Sosem szerettem azt az ünnepekben, hogy ide-oda járkálnom kell. Teherként tituláltam, hogyha órákat kell utaznom valakiért, akit nem szeretek, s ez fordítva is így van. Viszont nem volt mit tenni. A nagyi egy fontos embernek számít a családban.

Az öreglány valójában aranyos, s tündéri, csak van egy-két megszólalása felém, amivel azt sugallja, hogy nem vagyok odavaló. Érezhetően jobban szereti Jungwont, viszont próbálja ezt a kisebb fajta izmust elnyomni, hogy annyira ne lehessen érezni, hogy hogyan vélekedik a dolgokról. Itt csupán az a probléma, hogy én nem vagyok hülye attól, mert ő annak néz.

Viszont nem csak mi mentünk ma a nagyihoz. Több rokon is meglátogatta őt, így egy nagyobb ebédet csaptunk. A család ezen részét nem ismerem. Nem számítunk fekete báránynak, szimplán nem törődünk velük, ugyanis ez a fajta viselkedés őket is jellemzi. Ezért sem volt meglepő, hogy az egyik hölgy, aki, ha jól emlékszem, akkor a nagyapa testvérének a lánya, megkérdezte a nevemet. Sőt, azt sem tudták, hogy fogadott gyerek vagyok, ugyanis teljességgel meglepődtek, hogy nem egyezik a vezetéknevem apáméval, de még anyáméval sem.

- És nincs baj a két fiúval? Csak azért kérdezem, mivel mégsem testvérek – kérdezte a nő anyát, aki végül átvette a mesélő szerepet az életemről. Látszott rajtam, hogy nem sok türelmem van ehhez, márpedig most semmi szükség nem volt arra, hogy kirobbantsak egy családi vitát.

- Jungkook és Jungwon igazi testvérek – válaszolt anya mosolyogva, viszont én tudtam jól, hogy az ő határait is feszegetik. Amint megláttam, hogy a fogait is kimutatja, kihúzza magát, enyhén oldalra dönti a fejét, már-már vicsorít, egyből tudtam, hogy nem sok értelmetlen kérdést fog tűrni.

Természetesen semmi baj nem volt ezekkel, mivel erre sokan kíváncsiak. Azzal volt a problémánk, hogy azért is addig csavarják ezeket a bizonyos kérdéseket, amíg nem kapnak egy olyan választ, amivel felháborodhatnak, esetleg nem értetnének egyet.

- Persze, csak látszik, hogy nincs köztük hasonlóság – biccentett hátra, én pedig megforgattam a szemeimet. Nem láthatta, hiszen egyenest a háta mögött voltam a nőnek. Ellenben anyával, aki csupán gyorsan felemelte a tekintetét, hogy azzal üzenjen nekem; ő is hasonlóan érez jelenleg. – Meg aztán ki tudja, hogy milyenek az igazi szülei. Lehet, hogy mindkettő drogos, vagy bűnöző. Az ilyenek általában mennek az ősök után, az alma sosem esik messze a fájától. Vigyázz, nehogy Jungwon is eltanulja ezeket – intette óvatosságra anyámat, aki ekkor már aligha tudta tartani a mosolyát.

Már nevetségesnek találtam, hogy valaki ilyet feltételezzen. Nem ismertem az igazi szüleimet, s ha ilyet látnék tőlük, nem követném őket. Annyira általánosítja az embereket ezzel a szöveggel, hogy legszívesebben a falat kaparnám.

- Értékelem az igyekezetét, Yora – tűrte anya a füle mögé az egyik tincsét, majd ismét felnézett, egyenest a nő szemeibe, aki először csak mosolygott, ugyanis azt hitte, hogy édesanyám őszintén hálálkodik neki. – Viszont a fiamat én neveltem. Én és az apja. Az egyetlen, akire hasonlíthat a személyisége, azok mi vagyunk, és tudja mit? Ha egy utolsó drogos lenne az apja, vagy egy prosti az anyja, akkor is azt fogom mondani, hogy remélem, hogy Jungwon is olyan jó emberré fog cseperedni, mint a bátyja – kelt fel a székből. – Ne vegye magára, de mindenki magából indul ki – rántott vállat anya, míg én csak somolyogtam. Nagyon hamar ugrik az ilyenekre, s ha kezelhetetlenné válik a helyzet, előjönnek azok a bizonyos tigris-ösztönök. – Ha maga abból szűrte le ezeket, mert tetoválása van és piercingje, akkor csak sajnálni tudom a visszamaradott gondolkodását.

Gondoltam, hogy kicsit megfűszerezem ezt az egészet. Ezért ellökve magamat a faltól, egyenest a két nő felé lépkedtem. Az asztalon megtámaszkodtam, majd lehajoltam anyához, s nem hangosan, de a másik fél számára kellően hallhatóan szólaltam meg.

- Öt perc és visszajövök, csak kimegyek cigizni. A hamutartó még mindig a tornácon van? – kérdeztem, mire anyám csupán egy bólintással válaszolt nekem. – Köszi – ejtettem egy félmosolyt, majd a hölgy felé fordultam, s illedelmesen meghajoltam. – Yora néni – üdvözöltem, bár a sokkos nő erre nem tudott mit reagálni, csupán hatalmas szemekkel nézett hol anyura, hol pedig rám.

Elégedett vigyorral indultam ki, hogy ténylegesen elszívjak egy szálat. Ha otthon vagyok, azért odafigyelek arra, hogy ne legyen olyan rendszeres, mint a suliban, pedig ott sem viszem túlzásba. Tekintettel arra, hogy valaki képes egy dobozzal eltakarítani egy nap, én ezzel a napi 2-3 szállal tökéletesen elvagyok. Sőt, van, amikor teljesen kimegy a fejemből.

Mielőtt viszont kiléphettem volna az ajtón, valaki leszólított.

- Kezdődik? – kérdezte sóhajtva az öcsém.

- Anyu lerendezte. Ő kicsit finomabban tud fogalmazni – mosolyodtam el.

- Pedig meg kellene mondani nekik a nyers igazságot – rántott vállat Jungwon. – Elmegy az összes vénasszony a büdös picsába! Nem is ismernek téged – háborodott fel, mire én csak felé nyújtva a kezemet, összeborzoltam a haját.

- Vigyázz a szádra, kölyök – kuncogtam. – Ha valaki meghallja, akkor véged.

- Na és? Hallják csak! Ha kell, meg is ismétlem – fonta össze mellkasa előtt mindkét kezét, s próbált kiállni a keménysége mellett. Pedig erre semmi szükség nem volt.

- Nyugodj meg, nincs semmi gáz. Egyébként is, te sokkal tanultabb és neveltebb is vagy annál, hogy feszegesd a húrokat. Engem nem érdekel, hogy mit mondanak rólam – rántottam vállat. – Téged se zavarjon. Nem tudnak mivel megbántani – vettem egy szálat az ajkaim közé, ő pedig elhúzta a száját.

- Akkor is zavar, hogy ilyeneket feltételeznek rólad... Pedig nem is tudják, hogy milyen klassz vagy – motyogta, az én mosolyom pedig csak szélesebb lett.

- Ezt legközelebb felveszem, mert másképp azt fogom hinni, hogy álmodok – nevettem fel. Jungwon abban a korszakában van, hogy semmiképp sem vallaná be az érzéseit.

Látszólag lázad ellenük, próbál az érzéketlen nagyfiú lenni, de valójában teljesen az ellentéte. Törődik az emberekkel, talán többet is, mint kellene, mindezek mellett pedig sok dolgot vesz a szívére. Kisebb korában is sokszor sírta el magát, érzékenyebb lelke volt, mint például nekem. Nálam ez a bizonyos lázadás elmaradt. Én sokkal inkább magamba fordultam, s nem nyitottam az emberek felé. Bár tény, ez már korábban elkezdődött nálam, csak akkor volt az a bizonyos „tetőpont".

Őszintén jól esett, hogy a családom ennyire támogat és kiáll mellettem. Nem volt gyakori az ilyen, mint a mostani eset, viszont mindenre fel vannak készülve. Nem tesznek különbséget. Szerintük a vér lehet más, viszont a színe mindenkinél megegyező.

Alig vártam, hogy hazamehessünk. Nem csak nekem volt már mehetnékem. Apán kívül senki sem érezte olyan jól magát a családban. Jungwonnak elege volt abból, hogy körül ugrálják, anya lassan a falra mászott attól, hogy megmondják neki, hogy hogyan kellene nevelnie minket. Én pedig szimplán nem voltam a család tagja, az igazi fekete bárány.

Szerencsére nem maradtunk, csupán egy fél napig. Kisebb korunkban vagy mi aludtunk a nagyinál, vagy pedig ő nálunk, s így töltöttük együtt az ünnepet. Akkor még egészen elviselhető volt, viszont ma már ez elképzelhetetlen. A kezdetleges mosolygásból oda-vissza szájalás lenne, az biztos.

Az egyetlen jó dolog az volt, hogy én nem kértem semmi konkrétat. Éppen ezért, mivel nem tudják, hogy mire lenne a leginkább szükségem, pénzt kaptam, hogy elköltsem. Nekem ez megfelelő volt, sőt, jobb ajándékot nem is adhattak volna.

Mihelyt lement az ünnep, s végre kinyitottak a boltok, nem is várva indultam be a városközpontba, hogy beszerezzek egy-két dolgot. Jiminnel ma kezdjük a projektemet, így nem ártott felfrissíteni a kellékeimet. Én főképp akrillal dolgozok, s most sem terveztem mással. A vizsgára nem volt megadva más, csupán a paraméterek.

Egy kávézóban ülve vártam, hogy befusson a táncos is. Amikor indulni készültem, akkor írt rám, hogy nem lenne-e kedvem találkozni vele. Természetesen nem koptattam le őt, jó lett volna látni, s akkor már elkezdhetjük a munkát.

- Ne haragudj, hogy ennyit kellett várnod, késett a busz, mert az egyik idióta nem fogta fel, hogyha utazni akar, akkor jegyet kell vennie – sóhajtott, miközben lehámozta magáról a nyaka köré tekert sálját, majd a kabátjától is megválik. – Rendeltél már? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem. – Szuper – mosolygott.

- Majd el kellene ugranunk a kellékesbe – közöltem vele, miközben a kínálatot néztem.

- Rendben. Úgysem voltam még olyan helyen soha. Kíváncsi vagyok – ingatta a fejét, miközben mosolygott, én pedig csak hitetlenkedve ráztam meg a buksimat.

- Nem sok érdekes van benne – rántottam vállat.

- De engem érdekel, mert veled kapcsolatos – vágta rá, egyenest a szemeimbe nézve. – Most mi az? Úgy csinálsz, mintha nem lennél hozzászokva ehhez – vigyorgott, én pedig megforgattam a szemeimet.

- Inkább kérd ki a kávédat, ha azt akarod, hogy fizessem neked – morogtam, míg ő csak nevetve hajtott át az itallap másik oldalára.

Végül sikerült választani, akárcsak nekem. S ezúttal tetszett is neki az íze a kávénak. Egész magas értékelést kapott a listáján. Még egy-egy fánkot is elfogyasztottunk, amitől eleinte viszolyogtam, mivel nem szeretem az ízüket. Viszont ez töltött volt, így még egész elviselhető volt.

Ezek után mentünk a kellékesbe. Jimin soha nem járt erre, így az utat sem tudta. S mikor beléptünk, csupán ide-oda kapkodta a fejét. Állítása szerint azt hitte, hogy olyan, mint egy sima papír-írószer bolt. Viszont nagyot tévedett. Nem csupán festékeket árultak vásznakkal, s mi egyébbel. Barkácsoláshoz, egyéb kreatív tevékenységhez kellő dolgok is megtalálhatóak voltak itt.

A srác, aki itt dolgozott, már ismert engem. Visszatérő vásárló vagyok Jisunggal együtt, éppen ezért, amikor kiszúrt, ide is jött, hogy köszönjön.

- Mi járatban, Jungkook? – kérdezte mosolyogva.

- Néhány ecsetért jöttem, meg pár festékért – indultam el célirányosan, míg Jimin és az itt dolgozó fiú követett.

- Nagy bevásárlás? – kuncogott, s dőlt neki a falnak, amíg én válogatni kezdtem, s néztem, hogy milyen színt vegyek. Fekete biztosan kell, mivel azt használom a legtöbbször, keverés miatt is, viszont ezúttal a hátteret is azzal akarom megalapozni.

- Félévi vizsgám lesz – közöltem vele, s elkezdtem lekapkodni az alapszíneket, amikből tudok majd keverni. Tehát két fekete, egy fehér, piros, kék, zöld, citromsárga, s egy világosabb árnyalatú bézs. – Van zseléd? – kérdeztem.

- Szerencséd, érkezett, csak még nem raktam ki. Mindjárt hozom – indult el hátra a raktárba, míg én átmásztam az ecsetekhez.

- Ez tök szép, ez nem kell? – mutatott nekem Jimin egyet, én pedig megráztam a fejemet.

- Nem szeretem ezt használni. Van otthon egy, de most nem fog kelleni – mondtam, a táncos pedig bólogatva tette vissza a helyére.

- Meglep egyébként, hogy színes festékeket is veszel. Csak nem...? – ingatta a fejét mosolyogva, s reménykedett benne, hogy azt a választ kapja, amit hallani szeretne.

- Csak keveréshez kellenek. Miért, mit hittél? – keltem fel, s mivel a fiú alacsonyabb, mint én, le kellett hajtanom a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. Ő pedig állát megemelve tekintett a szemeimbe. – Nem tudsz változásra bírni, Jimin – ejtettem egy félmosolyt, ő pedig ekkor lábujjhegyre állva nyomott egy puszit a számra, ami belém fojtotta a további szavaimat.

- Szerintem meg de – rántott vállat, s miközben kikerült, megsimította a mellkasomat.

Be kellett szívnom a levegőmet, hogy ne reagáljak semmit se rá. Hiába csak egy érintés volt, s én sem vagyok már az a tini, aki mindenben csak a szexet látja, azért éreztem, amint végigfut a jóleső érzés a hasamban. Szexi volt, ahogy maga a táncos is.

Az eladó is visszatért a kért dolgommal, én pedig még gyorsan kiválasztottam az ecseteket. Kifizettem a dolgokat, s már indultunk is hozzánk. Nem akartam este belekezdeni a műbe, jobban szeretek természetes napfény mellett dolgozni. Ha felkapcsolom a lámpát, akkor már másak a színek, legalább is látszatra. A fényviszonyok is befolyásolják a színkeverést.

- Sosem láttam még, hogy ilyen kevés dolog ennyibe kerüljön – pislogott nagyokat Jimin, én pedig elnevettem magam.

- Nem vízfestékkel dolgozok. Bár azokból is vannak nagyon drágák. Sokszor a márka teszi rá az árat, de kivételt képeznek azok, amik tényleg minőségi festékek – ingattam a fejem.

- Ez azért nem semmi. Neked nem olcsó ez a suli – csapott a homlokára. – Nekünk mindent áll az iskola. A jelmezeket... Jó, be kell adni egy bizonyos összeget rá, de az se sok soha.

- Nagy különbség van a szakok között. Mindenkinek megvannak a jellegzetes dolgai, amiket szeret, amiket szívesen használ. Nem találsz egyetlen egyforma jellemzőt két ember között, mert mindenki mást preferál – meséltem. – Fontos, hogy ki mennyire egyedi. Nálunk lényeges az, hogy ne egyszerre mozogjunk, mint ti, hanem másképp.

- Eddig tényleg nem tűnt fel, hogy ekkora különbség van köztünk. Mármint... Mindannyian művészetisek vagyunk és olyan fura realizálni, hogy amíg én csinálok valamit, te annak teljesen az ellentettjét. Holott ugyanoda járunk... Csak annyira mások a szakok – gondolkodott.

Egyet kellett értenem vele. Teljesen más, amit csinálunk. Hatalmas különbség van kettőnk között, de ez számomra már az első nap kiütközött. Lehet azért, mert én vagyok túlságosan pesszimista, avagy az az ember, aki a kifogásokat kereste, hogy ne kelljen másokkal barátkoznia.

Amikor leszálltunk a buszról, gyalog indultunk el hozzánk. Jimin valami vicces dolgot mesélt éppen, amin jót mosolyogtam. Egyre élvezetesebb volt időt tölteni a táncossal, akit eddig nem csíptem, sőt, már-már menekültem előle. Idegesítőnek találtam, s az agyamra ment, amikor nem hagyott békét nekem. Viszont most örülök, ha a közelemben van.

Ahogy befordultunk az utcánkba, s megláttam a házunkat, összeráncoltam a szemöldökömet. Viszont nem csak én lepődtem meg, hanem a mellettem sétáló srác is megtorpant.

- Új kocsit vettetek karácsonyra? – kérdezte.

- Nem – válaszoltam. Nem lenne pénzünk egy ilyen járműre. Nem voltunk közel, de még innen is láttam, hogy nem olcsó autó állt előttünk.

Mindenesetre tovább sétáltunk, s nem is beszéltünk arról, hogy ki lehetett a vendégünk egy ilyen puccos kocsival. Nem ismertem fel a rendszámát, de nem is nagyon izgatott. Lehet, hogy anya vagy apa valamelyik munkatársa nézett le. Megesett már, hogy meglátogattak minket karácsony alkalmából. Szülinapoknál pedig rendszeresen.

Mit sem sejtve léptünk be a házba. Szokás szerint magam elé engedtem Jimint, aki levéve a cipőjét elkiáltotta magát helyettem is, miszerint megjöttünk.

Anya lépdelt erre sebesen, a táncos pedig meg is ölelte őt. Elmosolyodtam, hiszen örültem, hogy ilyen a kapcsolatuk, annak ellenére, hogy eleinte nem szívleltem azt, hogy ily' könnyedén befogadták a fiút. Viszont hamar megváltozott az arckifejezésem, mihelyt megláttam, milyen szemekkel nézett rám anyu. Aggódott, kétségbeesett, én pedig egy nagyot nyeltem, s minden végigfutott az agyamon, a legapróbb dologtól a legrosszabbig.

- Jungkook – kezdett volna bele, viszont ekkor újabb lépteket hallottam, s egy idegen férfi bukkant fel a háta mögött.

Hirtelen még a lélek is kiszállt belőlem, főleg, amikor megszólított. Jimin teljesen összezavarodva kapkodta ide-oda a fejét, s inkább oldalra állt. Hol rám, hol pedig a férfira nézett.

- Te vagy Jeon Jungkook, igaz? – kérdezte, majd elmosolyodott. – Bár... Azt hiszem, hogy válasz nélkül is tudnám – mondta, nekem pedig ökölbe szorult mindkét kezem.

- Attól függ, hogy ki keresi – mondtam kissé bunkón, de nem is terveztem változtatni ezen a stíluson.

A férfi kínosan simított a tarkójára, viszont nem tágított.

- Bizonyára furcsa lehet neked ez az egész... Viszont akkor bemutatkozok neked. A nevem Jeon Jiwon.

- A híres zongorista – motyogta Jimin elhűlten, mire a férfi elmosolyodva bólintott.

- Nem kerülte el a figyelmem az előadásotok. Te vagy a táncos, nem igaz? – kérdezte a fiútól, aki csak bólintott egyet. – Viszont a figyelmemet te keltetted fel... Azt hittem, hogy Myeongsuk anno igazat mondott, de... Örülök, hogy hazudott. Jó életed van? – kérdezte, nekem pedig nagyon vissza kellett fognom magam, nehogy kikeljek magamból.

- Jobb, ha most megy – ezzel teljesen megleptem. – Nincs szívesen látva. Nem tudom, hogy ki a franc maga és nem is akarom tudni.

- Pedig egyértelmű. Nem csupán külsőre, de a zenéhez való tehetségesben is rám ütöttél...!

- Fogja be! – szóltam rá. – És... Menjen innen. Ha nem akkor kihívom a rendőrséget. Gondolom nem tenne jót a hírnevének – néztem fel rá megvetően, ő pedig pár másodpercnyi hallgatás után csak bólintott egyet, s belebújt a fényes lakkcipőjébe.

- Köszönöm szépen a vendéglátást, Hari – mosolygott kedvesen anyára. – További szép napot – hagyta el a házat. Mihelyt becsukódott az ajtó, Jimin felém kapta a fejét.

- Mit keresett nálatok Jeon Jiwon? Korea egyik legnagyobb zongoristája – tátotta a száját, én pedig egy mély levegőt vettem, lehunytam a szemem, majd lassan fújtam ki azt.

- Ne haragudj, Jimin, de tegyük át holnapra a festést.

- Tessék? – pislogott nagyokat, majd pillantott gyorsan anyára. Nem értette a kialakult helyzetet. – De... Miért? – fogta meg óvatosan a karomat, de én elhúztam tőle azt.

- Csak menj el, kérlek – nyeltem egy nagyot, s próbáltam előkaparni az összes türelmemet.

- Jimin, most tényleg jobb, ha mész. Viszont holnap mindenképp gyere, rendben? – simított anyu a fiú vállára, aki zavarodottan, de belement, s miután elköszönt, illetve elmondta nekem, hogy mindenképp fog írni, szóval nézzem a telefonomat, elment.

- Hogyan...? – kérdeztem anyától halkan, ő pedig ajkait rágva válaszolt nekem.

- Meglátott a tévében, ahol az iskola is fel volt tüntetve. Mivel fellépő voltál, így a nevedről is tudomást szerezett. Felvette velük a kapcsolatot és...

- És mégis mi a faszomért kellett őt beengedni? – emeltem fel a hangomat, mire a család többi tagja is előbukkant.

- Jungkook, kicsim, nyugodj le és...!

- Mégis hogy a picsába? Mit keresett itt? Hirtelen érdeklődik? – nevettem fel, mint egy eszelős, majd túrtam a hajamba. – Világosan megmondtam, hogyha bármikor is feltűnik, nem akarom látni. Ezért hagytam abba a kurva zongorázást is, mert nem akartam egy kicsit se hasonlítani rá! – keltem ki magamból, amit már apa sem nézett jó szemmel.

- Jungkook, fogd vissza magad! Anyád nem tehet semmiről. Nem tudta, hogy ki ő, természetesen ajtót nyitott.

- Akkor utána miért engedte be és hagyta, hogy találkozzak vele?!

- Azért, mert azt hitte, hogy elég érett vagy ahhoz, hogy normálisan kezeld a dolgokat! Jó, elküldted a picsába azt az embert, és ennyi volt. Elment, úgyhogy ne merészeld felemelni a hangodat anyádra, mert nem érdekel, hogy hány éves vagy és sosem ütöttelek meg egyikőtöket sem, de én felképellek, világos?! – kiabált velem apa, míg én élesen beszívtam a levegőt. – Nem érdekelt, hogy kitetováltattad magad, hogy piercinged lett, hogy cigarettázol, vagy hogy annyit kellett költeni a kibaszott iskolád miatt és a családban mindenki drogosnak néz téged a kinézeted miatt. Sok dolgot elnézek neked, de ezt nem. Add meg a tiszteletet, mert megérdemlik azok, akik otthont adtak neked. Nem kell azt átélned, mint a többi gyereknek, akiknek nem lett családjuk, te szerencsés vagy. Úgyhogy ne gyere nekem azzal, hogy mennyire megbántott téged az, hogy idejött és találkoztál vele! Ne nyalogasd már a sebeidet, amikor nem ért téged semmilyen trauma vele kapcsolatban, bassza meg!

- Doyun! – kiáltott rá anya, amikor érezte, hogy ez már sok, s valószínűleg ezzel nálam is messzire fog menni.

- Tök mindegy – motyogtam halkan, majd közelebb léptem anyához, s miután egy puszit nyomtam az arcára, megöleltem. – Sajnálom – suttogtam. – Tényleg – ejtettem egy lágy mosolyt, amikor elhajoltam tőle, majd apámhoz léptem, s a mellkasának nyomtam a kulcscsomómat. – Te aztán tényleg ismersz. Tudod mit...? Talán adnod kellene a többiek szavára és vigyázni, nehogy Jungwon példát vegyen rólam. Még a végén ő is egy huligán lesz, akire költeni kell és szégyenfolt lesz. Csak tudod, hogy itt mi a jó. Ő tényleg a család tagja, én nem. A nagyi többször is utalt rá, de nem gondoltam volna, hogy te is ennyire kívülállóként kezelsz. Csak nem értem, hogyha annyira zavaró vagyok, akkor mi a büdös francnak kellett eltartani, amikor megvolt a lehetőséged arra, hogy megszabadulj tőlem, mint az igazi szüleim tették! – mondtam idegesen, s már csak azt éreztem, hogy apa ökle találkozik az arcommal. A fejem oldalra bicsaklott, s a vér tipikus ízét is megéreztem az ajkaimon, melyek zsibbadtak apám csontos kézfeje miatt. Az egyensúlyomat is elvesztettem hirtelen, így a cipőtartónak estem, ami, bár nem tört össze, egy-két lábbelit lesöpörtem onnan a karommal, amint próbáltam megkapaszkodni.

- Doyun! – kiáltott anya sírva-

- Ne bántsd őt, kérlek! – ment oda hozzá Jungwon, s ölelte meg apát, hogy ezzel is hátráltassa őt, s engem védjen.

Bevallom, baromira szédültem miatta, de tény, hogy magamnak kerestem a bajt. Én provokáltam őt, megérdemeltem ezt az istenes öklöst.

A kezemben lévő zacskó, tele festékekkel és ecsettel, a földön volt, s a tartalma szanaszét hevert a padlón. Alig tudtam felkelni hirtelen, annyira megszédültem, ezért vissza is ültem az első próba után.

Végül csak elnevettem magam, s letöröltem a számról a vért, persze feleslegesen. Felszakadhatott az ajkam, így tovább csöpögött belőle a karmazsin folyadék.

- Jungkook, én... – akarta mondani apa ezúttal halkabban. Ő is ráeszmélt arra, hogy mit tett.

- Hagyd – keltem fel, majd töröltem ismét a felsőm ujjába a véremet. – Nem lényeg – motyogtam. – Úgyis... Csak egy kölyök vagyok, akinek hálásnak kellene lennie azért, mert volt olyan szerencsés, hogy nem kellett az igazi szüleinek. Hogy esélyt sem kapott tőlük, de legalább mások a gondját viselték. Legyek hálás azért, mert mindenki csak úgy gondol rám, mint a srácra, akit elhagytak, de kibaszott szerencsés, mert kapott új szülőket? Egy családot? Egy családot, akik félnek, hogy egy drogos, szétesett rohadék lesz, mert talán az anyja, vagy az apja is az volt. Ezért legyek hálás? Hogy mosolyogj rám, de valójában azt gondold, mint a többiek? – néztem apám szemeibe. Óvatosan felém nyújtotta a kezét, míg én csak megráztam a fejem. – Ehhez nekem most kurvára nincs kedvem. Nem én akartam ezt, nem én akartam teher és félelem lenni mások számára! Ha választhattam volna, szerintetek Jeon Jungkook lettem volna?! – jelentek meg az első könnycseppek a szemeimben, amiket durván letöröltem. – Nem tehetek arról, hogy nem kellek senkinek – szipogtam.

- Hyung – jött volna közelebb Jungwon, akinek már patakokban folytak a könnyei.

- Sajnálom, Jungwon. Sosem akartam, hogy ezt halld – suttogtam, majd kinyitva az ajtót, kiléptem azon, s becsapva magam után rohanni kezdtem. Az sem érdekelt, hogy hova, vagy merre, csak el akartam tűnni mindenki elől, aki ismer.

Fogalmam sincs, hogy meddig mehettem. A gondolataim ezerrel kavarogtak, a fejem megfájdult tőlük. Sokan megnéztek az utcán, gondolom a bevert képem miatt, ezért inkább felhúztam a kapucnimat, hogy ne lássanak rám annyira. Még a buksimat is lehajtottam.

Egy kocsmában kötöttem ki. Lehetett kártyával fizetni, így ész nélkül kezdtem el rendelni. Eleinte a whiskey-t, később viszont, több adag után már csak azt, amire rá tudtam mutatni az itallapnál. El akartam felejteni minden problémámat, még ha csak egy pillanat erejéig is.

Sosem ittam annyit, hogy ne tudjak magamról semmit, viszont most a lábaimon sem bírtam megállni. Eleinte kijárkáltam cigizni. Már-már égette a nyelőcsövemet, s rendszeresen köhögtem a sok füst miatt, de nem igazán zavart. Úgy igazán le akartam részegedni.

Nem tudom, hogy hány óra lehetett, amikor a pultos rázni kezdte a vállamat. Azt mondta, hogy záróra, szóval keressek valakit, aki hazavisz. Vagy üljek taxiba.

Viszont én nem tudtam hazamenni. Azt sem tudtam, hogy milyen címet diktáljak majd a taxisnak. Tél volt, elég hideg volt éjszaka, nem szerettem volna egy padon tölteni az estémet. Vagy hajnalomat, fogalmam sem volt, hogy milyen napszak lehetett.

A csapos végül kikísért, így én a lépcsőre leülve nyitottam meg a híváslistámat. A kontaktokat nem tudtam elolvasni, mivel az összes betű ide-oda mászkált, s homályos volt az irdatlan mennyiségű alkohol miatt, amit ittam. Ezért csak ráböktem egy névre, s reménykedtem benne, hogy nem az otthoniakat hívom.

- Mit akarsz ilyen későn? – szólalt meg a hang, én pedig nehezen forgó nyelvvel próbáltam elmondani az illetőnek, hogy mi a problémám.

- Értem tudsz jönni? – kérdeztem.

- Észnél vagy? Fél három van, Jungkook! – mondta a srác, viszont azt már nem tudtam megállapítani, hogy ki volt az, akivel hívást kezdeményeztem.

- Fázok. Hadd aludjak nálad – próbáltam a lényegre törőbb lenni, s a legegyszerűbben elmagyarázni neki, hogy mit akarok.

- Te biztosan tudod, hogy... Mennyit ittál? – kérdezte, s hallottam, amint pakolni kezd. Elmosolyodtam.

- Eljössz értem?

- Hol vagy? – sóhajtott, én pedig felnéztem a pultos srácra, aki volt olyan kedves, hogy megvárta, amíg hívok valakit, aki eltakarít a kocsma elől. Értette, hogy mit szeretnék, ezért elvette a kezemből a telefont, s ő válaszolt helyettem. Lediktálta a pontos címet, s felajánlotta, hogy addig velem marad, amíg ide nem ér az a fiú, akire ráböktem.

Bontották is a hívást ezek után, a srác pedig mellém ült.

- Kérsz egy szálat? – kínált meg a cigijével, én pedig csupán dülöngélve nézegettem a dobozt. Majd nehezen, de kihalásztam egyet, s az ajkaim közé véve azt hagytam, hogy meggyújtsa nekem. – Párkapcsolati gondok? – kérdezett rá.

- Családi – motyogtam.

- Az szar – biccentett. – Nekem apám lelépett otthonról egy másik nővel, anyám pedig majdnem belerokkant a munkába, hogy el tudjon tartani. Szóval amint lehetett, eljöttem dolgozni – mesélte, majd várta, hogy én is hozzá hasonlóan elmondjam, hogy velem mi történt. Viszont én csak hallgattam, s csendesen pöfékeltem. – Nincs tökéletes család, mindben vannak hibák, de hozzájuk tartozunk. Nem tudom, hogy mi történt veled, haver, de az élet megy tovább. Azóta se láttam az apámat, legalább is nem nálunk. Egyszer-kétszer összetalálkoztam vele az utcán, de nem beszélünk egymással. Még csak nem is köszönünk a másiknak, de ez így van rendben. Ha valami nem működik velük, akkor működni fog nélkülük – rántott vállat.

Az én életem is remekül működött, még akkor is, ha nem éreztem sosem teljesnek. Hogy az a bizonyos árnyék, ami mindenkit követ mindenhova, nekem kétszerese. Sőt, én vagyok saját magam árnyéka.

Eddig olyan jó volt... Miért kellett megjelennie, s az olyan gondosan felépített életemet egy pillanat alatt szétrombolnia?

- Jeon Jiwon... Jeon Jungkook... – motyogtam.

- Tessék? – kérdezte a csapos, de én csak megráztam a fejem.

Nem kellett olyan sokat várnunk már. Nem tudom, hogy kit hívhattam, de elég sokáig tartott, mire ideért. Annyira nem tűnt fel, viszont, amikor lassan már elkezdtem józanodni, elég türelmetlen is lettem.

Lépteket hallottunk, melyek egyre közeledtek. Végül pedig a csapos állt fel mellettem, így én is megemeltem a buksimat, hogy megnézzem, ki az, aki idejött.

- Hogy tudtál így lerészegedni? – kérdezte a srác, akit először fel sem ismertem, viszont, amikor végre nem forgott velem az arcra, akkor már-már felháborodva kérdeztem vissza.

- Te mit keresel itt?

- Te hívtál! Jó, mindegy. Köszi, hogy vigyáztál rá, innentől átveszem – sóhajtott Minho, majd mellém lépve nyúlt a karomért, hogy segítsen felállni a lépcsőről.

Most komolyan... Hogy a francba sikerült pont őt felhívnom? Bárki más jobb lett volna...

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is van ez a jóóó hosszú rész😂 Késtem vele egy picit, de legalább befutott😌

Indulnak a bonyodalmak? Ez még csak a kezdet😌

Jungkook eléggé kiakadt. Szerintetek jogosan? Vagy inkább a szülei mellé állnátok?🤔♥️ Na és mi lesz ezzel a kettővel? Minho és Jungkook kapcsolata koránt sem a legjobb😅

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook