A táncos nem jött iskolába, viszont minden délután elrángatott magával, hogy megnézzem, amint összeállít magának egy koreográfiát. Eleinte nem fogadtam olyan jól, főleg, hogy nekem is volt dolgom, de nem tudtam mit tenni. Másnap megjelent nálunk, s már csak az államat kaparhattam a földről, amint anyámmal nevetgélve látom meg őt a kanapén egy forró tea társaságában. S látszólag az öcsémmel is jól kijött. Egyszerűen elhinni sem akartam, hogy ez valóban megtörténhet. Igaz, említette, hogy tudja, hogy hol lakok – ami nem csoda, miután nálunk töltött egy estét – viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy valóban eljön és kellemetlen helyzetbe hoz. Az már biztos, hogy nem riad vissza.

Mivel ő nem volt, ezért más pontozott helyette. Valahol megkönnyebbültem, hiszen így megkaptam a maximumot, anélkül, hogy azt érezném, hogy ahhoz nem járult hozzá a tehetségem. Még meg is dicsértek, amiért ilyen különleges módon használom a színeket.

Viszont egyik délután, Jimin próbáján volt valami, ami nem hagyott nyugodni. Erre pedig nem voltam rest rákérdezni.

- Te múmiának készülsz? – biccentettem egyet, mire a fiú lenézett magán, s elmosolyodott.

- Ez nem olyan meglepő, ha valaki sportol – válaszolt.

- Tudom, kézilabdáztam egy ideig – avattam be kicsit a múltamba. – Viszont ennyi tapasz sosem volt rajtam.

- Nem lesznek sokáig fent, csak most szükségesnek érzem őket – vette át a felsőjét, majd indított be egy zenét, hogy be tudjon melegíteni. – Egyébként milyen volt a pontozás? – érdeklődött. – Megkaptad a maximumot?

- Mivel nem te voltál az, aki pontozott, így igen – bólintottam, belőle pedig egy nevetést csaltam ki a válaszommal.

- Pedig most sokkal rendesebb lettem volna – rántott vállat jókedvűen, míg én csak gúnyos somollyal folytattam a társalgást vele.

- Arcra osztályoztál volna, nincs igazam? – kérdeztem, viszont a válasza megdöbbentett. Jobban mondva a merészsége.

- Ez így van. De ha szó szerint értelmezzük, akkor... – nézett végig rajtam, nekem pedig ráncba szaladt a szemöldököm. – Akkor Egy négyest adok az ötből – rántotta meg a vállait.

- Négyest? – kérdeztem vissza, ő pedig bólintott. – Miért csak négyest?

- Mert barátom van – válaszolt.

- És ha nem lenne? – döntöttem oldalra a fejem, s magam sem tudom, hogy miért folytattam, jobban mondva, firtattam a témát.

A fiú mosolyogva nézett rám, s állt meg a bemelegítésben. Oldalra döntötte a fejét, s állát hüvelyk- illetve mutatóujja közé helyezte. Olykor-olykor meg is simította a közelében lévő csontot. Úgy méregetett engem, mit valami árut, azon agyalva, hogy megvegyen-e, vagy sem. Én pedig kíváncsian vártam a fejleményeket.

Közelebb-közelebb lépdelt, s lehajolt hozzám. Hatalmas pólója nyaka lelógott, így rálátást nyerhettem a – nemrég már – megmutatkozó mellkasára.

Jimin nem volt az a tipikus izompacsirta. Szálkás testalkata volt, már-már vékonynak is mondhattam. Itt-ott kilátszott a bordája, avagy a gerince vonala, ha lehajolt, s megfeszült a bőre. Ugyanakkor lábai izmosak voltak. Talán egy-két finomka kocka is megjelent a hasán, bár ezt nem lehetett pontosan megmondani. Csípője pedig kicsit szélesebb volt, de nem szélesebb a vállainál.

Csinos srác volt, még akkor is ez a véleményem, ha ezt a fiúkra nem szokás mondani. Számomra amolyan tökéletes testtel rendelkezett, amit még sokáig elemezgettem volna. A bőre színétől kezdve egészen addig, hogy miképpen reagál egy-egy dologra. Értem itt arra, hogy milyen, mikor libabőrös lesz, vagy mikor csillog rajta az izzadtsága. Az utóbbit már láttam, viszont csupán a homlokán lefolyni egy-egy cseppecskét.

Csupán az rángatott ki a gondolataimból, mikor már a srác túlzottan is közel volt hozzám, s úgy méregetett még mindig játszadozva. Álltam a tekintetét, most, hogy felvettem vele a szemkontaktust. Eddig ugyanis elmélyedve nézhettem – talán még mindig – a kiindulási pontkén emlegetett mellkast. Legalább is, amennyit látni engedett a felsője.

- Ki tudja. Talán megfelelnél az elvárásaimnak – mosolygott rám jókedvűen. – Ha többet mosolyognál, akkor biztosan – kacsintott, még mielőtt visszatért volna a bemelegítéshez.

Amint elfordult tőlem, hitetlenkedve ráztam meg a fejem, s nem tehettem róla, de az említett mosoly mégis megjelent az arcomon. Persze csak halványan, de ott volt. Ott csücsült, s csak miatta. Másra ugyanis nem tudtam fogni.

Amikor hazaértem, Jungwon egyből felém rohant, s nagy szemekkel, már-már hiperaktív módjára tette fel a kérdését.

- Mikor fog jönni ismét Jimin-hyung? Azt ígérte nekem, hogy majd játszik velem, mert ő már kivitte azt a pályát az Oriban, amit én nem tudok – mesélte, én pedig fáradtan nyögtem egyet.

- Nem tudom, majd megkérdezem tőle – sóhajtottam.

Attól, hogy javult a kapcsolatom a táncossal, még mindig kellemetlenül érint, hogy ilyen jól kijön a családommal. Igaz, Jungwont szeretetét egyszerű megszerezni, csak egy jó pont kell nála és máris a lábaink előtt hever.

Anya is nagyon nyitott volt, ahogy apu is. Nem sok embert hoztam haza. Eddig Mingivel találkoztak, hiszen ő gyerekkorom óta a legjobb barátom. Meg persze Jisunggal, akit szintén nagyon szeretnek, de nem volt más példa arra, hogy jobban megismerkedjenek azzal az oldalammal, ami a ház falain kívül létezik.

A napokban próbáltam rávenni magam arra, hogy a tanulás mellett még arra is időt szakítsak, hogy megváltoztassam a terveimet a félévi vizsgámmal kapcsolatban. Ugyanis megjelent a fejemben egy tökéletes festmény, amit beadhatnék, viszont azzal elég sok gondom lenne. Ahhoz pedig engem nem áldottak meg elég jó idegrendszerrel.

A probléma viszont ott kezdődött, hogy nem tudtam kitalálni semmi mást. Csak azon kattogtam, hogy milyen színeket használhatnék fel, mi lehetne a tökéletes póz, a háttér, s minden más. Tulajdonképp tovább terveztem azt, amit a kukába akartam dobni minél hamarabb.

A következő hét hétfőjén ismét esett az eső. Ezúttal pedig hoztam magammal esernyőt. Nem jöhettem kocsival, mert apának kellett, illetve nem volt nálam semmi olyan, amit túlságosan is féltenem kellett volna. Nyilván volt olyan kedves, hogy az egész családot elfuvarozta, aminek mindannyian különösen örültünk. Sosem szerettem ilyen taknyos időben tömegközlekedéssel járkálni.

- Jól vagy? Minden rendben? – hallottam meg egy-két osztálytársam aggódó hangját, mire felkaptam a fejem. Ekkor láttam meg, amint Jisung talpig vizesen és sárosan lépked be szép lassan. Azonnal felkeltem, s felé lépkedtem.

- Mi történt? – kérdeztem, ő pedig lehajtott fejjel sóhajtott egyet.

- Eljönnél velem a szekrényemhez? Átveszem a festős ruhámat, mert nincs más – motyogta szomorkásan.

- Nálam van pót. Vedd fel inkább azt. Kicsit nagy lesz, de mégis jobb azokban járkálni egész nap, mint valamiben, ami tiszta festék – vettem el a kezéből a táskáját, s tettem le az asztalához.

Ő csak elsuttogott egy köszönömöt, s lassan megindultunk a folyosóra. Feltűnt, hogy furcsán lépked. Gondolom az esés miatt megütötte magát. Az viszont érdekelt, hogy hogyan sikerült így eltanyáznia. Szokatlanul csendes volt, így nem az szerepelt elsőként a gondolataim között, hogy csak szerencsétlen volt és megbotlott a saját lábában.

Átadtam neki a dolgaimat, viszont, mielőtt lelépett volna, hogy átvegye őket, a csuklója után kaptam. Nagy szemekkel nézett rám, én pedig próbáltam átlátni rajta, amennyire csak lehet, annak érdekében, hogyha hazudni próbálna, akkor esélye se legyen.

- Mi történt, Jisung? – kérdeztem a díszpintyet, ő pedig beharapta az alsó ajkát. – Tudod, hogy nekem elmondhatod, legyen szó bármiről is.

Ez így volt. Ha történt valami vele, még a legkisebb dolog is, mindig megosztotta velem. Egy beszédes és vidám fiúról volt szó, aki, ha olyan körökben van, akkor folyamatosan mosolyog.

- Találkoztam a buszmegállóban Yeongcheollal és Minhoval – kezdett bele, nekem pedig ökölbe szorult mindkét kezem. – És fellöktek – rántott vállat, mintha semmiség lenne. Pedig ez nem így volt. Igazán megtanulhatná az a kettő, hogy attól, mert ők közönség előtt lépnek fel, még nem jogosítja fel őket arra, hogy bármit megtegyenek és lenézzenek másokat. – De ne csinálj semmit, kérlek. Úgyse lesz hatásos, csak jobban szekálnának – intett le.

- Legalább ne hagyd magad, Jisung! Szólj vissza, vagy mit tudom én! – túrtam hosszú fekete tincseim közé idegesen.

- Mégis hogy tehetném? Én nem vagyok olyan magas és erős, mint te vagy Mingi – sóhajtott lemondóan. – Ha visszaszólnék, csak megütnének. Ha pedig csendben maradok, akkor...

- Akkor pedig kigáncsolnak – fejeztem be helyette, ő pedig beleegyezően bólintott egyet. – Miben jobb az egyik a másiktól?

- Ha visszaszólnék, akkor elhinném, hogy van esélyem ellenük és csak nagyobbat koppannék, amikor megtudom, hogy nincs – motyogta, s inkább cipője orrának szentelte a figyelmét, mintsem nekem. – Reménykedni szép dolog, de rájönni, hogy valójában nincs miért, az sokkal jobban fájna, mintha megütnének vagy kibuktatnának – suttogott, én pedig eltátottam a számat.

Mindig is tudtam, hogy Jisung a szívén viseli ezeket az iskolai bántalmazásokat. Ugyan ki ne tenné? Arra viszont sosem gondoltam, hogy már réges-rég felhagyott azzal, hogy valaha kiálljon magáért. Félt. Semmi mást nem mutatott eddig, csak félelmet. Most viszont... Csalódott volt.

Kezemet emelve a vizes fejére tettem, mire felkapta rám a tekintetét.

- Ha reménykedsz, de pórul jársz, akkor csalódsz, igaz? – kérdeztem, ő pedig bólintott egyet, így folytattam. – Viszont, ha meg sem próbálod, akkor magadban fogsz csalódni. Az pedig sokkal rosszabb, mint ráfogni az ismeretlenre, amikor lehet, hogy tehettél volna valamit. Ha megütnek, akkor fájni fog, viszont az sokkal rosszabb, amikor a semmiért kapod. Akkor legalább... Érdemeljük ki, nem igaz? Vágj hozzájuk mindent, ami a fejedben jár, hogy legyen miért idegesnek lenniük – mosolyogtam rá, míg a díszpinty csak nagy, csillogó szemekkel nézett rám. – És ha úgy adódik, én ott leszek és megvédelek – hajoltam kicsit lejjebb, hogy körülbelül egy magasságban legyünk. Elmosolyodtam, s megborzoltam a srác haját. – Rendben?

Végre az ő száján is megjelent egy halovány mosolyszerűség, s bólintott egyet.

- Akkor, ha legközelebb kék- és zöld foltosan jövök be a suliba, ne lepődj meg.

- Legalább adsz egy okot nekem, amiért én is kiosszak egy-két monoklit – paskoltam meg a vállát, ezzel arra ösztökélve őt, hogy induljunk meg, hogy átöltözzön, mielőtt becsengetnek.

- Megtisztelő lenne, ha értem harcolnál – nevetett, ám megállt a férfimosdó ajtaja előtt, felém fordult, s boldog tekintetével nézett rám. – Köszönöm, hogy a barátom lettél, Jungkook! Tőled jobbat el se tudnék képzelni – lépett közelebb, hogy megöleljen, viszont ekkor eszébe jutott, hogy ő bizony csupa sár, ezért csak kínos kuncogás közepette halasztotta későbbre ezt a cselekedetét.

Nem arra akartam biztatni Jisungot, hogy veresse meg magát. Csupán azt akartam, hogy kiálljon magáért. Ő is azért volt szomorú, mert sosem mondhatta el a támadóinak, hogy mennyire fáj neki mindaz, amit tesznek vele. Márpedig ő egy nagyon jólelkű fiú. A legkevésbé sem érdemelte meg azt, amit kapott. Ellenben Yeongcheollal és Minhoval, akiket most addig ütnék, amíg mozognak.

Sajnáltam a fiút, de annál többet nem tudtam tenni, hogy kiállok mellette. Ha verekedésig fajulna a dolog, talán akkor sem állnának le, később folytatnák. Egyáltalán nem helyes, amit tesznek. Egyszerűen nem tudom a helyükbe képzelni magamat. Hogy képes valaki bántani valakit, csupán szórakozásból?

Jisungra tényleg nagyok voltak a cuccaim, de szerencsére a nadrág megkötős volt, így azt nem hagyta el. A pólóm lógott rajta, de legalább ő élvezte a dolgot. Szerinte sokkal kényelmesebb. Az egyetlen problémája, hogy nem volt színes, szimpla fekete darabokról volt szó.

Ebédszünetben alig találtunk magunknak helyet. A legrosszabb abban, hogy esik az eső, hogy mindenki itt van, az egész iskola. Máskor kimennek az udvarra, viszont most senki sem akar megfázni és megbetegedni. Szóval elég nagy volt a tömeg, s szerencse volt, hogy le tudtunk ülni egy asztalhoz.

Jisung a jegyzetfüzetébe firkált. Egy-két dolgot írt fel, amit mindenképp bele akar építeni a félévi vizsgájába. Én pedig hagytam, hogy dolgozzon. Addig sem jár a szája és nyugodtan tudok enni anélkül, hogy válaszolnom kellene. Pechemre viszont egy ismerős hang csapta meg a fülemet, s meg is éreztem egy kezet a vállamon.

Felnéztem az illetőre, aki csak kedves mosollyal köszöntött.

- Ma délután lesz próbája a táncosoknak. Szeretném, ha megnéznél rendes kísérettel is – mondta Jimin, aki majd' kicsattant attól, hogy végre táncolhat, sőt, megengedték neki, hogy megtartsa magának a szóló számát.

- Biztos, hogy nem. Túl sok lenne belőled – ráztam a fejem, s utaltam arra, hogy az ő bandájához én be nem teszem a lábam. Ahhoz aztán tényleg nincs elég idegzetem.

- Nem kell velük foglalkoznod – próbált meggyőzni. – Csak elég, ha engem megnézel és kész. Hidd el, mindenki annyira el lesz foglalva, hogy idejük se lesz veled törődni. Jisung, te szeretnél jönni? – pillantott a mókus felé, aki nagy szemekkel kapta fel a fejét. Úgy tűnik, hogy eddig fel sem tűnt neki Jimin jelenléte, annyira belemerült a tervezgetésbe.

- P... Persze – mondta, majd pillantott rám, én pedig azt hittem, hogy lefordulok a székről. Le merem fogadni, hogy azt se tudja, hogy miről van szó, csak válaszolt valamit.

- Szuper, akkor a tornateremben találkozunk – mosolygott hol rám, hol pedig a díszpintyre, majd egy intés után el is ment.

Egy nagy levegőt vettem, s lassan engedtem ki azt. Csak utána szóltam Jisunghoz.

- Tudod, hogy mibe mentél bele? – kérdeztem, ő pedig megrázta a fejét. – Remek – forgattam meg a szemeimet, s egy nagy adag rizst tömtem a számba, mielőtt olyat mondok, amit én is megbánok.

Megszoktam, hogy Jimin elrángat magával, de az ő társaságát már megszoktam és egészen elviselhetővé vált. Talán már azt is mondhattam, hogy élveztem is. Viszont ez nem volt igaz az osztályára. Főleg nem a Yeongcheol félékre. Igaz, ott lesz még Mingi és Yeji is, de a többiek... Nem állt szándékomban több időt tölteni velük az átlagosnál. Tehát a napi, maximum egyszeri összefutás a folyosón vagy az ebédlőben.

Viszont nem menekülhettem. Mihelyt kiléptünk a teremből, Jimin már ott várt minket az ajtóban. Pedig megfordult a fejemben, hogy lelépek, viszont semmi esélyem nem volt. Szépen elkísért minket, mintha valami bébiszitter lenne. Közben végig Jisunggal beszélgetett, aki – magához képest – egész szépen feloldódott. Még egy-két őszinte mosolyt is megmutatott a tőle pár centivel magasabb táncosnak.

A tornaterembe beérve mindenki nagyot nézett, amikor megláttak, viszont egy szót se szóltak. Legalább is hozzánk nem. Aki éppen nem elfoglalt volt a bemelegítéssel, az sutyorogni kezdett a mellette lévővel. Viszont mi ezzel nem törődve ültünk le.

Jisung megkérdezte, hogy mégis mit csináljunk, s mivel nekem nem volt jobb ötletem, ezért mondtam neki, hogy rajzoljon, vagy játsszon a telefonján. Nekünk itt nem volt dolgunk, azon kívül, hogy megnézzük Jimint, akiről pedig nem tudtuk, hogy mikor fog következni.

A mellettem ülő srác elő is kapta a füzetét, s mintha parancsba adtam volna, firkálni kezdett. Mindent, ami eszébe jutott. Én is erre készültem, viszont valami jobban lekötötte a figyelmemet. A minket iderángató táncos idegesen artikulálva beszélgetett valakivel telefonon. Többször is a hajába túrt, s mikor letették, ezúttal mindkét mancsát használatba véve temette tenyereibe az arcát.

Összeráncolt szemöldökkel figyeltem, amint összeszedi magát annyira, hogy alsó ajkát beharapva lépkedjen felém. Kérdeznem se kellett, azonnal belekezdett.

- A zongoristám most hívott, hogy eltörte kér ujját, ezért nem tud játszani nekem – mondta, én pedig elhúztam a számat. Erre Jisung is felkapta a fejét, s aggódóan tekintett Jiminre. – Azt mondta, hogy küld valakit maga helyett, viszont ő nem olyan gyakorlott és még van mit javítani az átdolgozáson. Lehet, hogy nem is fog vállalni – idegeskedett, én pedig nem tudtam, hogy mit csináljak. Sehogy se tudnám most megnyugtatni.

- Lehet, hogy meg tudja oldani – próbáltam biztatni. Más ötletem nem volt.

- Nagyon remélem – sóhajtott. – Eljön vele, hogy segítse őt, de nem ígér semmit. Azt mondta, hogy a játéka mindenkinek valamilyen szinten más.

Erre csak bólintottam egyet, s őszintén reméltem, hogy megoldódik a problémája a fiúnak. Végre itt volt a lehetősége, én vagyok a tanú rá, hogy mennyit dolgozott, hogy sikerüljön neki. Külön termet bérelt, hogy próbáljon, még akkor is, amikor nem lett volna szabad neki. Rossz lenne, ha itt fel kellene adnia, ráadásul nem önszántából, hiszen ő tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy sikerüljön.

A terembe újabb arcok léptek be. Az egyik fiúnak fel volt kötve a keze. Gyanítom, hogy ő lett volna a zongorista, mellette pedig egy fiatalabb srác sétált. Jimin azonnal felpattant, amikor meglátta őket, s feléjük lépkedett.

Valamiért nagyon ismerős volt nekem a sérült fiú, viszont ötletem se volt, hogy honnan. Mindenesetre elengedtem a dolgot, s csak hallgattam, amiről beszélgetnek.

- Mi történt veled? – kérdezte Jimin aggódóan, ugyanakkor kicsit idegesen.

- Elmentem kosarazni a barátaimmal és eltört a gyűrűs- és a középső ujjam – mesélte az ismerős alak. – Ő itt Jeonghan, csak őt találtam szabadon. Azt mondta, hogy megnézi a kottát, mert fellépései lesznek. Ha meg tudja tanulni közben, akkor bevállalja, de nem erőltethetem rá – mondta, mire Jimin át is nyújtotta neki a kottát.

A fiú csak lapozgatta azt, alaposan tanulmányozta, s a száját húzta.

- Ne haragudj, hyung, de 6 számot fogok előadni, nekem ez nem fér bele az időmbe. Sajnálom – hajolt meg, mire Jimin csak egy szomorú mosolyt ejtett.

- Ugyan, semmi gond, teljes mértékben megértem. Köszönöm, hogy azért eljöttél – vette vissza a papírokat, s miután elment a fiatal srác, kétségbeesetten fordult a zongoristához. – Most mit csináljunk? – kérdezte, mire először elszomorodott a fiú, később viszont kiszúrt engem a háttérben. Nagyra nyíltak a szemei, s kikerülve a táncost lépkedett felém.

- Jungkook? Te vagy az? Jeon Jungkook? – kérdezte, én pedig összeráncolt szemöldökkel bólintottam egyet. Fogalmam se volt, hogy ki volt ez a srác, de nagyon ismerős volt. Hitetlenkedve nevetett fel, amikor elém guggolt, s miután rájött, hogy nekem fingom sincs arról, hogy ő kicsoda, bemutatkozott. – Kwon Soonyoung vagyok. Nem emlékszel rám? – kérdezte, nekem pedig azonnal leesett, hogy mégis ki a franc van előttem. Az állam leesik, tényleg ilyen kicsi lenne világ? A srác kuncogni kezdett, s hátra fordulva intett egyet Jiminnek, hogy jöjjön ide. – Nem kell zongoristát keresni. Hiszen itt van! – mutatott rám, én pedig csak ide-oda kapkodtam a tekintetemet. A táncos is zavart volt, ezért Soonyoung magyarázkodni kezdett. – Sosem tudtam őt lekörözni. Az örök első hely... Mindig sokkal jobban játszott mint én, legalább is addig, amíg abba nem hagyta. De egy ilyen tehetség nem tűnik el csak úgy! – nézett rám, én pedig egy nagyot nyeltem.

- Ez igaz, Jungkook? – kérdezte Jimin, viszont, mielőtt válaszolhattam volna, a zongorista megtette helyettem.

- Még szép, hogy igaz! Nem ő volt, aki kijavított? – kérdezte, mire a táncos zavartan bólintott egyet, én pedig úgy éreztem, hogy itt az ideje leállítani mindent, mielőtt túl messzire eveznének.

- Nem vállalom – keltem fel a földről, ahol eddig ültem. Jimin nagy szemekkel nézett rám, de én nem törődtem vele. – Már nem zongorázok, szóval kerítsetek valaki mást – vettem a vállamra a táskámat, s kikerülve őket sebes léptekkel igyekeztem elhagyni az épületet.

Már a főbejáraton léptem ki az udvarra, amikor meghallottam, hogy valaki utánam fut. Az illető pedig meg is ragadta a kezemet, ezzel megállásra késztetve. A táncos lihegve támaszkodott szabad mancsával a térdén, s próbálta összeszedni magát.

- Miért nem akarsz zongorázni? – kérdezte, s nézett fel rám.

- Mert nem. Nincs közöd hozzá – akartam kirántani a kezemet, de ekkor valami olyanra világított rá, ami annyira meglepett, hogy mégsem tettem.

- Személyes ügy, igaz? Olyankor vagy a legridegebb, ha rólad van szó – mondta, én pedig próbáltam azzal csökkenteni a bennem tomboló ideget, hogy vonallá préseltem az ajkaimat. Már amennyire ezt meg tudtam tenni a piercing miatt. – Nem kérdezek rá, mert, ahogy mondtad, tényleg nincs közöm hozzá. Viszont kérlek, könyörgök, segíts nekem – váltott át a hangneme. Kétségbeesett volt. Teljesen, így pedig csak egyszer hallottam őt. A másik mancsával is közrefogta az enyémet. – Bármit megteszek neked, ha segítesz! – mondta, én pedig csendben maradtam.

Tudtam, hogy mennyit készült. Hogy mennyit szenvedett. Viszont ezentúl már nem csak róla volt szó. Itt már én is közrejátszottam. Mit érek azzal, ha én veszítek, ő pedig nyer...?

- Nem akarom megismételni magam, Jimin – mondtam neki, s megfordulva néztem a szemeibe. Felvette velem a szemkontaktust. Beszélt hozzám tekintetével. Félt, hogy mi lesz a válaszom, pedig már tudta. Nagyon jól tudta, hogy mit fogok mondani neki, mégis... Úgy csillogott a pillantása a remény miatt, ami még élt benne. – Nem vállalom. Keress addig valakit, amíg lehet. Vagy táncolj az eredeti verzióra, de rám ne számíts – húztam ki a kezemet markából, s indultam el a buszmegállóba.

Vissza se néztem, csak sebes léptekkel közeledtem a célhoz. Viszont, amikor odaértem, s leültem a padra... Egyszerűen nem szálltam fel egyetlen járatra sem. Ott lett volna a lehetőség, viszont a gondolataim ide-oda cikáztak. Mindez pedig azért, mert megláttam, miképp néz rám. Még sosem láttam ilyennek őt. A mindig magabiztos Jimin most leereszkedett, s könyörgött.

Jól tudtam, hogy miért olyan fontos neki. Az anyukájának megígérte. Már csupán az ő emléke miatt is véghez akarja vinni ezt a tervét. Viszont meg kell értenie, hogy én...!

Nem. Igazából nem kellett semmit sem megértenie velem kapcsolatban. Nem mondtam neki konkrétumot.

Mindkettőnket a múltunk hajt. Őt előre, engem viszont... Hátráltat.

Felnéztem, amikor megérkezett egy újabb busz, amivel haza tudnék jutni. Fel is keltem a padról, s közelebb lépkedtem hozzá. A buszsofőr türelmesen várta, hogy fellépjek, viszont én egy pillanatra megtántorodtam. Felmerült bennem a feltevés, miszerint még nem késő visszafordulni, s egy másik utat járni, viszont... Én nem akartam másik utat. Talán az lesz a legjobb, ha...

Egy nagy sóhajjal nyitom ki az ajtót, lépem át a küszöböt, s dobom le a táskámat a földre. Minden ott tartózkodó személy szeme rám tapad, én pedig ezekkel inkább nem törődve fordítottam oldalra a fejem, főleg, miután megláttam, amint a táncos nagy szemekkel, óvatosan elém lépked, mintha attól félne, hogy a hirtelen mozdulattól bármikor elillanhatnék, mint holmi vad.

- Carol of the Bells, igaz? – kérdeztem rá, ő pedig halvány mosollyal bólintott egyet, s átnyújtotta nekem a kottát. – Nem ígérem, hogy olyan jó lesz, mert régen zongoráztam. Egyenlőre csak szeretném átnézni – vettem el tőle, viszont ő csak meghatva, egy kedves, meleg tekintettel ajándékozott meg.

- Köszönöm, hogy visszajöttél – mondta, én pedig inkább csak bólintottam egyet, s visszaültem Jisung mellé, aki leesett állal nézett engem.

- Tényleg megcsinálod? – kérdezte, én pedig bólintottam egyet. – Ez de király! Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz – mosolygott rám.

Arra én is.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel😌😌

Azért jó hosszú lett😂 Mondjuk későn, vagy, akár mondhatjuk azt is, hogy korán került fel🥲😂

Mit gondoltok?😌 Mi lehet Jungkookkal, amiért ennyire nem akart zongorázni? Aztán miért vállalhatta el később?🤔

Nagyon szépen köszönöm a 10k megtekintést!😭♥️♥️♥️♥️ El sem hiszem, hogy elértük itt is ezt a szép számot🥺♥️ Nagyon boldog vagyok, főleg, hogy egyszerre ezzel láttam meg, hogy ez a (még nagyon) elején járó könyv 6. helyen van a fanfiction kategóriában😭 Fantasztikusak vagytok🥰♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook