Jiminnek hála, nem áztam el, ahogy a rajzaim sem. Igazából... Nem is tudom, hogy mit gondoljak róla. A maga módján rendes srác. Ez pedig tényleg kedves volt tőle, sőt, már-már nemes tett, hogy ideadta az esernyőjét.

Anya is meglepődött, hogy szereztem magamnak egy esernyőt, hiszen az enyém felakasztva maradt a fogason. Először azt hitte, hogy vettem egyet, de felvilágosítottam, hogy ez nem így történt. Elmondtam, hogy akit részegen hazahoztam adta nekem a tárgyat. Csak mosolygott a megnevezésen, viszont a lelkemre kötötte, hogy mindenképp meg kell köszönnöm neki. Igen, ez nekem is a terveim között szerepelt.

A szobámba érve azért leellenőriztem minden cuccomat, hogy nem lett-e valami véletlenül vizes. Igaz, a táskám száraz volt, de nem bíztam semmit sem a véletlenre. Szerencsémre minden a legnagyobb rendben volt, hála a táncosnak.

A róla készült rajzaim is a kezem ügyébe akadtak. Alaposan megnéztem őket, s felidéztem, legalább is próbáltam az akkori mozdulatait. Jó megfigyelő vagyok, viszont sokkal nehezebb észben tartanom egy pillanatképet. Ráadásul úgy, hogy nem vagyok szakértője a táncnak.

Egy ceruzát a kezembe véve kezdtem el javítani a hibáimat. Nem tudtam pontosan, hogy mik azok, csupán a testtartáson tudtam változtatni, ha az nekem nem tűnt eléggé realisztikusnak. Azért mégsem volt könnyű dolgom. Nem tudtam több órán át dolgozni rajta, hogy egyetlen pózt pontosan úgy teremtsek meg a lapon, ahogy az eredetileg volt. Viszont még így is, hogy mások sem voltak itt, mint kidolgozatlan firkák, radírozás nélküli össze-vissza szétágazó vonalak, jónak tartottam.

A kislámpám égett már csupán a szobámban. Az íróasztalom előtt görnyedtem, s most eltoltam magam a fakészítménytől. Csak figyeltem a nagyjából korrigált alkotásomat. Minden apró vonását. Mondhatnám, hogy bírálóan vezettem végig a tekintetemet rajtuk, viszont akkor hazudnék. Fejben már rég megszületett a döntés gondolat formájában; szívesen lefesteném ezt a fiút, s megnézném, hogy a saját technikámmal milyen lenne. Hiszen hiába nem volt kiszínezve ez a pár firka, mégis úgy éreztem, hogy a lapokat eltelítik a színek.

A fejemet rázva, hitetlenkedve nevettem el magam, s keltem fel a székemből.

- Ha ismét megkérsz rá, akkor talán elgondolkoznék azon, hogy igent mondjak-e – motyogtam, s mivel már elég későre járt, elindultam, hogy letusoljak, s búcsút mondjak ennek a napnak is.

Ám a következő nap sehol se láttam a táncost. Minden szünetben elcsíp, ebédnél pedig rendszeresen látom. Tesiórán sem jelent meg, pedig attól függetlenül, hogy felmentették, mindig bejárt. Nem kérdeztem rá Mingitől, Yejinél sem, pedig meglett volna rá a lehetőségem, hiszen mind a ketten, amikor csak tudtak, velünk voltak.

Jisunggal beszélgettek, aki éppen azt ecsetelte, hogy végre kitalálta, hogy mit fog a félévi vizsgára készíteni. Érdekelt a téma, viszont a szavaiból mégsem fogtam fel semmit. Valamiért nem tudtam koncentrálni rá. Csak azt akartam tudni, hogy miért nem keres szokásához híven az ugribugri táncos.

- Figyelsz te rám? – kérdezett rá a díszpinty, én pedig a kérdését figyelmen kívül hagyva keltem fel, s néztem szét a meglepett társaságon.

- Kimegyek cigizni, folytassátok nyugodtan – mondtam. Igaz, semmi kedvem nem volt most füstölni, viszont sokszor ott futottam össze vele. Aggódtam érte, s mindezek mellé az is közrejátszott, hogy ismét el akartam tölteni vele egy délutánt. Hiába nem szerettem ezeket a műsorokat, de újra látni akartam őt, ahogy felveszi azokat a pózokat. Hogy jobban megfigyelhessem. S mindezek mellet meg akartam érteni azt, hogy miért pont ő lett az, aki felkeltette a művész érdeklődését.

- Hé – szólt utánam Mingi, amikor már majdnem kiértem az udvarra. Kérdő tekintettel mustráltam, de ő csak lazán zsebeiben tartva a kezét lépkedett közelebb, majd mikor már eléggé lecsökkent a távolság, kihúzta egyik kacsóját, s nekem dobott valamit. – Nem kellene ez is a cigarettázáshoz? – kérdezte, én pedig gondolatban képen csaptam magam, amikor realizáltam, hogy mit is hozott utánam, s mit tartok most a kezemben.

- Bocs, általában a zsebemben tartom, nem is értem, hogy most miért nem volt ott. Köszi, hogy utánam hoztad – emeltem fel kissé a dobozkát, s ejtettem egy mosolyt, ám ő mellkasa előtt összefonva a karjait jött közelebb, miközben végig somolygott. – Most mi az? – kérdeztem rá összeráncolt szemöldökkel. Nem értettem, hogy miért ilyen. Valamin szórakozik, ez biztos, de mi lehet az?

- A doboz – biccentett az ujjaim között tartott dologra, majd folytatta is. – Üres – világosított fel, én pedig nagy szemekkel, sebesen nyitottam fel. S lám, tényleg nem volt benne egyetlen szál sem. – Amikor beértél a suliba, akkor szívtad el az utolsót. Még mondtad is, hogy venni akarsz, mielőtt hazamész – döntötte a hátát a falnak, s úgy nézett rám. A tekintete vidám volt, már-már virgonc. Mintha valami nagy leleplezést vitt volna véghez. Pedig semmi ilyenről nem volt szó. – Jimin beteg – váltott témát, mire azonnal felkaptam a fejem. – Állítólag megfázott, láza van és nem jött be, nehogy elfertőzze az osztályt – mesélte, én pedig egy nagy levegőt vettem, s lassan fújtam ki azt, hogy lenyugtassam magam. Tudtam, hogy meg fog fázni. Teljesen kimelegedett a tánc után, az esernyőjét meg nekem adta. – Tessék – nyújtott felém egy papírfecnit, mire összeráncolt szemöldökkel néztem rá, ő pedig azonnal meg is magyarázta nekem, hogy mi áll rajta. – Itt lakik, látogasd meg. Biztos örülne neked – ejtett egy kedves mosolyt, ami miatt... Valamiért úgy éreztem, hogy vissza kell másznom a csigaházamba, ahonnan sikerült kicsit előbújnom.

- Ugyan miért tenném? – horkantottam fel, de ő csak felém nyúlva megpaskolta a vállamat.

- Ezt magadtól kérdezd, ne tőlem – lökte el magát a faltól egy kisebb nyöszörgés kíséretében, s elindult vissza. – Ja, és vegyél neki valamit, ha már beteglátogatóba mész – intett egyet, míg én csak hitetlenkedve néztem távolodó alakját.

Tátogtam, mint hal a szatyorban. Sosem tudtam kiigazodni Mingin. Pontosan azért, mert túl nyitott volt, s túl sokat tudott rólam. Még úgy is, hogy ennyire zárkózott voltam. Az biztos, hogyha egy csatában más csapatban lennénk, egyszerre lenne könnyű és nehéz dolgunk a másik ellen. Az informált emberek előnyben vannak, de nem akkor, ha ez kölcsönösen is igaz.

Először csak idegesen gyűrtem össze a papírdarabot, amin a fiú címe szerepelt. Nevetségesnek tartottam csupán a gondolatát is, hogy elmenjek és meglátogassam őt. Mégse voltunk barátok. Csak segítségre vágyott, én pedig kapóra jöttem. Semmi több.

Az iskola végeztével elindultam a legközelebbi dohányboltba, ahogy az a terveim között szerepelt. Előttem két ember volt, s a pult mögött dolgozó lánynak elmondták, hogy milyen fajtát szeretnének. Ugyanakkor a másik a segítségét kérte ki, hogy milyen italt ajánl, hiszen az egyik barátjának születésnapja lesz, s meg akarja lepni őt, most, hogy belépett a nagykorúak világába.

Volt időm gondolkodni. Ugyanis akarva-akaratlanul eszembe jutott az, amit Mingi mondott. Tényleg illő lenne meglátogatni őt, főleg, hogy miattam lett beteg. Nem teljesen az én hibám, ő gondolkozott és cselekedett felelőtlenül, s most issza a levét, de csupán hálám jeléül lehetnék hálás neki. Ha ő nem adja nekem az esernyőjét, akkor valószínűleg az a sok-sok rajz most elázva heverne a szemetesemben, mert vagy elkenődnek, vagy csúnyán száradna a lap. Nem lenne a régi.

- Mit adhatok? – kérdezett a lány, nekem pedig ekkor tűnt fel, hogy én következek. A mosolygó, felkötött hajú csajszira néztem, aki türelmesen várta, hogy válaszoljak neki.

Megköszörültem a torkomat, s csak utána válaszoltam.

- Ha jól láttam, pont elvitték az utolsó dobozzal azt, amit általában szívok. Meg amúgy is... Le kellene szoknom – ejtettem egy mosolyt, s megrántva a vállaimat szépen kisétáltam.

Az eső ezúttal is esett, de most volt nálam esernyő. A sajátom is, de a táncosét is magammal hoztam, hogy átadjam neki. Úgy terveztem, hogy majd az iskolában juttatom vissza hozzá a kölcsönvett dolgot, viszont ez befuccsolt.

Egy közeli boltba tértem be végül, s kezdtem járkálni a sorok között. Nem igazán tudtam, hogy mit vegyek neki. Gyógyszere biztosan van. Piát nem viszek, mert drága és nem lerészegíteni akarom őt.

Végül az instant levesek előtt kötöttem ki. Nem tudtam, hogy mit szeret és mit nem. Allergiáról sem tudtam, szóval minden mindegy alapon lekaptam azt, ami az én kedvencem. Ez csípős volt, ha én beteg vagyok, rendszeresen ezt eszem. A csípős rendesen megindítja az orromat és sokkal jobban vagyok utána. Még át is melegít mindezek mellett.

Egy csokit is bedobtam a kosaramba. Tudom, hogy nem ehetnek ilyeneket, hiszen Mingi is rendszerint panaszkodik nekem, hogy milyen nehéz neki, amikor látja, hogy a húga, Minji valami édességet falatozik, amikor neki nem lehet a diétája miatt. Én például tökéletesen megéltem csokoládé nélkül, sosem voltam édesszájú, viszont lehet, hogy megkívánnám, ha tilos lenne. Minden sokkal vonzóbb, ha a „nem szabad" kategóriához soroljuk.

Fizetés után a megadott címet beütöttem a telefonomba, s GPS alapján indultam el. Körülbelül 4 lehetőséget hozott fel, de a legrövidebbre rányomva kezdtem sietni a buszhoz, hiszen az vitt arra, amerre mennem kellett. A járművön ülve pedig elgondolkodtam egy pillanatra, hogy vajon Jiminnek melyik cím lehetett megadva, mint jelenlegi lakhely? Az anyukája testvére címe, vagy az apukájáé? Mindenesetre remélem ott van, ahova én tartok. Gáz lenne benyitni egy ismeretlenhez őt keresve, amikor nincs is ott.

5 megállóval később leszálltam, s még sétálnom kellett körülbelül 8 percet. Legalább is a GPS szerint. Egy két szintes lakáshoz érkeztem, ahova be is csengettem. Nyugodt környék volt, talán még a miénktől is csendesebb.

Egy fiatal nő nyitott ajtót, érdeklődve pislogott rám, én pedig úgy gondoltam, hogy ideje bemutatkoznom, hogy ne nézzen teljesen hülyének.

- Jó napot! – hajoltam meg illedelmesen. – Jeon Jungkook vagyok, Jimin évfolyamtársa és szeretnék érdeklődni, hogy ő itt van-e? – kérdeztem rá. Legalább már az elején megtudom, hogy feleslegesen jöttem-e el eddig, vagy sem.

- Jimin barátja vagy? Gyere csak be – tárta ki előttem az ajtót egy mosollyal az arcán. – Tegnap csurom vizesen jött haza, szóval ma issza a levét, mert megfázott – mesélte. – Kérsz egy kávét? Mással is kínálnálak, de sajnos el kell ugranom munkaügy miatt – lépkedett sebesen.

- Nem, köszönöm – ráztam a fejem. – Esetleg alszik?

- Nem tudom. Viszont, ha már a barátja vagy, akkor megtennél nekem egy szívességet? – nézett rám a fiatalos hölgy, miközben a magassarkúját aggatta magára. – Itt maradnál vele? Nem szívesen hagyom egyedül ilyen betegen, viszont sürgősen be kell mennem a munkahelyemre – nézett rám már-már könyörgően. Elhúztam a számat, ugyanis nem terveztem sokáig maradni, viszont ennyit ő is megérdemel. – Nem lenne szó, csupán 2, maximum 3 óráról. Orvos vagyok és az egyik betegemmel van valami – tekerte a nyakába a sálját, s kapott le egy esernyőt a fogasról. – Megtennéd nekem?

- Persze – bólintottam, ő pedig elmosolyodott.

- Köszönöm szépen. Sietek vissza, mihelyt végeztem. Érezd otthon magad Jung...?

- Jungkook – segítettem ki, s ejtettem egy mosolyt, ő pedig csettintett egyet.

- Jungkook – biccentett, s egy intés után gyorsan el is ment. Még annyit odaszúrt, hogy hol van Jimin szobája, ezért el is indultam oda.

Nem volt olyan nagy ház, viszont rendelkezett emelettel. Nekem pedig oda kellett felmennem, hogy megleljem a táncost. Először is megnézem, hogy milyen állapotban van, s ha elég ramatyul ahhoz, hogy ne tudja magának elkészíteni az instant levest, akkor majd megcsinálom helyette.

Megtalálva a kellő helyiséget, először csak bekopogtam. Kellett pár másodperc, mire a bent lévő fiú nyöszörögve válaszolt, miszerint szabad a belépés, én pedig nem is haboztam, halkan kinyitottam az ajtót. Megleptem a jelenlétemmel, ugyanis eltátotta a száját, majd elnevette magát, ami hamar csúf köhögésbe torkollott.

- Mindenkire számítottam, csak rád nem – húzódott arrébb az ágyán, hogy le tudjak ülni mellé, amit meg is tettem. – Honnan szerezted meg a címem? – kérdezte, mire megrántottam a vállaimat.

- Hozzám lett vágva – válaszoltam. – Elég szarul nézel ki – vallottam be, ő pedig elnevette magát.

- Elég szarul is érzem magam – bólintott. – Folyik az orrom, nem kapok levegőt és fáj a fejem – sorolta.

- Nem kellett volna kimelegedve átadnod az esernyődet, amikor nem volt olyan messze az a rohadt buszmegálló, hogy ne tudjak...!

- Ha most ezeket felsorolod, fog változni bármi is? – kérdezett rá, s a kezemet kezdte piszkálni, amivel magam mellett fogtam az ágy szélét. Nem is mondtam semmit, csak idegesen kifújtam a benntartott levegőmet, s hagytam, hogy tovább játszadozzon az ujjaimmal. – A nénikém megkért, hogy maradj, igaz?

- Igen – bólintottam.

- Köszönöm, hogy itt vagy – motyogta. – Nem szeretek egyedül lenni – mosolygott, amit csak a szemem sarkából láthattam, hiszen nem úgy ültem, hogy teljesen rálássak. – Fáradt vagyok, de nem tudok aludni – nyöszörgött.

- Gondolom lázas vagy és fáj miatta a fejed – helyezkedtem arrébb, hogy nagyjából felé fordulva a homlokára nyomhassam a tenyeremet. – Meleg vagy – jelentettem ki, de ő csak szélesen elmosolyodott.

- Nem mondod, zsenikém? Már egy ideje tudok róla – vigyorgott, én pedig megforgattam a szemeimet.

- Csinálok neked levest, addig próbálj meg pihenni – keltem fel mellőle, s lépkedtem az ajtó felé.

- Rendben, apuci – kuncogott, én pedig nem is törődve vele lesétáltam a konyhába, s egy lábas után kezdtem kutatni a szekrényben, hogy abban forraljak vizet.

Nem tudtam, hogy mennyire szabad egyéb dolgokat is felhasználnom, viszont merészeltem egy kevés hagymát, illetve shiitake gombát felvágni. A tésztát is beleraktam, s már csak egy-két dologgal dolgoztam a vágódeszkán, amikor meghallottam a lassú csoszogást a hátam mögül. Nem sokkal később pedig valami meleg a hátamba fúródott.

Nem kellett zseninek lennem hozzá, hogy tudjam, Jimin döntötte nekem a fejét.

- Remélem, hogy nem az a terved, hogy megfertőzz – cukkoltam.

- Ha annyira érdekelne, akkor nem lennél itt – kontrázott, nekem pedig igazat kellett adnom neki. Ha annyira foglalkoztatna az, hogy megfertőzhet, akkor nem kaját csinálnék neki. – Ugye nem csípőset vettél? – kérdezte.

- De – válaszoltam, ő pedig felnyögött.

- Nem bírom a csípős kajákat – rajzolgatott valamit a hátamra.

- Akkor gyorsan barátkozz meg vele, mert már ez lesz a kaja – léptem arrébb, hogy a rotyogó levesbe belerakjam a felvágott dolgokat.

- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni – ült fel a konyhapultra, s onnan nézte, hogy mit csinálok.

- Van egy öcsém, olvasni pedig megtanultam elsőben – pillantottam fel rá, miközben ráraktam a fedőt is. – Nektek szokásotok az asztalon ülni, vagy bármi máson, ami nem szék? – döntöttem oldalra a fejem, mire a fiú elnevette magát.

- Remek észrevétel, de csak azért, mert így nem háttal vagy nekem, hanem oldalasan – világosított fel, én pedig bólintottam egyet. – Láttam, hogy tegnap abba a füzetbe is rajzoltál, amit adtam. Megnézhetem őket? – érdeklődött.

- Nem – vágtam rá, mire eltátotta a száját.

- Miért nem?

- Mert nincs nálam – rántottam meg a vállaimat, de ő ezt a választ nem tartotta kielégítőnek.

- Akkor máskor megmutatod, ha nálad lesz? – ugrott le, hogy mellém álljon, viszont ez nem volt túlzottan jó ötlet, ugyanis lázas volt, ő pedig minden bizonnyal szédült is.

El is vesztette az egyensúlyát, én pedig épphogy el tudtam kapni a karját, hogy megakadályozzam abban, hogy elessen. Nagy szemekkel nézett rám, csak pislogott. Nem tudtam, hogy most próbálja feldolgozni, hogy nem huppant le a földre, vagy csak meglepődött.

- Betegen ne kísérletezz ezekkel – morogtam, majd segítettem neki felegyenesedni. – Mindjárt kész és nagyon ajánlom, hogy megedd az összeset – utaltam a levesre, ő pedig elhúzta a száját, de azért helyet foglalt az asztalnál.

- Kegyetlen vagy. Le fog égni a torkom – vette a kezébe a kikészített pálcikát, s durcásan várta is a menüjét.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, amint a táncos folyamatosan vedelte a vizet minden egyes nyelés után. Vicces volt, hogy már nem csupán a nózija, de az egész arca, sőt, még a fülei is elvörösödtek. Már csak az hiányzott, hogy gőzölni kezdjen.

A csokinak viszont örült. Igaz, nem sokat evett belőle, mivel tartani akarja magát még betegen is a diétájához, de legalább a levest elpusztította. Fújta is az orrát rendesen. Egy gyógyszert is bevett, s miután felmosogattam, segítettem neki felmenni a szobájába. Nem voltak biztosak a léptei, jobbnak láttam, ha mellette maradok. Nem hiányzik, hogy leszédüljön a lépcsőről, s még a lábát is kitörje nekem.

Jimin az ágyba dőlt, nyakig betakarózott, s hagyta, hogy a homlokára tegyek egy vizes kendőt. Fehérebb volt a bőre, mint általában. Sápadt volt, a szemei karikásak voltak, mégis duzzadtak, s gyakran könnyezett a megfázás miatt. Orra kipirosodott a sok törölgetés miatt és egyfolytában szipogott. Ajkai pedig vesztettek a színükből. Most nem voltak olyan rózsaszínek, sőt, sokkal cserepesebb volt, mint tegnap.

Ha akarta volna, se tudta volna letagadni, hogy beteg.

- Nem fekszel be mellém? – kérdezte nagy szemekkel nézve rám. Fura tekintettel illettem őt válaszként, ő pedig a kezemre fogott, s könyörgőre vette. – Kérlek, csak egy kicsit! Fázok és nem elég a takaróm – motyogta.

- Hozzak akkor egy pulcsit? – kérdeztem, s már azon voltam, hogy felkelek és felfedezőútra indulok a szekrényében, de ő nem engedett.

- Csak egy kicsit! Amíg el nem alszom. Addig jó? – próbálkozott, én pedig egy nagy adag levegőt fújtam ki, s kissé ideges pillantással igyekeztem a tudtára adni, hogy nem vagyok vevő erre. – Tényleg csak addig, utána már úgyse számít, nem? A gyógyszerek úgyis mindjárt kiütnek – piszkálta az ujjamon lévő gyűrűmet.

- Sok lesz a listádon – sóhajtottam, ő pedig felvidulva húzódott arrébb, hogy beférjek mellé. Kellemetlenül terültem el a matracon, Jimin pedig szorosan mellettem pozíciót változtatott, s a fejét a mellkasomra rakta. – Baszki, már így is a fél seggem lent van. Nem vagyok párna! – hitetlenkedtem, de ő csak fáradtan elmosolyodott.

- Nem értem, nekem baromi kényelmes – felelte, mire csak megforgattam a szemeimet.

- Csak aludj – szóltam rá, s erre már egy halk kuncogást is elengedett.

- Rendben. Köszönöm, hogy eljöttél és főztél is nekem – sorolta hálásan. – Tényleg örülök neked – bújt kicsit közelebb, én pedig oldalra fordítottam a fejemet.

Kellemetlen volt, ugyanakkor nem annyira, mint amilyenre számítottam, hogy lesz. Egyenlőre az a fontos, hogy meggyógyuljon, majd később behajtom rajta a tartozásait.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel, hehe😌😌

Hogy bírjátok ezt a meleget?😩 Én mindjárt meghalok ebben a forróságban😭

Mit gondoltok?😌 Kezd alakulni a kapcsolat kettőjük között?🥺

Kivételesen nem éjfélkor hoztam részt😎 Büszke is vagyok magamra, hogy ma hajnali négykor megírtam ezt nektekXD

Hogy vagytok kedveseim?🥺♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook