Utamat nem egyből az osztálytermünk felé vettem, hanem a mosdóba, hogy megpróbáljam kimosni a felsőmet. A táncos valami krémet használhatott, ugyanis nyomott hagyott a fehér ingemen. Kételkedtem abban, hogy alapozó lenne, hiszen rendesen volt színe az arcának a meleg miatt.

Miközben félmeztelenül álltam a – még tiszta – fiúvécében, s próbáltam kisikálni a foltot, hallottam, amint szépen lassan a hangzavar betölti az épületet. Vége lett az évnyitónak, s a diákok most mennek a termeikbe. Jisung is írt nekem, a honlétem felől érdeklődött, én pedig el is árultam neki, hogy hol tartózkodok, s meg is kértem, hogy hozza ide a táskámban lévő pólómat.

Egész napra kötelező lenne az egyenruha, hogy legalább ilyenkor konyítsunk a gimnazistákhoz, viszont én nem terveztem még a mai nap meghalni ebben a meleg anyagban, ami már amúgy is piszkos lett. Az osztályfőnök pedig egy eléggé... Farkát behúzó úr, aki megszerezte magának a tekintélyt, de azt pontosan azért, mert túl sok mindent megengedett nekünk az évek alatt. Mindig csak kínosan mosolygott, de a saját véleménye mellett nem állt ki. Bizonytalan volt, s eléggé saját szarvat letörő ezt mondanom, de talán ezért kaptam mindig a legjobb érdemjegyet a festményeimre.

Számtalanszor elmondta, hogy használjak színeket, de én sosem törődtem ezzel. Éppen ezért azt értékelte, ami van, ami pedig hiányzott, afelett eltekintett. Egy határozott személyiség mellett ő nem mert ellentettet mondani.

- Itt vagyok – nyitott be Jisung, s nyújtotta át nekem a felsőmet, én pedig csupán egy köszönömöt elmotyogva kaptam fel, ugyanis nem szerettem volna, hogy bárki meglásson. Nem voltam szégyellős, de akkor sem akartam magamutogatónak tűnni. – Edzettél nyáron? – kérdezett rá a fiú, én pedig összeráncoltam a szemöldökömet. – Nem azért, csak tavaly nem így néztél ki – ingatta a fejét, s állát masszírozva ment át a másik oldalamra, miközben tetőtől talpig megbámult.

- Befejezted? – kérdeztem rá még egészen türelmesen, ő pedig felpillantva rám elmosolyodott, s közelebb jött.

- Teljesen érthető, hogy miért ment oda hozzád Hwang Yeji – vigyorgott, majd bökött a mellkasomra. – Lehet, hogy meg akarta kérdezni, hogy hányas a melltartód száma, mert elég szépen megnövelted őket – kuncogott, én jobb híján lefröcsköltem őt egy kis vízzel. – Ez mondjuk jól esett – bólogatott, ekkor pedig nyílt az ajtó, éppen ezért megigazítottam magamon a pólómat, s próbáltam továbbra is kimosni belőle azt a valamit, ami befogta.

Ám akarva-akaratlanul meghallottam a beszélgetést – ezek szerint – két táncos között. Nem ismertem őket, azt sem tudtam, hogy az évfolyamomba járnak-e vagy sem, de nem is érdekeltek különösképp.

- Szegény Jimin... Nem festett valami jól.

- Valóban. Ő ájult el egyedül. De mi lehet a baja? Bírnia kellene az ilyeneket – vette át a szót a másik, miközben lehúzta a cipzárját, s a piszoárba célozva könnyített magán.

- Én úgy hallottam, hogy utolsó éven még szigorúbban veszi a tánctanár a súlymérést. Lehet, hogy csupán felszaladt neki egy-kettő, ezért erősebb diétába kezdett – rántott vállat az előző.

- Valaki azt mondta, de ez nem biztos, hogy a szüleivel van valami gebasz, ezért...

- Én a helyetekben nem hinnék a pletykáknak. Ha pedig annyira kíváncsiak vagytok, akkor kérdezzétek meg – jelent meg a szóban forgó személy, én pedig csupán megforgattam a szemeimet, amiért már első nap ennyi elviselhetetlen emberrel kell egy légtérben lennem. Az egyikkel ráadásul túl sokszor hozott össze az élet. – Esetleg valami problémád van? – kérdezte, de én még mindig nem néztem fel. Arra gondoltam, hogy a másik kettőhöz beszél, ám ekkor meghallottam közeledő lépteit, s kicsi kezét is megéreztem a karomon. Egyik szemöldökömet felvonva pillantottam rá értetlenül. – Forgattad a szemeidet – mondta, s próbálta megteremteni köztünk a szemkontaktust, amit én el is fogadtam, miután egyik ujját hüvelyk- és mutatóujjam közé csípve elértem, hogy levegye rólam a mancsát. Egy pillanatra megráncolta a homlokát.

- Ez így van – helyeseltem, s láttam, hogy a két, valószínűleg alsóbb éves kisurran, amíg nem ők vannak a csatatér közepén.

- Ne haragudj, de...

- Nem haragszom, de kérlek, vedd sietősebbre, mert szeretném elcsípni az osztályfőnök unalmas dumáját arról, hogy ez az utolsó évünk és mennyire fontos, hogy jó egyetemekre vegyenek fel minket. Gondolom neked se kellene kihagynod ezt a rendkívül fontos konzultációt – ejtettem egy mosolyt, s fordultam vissza az ingemhez, amit ő kent össze. Viszont a srác csupán hitetlenkedve felnevetett.

- Neked aztán van képed – bólogatott helyeslően. – Én csak meg szerettem volna kérdezni, hogy mi a problémád, mert kétlem, hogy ismernél és esetleg azért forgatnád a szemeidet egy olyan témával kapcsolatban, ami téged nem érint.

- Tudod, ez is egyfajta kifejezésmód, mint a grimasz vagy a mimika. Nem vagyok köteles magyarázkodni neked. Egyszerűen ilyen reakciót produkál...!

- Jungkook-ah, nem mehetnénk...? – kérdezte Jisung a háttérben, de olyan halk volt, hogy a hangja felért egy egércincogással. Kissé idegesen szusszantottam, de inkább megráztam a lehajtott fejem, hogy kiűzzem a gondolataimat a buksimból. Egy fokkal nyugodtabb, s még inkább kevésbé bunkón intéztem szavaimat ismét a táncosnak.

- Mivel lehet kimosni ezt a fost? – böktem az ingemre, majd pillantottam rá. Nagy szemekkel nézte azt, s láttam az értetlenséget a tekintetében, ami sokkal inkább a meglepettségével volt összeköthető, hogy ugyan miért őt kérdezem ilyenekről. Ám mindezek mellett a felvilágosulás fénye is megcsillant a szemeiben, s ismét felvette velem a szemkontaktust.

Már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor kinyílt mögötte az ajtó, s egy – számomra – sokkal unszimpatikusabb egyén lépett be a társasága egy részével. Yeongcheol egyből Jimin derekára fogott, s magához húzva egy csókot nyomott a homlokára.

- Mi a helyzet, szépség? – kérdezte tőle, ám a fiú még egy pár másodpercig képtelen volt a válaszadásra. Csak kissé sápadtan bámult rám, majd egy mosolyt erőltetve az arcára fordult a fiú felé.

- Semmi érdekes – válaszolt, én pedig sóhajtottam egyet, s inkább kifacsartam az ingemből a vizet, majd elmotyogva egy mindegyet, kikerültem őket, s Jisunggal a nyomomban elhagytuk a mosdót.

Természetesen a sráctól, miközben a tantermünk felé tartottunk, megkaptam, hogy mennyire rideg voltam a táncossal, de erre inkább nem reagáltam. Mással se vagyok sokkal kedvesebb, igazán megszokhatta volna.

Az osztályfőnök természetesen nem szólt, amiért később jöttünk be, sőt, azt se tette szóvá, hogy nem az ingemet viselem, bár láthatta a kezemben, s sajnálatos módon pont úgy fogtam, hogy az a rohadt folt is megmutatkozott. Mindegy, anya majd kimossa nekem, bár nem lesz túl sok alkalom, amiért fel kell vennem a későbbiekben.

Nem volt tanítás. Csupán vártunk, hogy megkapjuk az órarendünket, s aztán az osztályelnök befotózza a csoportba. A tanár próbált velünk beszélgetni, hogy hogyan telt a nyár, viszont ezt a társalgási viszonyt az első sorban ülő lányokkal volt képes fenntartani. Mindenki más elvolt a saját kis világában. Jisung például vázlatot készített a festményéhez, s engem kérdezett néhány részlethez, amit éppen nem jegyzett meg.

Én is firkálgattam, ugyanis mást nem tudtam csinálni. Bár a végén egészen jó ábra jött ki. Eredetileg az anatómiát akartam átismételni, hogy valami hasznossal verjem el az időmet, ám a végeredmény az lett, hogy a csontokból raktam össze tárgyakat. Az egyetlen, ami nem ezekből épült fel, az egy alma volt. Elég kontrasztos, s a mellettem ülő díszpinty meg is jegyezte, hogy kirázza őt a hideg tőle, főleg, amikor az utolsó vázlatomat is megnézte, ahol két csontváz fog az ölében egy gyermeket.

Általában nem jellemzőek rám ezek a fajta groteszk festmények, avagy jelen esetben, rajzok, viszont a szenvedélyes festő már csupán a végeredményt látja maga előtt, a folyamatát pedig sosem veszi észre.

Közben egy üzentet is kaptam anyától, hogy tegyek egy kisebb kitérőt, mert el kellene mennem az öcsémért, ugyanis ő nem tudja elhozni, mert bent kell maradnia értekezlet miatt, apa pedig dolgozik. Őszintén reméltem, hogy anyát nem letolják Jungwon miatt, s ténylegesen tanári értekezlet van az évkezdés miatt.

Jisunggal is megbeszéltem, hogy ezúttal külön kell mennünk, mert el kell ugranom a tesómért, de ez szerencsére nem jelentett neki gondot. Viszont, így neki hamarabb le kellett lépnie, hogy elérje a korábbi buszát, míg én ráérősen összepakolhattam, ugyanis később jött a járgány, s még várnom is kell, hiszen Jungwon utánam egy órával végez.

Én voltam már csak a teremben, hiszen még elraktam pár dolgot a táskámban, amit tavaly itt hagytam. Szerencsére a szekrényben épségben megőrizték az ecseteimet.

Mindig külön vannak sulis dolgaim és olyanok, amiket otthon használok. Ám év elején mindig hazaviszem őket, hogy átmossam mindet. Gondosan el is raktam a különböző méretű eszközeimet, s az ajtó felé vettem az irányt azzal a céllal, hogy elhagyom az iskola területét és elindulok a testvéremért. Viszont ekkor egy lány koppintott kettőt az ajtón. Szétnézett, majd amikor meglátott, elmosolyodott.

Ismerős volt nekem. Ha jól emlékszek, akkor Chaeyeon húga az, Chaeryeong. Az idősebb az én osztályomba jár, míg a húga táncos. Hasonlítottak is egymásra, magasságra is egyformák lehettek, de a fiatalabb magabiztosabbnak tűnt.

Elém lépdelt, s háta mögött összekulcsolta a kezeit, majd elmosolyodott.

- Jeon Jungkook, igaz? – döntötte oldalra a fejét, nekem pedig egy pillanatra összeszaladtak a ráncok a homlokomon. Mióta vagyok ilyen keresett az iskolában?

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem, miközben felnéztem az órára, ami ütemesen kattogott. Még nem voltam késésben, de azért reméltem, hogy nem akar sokáig feltartani.

- Ezt neked küldték – nyújtott felém egy papírdarabot, s mivel nem akartam elvenni, csupán értetlenül bámultam rá, a kezemet megfogva nyomta a markomba. – Nem tudom, hogy mi áll benne, én csak a szállító vagyok. Nos, akkor... Szia! – hajolt meg illedelmesen, s hosszú, könnyed léptekkel el is hagyta a termet.

Kicsit zavarodott voltam. Mégis miért, meg ki küldött nekem levelet? Megfordult a fejemben, hogy kidobom, viszont kíváncsi voltam, hogy mi állt benne. Talán csak egy tanár üzent, vagy csak valaki hülyéskedik velem. Mindegy, bárhol nyitom ki, úgyis a kukában végzi. Éppen ezért is nem törődtem az épségével, csupán belegyűrtem a táskámba, s végre elindultam az öcsémért.

A rosszcsontot természetesen elővették a kisebb akciója miatt, főleg, hogy a srác szülei is felmentek. Szerencsére apa tartotta a helyzetet, így osztályfőnöki helyett csupán egy kisebb ejnye-bejnyét kapott. Azt is elárulta, hogy nem beszélnek már Minjiről, legalább is nem előtte. S csupán csak nézik a lányt, míg ő szemmel tartja a körülötte legyeskedő suhancokat. Majdnem elnevettem magam, amikor ezeket mind elmondta.

- Csak nem tetszik neked Minji? – löktem picit oldalba, amikor már leszálltunk a buszról, s lassan ballagtunk haza.

- Hogy gondolhatsz ilyeneket?! Ő egy nagyon jó barátom és Mingi-hyung és te pedig szintén jóba vagytok... Hogy nézne már ki? – nézett rám, én pedig csupán mosolyogtam.

- Közelebb hozod egymáshoz a két családot. Viszont, ha megbántod, akkor a te farkad vágják le mindannyian – ingattam a fejem, ő pedig elhúzta a száját.

- Tavaly előtt tényleg levelet írtam neki – motyogta, míg én figyelmesen hallgattam. – De nem mertem átadni. Azóta pedig nem tetszik, mert csak barát.

- Te komolyan levelet írtál neki? – kérdeztem vissza, de ő csak megforgatta a szemeit.

- Mi olyan nagy cucc ebben? Szállj le rólam, hyung... Amúgy is előttem adta át neki valaki a saját levelét, szóval nem volt képem belerondítani.

- Honnan tudod, hogy az is szerelmeslevél volt? – döntöttem oldalra a fejem, s próbáltam már csak azért is kétségek közé ejteni a testvéremet, de ez nem úgy sült el, ahogyan azt én akartam.

- Melyik világban élsz te? Mégis milyen levél lehetne, ha egy fiú adja egy lánynak, vagy fordítva? – akadt ki. – Te kaptál egyáltalán valaha? – nézett rám, én pedig egy pillanatra hezitáltam a válaszadással, de a végén csak egy sóhaj kíséretében borzoltam össze a haját, amit reggel olyan sokáig fésült, ez pedig elég volt ahhoz, hogy eltereljem a témát. Sokkal jobbnak tartotta, hogy szidni kezd, amiért ezt csináltam vele, s megfenyegetett, hogy megmond anyának.

Mikor hazaértünk, közöltem vele, hogyha éhes, akkor tudja, hogy hol a hűtő és elég nagyfiú már ahhoz, hogy kezelni tudja a mikrót. Nem akartam pizzát rendelni, mert mind a kettőnket elővenne anyu, amiért egészségtelen kajákra költjük a pénzünket, amikor ott a finom spenót és miegymás a hűtőszekrényben. Én egészen szerettem, de volt egy-két dolog, amit képtelen voltam megenni. Szerencsére erre próbált odafigyelni ő is. Bezzeg a konyhamalac öcsém bármit lenyom a torkán, maximum hisztizik egy sort előtte.

Viszont, amit mondott, eléggé bogarat ültetett a fülembe. Persze kételkedtem benne, hogy a semmiből kapnék egy szerelmeslevelet, ám a mai nap elég sok furcsaság történt velem. Minden olyan, ami eddig még soha, s sajnos ezen az sem segített, amire ma Jisung rávilágított, miszerint megváltoztam. Szerintem eddig se voltam más, csupán nem figyeltek fel rám az emberek – ami nem is volt baj, sőt, örültem neki –, gyakorlatilag láthatatlan voltam. Nem Chaeryeong volt az első lány, aki odajött hozzám. Igaz, Yejit, vagy kit, elég csúnyán lekoptattam, ezek után kétlem, hogy még érdeklődik felőlem. De talán...

A szobámban idegesen előkaptam a kis papírdarabkát, ami valóban összegyűrődött, ám még nem nyitottam fel. Csak bámultam rá, s próbáltam kideríteni, hogy ki a franc lehet az, aki írt nekem. Sosem érdeklődtek felőlem a suliban, most pedig... Nem tudtam ezt mire vélni. Főleg, hogy nagy volt a valószínűsége, hogy nem ismerem az illetőt. Jisung figyeli meg az embereket, én pedig teszek az összesre. Nem vagyok barátságos egyén, nem értem, hogy miért...

Megrázva a fejem nyitottam fel végre, s összeráncolt szemöldökkel olvastam fel azt a bizonyos egy sort, ami szerepelt rajta.

„Csak rakd be a mosógépbe"
- pjm

Először csak meredten bámultam a levelet, de nem sokkal a szavak értelmezése, s felfogása után elnevettem magam. A papírt elengedve hagytam, hogy az a combjaimra hulljon, s mindkét kezemet az arcomhoz emeltem, hogy eltakartam magam. Megráztam a fejem, s szórakozottal felkeltem, majd a táskámból előkaptam a piszkos ingemet.

Amikor kiléptem az ajtón, Jungwon megállt előttem, s furán nézett rám.

- Mi az? – kérdezett rá. Nem értette a hirtelen jókedvem.

- Szóval azt mondod nekem, hogyha valaki levelet ad a másiknak, akkor abban csak vallomás lehet?

Egy kisebb gondolkodás után válaszolt.

- Igen, így van. Miért, szerinted mi állhat még benne? – döntötte oldalra a fejét, s kíváncsian várta a válaszomat.

Még mindig mosolyogtam, s a fejemet ráztam.

- Ruhatisztítási tippek – rántottam meg a vállamat, de az öcsém még mindig csupán értetlenül nézett rám. Nem is baj, nem kell neki mindent értenie.

Őszintén szólva, kisebb megkönnyebbülés volt számomra, hogy nem valami vallomás várt rám a másik oldalán a lapnak. Nem vágytam most kapcsolatra. Sosem voltam azok híve, főleg, hogy én eléggé zárkózott ember vagyok. Nem tudnék nyitni akárki felé. Illetve, attól tartottam, hogy egy párkapcsolat mellett nem lenne időm azokra, amikre eddig volt. Hiszen egy új embert az életünkbe engedni fizetséggel jár, amit időben mérünk.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel😌♥️♥️♥️ Egész gyors voltam, igaz?😂 Már tegnap fel akartam tenni, csak hiányzott a vége, de egy nappal később... Mit számít az, nem? A lényeg, hogy befutott😂

Mi a véleményetek eddig a karakterekről? Határozottan mások, mint az eddigi "megszokottak", igaz?

Nagyon szépen köszönöm az 1k megtekintést!!! Tarolunk, kedveseim!🥺♥️♥️♥️ Annyira örülök, hogy növekednek a számok a sztorin🥺🥰♥️

Hogy vagytok kedveskék?🥰♥️ Akinek még kövi héten is érettségije lesz (nekem is, veletek szenvedek😂🤌🏻), annak sok sikert és kitartást🥺♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook