Egész hétvégén a zongora előtt görnyedtem, s gyakoroltam. Szerettem volna minél hamarabb megtanulni a hangokat, hogy a műsoron, sőt, a próbákon már ne kelljen a kottahajtásokkal foglalkoznom. Mindig is zavarónak gondoltam a saját produkciómban, ha hajtogatnom kell a papírokat magam előtt. Ez természetes volt, s így is jó munkát lehetett végezni. Már mondhatjuk azt is, hogy ez amolyan kihívás volt saját magamnak.

Se Jisung, de még Mingi se akarta elhinni, hogy valóban elvállaltam. S arról még nem is tudnak, hogy felkértem Jimint modellnek. Valószínűleg ez még hihetetlenebb lenne számukra. Nem csodálom, még én sem találok magamra a napokban. Sokkal engedékenyebb lettem másokkal szemben. Régen azt se engedtem, hogy bárki közeledjen, most pedig...

- Tehát tényleg zongorázni fogsz – próbálta feldolgozni az egész helyzetet Mingi. Én csupán bólintottam egyet, ő pedig elmosolyodott. – Ez egy hatalmas előrelépés. Örülök neked – fogott a vállamra, s nézett a szemeimbe.

- Történt valami? – pislogott nagyokat Jisung, hol a fiúra, hol pedig rám nézve.

- Semmi érdekes – tudta le ennyivel.

Örültem, amiért nem mondott többet a kelleténél. Mingi mindig is ilyen volt. Ő sokat tudott rólam. Talán már jobban ismert, mint én saját magamat. Viszont nem árult el soha. Mindig kitartott mellettem, legyen szó bármiről is.

Nagyon jól tudja, hogy miért nem zongorázok már. Ő az, aki érzékelni tudja, hogy mekkora értéke van annak, hogy ismét leültem a hangszer elé, s képes vagyok fellépni.

- Miről szól a diskurzus? – ült le mellém Yeji, majd kérdés nélkül vette el a tálcámon lévő kimchit, hogy a saját rizsadagja tetejére tegye.

- Hé! Az az enyém! – kaptam utána, de ő nevetve csípte össze az ételt, s helyezte a szájába.

- Már nem – vigyorgott, én pedig megforgattam a szemeimet. Mintha nem lenne sajátja... – Jól van, ne búslakodj, majd kárpótollak érte. Csak a menzán semmi olyan nincs, ami megfelelne az étrendemnek – sóhajtott gondterhelten, s csak ekkor tűnt fel, hogy a mai menüből szinte semmi sem szerepelt a tálcáján. Mingi sem annyit evett, mint szokott. – Hamarosan ismét mérés lesz, szóval most mindenki pánikszerűen diétázni kezdett – világosított fel.

- Még te is? – pillantottam a magas táncosra, aki csak megrántotta a vállait.

- Bármilyen hihetetlen, az elvárások engem is érintenek. Egyébként kár, hogy Jisung nem tud táncolni – nézett a mellette ülő fiúra, aki bambán pillantott fel, s pislogott ránk. Megint nem ezen a bolygón járt.

- Ez így van! Én is kiszúrtam ám, hogy milyen jó alakod van – mosolygott rá Yeji, mire a srác csak elpirulva húzta össze magát. – Meg kell zabálni. Nem is értem, hogy miért nincs senkije – kapott be egy újabb falat rizst ezen mélázva.

Jisungot még sosem láttam se csajozni, sem pedig pasizni. Nem is tudom, hogy ő melyik nemre bukik. Barátok vagyunk, de ezt sosem tisztáztuk. Nem izgatott annyira a téma, hogy rákérdezzek.

Viszont őt figyelembe véve, kétlem, hogy megtenné az első lépést. Legyen szó női, avagy férfi partnerről. Annyira félénk. Még Yejivel se mert beszélni eleinte, sőt, az osztályunk hölgy tagjaival sem. Köze lehet ahhoz, hogy már az első pillanattól kezdve rászálltak, de azok a táncosok voltak. Nem pedig mi. De ki tudja? Talán csak várja, hogy kopogtasson az ajtaján a megfelelő személy.

- Én jól érzem magam egyedül is – motyogta a díszpinty. Persze, amikor pedig nem vagyok iskolában, akkor meg sír utánam.

- Hogyne! Szerintetek ki illene hozzá? Mondjuk a suliból – harapta meg izgatottan körmeit a lány, s kezdett forgolódni a zsúfolt ebédlőben áldozat után kutatva.

- Szálljatok le a témáról – pironkodott a srác. – A suliban amúgy sem bírnak, szóval felesleges ezen agyalni – piszkálta az előtte lévő kaját elkenődve. Kicsit, mintha szomorú lenne miatta. Mármint, valahol érthető, hiszen senki sem szeretné azt, hogy utálják őt ok nélkül. Viszont kétlem, hogy csak ez állna a háttérben.

- Az a srác, ott! – mutatta Yeji, mi pedig mind odanéztünk. – Ismerem, nagyon kedves egyébként. Csellózik – mosolygott. – Törődik az emberekkel, viszont, ha jól tudom, van valakije – sóhajtott fel.

- Várjunk egy kicsit, miért pont srác? – rázta meg a fejét Jisung, miután végre realizálta a helyzetet.

- Nem tudlak lánnyal elképzelni, azért – sóhajtott a lány, miközben tovább keresgélt a tömegben. – Az a csíkos pulcsis fiú is aranyos, viszont hozzád hasonlóan egy visszahúzódó nyámnyila alak...

- Nyámnyila...? – ismételgette, én pedig majdnem elnevettem magam azon, hogy milyen képet vág közben. Mintha nem tudná, hogy mennyire igaz ez rá.

Yeji természetesen csak bólintott, rá se nézve a fiúra, akit éppen elhagyott a lelke egy pillanatra. Csupán tovább legeltette a tekintetét a kínálaton. Mindenkit jól megnézett, olykor-olykor még hunyorított is, hogy jobban lássa azt, aki távolabb van. Végül pedig felvirult az arca, összecsapta a tenyereit, s visszatérve hozzánk mondta el a fantasztikus jelöltet.

- A legjobban hozzád az illene, aki meg tud védeni. Egy befolyásos pasi, akinek a szíve miattad fog megolvadni – élte bele magát, mi pedig csak csöndesen vártuk, hogy mikor végez a mellébeszéléssel, s mondja már el végre, hogy kit nézett ki erre a pozícióra. – Szerintem Lee Minho lenne a legjobb melléd – jelentette ki, amit viszont nem hagyhattam szó nélkül.

- Biztos, hogy nem – ráztam a fejem.

- Ugyan miért nem? Olyan édes történetük lenne, ha pont vele jönne össze – próbált meggyőzni, de elég szar érveket sorakoztatott fel ehhez.

- Én pedig olyan szívesen behúznék neki egyet, ha ismét meglátom Jisung közelében. Tudod jól, hogy miket csinált. A minimum, hogy elkerüli ezek után, mert a bocsánatkérést nem mostanában fogjuk hallani a szájából – morogtam, de akárcsak a lány engem, én sem tudtam őt meggyőzni az érveimmel. Sőt, még figyelmen kívül is hagyta őket.

- Legalább annyira aranyosak lennének, mint te és Jimin. Gondolj bele! Az extrovertált és az introvertált – karolt át boldogan. – Hát nem lenne cuki? – pillantott rám, míg én csak megforgattam a szemeimet.

- Pontosan annyira lenne cuki, mint...!

- Csak nem rólam van szó? – hallottam meg egy ismerős hangot, mire jobbnak láttam befogni a számat. Egy kezet éreztem meg a vállamon, s a fiú jellegzetes illata is az orrjáratomba fúrta magát.

Yejire pillantottam, aki csak kínos mosollyal húzta össze magát. Ő sem úgy tervezte, hogy ezt világgá kürtöli, s csupán remélni tudom, hogy kihúz a csávából. Viszont a lány meg se szólalt, csak vihogott, s próbált valamit összerakni. Jisung nem akart nyilatkozni ezzel kapcsolatban, ahogy Mingi sem. Így maradtam én.

- Yejii azt kérdezte, hogy haladunk a szólóddal – mondtam, eleinte a lányra nézve, később viszont Jiminre is felpillantottam, aki csupán bólogatott. – Semmi több.

- Értem – mondta. – Ma úgyis meglátják. Bár, még nem ártana gyakorolni. Délután ráérsz? Elmehetnénk közösen – mosolygott, én pedig bele is mentem az ötletbe, hiszen jobb, ha szokjuk egymást.

Én sosem játszottam úgy, hogy mások is legyenek a színpadon. Könnyen el lehet vonni bárki figyelmét, ráadásul én mindig is olyan voltam, hogy munka közben nem tűrtem meg az embereket magam körül. Kicsiként is, amikor aktívan zongoráztam, csak akkor ültem le, ha senki sem volt a szobában, vagy egyáltalán otthon. A festés szintén ilyen. Sosem festettem, csak bezárt ajtónál. Persze, már elég szólnom otthon, hogy most ne zavarjanak, de régen rendszeresen bejárt hozzám hol anya, hol pedig az öcsém valamiért. Az utóbbi unatkozott és csak bosszantani akart – ami sikerült is neki általában –, anya viszont hol szennyest pakolt, hol pedig megkérdezte, hogy mit főzzön nekünk.

Egyébként, amióta megkértem Jimint, hogy had fessem le, nem beszéltünk túlságosan. Nem fixáltuk le az időpontot, viszont nem volt ellenére a dolog. Igaz, eleinte ő akart magáról egy képet, s én voltam az, aki visszautasította, ám most változott a helyzet. Megláttam benne valamit, amit másban nem tudtam.

Felmerült bennem egy olyan alap, olyan háttér, egy olyan pozíció, ahova csak őt tudtam elképzelni, senki mást. Ez talán furcsa lehet, de festőként vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni. Az eltervezett képet próbáljuk megvalósítani. S ha valami nagyon megtetszik nekünk, akkor se tudjuk elvetni az ötletet, ha nagyon akarjuk. Én is folyamatosan azon voltam, hogy kiverjem a fejemből őt, viszont mindig visszatért. Végül pedig többet foglalkoztam vele, mint mással.

- Délután nem próba van? – kérdezte Yeji.

- Nekem nincs. A másik csoportnak viszont igen – mesélte, majd felém fordult. – Csoportokba osztottak minket az alapján, hogy ki min fog részt venni. Szóval szabad vagyok – mosolygott.

- Én is – biccentettem. – De te csak suli után. Úgy látom, hogy a barátod nagyon néz – néztem fel rá egy félmosollyal, míg ő csak elnevette magát, s kicsit megszorított a vállamat.

- Azért vannak a szemei, nem? – nyomkodta meg egy kicsit a tarkómat is. – Akkor majd találkozunk, Jungkook. Sziasztok! – köszönt el a többiektől, s lépkedett a barátja felé a szokásos asztalukhoz. Yeji már éppen szóra nyitotta volna a száját, de én beelőztem őt.

- Meg se szólalj – intettem le egy sóhaj kíséretében. – Megfájdul a fejem a sok hülyeségtől, amit beszélsz – ráztam a buksimat, s a biztonság kedvéért, hogy tényleg befogja a lepénylesőjét, egy adag rizst tömtem a szájába.

Délután közösen indultunk el Jiminnel a szokásos táncterembe. A fiúnak ténylegesen kezdett összeállni egy kész koreográfia. Persze csak szép lassacskán. De egyre biztosabb lábakon állt, s a napok elteltével én is belejöttem a zongorázásba. Azt hittem, hogy sokkal rosszabb lesz, viszont nem így volt. Nyilván, az ujjaimnak kellemetlen volt az a sok mozgás, viszont nem volt teljesen ismeretlen. Hamar visszarázódtam.

A hetek egyre csak teltek, a dátum pedig közeledett. Egy idő után Jiminnel az összes délutánt együtt töltöttük, s ő hol nálunk volt, hol pedig kibéreltünk egy helyet. A szüleimmel is nagyon jól összebarátkozott, az öcsémmel pedig már az első alkalommal megtalálta a közös hangot.

Bár én nem szerettem volna, ő meghívta a szüleimet az előadásra, mihelyt kézhez kapta a meghívókat. Fizetni kellene érte, viszont, mivel mi vagyunk a műsorért a felelősek, ezért korlátozott számban elhozhatunk párat ingyen. A táncossal amúgy is csak a nénikéje fog menni, szóval volt feleslegben kivehető jegye.

- Nem vagy ideges? – kérdezte Jisung a tornaterem padlóján ülve. Végre felpillantott a füzetéből, persze csak azért, hogy láthassa az őszinte válaszomat.

A fiúnak az idők alatt szokása lett, hogy mindig eljön, s megnézi, ahogy felkészülünk. Állítása szerint nincs jobb dolga, s amúgy is jobb neki így, hogy itt van Mingi, Yeji, s én is. Tehát a barátai. Azt mondta, hogy legalább ebben szeretne támogatni minket.

- Nem – mondtam neki. – Egy időben folyamatosan színpadra álltam, nem lesz benne semmi újdonság – rántottam meg a vállaimat.

Őszinte voltam. Tényleg nem izgultam, viszont, ha arra gondolok, hogy színpadra kell állnom, kicsit görcsbe rándul a gyomrom. Nem a megfelelési kényszer miatt. Nem voltam sose lámpalázas. Ennek teljesen más oka van.

Egy nagy sóhaj kíséretében fordultam Jimin felé, aki duzzogva hagyta ott a barátját. Mostanában elég sokat veszekednek, ez pedig a táncos közérzetére is kihat. Persze nem velem szemben, sokkal inkább saját magának árt vele. Többet gyakorol, s olykor elfelejti, hogy hol vannak a határai.

Eleinte nem értettem, hogy miért van ez a sok konfliktus közöttük, viszont, egyik délután erre is fény derült. Yeongcheol azt hitte, hogy Jimin és én kavarunk. Természetesen erről szó sem volt, s ezt a fiú is próbálta neki elmagyarázni, de miután az a barom csak hajtotta a magáét, s eldurvult, akkor már ő is felemelte a hangját.

Mivel engem nem tudott csak úgy megbántani, avagy lejáratni, nyilván nem rajtam csattant az ostor. Sokkal inkább Jisungon. Yeongcheol tudta, hogy vele képes engem féken tartani, hiszen mégis egy barátomról van szó, aki mellett hiába vagyok ott egész nap, mihelyt eltűnök a helyszínről, ő lecsap.

Legutóbb Mingi se hagyta szó nélkül. Két nappal ezelőtt az ónos eső miatt csúszott az út. Természetesen annak a baromnak el kellett löknie szegény Jisungot, akinek szerencséje volt, hogy a bal kezére esett. Persze így se mondható a legelőnyösebbnek, viszont így nem a jobb kezét törte el. Ennek ellenére a tanárok felajánlották neki, hogy felmentést kaphat, de ő ebbe nem egyezett bele.

- Nem hiszem el, hogy ennek mindig van valamilyen problémája! Komolyan mondom, hogy legközelebb képen vágom – jött ide idegesen Jimin, aki mellesleg azóta szóba sem áll a barátjával, amióta Jisunggal így elbánt. Eddig se volt fényes kettőjük kapcsolata, de most ténylegesen olyanok, mint akik csak azért vannak a másik mellett, hogy valakinek az agyára menjenek. – Nem fáj a karod, Jisungie? – guggolt le elé, mire a srác megrázta a fejét.

- Nem mondanám. Csak érdekes – nevetett fel zavartan, s emelte meg a gipszes karját. – Meg viszket alatta a bőröm. Annyira idegesítő, hogy nem tudom megvakarni – sóhajtott, Jimin pedig elmosolyodott. Örültem, amiért már vele is képes volt elbeszélgetni dadogás nélkül.

- Ha van olyan pálcikád, amit nem használsz másra, vagy egy egyszer használatos, akkor próbáld meg azzal – ajánlotta.

- Ez nem rossz ötlet. Köszönöm! – vigyorgott rá, mire a táncos felkelt, s felém fordult.

- Mi jövünk – mondta, én pedig biccentettem egyet, s már el is indultam, hogy beüljek a nekem bekészített hangszer elé, viszont.

A táncosok egészen megszokták a jelenlétünket a mókuskával. Sőt, nem törődtek velünk. Tényleg mindenki el volt foglalva a műsorral, a sok-sok koreográfia betanulásával, vagy csupán a bemelegítéssel. Meg is lepett, hogy itt a srácok is milyen hajlékonyak. Bezzeg én! Olyan vagyok, mint egy betonoszlop.

Jimin gyorsan lehúzta a cipőjét, illetve a zokniját is. Mint megtudtam, ott is mezítláb fog táncolni. Meglepetésemre ezt senki sem ellenezte. Látszik, hogy teljesen laikus vagyok ezzel kapcsolatban, ugyanis én végig azt hittem, hogy ezt nem lehet megtenni, mert veszélyes. Úgy tűnik, hogy tévedtem.

Igaz, azt mondtam, hogy nem figyelnek ránk sosem. S ami azt illeti, ez így is van. Viszont, mihelyt ez a srác következik, az összes szempár ránk szegődik. Jobban mondva, csak rá. Tudja, hogy hogyan érje el azt, hogy mindenki őt nézze. Értett hozzá, s az őszintét megvallva, nem csodáltam. Tényleg tehetséges volt.

Amikor pedig befejeztük, mindig ugyan azt kapjuk, mióta teljesen összeállt a koreográfia, s a zene is. Egy hatalmas tapsvihart. Jimin pedig, mint az első pillanattól kezdve, maga mögé néz, egyenest rám, s elmosolyodik.

Ez az a kedves tekintet és arc csak az enyém volt. Az övé a taps, engem pedig az ő hálája és dicsérete illetett. Nekem pedig ez tökéletesen elég volt.

Már úton voltam vissza Jisunghoz, amikor megláttam, hogy egy nemkívánatos személy megy a közelébe. Azonnal befeszültek az izmaim, s már meg is iramodtam feléjük, de ekkor valaki megfogta a csuklómat. A srácra kaptam a tekintetemet, melyből tisztán kivehető volt a dühöm lángostora. Ő ennek ellenére nem eresztett.

- Várj még – mondta, én pedig összeráncoltam a szemöldökömet.

- Tessék? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. – Ne is haragudj, de...!

- Csak nézd, de próbálj meg a méreg nélkül előre tekinteni – mutatott feléjük egy sóhaj kíséretében, én pedig fújtatva pillantottam az irányukba.

Minho letérdelt Jisung elé, s valamivel babrálni kezdett. Eleinte nem értettem, de aztán megláttam. A gipszes kezére ragasztott valamit. Természetesen a díszpinty csak nagy szemekkel, s behúzott vállakkal figyelte őt. Olyan volt, mint egy megrémült őzike, akit sarokba szorított a farkas. Tulajdonképp ez is történt.

Viszont ezek után a táncos elmosolyodott, még mondott valamit neki. Láttam, hogy emeli a kezét, gondolom meg akarta érinteni a vállát, vagy a karját, de hamar meggondolta magát, így csak maga mellé ejtette kacsóját. Végül pedig felkelt, s elsétált.

Én csupán pislogni és tátogni tudtam, mint hal a szatyorban. Jimin pedig elmosolyodott mellettem, s megkerült engem, hogy elém tudjon lépni. Mellkasa előtt összefonta karjait, s úgy nézett rám.

- Minho egy talpnyaló, de nem olyan rossz – mesélte. – Egy ideje már Jisung közelébe se ment, csak...

- Csak Choi Yeongcheol – sóhajtottam egyet, ő pedig bólintott. Hosszabb tincseimbe vezettem az ujjaimat, s azokat hátra is tűrtem, miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetne elmagyarázni annak a baromnak, hogy köztem és Jimin között nincs semmi. Ha pedig problémája van, akkor velem próbálja meg lerendezni, ne pedig Jisunggal.

Végül egyenlőre lógva hagyva az ügyet, elindultam az eredeti célom felé, tehát a mókushoz, aki még mindig megszeppenve ült. A füzete lecsúszott a combjairól, s a ceruzája, amivel eddig szorgosan rajzolt, a földön volt. El tudom képzelni, hogy ijedtében dobta el.

Amikor odaértem, már láttam, hogy mi volt az, amivel Minho babrált. egy mintás sebtapasz volt Jisung gipszére ragasztva, ráadásul jó színes is volt. Kérdeznem se kellett, magától szólalt meg a fiú, de még mindig arra nézve, amerre körülbelül egy perce a táncos mehetett.

- Azt mondta, hogy nem jellemez engem ez az unalmas fehér szín. De nem tud rajzolni – motyogta. – Szóval egy mintás sebtapaszt adott nekem.

- Tényleg furcsa, hogy valami átlagosat is viselsz – sóhajtottam. – Szeretnéd, hogy rajzoljak rá neked valamit? – kérdeztem, de ő csak megrázta a fejét.

- Nem, ez... Elég minta rá – nyelt egy nagyot közben, s láttam, amint egy halovány pír keletkezik az arcán. Te jó ég, ha Yeji hetekkel ezelőtti jóslata, avagy teóriája bejön, akkor én elégetem őt egy máglyán.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel😌

Nem lett olyan érdekes, de... Azt hiszem, hogy ezt hívhatjuk vihar előtti csendnek is, nem?🤔😂♥️

Hamarosan karácsonyi előadás👏🏻 Úgy tűnik, hogy jól haladnak az előkészületek. Viszont ahogy közeledik a párosunk, Jimin és Yeongcheol úgy kezdenek egyre rosszabb viszonyt ápolni. Ennek pedig szegény kicsi Jisung issza meg a levét🥺

Mit gondoltok? Minho tényleg változni fog? Na és mi lesz ezzel a két majommal? Hogy fog alakulni a kapcsolatuk így, hogy Yeongcheol lassan egyre messzebbre megy?🤔♥️

Holnap az idolhoz hozok új részt, viszont szombaton ismét találkozunk itt, a colours alatt😌♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook