A markomba fújva vártam Jimint a buszmegállóban. Lediktáltam neki a címet, ugyanis visszautasította azt, hogy érte menjünk kocsival, sőt, még azt sem akarta, hogy hozzánk jöjjön előbb, aztán pedig közösen induljunk az árvákhoz. Az utóbbi igazán meglepett, hiszen tudom, hogy szereti mind a szüleim, mind pedig az öcsém társaságát. Sőt, az enyémet is.

Ma elég hideg volt, viszont nem esett a hó. Sőt, semmilyen csapadék. Szimplán zord idő volt. Való igaz, jobban szeretem, mint a meleg napokat, viszont van, ami nekem is sok és túlzás.

Anyáék nem jöttek velem a buszmegállóba, ők addig bementek a gyerekekhez, hogy részt vegyenek a programokon, amiket a nevelőik találtak ki. Az ajándékokat csak később osztjuk ki.

Természetesen nem saját pénzből van minden. Azért ennyi gyermek kívánságát teljesíteni lehetetlen egy átlagos fizetéssel élő családnak. Az iskolában, ahol anya dolgozik, folyamatos az adománygyűjtés. Magát a programot a szüleim találták ki, s mivel jó fényt vet a suli hírnevére, ezért minden évben összegyűjtenek valamennyi mennyiségű pénzt, amiből a kicsiknek veszünk ajándékot. Szerencsére az általánosban erre könnyen hajlanak a szülők, az én intézményemben már nem jártunk akkora sikerrel.

Amikor megláttam közeledni egy újabb járatot, nagyon reméltem, hogy azon már ott lesz a táncos. Nem szándékoztam egész nap fagyoskodni, s várni rá. Szerencsémre meg is állt a busz, s nem sokkal utána le is szállt a fiú. Nyaka köré tekerte hosszú sálját, kabátját jól összehúzta magán, a fején pihenő sapkáját pedig megigazította. Ahogy megpillantott engem, szélesen elmosolyodott, s boldogan, gyorsabb tempót felvéve sétált elém.

- Sokat kellett várnod? – kérdezte.

- Maradjunk annyiban, hogy időben érkeztél – tudtam le ennyivel, majd indultunk el a vezetésemmel az árvaház felé.

- Nem tudtam, hogy mennyi gyerkőcre számítsak, szóval legyártottunk a nénikémmel közel 200 darab mézeskalácsot. Szerinted elég lesz? – kérdezte, én pedig ezt meghallva azonnal megálltam, s nagy szemekkel néztem rá. – Most mi az? – pislogott, mint hal a szatyorban.

- Nem kellett volna – mondtam.

- Miért nem? – ráncolta a szemöldökét, majd a kezében lévő egyik szatyrot felém nyújtotta. – Inkább segíts cipekedni.

- Nem bírja az, aki minden nap edzésben van? – cukkoltam, s még lejjebb is hajoltam, hogy még a magasságbeli különbségekkel is tudjam őt idegesíteni.

Viszont arra nem számítottam, hogy használni fogja az immáron felszabadult kezét, s a sálamat megfogva húz közelebb magához. Lejjebb felesleges lett volna, ugyanis az egyenlőséget már megteremtettem én. Ő csupán a távolságot akarta csökkenteni.

- Sokat jár a szád, Jeon Jungkook – nézett a szemeimbe, én pedig feléledve a csodálkozásomból, egy félmosollyal válaszoltam.

- Te pedig sokat tanulsz tőlem. Ezt a stílust általában én képviselem – kacsintottam, mire az ő ajkain is megjelent egy kisebb mosoly.

- Nekem nem áll olyan jól, mint neked – sóhajtott. – Viszont, komolyra fordítva a dolgot – nézett szét az utcán, mintha attól tartana, hogy bárki is meglátna minket. Még én is átnéztem fölötte, ugyanis először azt hittem, hogy keres valakit a távolban. Viszont hamar megkaptam a választ, miszerint erről szó sincs, csupán ellenőrizte, hogy csak ketten vagyunk-e az utcán. Visszarántott magához, majd forró ajkait hideg orcámhoz nyomta. Mindezek után gyorsan hátrébb is lépett egy kielégült, aranyos mosollyal, s úgy nézett fel rám. – Merre kell menni? Kezdek kicsit fázni, a buszon legalább meleg volt – ingatta a buksiját, én pedig csupán nagyokat pislogva mutattam magam mögé, miszerint arra kell folytatnunk az utunkat. Ő pedig el is indult, elhaladt mellettem, én pedig megfordulva néztem meg magamnak a táncos fiút.

Az arcomhoz csupán másodpercek erejéig ért hozzá rózsaszínes ajka, mégis... Még mindig éreztem a helyüket, a meleget, amit magukból árasztottak. Ami elérte, hogy ne fázzak még ilyen hidegben sem.

Elmosolyodva ráztam meg a fejem, s indultam utána, nehogy aztán leszóljon, hogy én csak ott állok, amíg ő vakon próbál eljutni az árvaházhoz.

Le kellene állnia ezekkel az apró gesztusokkal. Le kellene, de... Valamiért nem akarom, hogy megtegye.

Végül csak átvettem a vezetést, s el is jutottunk az árvaházig. Szerencsére nem volt messze a buszmegállótól, mindössze az út volt kissé kacifántos. Nekem is elég volt eltalálni ide, ugyanis eddig csak kocsival jöttem anyáék társaságában.

Nem volt nagy épület, nem olyan, mint amilyeneket a filmekben látunk. A város szélén lévő árvaház lett volna a lakhelyem, ha nem csapnak le rám azonnal. Mondhatom, hogy szerencsém volt, hiszen a lehető legjobb szülőket kaptam.

- Itt csak olyanok vannak, akiket otthagytak a kórházban, mint téged? – kérdezte Jimin, én pedig azonnal megráztam a fejem.

- Nem mindenki járt olyan jól, mint én. Lehet, hogy nem ismertem az igazi szüleimet, de még mindig az mondom, hogy ez a könnyebb út. Talán rosszul bántak volna velem, megvertek volna. Az olyanhoz ne kerüljön gyerek, akinek csak azért sikerült teherbe nyomnia a másikat, mert nem vigyázott eléggé – rántottam vállat.

Mindig úgy gondoltam, hogy iszonyatos nagy szerencsém volt. Sok gyermek idősebb korában kerül be ide. Más-más, avagy egymáshoz hasonló okokból. Számtalan dolog tehet valakit árvává.

Nem tudják eltartani őt a szülei. Haláleset, alkoholizmus, drogfogyasztás, erőszakos tevékenység és még sorolhatnám. Van, aki éveken át tapasztalja, s már főételként fogyassza a rosszat. Ilyenkor nem is baj, ha valaki itt nő fel. Lehet, hogy nehéz, de ha ott marad, talán még nehezebb lenne.

- Én attól még sajnálom ezeket a gyerekeket... Ők is megérdemelnek egy normális családot – sóhajtott Jimin szomorkásan, én pedig bólintottam egyet. Hiába volt jó, hogy vannak árvaházak, s néhány gyerkőcnek jobb itt, mint az utcán, vagy olyanoknál, akik nem viselik megfelelően a gondjukat. Mégis... Az élet túlzottan is igazságtalan egyesekkel.

Előre engedtem a táncost, miután kinyitottam előtte az ajtót. Nem volt ott egy gyermek sem, valószínűleg a nagyteremben gyülekeznek, s vesznek részt a programokon. Az sem volt messze, hiába kellett átmenni egy másik épületbe. S mikor már közeledtünk, hallottuk is a zajt, ami a kicsiktől jött.

Akarva-akaratlanul mosoly jelent meg az arcomon. Furcsa lehetett, hogy egy akkora antiszociális ember, mint én, ennyire szereti a gyerekeket, s a velük járó hangzavart. Igazából azért voltam boldog, mert ők is. Karácsonykor mindenki lejjebb ad pár évet, s még a tizenéves is úgy örül az ajándéknak, mint az ötödik életévét betöltött.

Amikor beléptünk, nem figyeltek fel ránk, csak páran. A többség el volt foglalva azzal, hogy játszott, vagy éppen azzal, hogy beszélgessenek a szüleimmel. Szerencsére az öcsém, Jungwon is könnyen alkalmazkodik. Sosem volt titok előtte, hogy én nem vér szerinti gyerek vagyok, mint ő. Ennek ellenére nem tett különbséget. Úgy szeretett, mint a valódi bátyát. S anyáékkal együtt ő is legalább annyira hálás volt azoknak a nevelőknek, akik itt dolgoztak, mint amennyire én. Elvégre egy nagy családot alkottak, s otthont adtak azoknak a gyermekeknek, akiknek nem volt opció a család lehetőség.

Azt vettem észre, hogy egy kislány fut felém, ezért, mielőtt nekiütközhetett volna a térdemnek, leguggoltam hozzá, a táskát a földre téve, s karjaimat kitárva vártam a becsapódást. Szorosan próbálta átfogni a mellkasomat, bár a rövid karjai nem értek át. Foghíjas mosolyával ajándékozott meg, s elengedve a markában szorongatott zsepit nyújtotta felém. Abban a pici tejfoga volt.

- Oppa, képzeld el, ez lesz az utolsó karácsonyom itt – mesélte a pici boldogan, mire elmosolyodtam. – Azt mondta Jiyu néni, hogyha elmegyek, akkor nekem is járni fog a fogtündér, úgyhogy megtartom az összeset, hogy aztán legyen pénzem és vehessek magamnak egy ekkora fagyit! – állt lábujjhegyre, hogy megmutassa nekünk, hogy milyen nagy fagylaltot akar majd venni magának. Csak elnevettem magam, majd a hasára böktem.

- Vigyázz azzal a nagy fagyival, nehogy bántsa a pocidat.

- De akkor majd te jössz és megmentesz, ugye? – ingatta a fejét, mire én csak bólintottam.

- Csak akkor, ha kapok a fagyiból – kacsintottam, ő pedig nevetni kezdett, majd meglátta a mellettem álló Jimint, s nagy szemekkel mutatott rá.

- Ő ki? – kérdezte. Nem gyakran látnak itt ismeretleneket, ha mégis, akkor azok gyerekek. Márpedig rajtunk látszik, hogy már nem vagyunk olyan kicsik, mint amilyenek ők.

- Ő itt Jimin. Bemutatkozol neki? – kérdeztem a kislányt, aki le sem véve a nagy szemeit a fiúról bólintott egyet, s közelebb mászva hozzám, elmondta, hogy ő kicsoda.

- Sohee vagyok – mondta, majd széles mosoly került az arcára. – Szép az arcod – kuncogott, majd arcát takargatva elfutott. Boldogan néztem a kislány után, majd felkeltem, s Jiminre pillantottam, akinek halovány pírt láttam meg az orcáján.

- Zavarba hozott egy kislány? – kérdeztem incselkedve, s meglepetésemre nem visszavágott, hanem helyeselte az állításomat.

- Sosem mondták, hogy szép az arcom, csak azt, hogy helyes vagyok. Furcsa – motyogta.

- Yeongcheol se mondta még neked? – érdeklődtem, ő pedig a fejét rázva válaszolt. – Szerintem ez a furcsa – rántottam vállat, mire felém kapta a buksiját.

- Miért, úgy gondolod, hogy igaz? – vigyorgott, én pedig megforgattam a szemeimet.

- Ezt nem tőlem kellene hallanod – morogtam.

- Pedig nekem tőled is tetszene – rántott vállat.

- Nekem is sok dolog tetszene, mégsem kapom meg – sóhajtottam drámaian.

- De... Karácsony van, Jungkook – fújta fel az arcát, mint egy kisgyerek. Viszont ezzel nem hatott meg. Tudhatná, hogy nálam ezek a trükkök nem működnek.

Szó nélkül indultam a szüleim felé, akik már a távolból megláttak minket, s mosolyogva intettek Jiminnek. Amikor elmondtam nekik, hogy meghívtam a táncost, majd' kiugrottak a bőrükből. Eddig nem tartott velünk senki, viszont most mégis elhívtam magammal valakit. Ők pedig ezt nagyon jó jelnek vették, hiszen sosem éltem túlzottan szociális életet. Csoda volt, hogy Mingi éveken át megmaradt mellettem, s még most is ott van nekem, később pedig Jisungot is barátomnak nevezhettem. Aztán ezen az éven talán túl sok ember került a közelembe. Viszont a régi énemmel teljesen kontrasztban állva; egyáltalán nem bánom.

Nem sok időt hagytak a gyerekek arra, hogy a szüleim ki tudják faggatni a táncost a hogylétéről. Szinte azonnal lecsaptak ránk. Engem már ismertek páran, Jimint viszont nem, ennek ellenére nagyon elfogadóak voltak vele kapcsolatban. Legalább is a kisebbek.

Az általa hozott mézeskalács is nagy sikert aratott, folyamatosan rájártak a lurkók. A nagyobbak viszont kirángattak az udvarra, hogy menjek velük játszani. Végül pedig, miután felöltöztették a gyerekeket a nevelők, csoportosan, hirtelen jött programként tekintve erre vonultunk ki mindannyian. Nem volt túl hideg, főleg úgy, hogy mozgásban voltunk.

Eleinte jött a fogócska, amiben a kicsik is részt tudtak venni. Viszont később, a nagyobb brigád valami komolyabbat akart. Így lyukadtunk ki annál, hogy valamilyen sporthoz kapcsolódó mérkőzést nyomjunk le.

Néhányan javasolták a kézilabdát, ami nekem előnyömre vált volna, hiszen éveken át űztem ezt a sportot, viszont azt többen is leszavaztuk. A nevelők szerint az kicsit erőszakos, s könnyen meg lehet sérülni benne. Természetesen ez mindben benne van, de tény, hogy ott mihelyt lekerül a kezedről a gipsz, már időpontod lesz a következőre. Bár, én szerencsésnek mondhattam magam, ugyanis talán kétszer lehetett eltörve az ujjam.

Végül a kosárlabdánál maradtunk. Az kicsit könnyebb, s a másik csapat sem lesz akkora hátrányban.

- Hogy kellene szétosztani? – kapkodta a fejét anya, hiszen hárman voltunk. Jungwon, Jimin és én. – Te nem szeretnél beállni? – fordult apa felé, mire ő csak elmosolyodott, majd felkelt.

- Vártam, hogy mikor kérdezed meg – nevetett, s ő is pályára lépett.

- Akkor legyen úgy, hogy Jungwon, te apáddal vagy, Jimin pedig Jungkookkal? Ő az egyetlen, akit ismersz, nem akarlak szétszakítani titeket – mondta anya, mire a táncos csak beleegyezően bólintott egyet. Nekünk sem volt ellenvetésünk, viszont érdekes meccsnek nézünk elébe.

Jungwon nem űzött semmilyen sportot. Őt jobban érdekelték a játékok, pedig lenne hozzá érzéke. A kosárhoz legalább is biztosan. Apa pedig focin kívül bármiben szívesen elképzeli magát, s tudja is játszani. Elég aktív életet élt, sok-sok érme maradt még fent gimnáziumból. Régen az volt a célom, hogy lekörözzem őt, s bár ez sikerült, tény, hogy nálam nem csupán a kézilabdás eredményeim mutatkoztak meg. Ott a rengeteg zongora- és futóverseny is.

A meccs mihelyt kezdetét vette, próbáltam a csapatommal lekommunikálni, hogy mit csináljunk. Nem tudtam, hogy ki mennyire jártas a kosárlabdába, s bár nem játszottunk teljesen a szabályok alapján, mégis élveztük. A lényeg az volt, hogy a padon ülve szurkoltak páran, míg mi a pályán izzadtunk.

Meglepetésemre Jimin sem volt rossz benne, sőt, ügyesen dobott. A passzokkal sem volt gond, inkább azzal, hogyha apa megindult felé, esetleg az öcsém, aki már most olyan magas, mint ő, akkor kicsit elbizonytalanodott. Viszont ő is hamar belejött, s már támadni is tudott.

A meccs felénél én már nem tűrtem magamon tovább a kabátomat, ahogy apa sem, így mi csak pulcsiban játszottunk tovább. Anya mindezt persze nem méltányolta, Jungwonnak pedig egyenest megtiltotta, hogy levegye magáról a kabátot, nehogy megfázzon.

- Menj, védj! – szólt apa az öcsémnek, aki bár megindult, nem sok esélye volt. Szerencsére a csapatom nagyon ügyes tagokból állt, s mozogtak a pályán, a passzlehetőség is több volt ezáltal.

- Itt vagyok! – intett Jimin, mire a labdát vezető srác át is dobta neki, ő pedig egyből felém irányította, így pedig egy újabb pontot szereztünk.

- Jó, elég lesz – tette mindkét kezét csípőre apa, miközben szaporán vette a levegőt. – Szép volt, ügyesen játszottatok – mosolygott, majd pacsizott le a gyerekekkel.

Jungwon sem problémázott azon, hogy vesztettek, igaz, anyának odaszúrta, hogy sokkal könnyebben mozoghatott volna, ha ő is levehette volna a kabátját. Természetesen ez a családunk úrnőjét nem érdekelte, nem is figyelt a tinire, csak segített a nevelőknek visszaterelni azokat a gyerekeket, akik kint maradtak. Voltak, akik bevonultak a fogócska után, mert fáztak.

- Sosem gondoltam volna, hogy te a cigis tüdőddel így tudsz mozogni – mondta Jimin kipirult arccal, lágy mosollyal az ajkain.

- Nem vagyok láncdohányos – forgattam szemet, de a somoly az én képemen is ott csücsült. – Jó menet volt. Rég játszottam – rántottam vállat, s túrtam izzadt tincseim közé.

- Jól néztél ki – mondta, mire felé pillantottam. – Milyen rejtett tehetségedről nem tudok még? Kezd uncsi lenni, hogy folyton elalélok tőled – kuncogott, akárcsak én.

Már csak ketten voltunk kint, közben mindenki bevonult a meleg épületbe, ezért is mert bókolgatni nekem, mert biztos volt benne, hogy nem hallják meg mások, s nem lesz belőle semmilyen félreértés.

Közelebb lépve hozzá fogtam az állát mutató-, és hüvelykujjam közé, s ezáltal emeltem feljebb a fejét. Látszólag megleptem a tettemmel, legalább is elsőre, viszont hamar helyet talált magának a mosoly az arcán.

- Ezek a dolgok mindig út közben derülnek ki, Jimin – döntöttem oldalra a buksimat, s úgy néztem rá. Ha akarta volna, se tudta volna tagadni, hogy élvezte, hogy a figyelmem ilyen fajtáját fordítom rá.

- Melyikünk is flörtöl a másikkal? – kérdezett rá szórakozottan, én pedig hasonló módon válaszoltam neki.

- Nem nevezném ezt flörtnek, ne gondolj bele többet a kelleténél.

- Pedig a filmekben ilyenkor a csók a következő lépés – kuncogott.

- Akkor itt az ideje, hogy üdvözöljelek a valós életben – engedtem el őt, s tártam ki mindkét karom. Erre a táncos csak az orrát ráncolta, s mosolyogva felelt.

- Ünneprontó. Pedig karácsony van.

- Neked pedig barátod – szúrtam oda, mire a drámaian a szívéhez kapott, amin csak jót szórakoztam.

Örültem, hogy ilyen kapcsolatot ápolhatok a táncossal. Igaz, kifordultam a régi önmagamból, hála neki, viszont ezáltal olyan dolgokat tapasztaltam, amiket eddig még soha. Hiába volt eleinte idegesítő számomra a személyisége, mára teljesen másképp tekintek erre, s az irritáló, mint fogalom, az ő dokumentumából eltűnt.

Még voltunk pár órát a gyerkőcökkel, megtörtént az ajándékosztás is. Öröm volt nézni, amint a kicsik, s nagyok is boldogan nyitják ki a csomagokat. Jó volt, hogy néhányuknak a szívéből az a bizonyos űr megtelítődött. Ha csak egy pillanatra is boldog az ember, az máris egy szép emléknek számít. Ezek pedig azért olyan fontosok, mert a jövő rengeteg rosszat is tartogat nekünk, ami elsodorhat minket a szakadék szélére is. Akkor pedig kell majd valami, amibe tudunk kapaszkodni. S ezek lesznek a régi, szép emlékek, amiket lehet, hogy nem élhetünk meg ismét, de tudnunk kell, hogy a távolban ők is helyet kaptak a léttől, s várnak ránk.

Anya nem engedte Jiminnek, hogy busszal menjen haza. Ezért összehúztuk magunkat hátul a kocsiban, s közösen indultunk vissza. Otthon is megvendégeltük a táncost, aki örömmel fogadta a finom ételt, annak ellenére, hogy ő is belekóstolt azokba, amit az árvaházban kínáltak. Igaz, az nem volt túlzottan sok kaja.

Az öcsémmel is lejátszott pár menetet, én pedig addig a műhelyemben voltam, s előkészítettem mindent. Megbeszéltük, hogy az ünnep után belekezdünk a megegyezésünk második felébe, tehát a festményembe. Ő lesz a modellem, s bár én már kitaláltam, hogy hogyan akarom lefesteni őt, szeretném neki felvázolni a dolgokat, ugyanis, ha valamit jobbnak lát, akkor szívesen meghallgatom.

Végül szürkületkor mondta azt a fiú, hogy ideje lassan hazatérnie. Elköszönt a szüleimtől, akik nem győztek hálálkodni neki azért, amiért eljött a mai nap. Jungwon is örült neki, az pedig igazi meglepetés volt, hogy mindenkinek átnyújtott egy-egy csomagot.

- Nem nagy dolog, de remélem, hogy tetszeni fog – simított a tarkójára, a már kabátban lévő fiú.

- Köszönjük szépen, Jimin, ez nagyon aranyos tőled. Ez a tiéd – vett elő anya is egy kis ajándéktáskát. Tudtam, hogy készülni fog valamivel. Amikor elmondtam nekik, hogy ő is meg fog jelenni, a fejét kapva rohant a boltba, hogy vegyen neki valamit. Kaptam is az áldást, amiért az utolsó pillanatban szóltam neki, de a lényeg az, hogy megoldódott a probléma. – Nagyon vigyázz magadra, és boldog karácsonyt kívánunk. Jungkook majd kikísér, rendben? – mosolygott.

- Viszont kívánom. Kellemes kikapcsolódást! – mondta, s belebújva a cipőjébe kilépett az ajtón, amit már kinyitottam neki, s ami mihelyt becsukódott, a táncos kifújta magát. – Ez egy nagyon jó nap volt. Örülök, hogy részt vehettem benne. Jó tudni, hogy jól vannak azok a gyerekek – motyogta egy lágy mosollyal, majd felpillantott rám. – Akkor... Én most megyek. Majd találkozunk az ünnep után – fordított nekem hátat, viszont, mielőtt még leléphetett volna a lépcsőn, utána szóltam.

- Jimin – mondtam a nevét, mire szemöldökét ráncolva nézett hátra. – Itt hagytad az ajándékodat.

Az értetlenség, ami az arcán ült, még nagyobb lett. Lenézett a kezében lévő csomagra, s még meg is emelte nekem, hogy biztosan lássam; tévedek.

- De... Itt van velem – mondta, viszont én ekkor a karjára fogva rántottam közelebb, s egy pillanatig sem habozva hajoltam ajkaira.

A kellemes bizsergés, mely már egy ideje bennem van, amikor a fiú a közelemben ólálkodik, most az egész testemen átfutott. A szívem hevesen dobogott, a vérnyomásom az egekben lehetett. Levert a víz, mégis rázott a hideg. Megannyi ellentétes érzelmet váltott ki belőlem egyetlen csók, egyetlen cselekedet. Én pedig tudtam magamról, hogy képes lennék függője lenni ennek.

Annak, hogy érezzem puha, pajkos ajkait. Hogy a nyelve táncot járjon az enyémmel. Hogy testünk összeforrjon néhány pokoli, mégis mennyei pillanat erejéig.

Nem is tudom, hogy mikor kezdett el ilyen téren is érdekelni engem ez a fiú, de nem is igazán foglalkoztat ez a kérdés. Az ember akkor veszi észre azt, hogy szerelmes, amikor már számára is egyértelművé válik. Azt, hogy mi váltotta ki, hogy hogyan kezdődött ez a bimbózó, saját történetet író érzelem, sosem tudjuk. De nem is baj. Van, amikor csak élni kell a mának.

Nem vittem túlzásba, hiszen mégis az ajtónk előtt álltunk, nem szerettem volna durvulni, sem pedig elmélyíteni a dolgot. Ezért pár másodperc után egy apró cuppanással váltam el tőle. Orcája enyhén piros volt, s először csak meglepve pislogott rám.

Nadrágom zsebébe dugva a kezeimet léptem hátrébb, s úgy pillantottam rá.

- Ezt szeretted volna, nem? – kérdeztem rá.

- Igen, de... – habogott.

- Karácsony van – vágtam a szavába. – Tekints ezt az én ajándékomnak – rántottam vállat, az ő arca pedig a meglepődöttből szépen lassan szelíden mosolygósba váltott.

- Akkor csak szeretném elmondani, hogy elég telhetetlen vagyok – kuncogott. – Majd találkozunk, Jungkook – lépett gyorsan közelebb, s ezúttal a szokásos cuppanós pusziját a számra kaptam, ami egy halovány somolyt váltott ki belőlem. Eszemben sem volt ellenkezni.

- Vigyázz magadra! – szóltam utána.

- Te is! – integetett boldogan a járdán, majd szép lassan elindult a buszmegálló irányába. Én pedig megvártam, amíg teljesen eltűnik a látóteremből, csak utána mentem be a házba.

Még mindig éreztem magamban azt a bizonyos bizsergést, s az az idióta vigyor még akkor is ott csücsült az arcomon, amikor már percek óta bent voltam és segítettem anyának elpakolni a dolgokat.

Tagadhatatlan volt a vonzalmam a táncos felé. A fiú felé, akit eleinte a többiekkel együtt megvetettem, s utáltam, mint egy befásult idióta. Az a srác, akit mindenki szeret a gimiben, igazi menő, míg én egy folyton morgó, antiszociális lélek voltam csupán. Viszont, miután megismertem... Talán pontosan az tetszett meg benne, hogy más mint én. Az ellentétem.

Ő színes volt.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék!! Na befutottam ezzel is😌

Előre, avagy utólag is elnézést az esetleges hibákért/elírásokért, az utolsó leheletemmel írom ezt a részt, mert iszonyatosan fáradt vagyok, viszont semmiképp sem akartam félbehagyni🥺

Itt bár nincs karácsony, viszont kedves szereplőink már előrébb haladtak, nem csupán az időben, de a kapcsolatukban is😌

Mit gondoltok, mi lesz ennek az egésznek a kimenetele?🤔 Lesz köztük valami? Hiszen Yeongcheol még mindig képben van😌

Nagyon szépen köszönöm a 15k megtekintést!!♥️♥️♥️♥️ Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen szépen haladunk itt is🥺♥️♥️♥️♥️

U.i.: igen, lecseréltem a borítót. Ez picit jobban illik a könyvhöz, illetve Jungkook művészetét is szemlélteti. Néhányan még mindig azt hiszik, hogy ő fekete-fehéren fest. Nem, Jungkook igenis használ színeket, csupán azok sötétebb változatát😌♥️ Az élénkeket hagyja ki😌

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook