biztosan nagyot csalódott bennem, ráadásul jogosan.

Amikor az ajtónk elé értünk, becsengettünk. Minho állt elől a kérésemre, hogy ő legyen az első, akit kiszúrnak. Kellett pár másodperc, mire lépteket hallottunk, s ki is nyílt a falap. Egy kisírt szemű Jisung volt az, aki idejött, hogy beengedje a táncost, s már ment is, hogy megölelje őt, viszont ekkor meglátott. A szája elé kapta a kezét.

A következő pedig, amit éreztem, az volt, hogy valaki más sebes léptekkel közelít, kikerüli Minhot, majd nekem préselve a testét szorosan fonja körbe vékonyka karjait. A szívem egy nagyot dobbant, s óvatosan emeltem én is a kezeimet, hogy átöleljem a fiút.

- Miért nem vetted fel a telefonodat? Úgy aggódtam, hogy valami hülyeséget csinálsz – motyogta, míg én egy halovány mosolyt ejtettem.

- Sajnálom – suttogtam, majd felvezettem a tekintetem Minhora, aki csak óvatosan biccentett egyet, s Jisunghoz közelebb lépve egy puszit nyomott a homlokára.

Miután Jimin elengedett, a díszpinty volt a következő, aki a karjai közé zárt. Meglapogattam a haját, s ahogy kérte, megígértem neki, hogy legközelebb nem csinálok ilyet. Legalább is azt, hogy nem veszem fel a telefonomat. Amit egyébként nem tudom, hogy hol hagytam el. Valószínűnek tartom, hogy a kocsmában, miután felhívtam Minhot, kiesett a zsebemből. Majd visszamegyek és megnézem, hogy hátha megtalálta valaki, s nem nyúlta le senki. Ha pedig nem, akkor megszüntetem az előfizetésemet és veszek egy másikat.

Amikor viszont felnéztem, megláttam az ajtóban álló anyámat. Csak állt ott, s nézett. Szemeiből lassan folyt végig a könnye kipirosodott orcáján. Ajkai megremegtek, állát ráncolni kezdte, s mint akit hátba löktek, elindult felém kitárt karokkal. Úgy szorított magához, mintha attól félne, hogy bármikor elfuthatok, s örökké kiléphetnék az életéből. Úgy éreztem, hogy ebben az ölelésben, ebben az apró gesztusban az összes szeretete benne volt. Minden, amit ezalatt a pár év alatt összegyűlt benne az első pillanattól kezdve, amikor örökbefogadott.

- Soha többet ne csinálj ilyet, rendben? – remegett a hangja, én pedig csak most kezdtem igazán rosszul érezni magam, mindazok mellett, hogy a szívem megtelt melegséggel. Annyira kétpólusú volt a dolog, hogy nem tudtam, melyik felé hajoljak igazán. Anya eltávolodott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. – Ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyet.

- Én... – akartam mondani, de ekkor megláttam apát is. Egész testemben megfeszültem.

Nem féltem tőle. Nem attól tartottam, hogy megüt, hanem attól, hogy mit gondol rólam. Hiszen most hatalmas csalódás voltam. Direkt provokáltam őt, hogy olyat tegyen, pedig ismerem őt, s sosem fordult az erőszakhoz. Nagyapa sokszor verte őt, ezért ő megígérte magának, hogy egy ujjal sem nyúl a gyerekeihez. Most mégis megtette.

Anya lassan arrébb állt, akárcsak a többiek, így teljes rálátást nyerhettem apára. A tekintetéből nem tudtam kiolvasni semmit. Nem tudom, hogy azért, mert tényleg ennyire féltem, hogy mi fog történni, vagy ténylegesen ennyire érzelemmentesen állt ahhoz, hogy hazajöttem.

S az utolsó gondolatom el is vette az önbizalmamat. Legszívesebben elmenekültem volna. A világ másik felére futottam volna. De nem azért, hogy ne térjek vissza soha többet. Csupán gondolkozni akartam, magamba vetni a hitemet, s megerősödni annyira, hogy elé tudjak állni, hogy bocsánatot tudjak kérni, s az övét is elfogadjam.

Apa közeledni kezdett, én pedig, mihelyt ezt realizáltam, ismét megfeszültem, s bár szégyenkezve, de igyekeztem állni a tekintetét. Amikor pedig elém ért, azt hittem, hogy ismét kapok egyet a fejemre, mivel minél közelebb jött, annál inkább vettem ki azt az arcvonásaiból, hogy ideges.

Ám ő a vállamra fogva rántott közelebb magához, s olyan szorosan próbált ölelni, ahogy csak tudott. Majdnem hátra is estünk a hevessége miatt, de még időben sikerült megtartanom magunkat. Nagy szemekkel néztem előre, s először még nem viszonoztam ezt a kedves gesztust.

- Úgy sajnálom. Mindent, mindent sajnálok és az sem érdekel, hogyha nem bocsátasz meg nekem, csak kérlek... Gyere haza, Jungkook – szipogott egyet, én pedig itt éreztem, hogy az én látásom is homályosodni kezd. – Gyere haza, fiam. Kérlek – könyörgött szinte, én pedig muszáj voltam lehajtani a fejemet, s egy mély levegőt vennem, hogy visszatartsam a feltörni készülő sírásomat. – Amiket mondtam, annak a fele se igaz. Sosem kellett volna ezeket a fejedhez vágnom, főleg, hogy nem is gondolom komolyan őket. Tehetséges vagy és sosem éreztem tehernek, hogy költeni kell az iskoládra. Sosem voltál más a szememben. Csak több, mint bárki más – remegett a hangja, s hallhatóan nyelt egyet a mondat közepén. – Nem számít a név vagy a kinézet. Te az én fiam vagy. Én neveltelek fel – húzódott el, s nézett a szemeimbe egy mosollyal. – És én leszek rád mindig is a legbüszkébb. Ha valakit hibáztatni akarnak mások, akkor csak engem – veregette meg a mellkasát, s a hatás kedvéért meg is állt pár pillanatig. – Csak engem, mert én neveltelek! Nem érdekel, hogy nem az én vérem vagy. Ettől függetlenül az én kisfiam vagy – simított az arcomra mindkét kezével, s biccentette a homlokát az enyémnek. – Annyira bánom, hogy így beszéltem veled és azt is, amit tettem. Azonnal megbántam és tudom, hogy már késő, de...

- Hagyj engem is szóhoz jutni – köszörültem meg a torkomat, ami a visszatartott sírás miatt iszonyatosan fájt. Egy mély levegőt vettem, s most rajtam volt a sor, hogy elnézést kérjek. – Sajnálom. Nem kellett volna úgy beszélnem veletek. Igazságtalan voltam és gyerekes – soroltam, de ekkor apa a szavamba vágott.

- Tekintettel lehettünk volna arra, hogy te miként éled meg. Hiába vagy már kész felnőtt... Egy ilyen dolog mindig is mély seb lesz minden embernek a halála napjáig – ejtett egy szomorkás mosolyt, akárcsak én, hiszen örültem, hogy megért engem. Apa ezek után felemelte a jobb kezét, s a kisujját mutatta nekem. – Jók vagyunk? – kérdezte, mire a somoly az arcomon csak szélesebb lett, s összekulcsoltam az övével a kisujjamat.

- Jók – mondtam, ő pedig ismét szoros ölelésbe vont. – Jungwon? – kérdeztem, hiszen egyedül az öcsém nem bukkant fel. Láttam, hogy Mingi is ott van bent, s örömmel nézi a jelenetet. Szegényt biztosan megijesztettem.

- Elaludt. Egész éjszaka fent volt és téged várt – simított a karomra anya, én pedig bólintottam egyet. – Nem haragszik rád – jelentette ki, mintha gondolatolvasó lenne. – Csak félt, hogy elveszíti a testvérét. Nagyon szeret téged, ezt te is tudod.

- Igen... Tudom – ejtettem egy halovány mosolyt.

- Menjünk be, ne fagyoskodjunk kint – biccentett apa, s előre is engedett mindenkit, akárcsak én. Egyedül Jimin maradt kint. Apu kérdően fordult felénk, bár inkább Jiminhez, hiszen ő volt az, aki meg se moccant.

- Beszélhetnék vele egy kicsit? – kérdezte a fiú, mire apám csak bólintott egyet, s megkért minket arra, hogy ne legyünk kint sokáig, mert hideg van. Viszont ezek után belépett az ajtón, becsukva azt, ezzel ténylegesen kettesbe hagyva minket Jiminnel. Ő pedig nem is habozott, azonnal felém fordult, s ismét hozzám bújva ölelt meg. – Megijedtem – suttogta, én pedig óvatosan vezettem a kezemet tincsei közé remélve, hogy hátha megnyugszik attól, ha kicsit simogatom őt. – Viszont örülök, hogy épségben visszajöttél – húzódott el, majd felpillantva rám az arcomra vezette egyik mancsát. – Nagyon fáj? – simított végig az alsó ajkamon lévő seben.

- Egy kicsit. De nem vészes – mondtam.

- Akkor nem bántalak ezen az oldalt – pipiskedett, majd egy óvatos, lágy csókot nyomott a szám másik sarkára. – Csak, hogy tudd, iszonyatosan dühös vagyok rád, amiért nem válaszoltál egy üzenetemre se, nem vetted fel a telefont, ráadásul nem is nekem szóltál, hanem Minhonak, akivel elvileg olyan nagyon utáljátok egymást – fonta össze mellkasa előtt a karjait, s sértődve fordított nekem hátat, amin nem tudtam nem mosolyogni. – Ez igazán felháborító – morogta, én pedig kuncogva léptem közelebb hozzá, majd hasa előtt összeűzve az ujjaimat tettem a vállára a fejemet.

- Nem vagy már gyerek, Jimin. Viselkedj normálisan – mondtam neki.

- Inkább értékeld, hogy ilyen aranyos vagyok veled.

- Remélem, hogy tisztában vagy azzal, hogy mást jobban tudok értékelni – mondtam, mire a fiú megfeszült karjaim közül. El is engedtem őt, a táncos pedig lassan felém fordult eltátott ajkakkal. A mellkasomra bökött, s bár nehezen formálva a szavakat hitetlensége miatt, de kimondta, amit akart.

- Te most komolyan perverz voltál velem? – kérdezett rá, én pedig válaszadás helyett csupán kikerültem őt, viszont a felvillanyozott srácot ez nem hátráltatta. – Te most utalást tettél? Nem akarom elhinni! Legközelebb mi lesz? Letepersz? – kuncogott jókedvűen, míg én csak a szemeimet forgattam. – Mi lett azzal, hogy „de neked barátod van"? – próbált imitálni, s mikor már kezdett felidegesíteni vele, hirtelen fordultam meg, majd nyomtam ajkaimat az övére egy pillanat erejéig. Mégis egy nagyobb cuppanással sikerült elválnunk.

- Fogd be a szádat inkább. Idegesítő vagy – motyogtam az utolsó mondatot. Végül is megtette a hatását a cselekedetem, hiszen Jimin tényleg szótlan maradt pár másodpercre.

- Ha előbb tudom, hogy ezt teszed, hogyha sokat beszélek, akkor egész nap melletted csiripelnék – pislogott nagyokat, én pedig megforgatva a szemeimet inkább kinyitottam az ajtót, s előre engedtem őt.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is az új rész😌 Pár percet késett, mert még írtam, hehe. Szóval friss és ropogós👏🏻

Yeongcheol egy titkára fény derült. Ez Minho verziója, viszont Jiminről semmit sem tudunk): Vajon mi lehet? Van ötletetek az eddigiek alapján, hogy mivel láncolhatja magához?🤔

Huh, na én kellőképpen elfáradtam😂 Elég rohanós volt ez a hétvége, de legalább otthon lehettem😌 Jó is volt egy kicsit a családi fészek♥️ Meg persze az sem utolsó szempont, hogy végre találkozhattam a cicámmal és a kutyusommal. Olyan édes volt a reakciója, amikor meglátott. Az én kutyámról tudni kell, hogy imád ölelkezni. Egész hétvégén le se tudtam vakarni magamról, de nem is baj😌 Igaz, csupa szőr lettem, de az már a legkevesebb, hehe✋🏻

Hogy vagytok kedveseim?♥️ Milyen volt ez a csodás első (csonka) hét?😌♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook