- Gyere el velem délután valahova – állt meg előttem Jimin, én pedig összeráncolt szemöldökkel húztam ki a másik fülemből is a fülhallgatómat.

- Miért tenném? – vettem fel vele a szemkontaktust, s döntöttem a hátamat a mögöttem lévő falnak.

Jisungnak éppen faktja van, nekem pedig lyukasom. Yeji nem ér rá, ezért egyedül ücsörögtem, s rajzoltam. Még mindig vázlatokat készítek a félévi vizsgámhoz, viszont eddig egyet se találtam elég jónak. S úgy éreztem, hogy kifutok az időből. Azért ez mégsem pár perces munka. Főleg, ha olajjal kell dolgoznom. Akkor aztán végképp össze kellene szednem magam, mert akkor a cuccokat is be kell szereznem hozzá. Mivel nem a kedvencem, sem pedig az én asztalom azzal festeni, így nincsenek olyan festékeim. Talán egy-kettő porosodhat valamelyik dobozban a kis műhelyemben az egyik sarokban.

- Azért, mert fontos lenne – sóhajtott a táncos, én pedig megráztam a buksimat, s visszahelyeztem a fülesemet a fülembe, majd ismét a vázlatom felé hajoltam.

- Neked fontos, vagy nekem? Nem mindegy – motyogtam, ő pedig egy egyszerű mozdulattal húzta ki a headsetemet, mire csak nagyokat pislogva reagáltam. Komolyan gondolta, hogy ezentúl nem száll le rólam...

- Akár neked is fontos lehet – mondta, de ez számomra nem volt elég, hogy fel is keltse vele a figyelmemet.

- Hogy érted? – kérdeztem, ugyanis hiába nem érdekelt, ha már rajzolni nem hagy, s szóval tart, akkor legalább kihúzom belőle, mit akar. Ki tudja, talán a végén megelégeli a dolgot, s békén fog hagyni.

- Szóval... – ült le mellém jó szorosan, mire én csak számat húzva próbáltam arrébb csúszni. Zavart, hogy ennyire közel van, s az is, hogy ennyire közvetlen. – Szeretném, ha segítenél nekem. Fejben elkezdtem összerakni egy koreográfiát és azt akarom, hogy gyere el velem délután, hogy megnézd.

- Nem vagyok táncos, nem értek hozzá – magyaráztam neki. – Kérj valaki olyat, aki ért hozzá.

- Nekem viszont az kell, hogy egy laikus is az áldását adja rá – nézett rám komolyan, én pedig azt hittem, hogy menten képen röhögöm a srácot.

Mi a jó abban, hogy kritikát mondok úgy, hogy gőzöm sincs arról, hogy mit csinál? Számomra csak ide-oda ugrálás és gerinctörés, amit csinál. Semmi több.

- És szerinted majd egy laikus jó útra fog terelni? – kérdeztem tőle, s titkolni se próbáltam, hogy jelenleg mekkora idiótának néztem őt. – Nevetséges – ráztam a fejem.

- Hiszed, vagy sem, de az is fontos, ha egy hozzá nem értő mond véleményt – folytatta. – Egy színházba szerinted csak színészek járnak és táncosok? Nem. Egy kiállításra sem csak festők vagy szobrászok mennek el. Mindenki, akit érdekel a művészet, hiába nem tudja, hogy éppen milyen technikával készült egy kép, vagy milyen lépést csinált egy táncos – rántotta meg a vállait. – A lényeg, hogy leessen az álla mindenkinek és tetsszen nekik az, amit látnak, nem? – nézett rám.

Fájt bevallani, de volt igazság a szavaiban. A művészet sokágú dolog. Talán úgy is le lehetne írni, mint egy hatalmas fát, s annak gyökerei ezek a mesterségek, amik táplálják az artisztika fogalmat. Sokan valóban nem tudják, hogy mi volt az a lépés, amit egy táncos bemutatott. Nem is látják, ha hibázott. Egy profi talán megmondja, de, ahogyan Jimin is mondta, egy előadásra nem csak azok mennek el, akik már mindent kitanultak. A többség laikus szemmel fogja látni a teremtett-valót.

Ugyanakkor én hiába tanulom meg a különböző festési technikákat, nem mindenki lesz tisztában azzal, hogy mi az. Ha tudják is a fajtát, az nem mindig adja át a lényeget. Márpedig az az igazi csattanó.

Picasso művei is talán különösek voltak Érdekesek, de a technika mögött volt a lényeg. Azon is túl kellett látni, ami valahol egy megmagyarázhatatlan dolog. Hiszen nem a művész akkori gondolatait kellett megfogalmaznunk, hogy miért tehette. Minden elme valahol zavart, valahol... Összekuszált valami, egy más univerzum, amit sosem fognak tudni megfejteni. Talán még az adott ember sem. Mégis...

Mégis valahol azt kellett elérnünk, hogyha már valaki laikus szemmel nézi a művet, s nincs tisztában azzal, amivel egy hozzáértő, akkor kíváncsi legyen, s feltegye magának a kérdést: „Miért?"

Végül pedig válasz helyett megelégedjen a gondolattal; gyönyörű.

- Még mindig nem győztél meg.

- Nem hiszem el! – csapott a combjaira, s idegesen szorította egymásnak alsó- és felső ajkát. – Nem akartam ehhez folyamodni, de... A következő pontozásra is én megyek be – mondta, én pedig egyből felé kaptam a tekintetemet. Ugye most csak szórakozik velem..? – Úgy tudom, hogy nem állsz valami jól jelenleg és nem hiszem, hogy ettől is lejjebb is szeretnél kerülni – mosolygott rám, bennem pedig ekkor tudatosult; ő tényleg Choi Yeongcheol pasija.

- Ritka egy patkányfaj vagy, mondták már neked? – kérdeztem, ő pedig elégedetten megrántotta a vállait, hiszen tudja, hogy ezzel magának szerezett pontot kettőnk mérkőzésében. Ezt a kört biztosra vesztettem, ugyanis hiába voltam makacs, nem engedhettem meg magamnak egy újabb elégtelent. Ő pedig lesz olyan szemét, hogyha nem teszem, amit mond, akkor ismét lepontoz.

Sosem szerettem, ha mások az alapján ítélik meg a munkámat, ahogyan viszonyulok hozzájuk, tehát kapcsolat alapján. Viszont nem volt más lehetőségem. Ha ismét bukok, hála neki, akkor a féléves vizsgámnak is lőttek. Az pedig túl nagy kockázat lenne. Úgyhogy hagynom kell, hogy letörjön kicsit a szarvamból, s irányítson, bármennyire is zavarja a becsületemet, s a makacs, önfejű énem ordít belülről.

- Akkor délután találkozunk suli után – köszönt el, ezzel pedig fel is pattant, s elsétált a folyosón, mintha mi sem történt volna.

Dühös voltam, mivel nem szerettem, ha irányítanak, s legszívesebben megfojtottam volna a táncost. Ez a hála azért, amit tettem vele? Hogy megfenyeget? Az agyam eldobom...

Idegesen gyűrtem össze a cuccaimat, s dobáltam mindent a táskámba, majd indultam az udvar felé, ugyanis úgy éreztem, hogy valamit muszáj kezdenem magammal, másképp tényleg összemegyek az első emberrel, akit kiszúrok.

Eleinte csak levegőzni akartam kicsit, sétálgatni, s kiszellőztetni a fejem, viszont a későbbiekben azon kaptam magam, hogy a szokásos helyen állok, a megszokott fehér fal előtt, s arra készülök, hogy rágyújtsak. A számba is vettem a csikket, viszont mielőtt a gyújtómat előkotortam volna a zsebemből, valaki kikapta a szálat. Kérdően néztem a lányra, aki azt mondta, hogy nem ér rá, én pedig ennek tudatában nem is kerestem őt. Most mégis itt állt, s mosolygott rám.

- Visszaadnád? – kérdeztem Yejitől, de ő csak megrázta a fejét. – Ma minden táncos ilyen hangulatban van? – sóhajtottam.

- Ahelyett, hogy szétroncsolod a tüdődet ezzel a szarral, inkább mondd el, hogy mi bánt – nyújtotta felém az elkobzott dolgot, azzal a feltétellel, hogy nem gyújtok rá, legalább is nem előtte.

- Mindegy – legyintettem.

- Nem lehet mindegy, ha ennyire felidegesített. Mesélj – fonta össze karjait mellkasa előtt, s szilárd tekintetét az enyémbe fúrta. – Úgysem ismerlek eléggé, szóval...

- Nem szoktam beszélni az érzéseimről – vallottam be neki őszintén, ő pedig egy pillanatra eltátotta a száját csodálkozásában, viszont hamar rendezte a vonásait, s csupán egy szelíd mosolyt küldött felém.

- Tudod... Néha jó, ha elmondod, hogy mi bánt. Legyen szó a legkisebb dologról is. Az a sok pici érzelem is összegyűlik egyszer és a lelkünk is egy olyan tárolóhely, ami végleges – mesélte. – Van, aki már ebbe belerokkant – pillantott rám óvatosan.

- Ezt a beszélgetést most hagyjuk abba – mondtam, ő pedig csupán bólintott, s elnézést kért, amiért felhozta. – Értem, hogy mire akarsz kilyukadni, de... Én tényleg nem szoktam ezekről beszélni. Nem látom értelmét – rántottam vállat hanyagul.

- És azt legalább elmondod, hogy mi történt?

- Csak Jimin – sóhajtottam, s ráztam meg a fejem. – Nem hagy békén.

- Jól teszi – mondta, ami teljes meglepettséggel töltött el. Nagy szemekkel néztem a lányt, aki büszkén mosolygott, mintha elért volna egy bizonyos célt, avagy közelít felé. – Jót fog tenni neked, ha kicsit eltérsz a normáktól. Ne érts félre, de a változás az életben nem mindig rossz. És szerintem Jimin el tudja érni nálad, hogy kicsit kivetkőzz magadból – fordult felém.

- Ha te vetted rá, hogy...

- Dehogy – nevetett. – Nem beszéltem rá semmire. Ő bír téged, pedig nem ismer. Te pedig nem csíped őt, mert nem ismered. Érdekes, mert eltértek, mégis... Hasonlítotok – ingatta a fejét. – Hamarosan csengetnek. Megyünk Jisung és Mingi elé? – kérdezte, s nem is várta meg a válaszomat, megragadta a kezemet, s elkezdett húzni maga után. – Nem fogom hagyni, hogy cigizz. Ha van rá lehetőségem, akkor megállítalak benne – nézett hátra mosolyogva, én pedig megforgattam a szemeimet.

Úgy beszél, mintha láncdohányos lennék.

Nem értettem, hogy Yeji milyen hasonlóságot talál köztem és Jimin között. Annyira mások voltunk, annyira különböztünk egymástól... A személyiségünk és a megjelenésünk is. Egyszerűen nem lehetett semmi olyat mondani, amiben egyezhettünk volna.

Jimin szerette, ha övé minden tekintet, ha ő uralja a színpadot, míg én visszahúzódtam, s jobban szerettem a színfalak mögül irányítani. A táncos kedvelt volt, ismert, míg én nem. Élénk ruhákban járt, mindig mosolygott, nevetgélt, mindennek az ellentéte pedig én voltam. A sötét ruházat, s a folytonos komorság jellemzett.

Viszont ekkor eszembe jutott valami.

Nem voltunk olyanok, akik megegyeztek, viszont a családi hátterét figyelembe véve... Hány embernek beszélhetett erről őszintén? Sosem láttam őt olyannak, aki úgy nézett ki, mint aki bármiben is hiányt szenvedett volna. Én mindig szótlan voltam, s sosem beszéltem az érzéseiről, ő pedig... Somolygott.

Néha ijesztő, hogy mennyi mindent rejthet egy mosoly. Ugyanakkor igazzá vált az állítás, miszerint a néma csend a leghangosabb, legfájdalmasabb sikoly.

Egy követ rugdosva rugdosva vártam a fiúra az utolsó órám után. Nem tudtam pontosan, hogy mikor végez, ezért ráírtam Yejire, aki elküldte az órarendjüket. Azt tanulmányozva rájöttem, hogy tánc az utolsó, viszont a fiú nem vehet részt rajta, tehát hamarosan ki kellene jönnie.

Éppen ezen agyaltam, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. Érdeklődve fordultam felé, s a várt személy egy széles mosolyt ejtett.

- Nem gondoltam volna, hogy tényleg itt leszel – hajolt közelebb, én pedig megforgattam a szemeimet.

- Hogy mondhatnék nemet egy ilyen tökéletes fenyegetésnek? – tettem fel a költői kérdést, a táncos pedig elnevette magát. Jobb volt hazudni neki, minthogy bevalljam az igazat; annyira nem volt ellenemre vele lenni.

- Ezt fejben átírtam arra, hogy kedvelsz és szeretnél eltölteni velem egy kellemes délutánt – indult el, én pedig ellökve magam a kaputól, s követtem.

- Hogyne, csatak részegen, hogy ne tudjam, ki a partnerem.

- Úgy sok meggondolatlan dolgot tesz az ember, nem gondolod? – fordult hátra, én pedig hiába tudtam, hogy mire megy ki a játék, elmosolyodtam, s gondoltam, hogy az orrára kötöm kissé, hogy milyen hülyeséget is tesz az ember részegen.

- Például felhív egy szinte ismeretlent hajnalok hajnalán, hogy menjen érte, mert felelőtlenül úgy leitta magát, hogy azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány? – döntöttem oldalra a fejem, s egy pillanatra el is hittem, hogy nyertem, de ő csak vigyorogva egyik kezével mutató- és hüvelykujja közé csípte az államat, hogy ott tartsa.

- Tudod, az élvezet lányként és fiúként is egyenlően jó – kacsintott, s mikor látta meglepődött képemet, csupán játékosan megpaskolta az arcomat. – Siessünk, mert nem fogunk kapni szabad termet – nézett az órájára, majd meg is indult.

Kellett pár másodperc, mire feldolgoztam a történteket. Ez most utalás lett volna? Tisztában voltam azzal, hogy egy olyan személynek, mint ő, van önbizalma, nem is kevés, viszont nem erre számítottam. Egyszerűen leblokkoltam, s nem tudtam, hogy mit gondoljak, mondjak, avagy tegyek. Viszont nem is volt időm arra, hogy visszavágjak, mert amilyen kicsi, s rövid lábai vannak ennek a tacskó táncosnak, olyan gyorsan szedi őket.

Inkább csak elengedve a témát indultam felé, s követtem őt szó nélkül.

Hiába voltam szöuli, a teljes várost nem ismertem. Igaz, nem is voltam soha egy olyan gyerek, aki annyira vágyott arra, hogy felfedezze a környéket. Egy-két híresebb épülettel tisztában voltam, de ennyiben ki is merült a tudásom, ezért nem is tudtam, hogy hol is vagyunk, miután már a harmadik buszjáratról szálltunk le.

Mindenesetre bíztam Jiminben, hogy ő tudja, hogy merre tart. S így is volt. Ugyanis célirányosan ment egy épület felé, ahol egy kisebb beszélgetést lefolytatva bérelt ki egy termet. Ezek után ismét átvette a vezető szerepet, s bementünk oda, ahova a kulcsot kaptuk.

A tükrös teremben szétnézve egy érdekes érzés fogott el. Látni mindenhol magunkat... Elég frusztráló, de tény, hogy sokat segít a gyakorlásban.

- Még bemelegítek előtte, ha nem gond – mondta, miután ledobta a cuccait az egyik sarokba, s kihúzva a felsőjét a nadrágjából, egy egyszerű mozdulattal lekapta azt magáról.

- És ezt muszáj félmeztelenül? – kérdeztem rá, ő pedig elnevette magát.

- Ugye nem gondoltad, hogy majd az utcai ruhámban fogok izzadni? – kérdezte tőlem, s előkotorta a táskájából a nagy, fehér színű pólóját. – Egyébként meg nem vagyok szégyellős – pillantott rám nagy szemekkel, s miután kigombolta a nadrágját, lehúzta a sliccét, s le is húzta az anyagot, egészen a bokájáig, hogy aztán kilépjen belőle.

- Azt látom – értettem egyet vele. Én sem vagyok szégyellős, de ez kissé hirtelen jött.

A fiú elmosolyodott.

- Édes, ahogy nézel. Amilyen nagy a szád, annyira ártatlannak tűnsz, Jeon Jungkook – kötötte meg a nadrágját, nehogy tánc közben az lecsússzon a vékony derekáról.

- Csak nem ismersz – rántottam vállat lazán, s ültem le az egyik sarokba. A srác jókedvűen nevette el magát.

- Mert nem hagyod, hogy megismerjelek – nézett rám vidáman. – Pedig sokban megkönnyítenéd az én, és a saját dolgodat is.

- A sajátomat miért? – ráncoltam a szemöldökömet. Nem értettem, hogy miért lenne könnyebb számomra, ha ő ismerne.

- Hm... – gondolkodott el. – Ha elmondanám a választ, akkor talán okot adnék neked ahhoz, hogy még visszahúzódóbb legyél. Úgyhogy érd be ezzel – rántott vállat, én pedig hitetlenkedve nevettem el magam.

- Miért hozod fel, ha nem is magyarázod meg? – kérdeztem, de ő csak mosolyogva nézett rám, s egy teljesen eltérő választ adott.

- Többet kellene mosolyognod. Nagyon helyes vagy, amikor így nézel az emberre – fúrta tekintetét a szemeimbe, én pedig ismételten csak pislogni tudtam. Mi lelte ezt a srácot ilyen hirtelen...? – Adj 15, nem... 10 percet. Bemelegítek gyorsan és felvázolom, hogy mire gondoltam – kötötte a telefonját a hangfalhoz, s indított el valamilyen zenét, amire megmozgatja magát egy kicsit, nehogy meghúzza valamijét. Ám én még mindig azon az egy mondaton voltam fennakadva...

„Nagyon helyes vagy, amikor így nézel az emberre." Eddig nem sok embertől hallottam ezt, az ő szájából pedig... Olyan más. Nem tölt el jó érzéssel, de nem is semleges. Inkább összezavar, hogy miért mond nekem ilyeneket. Elvégre barátja van.

Arra már rájöttem, hogy elég közvetlen az emberekkel, de... Ennyire? Vagy más is lehet a háttérben?

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék!! Meg is érkeztem a következő résszel😌😌

Igen, igyekeztem tartani magam a heti két részhez, viszont nem biztos, hogy szombaton fogok tudni írni. Az indok egyszerű, vasárnap elhagyom a családi fészket és elkezdődik számomra is a nagybetűs élet🥺 Tehát költözök, ezért nem ígérem, hogy lesz időm arra, hogy a cuccaim összerakása mellett még írjak is. Viszont mindenképp pótolva lesz🥰

Titeket is összezavar ez a fránya Jimin?😩 Végre ő az, aki megkérdőjelezhető, nem pedig Jungkook😂 Legalább is látszatra, nem igaz?😌

Hogy vagytok kedveseim?🥺♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook