Iszonyatosan fájt a fejem. Nem tudom, hogy percek, avagy órák óta éreztem a folytonos sajgást, de azt igen, hogyha levegőt vettem, akkor az volt a baj, ha pedig megmozdultam, akkor pedig az. Egyszerűen sehogy sem volt jó. Arról nem is beszélve, hogy a torkom és a gyomrom eszméletlenül égett.

Valaki rázogatni is kezdett, amire csak morogva adtam választ. Nem akartam felkelni, annyira rosszul éreztem magam, hogy semmi kedvem nem volt még a fénnyel is találkozni.

Aztán realizáltam, hogy azt sem tudom, hogy hol a francban vagyok.

- Végre már – morgott Minho, mire csak összeráncoltam a szemöldökömet, s hirtelen ültem fel a kanapén. Meg is bántam, ugyanis azonnal a buksimhoz kaptam nyöszörögve. – Meg is érdemled... Ennyit inni, ráadásul hajnalok hajnalán hívsz... Szerencséd, hogy anyám elutazott a pasijával – forgatott szemet, majd felém nyújtott egy palackos ásványvizet. – Hatalmas szerencséd, hogy volt még buszjárat és voltam olyan rendes, hogy kikeltem miattad és el is mentem érted, te kis...! – kapta fel a papucsát, s már készült is, hogy megüssön, de inkább csak duzzogva letette azt a földre. – Csak, hogy tudd, Jisung miatt nem ütöttelek meg. Nagyon szeretné, hogy jóban legyünk – motyogta, én pedig csak bámultam rá. Tényleg a díszpinty ennyire szeretné, hogy kijöjjek vele?

- Jisung tisztában van azzal, hogy lehetetlent kér?

- Jelenleg tényleg annak tűnik – sóhajtott. – Csináltam neked másnapos levest. A blokkot is megtalálod mellette – mosolygott rám gúnyosan, én pedig csak leesett állal néztem rá.

- Ezt te sem gondolod komolyan...

- Pedig de. Nem kellett fizetned a buszjegyért, felcipeltelek a másodikra és mindezek tetejébe, még a bejárati ajtót is összehánytad – kezdte sorolni, míg én csak a számat elhúzva túrtam a tincseim közé. Az este további része tényleg kiesett, s eléggé homályosak azok az emlékeim, amik még megmaradtak. – Egyébként... Mi történt, hogy ilyen csúnyán lerészegedtél? – kérdezett rá, én pedig megnyugodtam egy pillanatra, ugyanis ezek szerint volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem kezdtem el fecsegni arról, hogy mi váltotta ki belőlem mindezt.

- Nem hiszem, hogy ezt veled kellene megosztanom – másztam le a kanapéról, s a földön ülve hajoltam a leves fölé, hogy megszagoljam.

Viszont ez a kísérletem kudarca fulladt, ugyanis fogalmam sincs, hogy mennyi cigit szívtam el az este folyamán, de konkrétan égetett az egész orrom. Arról nem is beszélve, hogy olyan reszelős hangom volt, mint aki ebből él.

- Márpedig rajtam kívül nincs itt senki – rántotta meg a vállait Minho, én pedig nem is törődve vele vettem a kezembe a kikészített pálcikákat, s megkavarva a levest, egy nagy adag tésztát gyömöszöltem a számba. – Elolvadt a tetejéről a fehér por? – kérdezett rá, én pedig minden mozgásomban megálltam, s óvatosan néztem rá.

- Mi? – kérdeztem vissza, ő pedig elmosolyodott.

- Csak szívózok veled. Nyugi, nem terveztelek megmérgezni – kapta elő a telefonját, viszont én ezek után is csak meredten néztem rá. – Komolyan beszélek! Az előbb mondtam, hogy Jisung szeretné, hogy jóba legyünk. Szerinted ezek után az életedre törnék?

- Őszintén? Könnyebb dolgod lenne – vágtam rá, ő pedig csak pofákat vágva forgatta meg a szemeit. – Egyébként kösz, hogy eljöttél értem és elhoztál magatokhoz – motyogtam a levesemre nézve ezúttal. – Jövök neked eggyel – sóhajtottam.

Csend telepedett közénk. Nem igazán volt közös témánk. Gyakorlatilag nem is ismertük egymást, csak onnan, hogy „ez az a srác, akit utálok". Az egyetlen ami azóta változott, hogy Minho és Jisung elkezdtek összemelegedni. A mai napig nem tudom, hogy hogyan sikerült, illetve azt sem, hogy miért. Nem kérdeztem rá a díszpintynél, viszont most van rá lehetőségem. Legalább azt is letesztelhetem, hogy kell-e aggódnom.

Jimin váltig állította, hogy Minho nem annyira rossz, csupán én nem adok neki egy esélyt. Titkon remélem, hogy igaza van. A legkevésbé sem akarom, hogy ma mókuska megsérüljön emiatt a barom miatt. Eleget bántotta őt régen. Még egy húzása nem lehet.

- Miért Jisung? – kérdeztem rá, ő pedig csak hümmögött egyet, miszerint figyel rám, viszont ismételjem meg, mert nem hallotta. Én pedig meg is tettem. – Miért Jisunggal akarsz összejönni? Annyi más ember van a suliban, akikkel tényleg jóba vagy. Miben változott a véleményed róla? – pillantottam rá, ugyanis érdekelt, hogy erre mit fog lépni. Látni akartam, olvasni akartam nem csupán a kifejezéséből, az arcmimikájából, de a szemeiből is.

- Egy olyan kérdést tettél fel, amire én sem tudom a választ – nevette el magát. – Egyszerűen csak... Megtörtént – rántott vállat. – Ahogy te utáltad Jimint, legalább annyira, mint amennyire engem...

- Ne aggódj, még mindig előnyben vagy – kacsintottam rá, ő pedig csak egy gúnyos mosolyt eresztett.

- A lényeg, hogy már csak azon kaptam magam, hogy nincs bajom vele. Soha nem is volt, csak... Idióta módon segítettem kimászni a barátomnak a bajból, amit magának csinált. Aztán húzott maga után és végül olyan ember lettem, aki sosem akartam – húzta a száját. – Yeongcheol elég manipulatív személyiség. Sokszor akartam kiszállni, viszont, amikor felmerült ez a gondolat bennem, mindig rájöttem, hogy már nyakig benne vagyok a szarban vele együtt.

- A nem is egy opció, remélem, hogy tudod – mondtam elég lekezelően. Ha valaki nem akar megtenni valamit, akkor nem teszi meg.

- Tudod... Elég befásult vagy, ha erre gondolsz. Eszedbe jutott valaha is, hogy vajon milyen opcióim lehettek, hogy ezt választottam? – fordult felém, s nézett komolyan a szemembe.

Tartottam a szemkontaktust, amit létesített velem. A válaszom egyértelmű volt számára is; természetesen nem gondolkodtam el ezen soha. Nem tudom, hogy milyen helyzeteket élt meg, viszont tekintve, hogy így beszél róla, nem lehetettek a legszebb pillanatok.

- Nem leszel több a szememben ettől, hogy ezt elmondtad – szólaltam meg a torkomat köszörülve. – De nem szólok bele. Egészen addig, amíg azt látom, hogy Jisung jól van. Viszont, ha megbántod, ha sírni fog miattad, akkor nem leszek olyan rendes, mint amilyen eddig voltam – néztem rá fenyegetően, ő pedig komoly arcára egy mosolyt varázsolt.

- Már értem, hogy miért mondta azt, hogy olyan vagy, mint egy véreb. Nyugodt vagy, de, ha a helyzet megkívánja, akkor támadsz is – kuncogott. – Viszont nem áll szándékomban bántani őt. Nem akarom, hogy ismét féljen tőlem – motyogta szomorúan az utolsó szavait. Végül csak megrázva a fejét terelte már irányba a témát. – Te jössz. Miért ittad le magad ennyire?

- Nem akarok beszélni róla – vágtam rá, s egy nagy adag tésztát tömtem a számba. Minho csak megforgatta a szemeit, majd felkelve elvette a tálat, amiben a kajám volt. Nyöszörögve kaptam utána, viszont a reflexeim még mindig nem voltak az igaziak.

- Akkor halj éhen – morgott, majd ismét rám nézett. – Legalább értelmes dolgok miatt jártasd azt a nagy szádat. Halljam, miért kellett érted mennem hajnalban? Egyébként miért engem hívtál? – ráncolta a szemöldökét.

- Azért, mert a te nevedre sikerült rányomnom – rántottam vállat, viszont ő tovább firtatta a témát.

- Hogy vagyok elmentve a telefonodba, ha betűrendben vannak a nevek...? – kérdezett rá, én pedig gondolkozás nélkül vágtam rá a választ.

- A táncos faszkalap.

Minho élesen szívta be a levegőt. Ő sem számított arra, hogy ennyire őszinte leszek vele azok után, hogy ő volt olyan rendes, s értem jött, ráadásul haza is hozott magához. Ha jól emlékszem, akkor Gimpoban lakik. Nincs messze Szöultól, viszont tényleg hálás vagyok azért, amit tett. Még akkor is, ha nem mutatom ki.

- Eddig nem akartam elmondani, de most megteszem... Mindkét buszjegyet a kártyáddal fizettem ki. Oda akartam adni az árát, de így megtartom – morgott, majd visszarakta elém a levest. – Víz helyett bele kellett volna pisálnom a tálba... Megérdemelted volna – puffogott, én pedig, nem tehettem róla, de elnevettem magam. Szerencsére ő is elmosolyodott, így mondhatjuk azt is, hogy a köztünk lévő vastag jégfal olvadozni kezdett.

Nem telt el sok idő, csupán azt vártam meg, amíg valamennyire lenyugszok, s összeszedem magam és a gondolataimat. Nem bíztam meg Minhoban, viszont nem volt mit veszítenem. Semmi sincs, amit szégyellnem kellene. Legalább is én úgy gondolom. Nem az én hibám, amiért nem kaptam esélyt sem már az első pillanatban. Azt viszont aláírom, hogy túl messzire mentem, s azt a pofont én provokáltam ki apámtól. Nem volt szép tőlem.

Mindig jó szívvel bánt velem ő is, akárcsak anya. Nem érdemelték ezt tőlem. Már belátom, hogy túlreagáltam a dolgot, s hiába vágta a fejemhez azt apu, amit, tudom, hogy nem gondolta komolyan. Ha annyira nem támogatná a művészi ágat, amit képviselek, akkor már az elején érezhető lett volna. A kinézetemre meg soha nem mondtak semmit, sőt, a tetoválásaim neki is tetszenek.

Ténylegesen én voltam az, aki direkt feszítette a húrt, s várta, mikor fog az elpattanni. Magamnak kerestem a bajt.

- Tegnap felbukkant az igazi apám – vallottam be. – Akkor... Találkoztam vele először – vettem egy nagy levegőt, majd ráztam meg a fejemet.

- Akkor te... – akarta mondani Minho, de én beelőztem őt.

- Fogadott gyerek vagyok – rántottam vállat, mintha nem is lenne olyan nagy cucc. – Elküldtem őt a francba. Sosem keresett. Tudtam, hogy ki az, mivel a vezetéknevemen nem változtattak anyuék. Meg amikor jöttek látogatni a gyámügyesek régen, akkor nálunk maradt egy dokumentum. Ott pedig az ő neve volt, mint apuka – sóhajtottam. – Utána, amikor megtudtam, hogy egy ismert személy, ráadásul zongorázik, mint én... Abbahagytam – rántottam vállat. – Nem akartam hasonlítani rá, csöppet sem, viszont elkerülhetetlen volt – ejtettem egy szomorkás mosolyt.

- Várj... Akkor a te apád Jeon Jiwon? – rakta össze magában Minho, én pedig egy bólintással adtam választ erre. – Baszki, de én úgy tudom, hogy neki nincs gyereke. Anyám élt-halt érte, csak házas és... Te akkor most törvénytelen gyerek vagy? Vagy Lim Dasom az anyukád? – faggatott, s ha nem ember lenne, hanem egy kiskutya, biztos vagyok benne, hogy izgalmában a farkát csóválná.

- Az előző. Gondolom félrelépett, a biológiai anyámnak meg nem kellettem, szóval megszült és ott is hagyott a kórházban – kavartam még egyet a levesen, ami lassacskán a gőzölgést is abba fogja hagyni, annyit beszélgetünk.

Minho elhúzta a száját.

- Sajnálom, basszus. Ezt senki sem érdemli meg – motyogta, de én csak legyintettem egyet, miszerint nincs baj, túlélem. Valóban nem tudtam mást tenni, azon kívül, hogy megpróbálok tovább állni. Ha leragadok egy ponton, annak sosincs jó vége. Persze, mondom ezt én, akinek mindene ehhez vezethető vissza. – És a szüleid mit mondtak arra, hogy megjelent az igazi apád? – kérdezte meg, én pedig elhúztam a számat, s élesen beszívva a levegőt dőltem hátra.

- Jót akartak, de én kiakadtam. Szóval összekaptunk – rántottam vállat, s tudtam le ennyivel. Nem kellett részleteznem, s nem is akartam.

- Akkor értem, hogy miért van beverve a képed – bólogatott, majd sóhajtott egyet. – Maradj, ameddig szeretnél – mondta, mire felkaptam a fejem, s összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Minho a tarkójára simított. – Nem vagyok ennyire kegyetlen, hogy kitegyelek. Legalább pihend ki normálisan azt, hogy ennyit ittál éjszaka.

- Kösz – ejtettem egy halovány mosolyt. Sosem gondoltam volna, hogy a srác elér nálam egy jó pontot, de most sikerült neki. Lehet, hogy tényleg nem annyira rossz, mint amilyennek tűnik nekem. Igaz, régen csupán ezt bizonyította számomra, viszont megeshet, hogy változott a hozzáállása a dolgokhoz.

S ahogy mondta, úgy is történt. Addig maradtam a fiúnál, amíg akartam. Sőt, még adott nekem egy bontatlan fogkefét is, hogy tisztára mossam a számat. Lefürödhettem, s csupán szerencse, amiért ő nem olyan cuccokban táncol, mint a döntő többség. Én azért magasabb vagyok, mint ő, s szélesebbek a vállaim is.

A nadrág, amit kaptam tőle, így is a bokámon felül ért. Szerencsére nem volt szűk. Felsőben meg találtunk olyat, ami jó volt rám. Szóval egészen kényelmes öltözékben lehettem.

Viszont nem maradhattam ám ingyen. A jóságot is meg kell fizetni, márpedig Minho egyedül volt otthon, mivel az anyukája elutazott. Látszott is, hiszen nem volt olyan rend, s tisztaság, ami akkor lenne jelen, ha a nő is itthon tengetné mindennapjait.

Úgyhogy kitakarítottuk az egész lakást. Nem volt éppen a kedvenc elfoglaltságom, de legalább vigasztalt az, hogy a zenei ízlésünk egyezett, ugyanis az okos tévén elindított lejátszási listán olyan számok voltak, amik mind a kettőnknek kedvencei. Végül pedig a szorgos munkánkat egy gyorsétteremből rendelt doboznyi csirkeszárnnyal ünnepeltük meg. Természetesen félig csípős bundában, s közben sajtszószba mártogatva néztünk valami szar akciófilmet. Egyikünk se fogta be a száját, vagy kiparodizáltuk, vagy teljesen feleslegesnek, esetleg abszurdnak találtuk a kialakult helyzetet.

- Megmondtam, hogy fejen fogják lőni a francba! – néztem Minhora, aki csak egyetértően bólogatott, hiszen a javaslatom tényleg bevált.

- Már az elején meg kellett volna ölniük. Csak szerencséje volt, hogy mindig megúszta – mondta, majd a telefonja csörgésére felfigyelve megállította a filmet, a készüléket pedig előkapva vette fel. Azonnal mosoly varázsolódott az arcára, nekem pedig kérdeznem se kellett, hogy ki hívhatta. – Szia Jisungie! Hogy vagy? Minden rendben? – kérdezte, majd kihangosította a kütyüt, hogy én is halljam a mókuskát.

- Szia Minho – szólt bele remegő hanggal, mire mi ketten összenéztünk.

- Jisung, baj van? – kérdezte meg azonnal, a díszpinty pedig ekkor szipogott egyet.

- Hari hívott, Jungkook anyukája, hogy nem tudják elérni őt. Valami baj történt velük otthon és nagyon aggódnak. Ráadásul én sem érem el őt – sírta el magát. – Mi van, ha elütötték őt? Vagy bántották? Azt mondták, hogy nagyon feldúlt volt és... Én nagyon félek, hogy tényleg történt vele valami rossz – hüppögött, Minho pedig rám nézett. Elhúztam a számat.

A táncos egy nagy levegőt vett.

- Ne aggódj, Jisungie. Nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni őt. – Hol vagy most? – kérdezte.

- Még otthon. Most akarok átmenni Hariékhoz, hátha többen többet tudunk tenni. A rendőrségre is el akartak menni, de telefonban megmondták nekik, hogy amíg nem telt el bizonyos idő az eltűnés óta, addig nem csinálnak semmit.

- Figyelj, adj egy címet, és odamegyek én is, jó? – túrt a hajába, majd jelzett nekem, hogy keljek fel a kanapéról.

- Nem akarlak berángatni Gimpoból emiatt... Csak szerettem volna beszélni valakivel. Minginek is szóltam, meg Jiminnek is. Yejit nem értem el, ő külföldre utazott a családjával – sorolta, én pedig lehunytam a szemeimet, s bár szerettem volna azzal nyugtatni magamat, hogy csak túlreagálják, viszont alá kellett írnom a tényt, hogy sosem csináltam még ilyet.

- Késő, már készülődök. Adj egy címet és megyek, rendben, cica? – kérdezte a srác. Hogy tessék?! Az állam leesett, s mikor Minhonak feltűnt, hogy mit mondott, feltartotta az egyik kezét, s csendre intett. Gyorsan elköszöntek egymástól, majd miután bontotta a vonalat, felém nézett. – Most visszaveszed a cuccaidat és hazaviszlek. Tudom, hogy azt mondtam, hogy addig maradsz, ameddig szeretnél, de nem fog semmi sem megoldódni, ha csak menekülsz a problémák elől.

- Azért gondoltad meg magad, mert Jisung felhívott sírva? – döntöttem oldalra a fejem, s fontam össze a karjaimat mellkasom előtt. – Cica – szúrtam oda kissé gúnyosan, mire a srác megforgatta a szemeit.

- Fogd be és készülj – morgott, majd elindult a szobája felé, viszont megtorpant, s visszafordult. – Ahelyett, hogy engem csesztetsz, inkább szerezz magadnak valakit.

- És ugyan kit? – tettem fel a költői kérdést, viszont arra nem számítottam, hogy azonnal válaszolni is fog.

- Mondjuk Jimint – rántott vállat.

- Neki barátja van. Történetesen Choi Yeongcheol – ismertettem vele a túl jól tudott tényt.

- És? Ha más nem, legalább indoknak jó lennél, hogy szakítson vele.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam a szemöldökömet. Tudom, hogy nem fényes a kapcsolatuk, de ennyire...? Eleve az homályosabbá teszi a helyzetet, amit mondott korábban, miszerint úgy ítélem el őt és a döntéseit, hogy nem tudom, milyen opciói vannak.

Minho sóhajtva, orrnyergét masszírozva fordult teljes testével felém.

- Yeongcheol... Érdekes módon tartja maga mellett az embereket. Te, aki festesz, neked kellene a legjobban tudnod olvasni mások arckifejezéséből – nézett a szemeimbe, én pedig nagyot nyeltem. – Kedveled őt, nem? – kérdezett rá, én pedig egy apró bólintással adtam tudtára a válaszomat. – Akkor mentsd meg.

Minho komoly pillantása arra engedett következtetni, hogy valami sokkal sötétebb állhatott a háttérben, mint amire eleinte gondoltam. Már biztos lehettem benne, hogy Jimin és Yeongcheol kapcsolatában nem a veszekedések voltak a legnagyobb problémák. Amit eddig árnyéknak láttunk, valójában ők voltak, maga a látszat. Az igazi érzelmeik pedig végig azok a sötét foltok voltak, amik mindenhova követték őket.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel... Na ennek története van, szóval kapaszkodjatok meg😂😂😂

Én baromira abban a tudatban voltam hajnalban, hogy publikáltam ezt a részt és nem is aggódtam tovább. Fel se tűnt, csak most, hogy egy értesítésem sincs ezzel kapcsolatban, szóval ránéztem és akkor láttam, hogy valószínűleg a mentésre nyomtam csak🤦🏼‍♀️

Tapsoljuk meg SanKookot, mert legalább annyira ügyi volt, mint amennyire látszik👏🏻

Viszont, ha már az élet is ezt akarja, akkor kereszteljük el ezt a részt erősítésnek holnapra😌 Vége van a szünetnek kedveskéim, remélem, hogy aránylag sikerült kipihennetek magatokat és hasznosan (hasznosabban, mint én) eltöltenetek a nyarat!!♥️♥️♥️

Sok sikert és kitartást kívánok minden iskolás sütinek😌♥️♥️♥️

Vissza a részhez... Mit gondoltok? Kezd tisztulni Jimin párkapcsolata előttetek, vagy méginkább összekuszálódtak a dolgok?🤨🤔

Mi a véleményetek Minhoról?? Most, hogy egy picit közelebbről is megismerhettük őt😌

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook