Sosem voltam egy táncos lábú valaki. Nem értettem hozzá, nem is próbálkoztam azzal, hogy én ide-oda lépegessek, akár valami bonyolultabbat is kipróbáljak. Nem az én világom volt, s nem is keltette fel egyszer sem az érdeklődésemet. Őszintén szólva, sosem néztem semmi ezzel kapcsolatos dolgot. Az iskolai fellépésekre sem figyeltem. Az se rémlik, hogy bármikor láttam volna anyát, amint ilyen sorozatot néz. Pedig ő aztán oda- és vissza van ezektől.

Viszont most... Teljességgel lenyűgözött az, amit a fiú mutatott nekem. Ugyan nem értettem, hogy mit magyaráz, hogy ez-az milyen lépés, s szerinte miért illik oda és miért nem, de ez nem is volt lényeg. Ahogy ő mondta; egy laikusnak is felejthetetlen pillanatot kell okozni a produkció előadása közben.

- Nagyon csendben vagy – jegyezte meg piros arccal. Már egy ideje próbált, vissza-visszajátszotta a zenét egy bizonyos részhez, s igyekezett oda megfelelő lépést találni.

- Nincs mit mondanom – rántottam meg a vállaimat, s próbáltam összeszedni magam annyira, hogy ne ennyire feltűnően bámuljam. Le is hajtottam a buksimat, s a táskámban kezdtem kotorászni. Viszont ekkor feltűnt valami, ami miatt minden mozdulatomban megálltam.

- Azóta vagy ilyen, mióta megdicsértelek. Csak nem zavarban vagy? – kérdezte szórakozottan, s izzadtságtól nedves tincsei közé vezetve ujjait, kisöpörte azokat homlokából. – Hihetetlen, hogy rád is hatással lehet az em...!

- Tekerd vissza a zenét – mondtam, ezzel belé fojtva a szót.

- Miért, mi a baj? – kapta elő a telefonját összeráncolt szemöldökkel, de én csak leintettem. – Itt jó? – kérdezte, én pedig bólintottam egyet. Csendesen vártunk. Láthatóan nem értette, hogy miért kértem erre, neki nem tűnt fel az, ami nekem.

- Itt – mondtam, ő pedig meg is állította, s várakozóan nézett rám, ezért magyarázni kezdtem. – Itt szerintem elütött egy hangot – mondtam el az észrevételemet, a fiú pedig újra visszatekerte, ezúttal figyelmesebben hallgatta, s mikor már ő is érezte, akkor meglepetten nézett rám.

- Jó, hogy szóltál. Szólok akkor a zongoristának, hogy ezt javítsa. Igaz, itt még csak gyakorolt, bár nekem azt mondta, hogy mindennel kész van és meg is tanulta – kezdett pötyögni a telefonján, míg én csak biccentettem egyet, s ismét kutakodni kezdtem a táskámban, hogy elővegyem a vázlatfüzetem. Nincs jobb dolgom, akkor legalább a félévi vizsgámra gyűjtök ötleteket. – Egyébként – ült le mellém a táncos, elég közel, még a vállunk is összeért. Nem értettem, hogy miért ilyen velem, de már kezdek hozzászokni. – Honnan...? Mármint... Nekem nem tűnt fel. Csak nem valami muzsikus vagy titkon? – viccelődött, s még játékosan oldalba is lökött.

- Szerintem eléggé kihallatszott – rántottam meg a vállaimat.

Jimin nézett egy darabig. Nem mondott semmit, csak bámult rám, mintha valamit ki akarna olvasni a tekintetemből. Alig észrevehetően döntötte oldalra a fejét, s hunyorította a szemeit. Gondolkozott, valami titokra akart rájönni, amiben még ő sem volt biztos, hogy valóban rejtély-e.

Finoman húzta össze az ajkait, s ha valaki más ülne itt mellette, nem pedig én, valószínűleg észre sem vette volna. Viszont festőként jó megfigyelő vagyok. A legapróbb vonásokat is meg kell teremtenem a vásznon. Ő pedig... Valamiért tökéletesen mutatott volna a fronton.

- Hát jó – hagyta rám, s döntötte a fejét a mögötte lévő falnak. – Rajzolni akarsz? – kérdezett mást, én pedig válaszként csak bólintottam egyet. Ő erre egy mosolyt ejtett, s mikor látta, hogy kiveszem a füzetemet, egyszerűen tépte ki a kezeim közül, s dobta el azt.

Nagy szemekkel néztem, amint a lapokkal teli vázlatos repül, majd egy puffanással ér földet. Az első gondolataim között szerepelt a remény, miszerint nem sérültek a lapok, mert nem akarok egyetlen gyűrődést sem rajta. Azon már nem lehet úgy dolgozni. A másik viszont a harag szikrája volt, amiért volt képe a táncosnak ezt tenni. Dühösen pillantottam rá, s már nyitottam is a számat, hogy lehordjam őt.

- Mégis mit csinálsz?! – rivalltam a fiúra, de arra nem számítottam, hogy a lábaim közé mászva, a fejem mellett megtámaszkodik a kezeivel, s közel hajolva hozzám néz mélyen a szemeimbe.

- Azért rángattalak el ide, hogy segíts nekem. Hála neked, nem adom fel, szóval elvárom, hogy csak rám figyelj, Jeon Jungkook – ejtette ki lágyan a nevemet. Szája kedvesen mozgott, nyugodt volt, annak ellenére, hogy külső szemlélőként talán ez az egész erőszakos cselekedetnek mondható.

Jimin ezek után csak elmosolyodott, s finoman az állvonalamra simítva, mintha mi sem történt volna, felkelt, s visszasétált a terem közepébe.

Teljesen váratlanul ért, amit tett. Abszolút nem számítottam erre. A fiú többször lepett már meg, de ez az összes eddigit felülmúlta. De tény, elérte, amit akart. Abban a pillanatban másra sem figyeltem, csak rá, s az eddigi távoli arcvonásait jobban a fejembe véstem. Úgy, akárcsak a szája mozgását, annak színét, s kicserepesedett részeit.

Képzeletben képen kellett vágnom magam, amiért így vélekedtem az egészről. Nem volt annyira ellenemre, mint amennyire azt mutattam. Ez pedig nem tetszett nekem.

Jimin nem volt egy csúnya srác, ezt akkor is beláttam, amikor még nem voltunk ilyen viszonyban. Nem tartozott az eseteim közé, bár tény, sosem gondolkoztam azon, hogy milyen lenne számomra az ideál. Voltam már nővel és férfival is, mondhatom azt is, hogy mindent kipróbáltam, amit az élet elém dobott. De ezen sosem agyaltam.

Talán ez volt az indok, amiért ennyire zavart az, hogy így megnéztem magamnak a fiút. Próbáltam betudni az egészet annak, hogy csupán megszokás, viszont... Most is úgy voltam vele, mint mindig. Másnak hazudhatok, de magamnak felesleges.

Jimin még egy, talán másfél óráig táncolhatott. Nem mondom, hogy sokra jutott, mivel nem sokkal állt elő, de ezt hozzá nem értőként könnyű megfogalmazni. Elvégre ő úgy jött ki onnan, hogy elégedetten, kihúzott háttal jelentette ki, hogy egész jól áll. A legjobb, ha hiszek neki. Én nem tudnék két lépést ugyanúgy megcsinálni, nemhogy egy kész koreográfiát összerakni magamtól.

Végül elköszöntünk egymástól, s mindketten hazafelé vettük az irányt. Anya meg is kérdezte, hogy hol a francban voltam, mivel nem volt megszokott, hogy én a kelleténél is többet legyek emberek közelében. Viszont letudtam annyival, hogy segítenem kellett valakinek. Mielőtt pedig kérdezősködni kezdhetett volna, a szobámba mentem, hogy átnézzek egy-két dolgot. Hamarosan lesz egy próba teszt a tavalyi művészettörténelmes anyagból. Nem tudom, hogy fogják-e osztályozni, de jobb volt biztosra menni.

Nyilván, ez a kevés motivációm se tartott sokáig. Talán az első oldal feléig jutottam az átolvasásban, mikor is meguntam, s inkább azzal kezdtem el foglalkozni, hogy mit adhatnék be a vizsgára.

Minden megfordult a fejemben. A tájképtől kezdve a kiskutyás képekig minden. Viszont egyiket se tartottam jónak, ez pedig kezdett kiborítani.

Idegesen húztam le a megkezdett vázlatot. Egy csendélet sem lesz jó erre. Pedig az amennyire unalmas egyesek szerint, legalább annyira közkedvelt. Ám nem tartottam elég kreatívnak. Valami nagyobb kell, amire nem számítanak, valami, ami én vagyok.

Ami a legjobban jellemzett, az a színek csekély használata. Az én műveim koránt sem voltak olyan vidámak. Sokkal inkább mondhatóak üresnek első látásra. Viszont ez mégis elindít valamit az emberekben, ami ezt a hiányérzetet kitölti.

Másnap az iskolában Jisunggal az udvaron töltöttük a lyukas óránkat. Nem volt rossz az idő, annak ellenére, hogy hőmérsékletcsökkenést mondtak mára csapadékkal együtt. Lassacskán elérjük az ősz azon részét, ahol minden tiszta sár, s az elázott, már-már rohadt falevelek a cipőnk talpára ragadnak.

- Szerintem nem fog esni – hunyta le a szemeit a fiú, s hagyta, hogy a gyönge napsugarak megsimogassák az arcát. A falnak döntötte a hátát, lassan le is csúszott. Guggolva élvezte a kellemes szellőt, s a finom napsütést.

- Később feljöhet valami – rántottam vállat, s vettem elő egy szálat, tettem azt ajkaim közé, hogy meggyújtsam. Egy közeledő alakot is kiszúrtam a távolból. Azt hittem először, hogy nem ide fog jönni, de egyenest erre tartott. Nem is kellett sok idő ahhoz, hogy megtudjuk, hogy ki az.

Összeráncolt szemöldökkel néztem Jiminre, akit hamar magam előtt találtam. Jisungnak is feltűntek a léptek zajai, ezért hamar felkelt a földről, leporolta magát, s nagy szemekkel nézte a táncost.

- Kérdeznem se kellett, hogy merre vagy. Egyértelmű volt, hogy hol talállak – mosolygott.

- Mit szeretnél? – próbáltam a lényegre térni.

- Igazából... Hoztam neked valamit – nézett rám, mire egy pillanatra ráncba szaladtak a szemöldökeim. Kíváncsi voltam, de közben aggódtam, hogy valami olyan lesz, amivel kiborít ismét. Viszont nem volt sok időm ezen rágódni, ugyanis felém nyújtott valamit. Még masni is volt rajta, ám nem volt nehéz rájönnöm, hogy mi az. – Nagyon csúnyán csomagolok. Abszolút nincs kézügyességem – simított szabad kezével a tarkójára egy kínos mosollyal.

- Ezt te...? – próbáltam összeszedni magam, s egyáltalán felfogni a helyzetet, amiben segítségemre volt a fiú, ugyanis megfogva a kacsómat a kemény fedeles füzetre vezette.

- Neked vettem. Nem tudom, hogy tegnap mennyire barmoltam szét a cuccodat és őszintén szólva, bűntudatom volt. Szóval csak fogadd el – pillantott a szemeimbe, s elmosolyodott. Pár másodpercig élvezhettem kedves tekintetét, hiszen elfordította azt, egyenest a mellettem leesett állal pásztázó Jisungra. Szerintem azt se tudja, hogy milyen bolygón van. – Hogy vagy, Jisung? – kérdezte, engem ezúttal figyelmen kívül hagyva. Szegény díszpinty alig tudott valamit összehebegni, olyan hirtelen érte a kialakulni látszódó kommunikáció, ami meg is nevettette Jimint. – Ez édes. Nincs sok időm, mert lesz egy megbeszélés a műsorral kapcsolatban – nézett az órájára. – Viszont suli után találkozunk – fordított hátat, s egy intést követően el is indult.

Csak ekkor esett le, hogy mit mondott. Azonnal felkaptam a fejem, s még annyit se engedtem meg magamnak, hogy kifújjam a füstöt, egyből beszélni kezdtem.

- Ugyan kivel? – szóltam utána.

- Hát veled, ki mással? – nézett hátra, s kuncogta el magát. – Ne menj el, mert tudom, hogy hol laksz! – mutatott rám, s szórakozottan távozott is.

Jisung ezek után elém ugrott, s faggatni kezdett arról, hogy ez mégis mi a franc volt, ugyanis ő úgy tudja, hogy mi nagyon nem vagyunk jóba Park Jiminnel. Valahol ez igaz is volt, ugyanakkor nem állíthattam biztosra. A táncossal érdekes kapcsolatunk volt. Nyaggatni kellett, hogy akár 10 percet is vele töltsek, s az elején mindig döcögős volt a kommunikáció, ugyanakkor a végére egész élvezhetővé vált. Sőt...

Most is azt a reakciót váltotta ki belőlem, mint mindig. Nem akartam menni. Makacskodtam, hogy inkább lelépek, viszont tudtam, hogy ott leszek. Nem arról volt szó, hogy kellettem magam, csupán... Változott a véleményem, miután kicsit több időt töltöttünk együtt.

Valahol mindenki előítéletes. Kár lenne tagadnunk, mindenkiről van egy bizonyos gondolatunk. Én pedig eléggé előítéletes voltam. S ezek a negatív agymenések mindig ott voltak velem. Viszont, akár a cukor egy forró folyadékban, ezek feloldódtak.

S ahogy azt gondoltam eleinte; ott álltam az iskola előtt, s vártam a srácra. Magam se tudom, hogy miért. Nem vágytam a társaságára, ezúttal nem is fenyegetett, s hiába tudtam, hogy később egész jó lesz ez a bizonyos kapcsolat köztünk, mégis egyedül akartam lenni.

- Sokat kellett várnod? – kérdezte tőlem lihegve. Gondolom egész eddig futott, vagy legalább sietősen szedte a lábait.

- Nem – vallottam be őszintén. Nem rég érkeztem én is, hiszen elpakoltam a cuccaimat.

- Akkor jó – mosolygott, majd felnézett az égre hunyorítva. – Egész szép idő van, nem? Pedig esőt mondtak mára – mélázott, s hozzá hasonlóan én is felpillantottam. – Mehetünk? Vagy el kell intézned valamit? – kérdezett.

- Nem, mehetünk – válaszoltam, ő pedig egy elégedett mosollyal az ajkain el is indult.

Ugyan arra a helyre mentünk. Mint kiderült, itt egész olcsó a bérlés. Jimin említette, hogy nem szeret tömegközlekedést használni, mert nem olyan edzett a gyomra, s hosszabb utakra általában gyógyszert vesz be, hogy ne legyen rosszul. Ám ez a hely nem volt közel, így kénytelenek voltunk ehhez folyamodni.

A terem bérlése után, akárcsak ezelőtt, a fiú most is előttem vetkőzött. Viszont valami szemet szúrt. A bordája elég csúnyán el volt színeződve. Az én sebeim egész szépen begyógyultak, s tegnap még nem volt rajta semmi szokatlan.

Neki is feltűnhetett az, hogy bámulom őt, ezt pedig szóvá is tette.

- Nem akarom megmagyarázni, úgyhogy ne nézz így. Arra kényszerítesz vele, hogy beszéljek róla – motyogta.

- Sajnálom – néztem rá, ő pedig megrántotta a vállait.

- Ha azt mondanám, hogy én is, akkor azzal hazudnék. Így legalább tudom, hogy milyen ember valójában – sóhajtott, s gyorsan magára kapta a felsőjét, majd elmosolyodott. – Kijavította a srác. Jobban átnézte, és később valóban volt egy-két eltérés a kottában. Még jó, hogy időben kiderült, szóval többen is hálásak vagyunk neked – terelte a témát, én pedig nem is feszegettem. Eleget tudtam ahhoz, hogy megértsem, miért nem akar beszélni róla.

Az ő helyében én sem tenném ezt. Sőt, én sosem beszélek azokról, amik engem kellemetlenül érintenek. Fogadott gyerekként több ilyen is van, viszont, ha kérdeznek, akkor válaszolok. Nincs mit szégyellnem. Úgy gondolom, hogy ez nem az én saram.

Jimin először bemelegített, majd átismételte azokat, amiket tegnap összerakosgatott. A zenét ide-oda tekerte. S mivel nem volt olyan fontos most, hogy nézzem őt, előszedtem a tőle kapott vázlatfüzetemet. Úgy voltam vele, hogyha már szánt rám egy keveset az idejéből, illetve a pénzéből, akkor már ne vesszen kárba.

Egy random előkotort ceruzával dolgoztam. Viszont ahelyett, hogy azzal törődtem volna, amivel eddig, tehát a félévi vizsgafeladatommal, helyette azt kezdtem lerajzolni, ami először eszembe jutott. Márpedig ez egy akkor látott pillanatkép volt.

A táncost kezdtem lefirkálni. Az arcát, több szemszögből, a kezét egy olyan pózban, amit éppen megjegyeztem. A hibátlan tartását. Mégis a kedvencem az eltökélt pillantása volt. Az az érdekes fény a tekintetében. Talán az volt, amiért amellett döntöttem, hogy vele tartok. Ami újabb esélyt adott kettőnk felettébb érdekes kapcsolatának.

Ezúttal ő sem szólt azért, hogy nem őt nézem árgus szemekkel. Lehet, hogy azért, mert elfoglalt volt, de az is lehet, hogy azért, mert láthatta, hogy fel-felpillantok rá.

Nekünk nem kellett beszéd ahhoz, hogy jól érezzük magunkat egymással.

- Mára ennyi – állította le a zenét a fiú azzal, hogy lehúzta a telefonját a hangfalról. Csöpögött róla az izzadtsága, arca kipirult, s hiába kötötte fel ezúttal a haját, az ellent mondott a hajguminak, de a fizika törvényeinek nem; egyes tincsei nedvesen tapadtak homlokához. – A határaimon vagyok – dőlt le mellém egy fáradt nevetés kíséretében. – Legalább is a mostani határaim közelében. Kicsit azért érzékenyebb a lábam – kortyolt párat az odakészített vízből. – Mit rajzoltál? – kérdezte, hiszen nem láthatta rendesen, elvégre addigra én már a füzetet a táskám mélyére dugtam.

- Csak vázlat – rántottam vállat, hátha ezzel sikerül leráznom. Elmosolyodott.

- Tehát valami nagyra készül a művész úr – húzta fel a lábait, s ölelte át a térdeit, miközben játékosan meglökött. – Azért majd mutasd meg, ha elkészültél. Kivéve, ha nem a pontozásra készül. Akkor úgyis látni fogom – kuncogott. – Gyorsan átveszem az utcai ruháimat és mehetünk, rendben? – kelt fel, bár eléggé nyöszörgött. Megerőltette magát rendesen.

Én persze csak bólogattam, mint egy bolond, holott koránt sem gondoltam komolyan, hogy majd megmutatom neki a róla készült firkáimat. Még a végén ismét a fejébe veszi, hogy fessem le. Bár, tekintve, hogy nem tetszik neki a stílusom... Mindegy, jobb nem háborgatni az oroszlánt.

Miután a srác elkészült, s leadta a kulcsot, illetve fizetett, elindultunk ki. Ám ekkor az időjárás jelentés – bajjóslatomra – jó információkat adott át. Szakadt az eső, nálam pedig nem volt esernyő. Nem is magamat féltettem, sokkal inkább azt a sok dolgot, ami a táskámban volt. A rajzaimat. Az újakat, s a régieket is egyaránt.

A lépcsőnél mind a ketten megálltunk, ott még védve voltunk a csapadék ellen. Viszont nem maradhattunk itt örökké. Valamikor haza is kellett érnünk.

Egy sóhajtás kíséretében kezdtem lelépkedni. Legalább a legközelebbi buszmegállóig jussak el, utána már úgyis száraz helyen leszek.

Ám, amikor leléptem volna, a táncos felém nyújtott valamit. Egy kinyitott, színes esernyő volt. Összeráncolt szemöldökkel néztem a piros, s egyéb élénk színekben pompázó tárgyat, értetlenkedésemet pedig a fiú meg is unta, így a kezemre fogva nyomta a tenyerembe a markolatát.

- Neked jobban kell, mint nekem – mosolygott. – Sok kincs van a táskádban, az enyémben csak ruhák – rántotta meg a vállait.

- Jimin, kimelegedtél, meg fogsz fá...!

- Majd suliban találkozunk, most viszont megyek, mert lekésem a járatomat. Szia! – szakított félbe, s mielőtt reagálhattam volna, a fejére húzta a kapucniját, s lassú kocogásba indult el az ellenkező irányba.

Álltam ott egy darabig, s csak néztem távolodó alakját. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit ez a fiú művelt... Hitetlenkedve nevettem el magam, s ha valaki látott volna, biztosan őrültnek nézett volna, amiért egyedül kacagok. Viszont annyira... Abszurd volt a helyzet, amit produkált. Mégis ki csinál ilyet?

Te tényleg azt akarod, hogy csak rád figyeljek. Nos... Jó úton haladsz.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék!!🥰🥰 Meg is érkeztem az új résszel😌

Mint tudjátok, a szombati rész elmaradt, mivel költöztem🥺 Nos, sikeresen a saját lakásomban vagyok, ki is pakoltam, berendezkedtem és a város egy részét is felfedeztem😌😌😌

Ti ki tudtok igazodni Jiminen? Na és Jungkookon?🤔 Ti talán jobban átlátjátok az érzéseit, mint ő maga😌 Szerintetek történt valamiféle előrelépés közöttük?🥺

Nagyon szépen köszönöm a 9k megtekintést!!😭👏🏻🥰♥️♥️♥️ Hamarosan elérjük azt a 10k-t is😌 Pedig még annyira kisbaba ez a sztori🥺

Hogy vagytok kedveseim?🥺🥰♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook