Az idő csak telt, s múlt. A sebeim egészen helyrejöttek, s szerencsére már nem voltak fájdalmaim. Gyakorlatilag minden olyan lett, mint amilyen régen volt. Visszatértem a rendszeres festéshez, s lassacskán a testnevelés órákon is részt vehettem. Persze akkor, amikor már megkaptam az orvostól a beleegyezést.

Jimin viszont továbbra is kispados maradt. Látszott rajta, hogy nincs jól, gondolom táncolni sem táncolhatott. Viszont sosem mentem oda hozzá, hogy megkérdezzem, hogy jól van-e. Yeongcheol mindig a közelében volt, s velem amúgy se ápol baráti kapcsolatot. Ráadásul, ha a barátja ott volt, néha még a köszönést is háttérbe szorította. Nem sértett, mert én meg sosem léptem felé elsőként, ezek után pedig eszemben sincs. Visszaestünk abba az állapotba, ami régen jellemzett minket. Ismeretlenek lettünk.

- Arra gondoltam, hogy pénteken elmehetnénk közösen valahova – csapta le hozzánk a tálcáját Yeji, ami miatt majdnem kiborult a tányérjából minden. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, míg ő köztünk kapkodta a tekintetét.

- Mi bajod? – kérdezett rá teli szájjal Mingi, mire a lány csak megforgatta a szemeit, s leült mellé.

- Először is, ne beszélj úgy, hogy a fél menü a szádban van. Másodszor pedig, jól hallottátok. Pénteken menjünk el valahova suli után. Mondjuk iszogatni, esetleg karaoke – ingatta a fejét.

- Passzolom – vágtam rá, mire a lány ezúttal a kezeit csapta az asztalra.

- Nem fogadok el nemleges választ – rázta a buksiját.

- Engem meg nem érdekel – rántottam vállat.

- Jól hangzik – motyogta Jisung. – Az egyik kislánnyal egyszer azt játszottuk, hogy sztárok vagyunk, ezért karaokéztunk – mosolygott halványan. – Szerintem jó lenne, én arra szavazok. Nem vagyok jóban az alkohollal – simított zavartan a tarkójára, mire Yeji csak bólintott egyet.

- Te, Mingi? – nézett rá.

- Miért engem kérdezel? Miért nem Kookot? – biccentette felém, erre a lány csak legyintett egyet.

- Azért, mert ő azért nyitja ki a száját néha, hogy hülyeséget mondjon. Nekem pedig értelmes válasz kell – vágta rá, mire először csak nagyokat pislogtam, viszont hamar elmosolyodtam rajta. Ez nagyon is illett rám, egyenest beletalált a lány. – Szóval? Karaoke vagy pia? – mosolygott, mire a táncos elgondolkodott.

- Legyen a karaoke – rántott vállat végül, amire csak egy bólintást kapott válaszul.

- Akkor holnap énekelni megyünk. Mindannyian – nézett rám szúrósan, mire csak megforgattam a szemeimet. – Komolyan, ha más nem, jóba vagyok Eun tanárnővel, elkérem a címedet és érted megyek – mutatott rám a pálcikájával, de nem is szólt többet.

Yeji nagyon is talpraesett lány volt. Hamar kiismerte az embereket. Sokak számára közkedvelt személyiségnek számított, akárcsak Mingi, vagy a többi táncos. Annyi különbséggel, hogy ennek a kettőnek mindegy volt, hogy ki milyen szakon van. Mennyire gazdag, avagy szegény az illető, akivel beszélgetnek.

Mingi kicsi korom óta jó barátom. Minden piszkos titkomat tudja, s bár teljesen az ellentétem, nagyon jól kijövünk. Néha megfordult a fejemben, hogy csupán azért van velem, mert sajnál a történetem miatt, avagy azért, mert én nem nyitok mások felé, s egyedül vagyok. Viszont nem így volt. Ő mindig mellettem állt, legyen szó bármiről.

Annak is örültem, hogy Jisung is megszokta az idők alatt Yeji társaságát. Sőt, egész jól kijött a lánnyal. Nem volt többé zavart a közelében, nem félt megszólalni, avagy elmondani a véleményét. Úgy bánt vele, mint Mingivel, avagy velem. Ténylegesen a szívébe fogadta őt, s én is megbarátkoztam azzal, hogy egyre többet lóg a nyakamon egy másik táncos.

Otthon, Yeji kérésére, avagy parancsára, de szóltam a szüleimnek, hogy pénteken később érek haza a megszokottnál, mert elmegyek a barátaimmal. Igaz, el se akarták hinni, hogy kimozdulok itthonról azért, hogy szórakozzak, s mikor megtudták, hogy karaokézni fogunk, akkor aztán végképp nem jutottak szóhoz. Természetesen örültek, hogy végre kicsit úgy viselkedek, mint a többi velem egykorú, így nem is volt ellenvetésük. Mindössze annyi, hogyha iszok, akkor észnél legyek.

Péntek délelőtt, amikor összefutottunk a többiekkel, örömmel fogadták a hírt, hogy én is megyek. Mintha lett volna választásom. Yeji teljesen bezsongott, Mingi pedig örült, hogy végre én is vele tartok valamilyen szórakozásban. Jisungról nem is beszélve, aki egy konkrét listát összeírt, hogy mit akar majd velem elénekelni.

Testnevelés órán, miután lefutottam a tanár által megkövetelt köröket a tornateremben, Mingi mellett lihegve pillantottam fel. Jimin a padon ült, s ajkait rágva gondolkozott valamit. Nem kellett volna törődnöm vele, hiszen még mindig nem azok közé sorolom, akiket kedvelek, viszont kicsit aggódok érte. Én már egy ideje rendesen részt veszek tesin, míg ő nem. Mingi állítása szerint pedig a tánc alól is fel van mentve. Bár érthető, mégis volt egy csúnya sérülése, s több idő kell, hogy felépüljön, de nem hittem volna, hogy ilyen sok. Ráadásul az, amit az apjáról mondott nekem, nem éppen nyugtatott meg. Csupán az a tény, hogy állítása szerint a nénikéjénél lakik. Így nem eshet bántódása. Ugyanakkor...

- Jungkook, figyelsz te rám? – kérdezte Mingi, de ekkor én csak leintettem őt, s rá se nézve hagytam ott.

Egyenest a táncos felé lépkedtem, annak ellenére, hogy megfogadtam magamnak, hogy én bizony nem fogom az ő társaságát keresni. Viszont voltak kérdések, amiket nem akartam válasz nélkül hagyni.

Először megálltam előtte, de fel sem tűnt neki. Ránca szaladt a homlokom. Meredten nézte a semmit, még mindig ajkait harapdálva. Sosem láttam még ilyen állapotban a mindenki által kedvelt menő srácot.

Megforgattam a szemeimet, amikor arra sem reagált, hogy összefont karokkal a mellkasom előtt megköszörülöm a torkomat. Ezért csak lehajoltam hozzá, hogy egy vonalba lehessen az arcunk. Felvontam az egyik szemöldökömet, neki pedig ekkor esett le, hogy igen itt van előtte valaki. Visszatért a Földre, hatalmas pislogások közepette pedig megrázta a buksiját és elmosolyodott.

- Jungkook, hát te? – kérdezte egy hamiskás nevetéssel.

- Éppen azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet egy padról lekapart száraz rágót visszatenni a helyére – rántottam vállat.

- És kaptál rá választ? – érdeklődött, én pedig elmosolyodtam. Valami nincs rendben, ha még az összefüggést sem vette észre.

- Nem, még gondolkozok rajta – ingattam a fejem, ő pedig bólintott egyet, s visszaesett abba a fázisba, ahol nem csinál mást, csak néz kifele magából, s szótlanul rágja a száját. Pedig máskor azért könyörögtem az égieknek, hogy mutassák meg az utat, ahol ki lehet őt kapcsolni, s ne pofázzon tovább. Ám most, mintha tényleg meglelte volna valaki rajta ezt a bizonyos gombocskát, s az illető meg is nyomta volna.

Éppen szólásra nyitottam a számat, amikor meghallottam a nevemet a testnevelő tanártól. Vissza kellett mennem a többiekhez, hogy velük együtt tornázzak. Éppen ezért a kérdés, amit fel akartam tenni neki, csupán gondolat maradt, a válasz pedig egy teória. Hiszen az agy akarva-akaratlanul is, de eteti az éhes kíváncsiságot.

Nem is futottam össze vele a nap további részében. Ha pedig igen, akkor szokásosan a barátai közelében volt. Az egyik padon ültek az ebédlőben, s nevetgéltek. Ő is, viszont valamiért úgy éreztem, hogy nem volt őszinte az öröme.

Iskola után egyből közösen indultunk a város szívébe, hogy karaokézzunk egy jót. Semmi kedvem nem volt, az pedig nem volt segítségemre, hogy Jisung szökdécselve tette meg az utat, annyira felvillanyozta őt, hogy végre a barátaival elmehet egy közös programra. Hiszen sosem volt ilyenben része. Jó, bevallom, ez azért megmelengette a szívemet, az már kevésbé, amikor a karomat rángatva ugrált, mint valami átfestett, kidíszített bolha.

A bérlés nem volt drága, főleg, hogy négy részre oszlott. Kaját is rendeltünk, annak ellenére, hogy az árban benne volt az is, hogy kapunk egy-egy tál ramyeont. Yeji ragaszkodott hozzá, ahogy Mingi is. A további pénzköltést pedig azzal indokolták, hogy sok energia kell nekik a tánchoz, s a sok-sok óra miatt nincs idejük rendesen enni és éhesek.

Éppen Jisung énekelt valami drámából származó dalt, amíg mi ettünk, s megütötte a fülemet egy érdekes beszélgetés a két táncos között.

- Szegény Jimin... Vajon hogy érzi magát? – fújta meg a tésztáját Mingi, mielőtt a szájába vette volna.

- Szerinted? Jó szarul. Te hogy éreznéd magad, ha egy baleset miatt nem tudnál rendesen készülni, ráadásul elesel attól a lehetőségtől is, hogy szólót táncolj a karácsonyi műsorban? Mindent eltervezett szegény, még egy srácot is felkért, hogy zongorázzon neki – sóhajtott Yeji szomorkásan. – A szívem szakad meg érte.

- Nekem is – értett egyet Mingi, nekem pedig minden értelmet nyert. Ezért volt annyira nyomott. Minden bizonnyal ma tudhatta meg a tánctanártól, hogy a lassú felépülés miatt nem léphet fel. Legalább is nem szólóban.

- Szerintetek kiadják a sojut úgy, hogy kiskorúak vagyunk? – terelte a témát Yeji, Mingi pedig elnevette magát.

- Ennyire inni akarsz? – kérdezte, mire a lány széles mosolyt ejtve hajolt közelebb hozzá, hüvelyk és mutatóujját szinte összeérintve, hogy egy bizonyos mennyiséget tudjon velük illusztrálni.

- Csak egy picikét. Megérdemeljük a sok munka után.

- Egy szerencséd van... Jóba vagyok a pultos csajjal. Hozok fel egy üveggel. Jungkook, jössz velem? – kérdezett rá, mire felpillantottam, s válaszadás nélkül keltem fel, ezzel tudtára adva, hogy szívesen elkísérem. Némán lépkedtünk egymás mellett a hosszú folyosón. Egy-egy helyen kihallatszott az éneklők hangja, avagy az alapzene. Én nem mondtam semmit, de a gyerekkori barátom nem szerette volna, hogy továbbra is szótlanul folytassuk az utat. – Aggódsz érte, igaz? – kérdezte, én pedig összeráncoltam a szemöldökömet, s megálltam várva, hogy folytassa. – Jiminért. Te is láttad, hogy nincs formában – utalt arra, hogy testnevelés órán faképnél hagytam őt, csupán azért, hogy egy értelmetlen, s rövid beszélgetésbe kezdjek az osztálytársával.

- Nem izgat, hogy mi van vele – rántottam vállat.

- Hazudj annak, aki nem ismer annyira, mint én – sóhajtott, s fordult felém teljes testével. – Bárkit rosszul érintene a dolog. Ő pedig... Nem hazudok, de az egyik legjobb. Mindig igyekszik a legjobban teljesíteni, minden őt ért elvárásnak megfelelni. És most minden oda.

- Nem értem, hogy miért mondod el ezeket nekem – dőltem a hátam mögött lévő falnak, s néztem rá mellkasom előtt összefont karokkal. Mingi elmosolyodott.

- Azért, mert lehet, hogy teljesen az ellentéted, és amíg neked a festés az életed, addig neki a tánc, de hasonlítotok. Ebben az egyben igen. Amit szerettek, abban a legjobbak akartok lenni. Láttalak már téged nagyon lent. A legalján. Nem tudtam segíteni neked, de te talán tudsz segíteni neki.

- És miért tenném meg? – döntöttem oldalra a fejem, Mingi pedig a vállamra fogott, s közelebb hajolt hozzám.

- Azért, mert ha előtted akkor egy tükör lett volna, akkor tudnád, hogy semmiben sem tértek el a mostani Jiminnel – nézett a szemeimbe, nekem pedig egy pillanatra elváltak egymástól az ajkaim meglepettségemben. Végül a magas táncos csak elmosolyodott. – Menj csak vissza, egyedül is el tudok hozni egy üveg sojut – lépett el, s indult meg egymagába.

Nem akartam igazat adni neki. Semmi esetre sem, mert én nem akartam egy kicsit se hasonlítani a sráchoz. Viszont be kellett látnom, hogy igaza van. Talán azért is volt bennem ekkora aggodalom, mert magamat láttam benne. Azt a csalódott, mégis kétségbeesett személyt, akivel többet nem akartam találkozni. Akit nem akartam ismét látni, avagy láttatni másokkal.

Ám esélytelennek tartottam azt, hogy beszéljek a táncossal. Amíg ott van a barátai társaságában, addig én nem megyek a közelébe. Nem azért, mert tartanék tőlük. Szimplán tudom, hogy nem jöhetne létre az a felhőtlen kommunikáció kettőnk között, amit meg szeretnék teremteni. Kétlem, hogy Jimin megnyílna nekem úgy, hogy ők is jelen vannak.

Yeji ténylegesen megelégedett egy üveg sojuval, s Mingivel szívesen el is fogyasztották. Én is ittam egy-két pohárkával. Azért nem szerettem volna se becsiccsenteni, lerészegedni meg pláne nem, igaz, attól az állapottól még mérföldekre voltam. Végül pedig, amikor lejárt a bérlésünk ideje, összetakarítottunk magunk után, s elindultunk haza. Sötét volt már, ősz révén hamarabb megy le a nap. Még nem volt olyan késő, így anyáék is fent voltak, így nem kellett halkan, lopakodva közlekednem a lakásban. Kérdezgettek is, hogy milyen volt az este, de én nem voltam olyan beszédes, hogy mindenről beszámoljak nekik, így egy egyszerű „jó volt" válasszal letudtam.

Már éjfél is elmúlhatott, én pedig pizsamában feküdtem az ágyamban, s a telefonomat nyomkodtam, amikor annak a képernyője a nézett sorozatról mássá alakult. Valaki hívott, amit összeráncolt szemöldökkel reagáltam le. Mégis ki a francnak jut eszébe ilyenkor keresni?

Egyértelműen nem fogadtam a hívást, s tovább néztem volna a sorozatot, ha nem kezd el ugyan az a szám csörgetni. Ismét kinyomtam, viszont nagyon kitartó volt az illető, így az ötödik próbálkozásra beadtam a derekamat, s nagyon reméltem, hogy nem egy telefonbetyár szórakozik velem, mert akkor vérszemet kapok.

- Igen? – szóltam bele a telefonba. Sokáig választ sem kaptam. – Halló? – emeltem el kicsit a fülemtől, hogy lássam, hogy hívásban vagyunk-e egyáltalán. – Figyelj, baromira nincs ehhez türelmem, szóval...! – akartam folytatni, de ekkor végre megszólalt a vonal másik végén lévő egyén.

- Értem tudnál jönni? – kérdezte, én pedig először nem is tudtam, hogy kié ez az ismerős hang, viszont, amikor realizáltam, csak idegesen válaszoltam.

- Nem. Miért az éjszaka közepén kell hívnod? Egyébként is, honnan van meg a számom? – ültem fel az ágyon, a srác pedig egy kuncogást hallatott.

- Kicsit többet ittam, mint kellett volna – vallotta be.

- Ha gratulációt szeretnél, akkor kérj mástól és hívj mást. Én nem tudok elmenni érted.

- Nem tudok mást hívni, Jungkook – sóhajtott.

- Akkor remélem felkészültél arra, hogy hideg éjszaka lesz – morogtam, ő pedig egy ideig hallgatott, majd köhögni kezdett. Összeráncoltam a szemöldökömet, s ki is takaróztam. – Jimin? – hívtam nevén a srácot, hátha válaszol. S miután ezt nem tette meg, ki is pattantam az ágyból, sebes léptekkel a szekrényem előtt teremtem, hogy felrángassak magamra egy nadrágot, illetve egy felsőt. – Hol vagy? – kérdeztem, amire csak másodpercekkel később kaptam választ.

- Tudod, hogy hol van a Pink Llama? – kérdezte, s el is mondtam, hogy igen, ismerem a helyet, majd megkértem, hogy mindenképpen maradjon ott, elmegyek érte.

Kocsival nem mehettem, mivel én is fogyasztottam alkoholt, ami azért nem hinném, hogy kiment a szervezetemből. Nem hiányzott a büntetés, ezért gyalog tettem meg az utat a Pink Llama. Szerintem húsz percembe se telt bele, mire odaértem. Ott pedig meg is láttam a srácot, amint a szórakozóhely előtti padkán ül egy tudja Isten hányadig üveg soju társaságában.

Megálltam előtte, s mikor észrevett, egy nagy vigyorral nézett rám.

- Ha tudod, hogy a kelleténél többet ittál, akkor miért folytatod? – kérdeztem rá, mire ő a kezében tartott üvegre nézett, még meg is emelte azt, majd letéve megrántotta a vállait.

- Csak szórakozni akartam kicsit – magyarázta.

- Azt anélkül is lehet, hogy lerészegedsz – sóhajtottam, majd nyújtottam felé a kezem, hogy segítsek neki felállni. Viszont szerencsétlen annyira nem volt magánál, hogy el se találta a mancsomat, így jobbnak láttam, ha én kapom el az övét, s felhúzom. Ám még ez sem ment zökkenőmentesen, mivel megszédült, s a mellkasomnak esett. – Baszki, miért iszol ennyit, ha nem bírod? – kértem számon dühösen.

- Mondtam már, Jungkookie, csak szórakozni akartam – ejtette ki a nevemet nehezen forgó nyelvvel.

- És ahhoz pia kell? – kérdeztem, ő pedig bólintott egyet.

- Igen, mert szórakozni csak úgy lehet, ha nem gondolsz a sok rosszra. Én pedig nem akartam szomorú lenni, úgyhogy addig ittam, amíg el nem felejtettem, hogy miért voltam olyan – nézett fel rám egy mosollyal, miközben úgy csimpaszkodott belém, mint egy majom. Persze én nem örültem a válaszának, mert pontosan tudtam, hogy mire érti ezt az egészet.

Egy sóhajt engedtem ki ajkaim közül, majd hátat fordítva neki kértem, hogy másszon fel, hogy haza tudjam cipelni, ugyanis nem kocsival vagyok. Bár jobb is, nem hiányzik, hogy összehányja nekem.

- Hol laksz? Elviszlek – mondtam neki, miután már biztonságosan a hátamon volt, ő pedig csak elnevette magát.

- Azt a lakást kérdezed, ami a lakcím kártyámon van, vagy azt a lakást, ahol most alszok? Vagy azt, amit én élőhelynek gondolok? – kérdezte, én pedig éreztem, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet.

- Ahol jelenleg élsz.

- Két helyen élek gyakorlatilag. Tudod, itt is, ott is – mocorgott.

- Akkor ahol lenni szeretnél!

- A vidámparkba szívesen elmennék – gondolkozott, nekem pedig komolyan megfordult a fejemben, hogy ledobom és itt is hagyom a francba. Viszont ennyire szemét nem vagyok.

- Jimin, komolyan kérdezem, hogy hol élsz – próbáltam visszafogni magam.

- Hát van két lakás is, ahol élek – mesélte, én pedig élesen szívtam be a hideg levegőt. – Ott jó meleg van, nem úgy, mint itt.

- Téged fűt az alkohol – morogtam.

- Nem, nem füveztem – vágta rá, én pedig kelletlenül nyögtem fel.

- Ténylegesen egy púp vagy a hátamon – löktem rajta kicsit, hiszen éreztem, hogy csúszott lefelé, majd elindultam haza vele együtt. Az utcán mégse hagyhatom, válaszolni pedig nem akar.

Jimin szerencsére nem lett rosszul az úton. Csak be sem állt a szája. Minden hülyeség, ami eszébe jutott, elmondta nekem, s ugyan azokat még legalább négyszer. Szerencsére ez meg is tette a hatását, hiszen, amikor hazaértem, a fiú elaludt a hátamon. Nehezen le is rúgtam magamról a cipőmet, majd a szobámba vittem a kiütött fiút. Lehúztam az ő lábbelijét is, a kabátját is lehámoztam róla, s még a pulcsiját is. A nadrágját nem szándékoztam azért levenni róla, de lazítottam rajta azzal, hogy kigomboltam, s lehúztam a sliccét.

Kiterülve aludt, én pedig magamban szidtam őt, amiért még az ágyamat is ő kapja, már csak azért is, mert nem akarom, hogy anyám szívrohamot kapjon másnap reggel amiatt, mert egy idegen, teljesen szétcsúszott alakot lát a nappaliban a kanapén aludni.

A biztonság kedvéért két lavórt is bekészítettem neki, hogyha rosszul lenne.

Másnap arra keltem, hogy anya kedvesen szólítva simogatja a homlokomat. Elég morcos voltam, ezt a tudtára is adtam azzal, hogy morogva nyitottam ki a szemeimet. A nő a kanapé mellett guggolt, s érdeklődve nézett rám.

- Valami baj van? Miért nem a szobádban alszol? – kérdezte.

- Azért, mert már befoglalta a szobámat – válaszoltam reggeli mély, rekedtes hangomon.

- Jungwon? Miért nem vitted vissza őt a szobájába? Vagy mentél be az övébe? – kérdezte.

- Azért, mert Jungwon a saját szobájában aludt – sóhajtottam, s nem volt kedvem már ilyen korán megmagyarázni mindent. Álmos voltam, viszont anya nem hagyta ennyiben.

- Ezt most nem értem. Ha Jungwon a szobájában van, akkor ki foglalta be a te szobádat?

- Egy idióta, rendkívül idegesítő alak, aki felhívott az éjszaka közepén és nem volt képes elmondani nekem, hogy hol a picsában lakik – morogtam, mire még egy aprócska koppintást is kaptam a fejemre anyától, amiért káromkodtam.

- Tehát részeg volt az illető, igaz? – kérdezett rá, én pedig bólintottam. Anyu csupán egy nagy sóhajt engedett ki ajkai közül, majd felkelt. – Akkor csinálok neki egy adag forró levest. Az jó lesz másnaposságra és készítek elő egy fájdalomcsillapítót. Segítenél a reggeliben? – kérdezte, én pedig szenvedve levergődtem magamról a takarómat, s kikeltem. Az anyai szónak azért mégse mondhatok nemet.

Éppen a zöld és pirospaprikát vágtam felfele apróra, hogy a rántottába kerüljenek, mikor lépteket hallottunk. Először azt hittem, hogy apa az, hiszen az öcsém hétvégén délig nem hajlandó felkelni, viszont egy alacsony, vékonyka alakot pillantottunk meg. Jimin volt az, aki élőhalott módjára vánszorgott ide hozzánk. Anya csak elmosolyodott, míg én gyilkos pillantásokat vetettem a fiúra, amiért miatta nem tudtam eleget aludni.

- Jó reggelt, elnézést, hogy zavartam és így kell bemutatkoznom – motyogta kissé félve, s meg is hajolt. – Park Jimin vagyok.

- Én pedig Jungkook anyukája, hívj csak Harinak – mondta anyu. – Csináltam neked levest, ülj csak le, mindjárt odaviszem. Utána vegyél be gyógyszert, ha fáj a fejed – forgott a konyhában, hogy elő tudjon kapni egy pálcikát sebtében, s tálalt is a másnapos srácnak, aki csak hálás pillantásokat lövellt Seo asszonynak.

Apa is kivánszorgott idő közben, s meg is lepte a látogatónk, viszont ő is nagyon kedvesen fogadta őt. Nem is értem, én ne menjek haza részegen, de az nem baj, ha hazahozok egyet. Igaz, még mindig jobb, mintha letolnának ezért, de nem értem, hogy miért kedvelik ennyire. A közös reggeli közben még jókat is hahotáztak, amit meg végképp nem tudok hova tenni.

Végül még adtam egy-két cuccot Jiminnek, hogy le tudjon fürödni, s tiszta ruhákba menjen haza. Ezúttal tényleg, s a rendes otthonába. Bár jelenleg az se érdekelne, ha a vidámparkan kötne ki, vagy tudja a franc. Nem hozok haza soha senkit, nyilván anyáék örömmel fogadták őt a körülmények ellenére. Mingin és Jisungon kívül senkit sem ismernek.

Mindaddig egyébként jól ment a beszélgetés, amíg le nem esett a szüleimnek, hogy miért olyan ismerős nekik Jimin. Hiszen ő volt az, akivel balesetem volt. Azok után már kissé kínosabban válaszolgatott, ugyanakkor a mosolyát szigorúan fenntartotta. Jó színész vagy, de nem eléggé.

A szobámban a falnak támaszkodva vártam Jiminre, aki, miután belépett, elmosolyodott.

- Nagyon kedvesek a szüleid. Igazi fiatalos család vagytok. Nem begyepesedettek, hanem haladnak a korral. Szerencsés lehetsz – veregette meg a vállamat elismerően, de én nem akartam semmiségekről beszélni vele. A lényeget akartam.

- Miért ittál annyit tegnap? – kérdeztem, s bár tudtam a választ, tőle akartam hallani. – Ezúttal ne terelj – csuktam be az ajtómat, bár nem tartottam attól, hogy hallgatózna bárki is. Jimin mosolya azonnal semmissé foszlott, s lehajtotta a fejét. Körmei mellett a bőrt kezdte el piszkálni, s nagyon gondolkozott a válaszon. Viszont én koránt sem a türelmemről voltam híres. Legalább is az ő esetében. Ezért is lépkedtem felé, s mivel nem akartam, hogy bármiféle kárt tegyen magában, leguggoltam elé és a saját mancsomat az övére helyeztem. Azonnal megteremtődött ezzel a szemkontaktust kettőnk között, hiszen rám kapta tekintetét, én pedig nem akartam elereszteni azt. A hazudhat szava, mosolya lehet hamis, de a szemei mindig őszinték lesznek hozzám. – Miért tetted? – kérdeztem ezúttal sokkal lágyabban tőle.

- Elestem a szólómtól – vallotta be. – Lehet, hogy kicsinyesnek hangzik, de tényleg... Baromi rosszul éreztem magam. Mindezt pedig azért, mert az orvos úgy ítélte meg, hogy a lábam még nem elég erős ahhoz, hogy ekkora terhelésnek legyen kitéve, ráadásul egész nap – hajtotta le ismét a fejét, majd egy szomorkás mosolyt ejtett. – Szar helyzet, igaz?

- Az – bólintottam, ő pedig összeráncolt szemöldökkel nézett rám, s el is nevette magát. Viszont ez most nagyon is őszinte volt.

- Ilyenkor nem azt kellene mondanod, hogy biztos volt már rosszabb, vagy lesz rosszabb és biztosan találok majd valamilyen megoldást? – kérdezte.

- Ezeket most te éppen elmondtad és szerintem tegnap még egy párszor biztosan. De ne add fel ilyen könnyen – keltem fel, s engedtem el a kezeit. – Azt hittem, hogy te kitartóbb vagy ettől. Az orvos csak azokat mondja, amiket megtanult egy könyvből. Te milyennek érzed a lábad? – kérdeztem.

- Szerintem sem bírnék annyi órán át táncolni, délelőtt és délután is, de... Talán pár óra menne.

- Itt a megoldás. Suliban nem kell, mert felmentésed van, de délután – hagytam, hogy majd ő befejezze, mire elmosolyodott.

- Gondolod, hogy menne? – kérdezte, én pedig megrántottam a vállaimat.

- Nem tudom. Képes vagy rá?

- Nem tudok pontos választ adni, amíg nem próbálom meg – kelt fel ő is egy nagy mosollyal. – Köszönöm, hogy segítettél. És azt is, hogy elhoztál – tette hozzá.

- Majd behajtom rajtad – biccentettem.

Jimin nem maradt sokáig. Ezek után már nem volt miért. Inkább összepakolta a cuccait egy táskába, amit tőlünk kapott, s elmagyaráztam neki, hogy merre kell mennie a legközelebbi buszmegállóhoz.

Elköszönt a szüleimtől, akik hozzátették hogy szívesen látják őt bármikor. Tényleg jó véleménnyel voltak a srácról, még akkor is, ha részegen hoztam haza. Mindössze a bejárati ajtóig jutottunk, s mielőtt bezártam volna a falapot, megfordult, s szóval tartott.

- Amikor azt a rágós esetet mondtad... Én voltam a rágó, igaz? – vigyorgott. – Vissza akarsz szerezni, ugye? – bökte meg a vállamat szórakozottan.

- Nem, még mindig idegesítőnek tartalak – világosítottam fel.

- Hogyne – mondta, s láthatóan nem hitt nekem. – Ne aggódj, ezek után ismét rád fogok szállni.

- Eszedbe se jusson megtenni – morogtam, de ő csak elvigyorodott.

- Viszlát a suliban, Jungkook! – köszönt el, s szépen el is lépdelt. Hitetlenkedve túrtam hosszabb tincseim közé, simítottam őket hátra, majd elmosolyodtam. Nem hiszem el, hogy az egészből ennyit fogott fel. Sőt, nem hiszem el, hogy emlékszik erre, amikor azt hittem, hogy nem figyel rám.

Tele vagy meglepetésekkel, Park Jimin.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék!! Itt is az új rész😌 Megint későn és átcsúsztam vasárnapra, de legalább hosszú lett😂😂😂

Szerintetek Jimin képes lesz majd létrehozni egy saját koreográfiát? Lesz ennek valami hátulütője?😕

Valaki kérdezte tőlem, hogy nyár miatt szaporodni fog-e a colours részeinek a száma. Igen, egy héten két update lesz, most is annyi lett volna, csupán ez a hetem nagyon zsúfolt volt): Láthatóan az idol is csúszik, méghozzá vasárnap délutánra.

Nagyon szépen köszönöm a 8k megtekintést!! Hihetetlenül boldoggá tesz, hogy már ennyi van rajta, s ennyien szeretitek ezt a ficimet is🥺♥️♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook