Álmunkban sosem tudtuk megmondani a pontos időt. S maga az álomvilág olykor hosszúnak tűnik. Mégis, ahogy az agyunk nem tárol el minden információt róla, ébredés után csupán perceknek tűnnek azok az órák, amíg mi minden rossztól, s bajtól védve vagyunk. Szép, s jó az a bizonyos nyugalom, ami ölel minket, karjaiban tart, ha kell, akkor pedig csókol, s varázst hint ránk.

A fájdalom is akkor nem más, mint egy fogalomként ismert szó, aminek a definícióját bármikor elmondjuk fejből, mint a kisiskolások, de tapasztalatunk csekély azzal kapcsolatban. Viszont nem ábrándozhatunk örökké. Egyszer eljön az az idő, amikor a testünknek nincs szüksége több pihenésre. S talán ez a legkegyetlenebb része az egésznek. Amikor felébredünk, s minden védelmünk, amink volt, szertefoszlik. A pajzsként használt karok rozsdások lesznek, s könnyedén hullanak látatlan-test mellé. S a kedves csókok, amik varázslatosan hatnak, egyszerűen eltűnnek.

Már egy ideje azon voltam, hogy normálisan ki tudjam nyitni a szemeimet. A fény, amely a szobába áramlott az ablakon keresztül, hirtelenjében iszonyatosan zavarni kezdett. Pedig eddig észre sem vettem, hogy világos van. Ezzel egyszerre kezdtem érezni a tompa fájdalmat a fejemben, illetve a gonosz nyilát, amikor levegőt vettem.

Mikor sikerült elérni az elsődleges célom, miszerint végre kinyissam a szemeimet, először csak homályosan láttam, s meredtem a fehér plafonra, mintha lenne ott bármi érdekes. Kicsit szédültem is, de talán ez volt a legkisebb problémám jelenleg.

- Jungkook? – hallottam meg anyu hangját valahol magam mellett. Azt hiszem, hogy a balomon lehetett. – Kisfiam – lépkedett ide mellém, s bágyadtan, de láttam, amin azon gondolkozik, hogy hozzám merjen-e érni. Egy halovány mosolyt ejtettem.

- Nem fogok elolvadni attól, ha egy jó nő megsimogatja az arcomat – próbáltam kicsit elpoénkodni a dolgot. Anya csak elmosolyodva sírta el magát, s egyik mancsával óvatosan meg is simította az egyik almácskámat. A másikkal a mögöttem lévő gombot nyomta meg, gondolom az lehetett a nővérhívó.

- Úgy aggódtam érted, te bolond kölyök – szipogott, s fogta meg a kezemet. – Hogy történt ez az egész? – kérdezett rá.

- Csak megcsúsztunk – válaszoltam, s egyik karomat megemelve próbáltam elérni a mellettem lévő asztalkán lévő vizet, miközben próbáltam feltornázni magam ülőhelyzetbe. Mondanom se kell, elég fájdalmas volt, így össze is szorítottam a szemeimet.

- Inkább most ne erőltesd magad – adta ide nekem anyu a kívánt dolgot, én pedig hálásan pillantottam rá. Iszonyatosan ki volt száradva a szám, olyan volt, mint egy sivatag. A beszéd is kellemetlen volt miatta, s a szokottnál is mélyebb, dörmögősebb hangom volt. – A doktor szerint egészen megúsztad, ahhoz képest, hogy mekkorát eshettetek – rázta a fejét.

- Jimin hogy van? – kérdeztem rá, hiszen eddig említés sem esett a fiúról.

- Ő kicsik hamarabb felkelt. Viszont történt valami a lábával, pontosan nem tudom, hogy mi – mesélte. – Begipszelték neki – nézett rám, én pedig csupán bólintottam egyet, s reméltem, hogy azért ez nem fog bélyeget nyomni a karrierjére, avagy a karácsonyi szólójára. Azt nagyon nehezen viselné, főleg, hogy van egy bizonyos személy, aki miatt ezt mindenképp meg akarja csinálni.

Nem sok idő telt el, s be is lépett egy fehér köpenyes középkorú férfi. Mosolyogva nézett rám, akárcsak a mögötte sétáló nővérke, aki egyből mellém jött, hogy megnézze, hogyan áll az infúzió. Fel se tűnt, hogy ez csöpög itt.

- Jeon Jungkook-ssi, hogy érzi magát? Remélem, hogy aránylag jól pihent – nézett rám kedvesen a szemüvege mögül az orvos.

- Mondhatni – biccentettem, az ő mosolya pedig szélesebb lett.

- Nos, akkor vágjunk a közepébe, rendben? – kérdezett rá, de a választ nem várta meg, egyből folytatta. Egy papírt kezdett tanulmányozni, az alapján kezdte felsorolni az észrevételeit. – A bal térde az eséskor kiugorhatott, viszont egyből vissza is tért a helyére. Gipszelni nem kellett, de nagyon vigyázzon vele és ne erőltesse egy ideig. Két bordája megzúzódott, ezért nehezebb lesz kicsit a légzés, legalább is fájdalmasabb. A karjain szerencsére csak felületi sérüléseket szenvedett, A homlokán pedig felrepedt a bőr. Viszont fennáll az agyrázkódás gyanúja is, amit még nem sikerült kivizsgálnunk. Tulajdonképp egész jól megúszta, már ha mondhatok ilyet – kuncogott, én pedig elmosolyodtam. – Hála magának, a kis barátja is.

- Vele mi a helyzet? – kérdeztem, az orvos pedig a nővérre nézett. Nem tudta, hogy elmondja-e, avagy sem.

- Ismerem őt – próbáltam kicsit bizalomgerjesztőbb lenni, a férfi pedig egy nagy sóhajjal bólintott.

- Néhány felületi sérülése van, három bordája eltört és kificamodott a bokája. A biztonság kedvéért azt begipszeltük, a későbbiekben pedig megvizsgáljuk a szalagok épségét. Szerencsére egyikőjüknek sem lett belső vérzése.

- Jimin belázasodott este, az mitől volt? – kérdeztem, a doktor pedig egy pillanatra elgondolkodott. Tekintetét a plafonra emelte, s ajkaival kissé csücsörítve kereste a választ.

- Valószínűleg a túlterheltség lehetett az oka. Maga is elájult. Bár minden tiszteletem, amiért a hátán elhozta, amikor magának is voltak sérülései – biccentett. – Említette, hogy táncos, ezért nem is akarta először, hogy begipszeljék a lábát, de muszáj volt tennünk valamit – mesélte. – Jobb félni, mint megijedni, nem igaz? – mosolygott. – Mind a ketten még három napot biztosan bent lesznek, megfigyelés alatt tartjuk önöket. Utána pedig töltsék otthon a maradék napokat. Ha jól érzik magukat, csak akkor menjenek iskolába, addig ezt hanyagolják, az elsődleges dolguk a megfelelő felépülés és a pihenés – nézett rám jámbor tekintetével, majd az anyukámra vezette a szemeit. – Én akkor megyek, majd később benézek. Ha bármire szükségük van, akkor azt a nővérhívón át jelezzék – kelt fel, s egy illedelmes meghajlás után magunkra is hagyott minket.

Anyával beszélgettünk egy kicsit. Kérésemre pedig nem firtatta, hogy hogyan történt ez az egész balesetet. Helyette inkább elmondta, hogy pont Jungwont szidta meg, amiért megint verekedett az iskolában, amikor kapott egy telefont, hogy eltűntünk. Mindezek mellett azt is megosztotta velem, hogy ennyire még sosem látta sírni az öcsémet, annyira aggódott értem. Ez pedig valahol megmelengette a szívemet.

Mondhatom, hogy jó testvérek vagyunk. Tisztában van azzal, hogy én befogadott gyerek vagyok, de sosem éreztette velem. Nem volt lekezelő, s megadta a kellő tiszteletet, ami egy bátyónak kijár. Jobb családom nem is lehetne. Nem kellett ahhoz vér-kapcsolat, hogy valakit úgy szólítsak, hogy anya, apa vagy öcsi. Azt hiszem, hogy ezeket kiérdemelni lehet.

Anyu nem maradhatott éjszakára. Azt mondta, hogy holnap bejönnek mindannyian, hiszen nincs se iskola, sem pedig munka a hétvége miatt. Ennek örültem, mert bár jól kezelem a magányt, az azért van, mert van mivel lefoglalnom magam. Ez pedig általában a festés, most pedig ez nem volt lehetséges számomra. Anya mindössze annyit tett, hogy hozott be nekem egy laptopot, hogy legalább ott nézzek valami filmet vagy sorozatot, s elüssem az időt.

Nem is tudom, hogy mennyi ideje keresgélhettem a különböző előfizetett oldalakon egy olyan tartalmat, ami felkeltette az érdeklődésemet, amikor két kopogás – helyett koppanást – hallottam az ajtón. Összeráncolt szemöldökkel néztem a fehér falapra, ami lassacskán kinyitódott.

Meglepve fogadtam, amikor a táncos bedugta a fejét, körülnézett, s mikor tekintetünk találkozott, elmosolyodott. Ekkor láttam csak, hogy éppen két mankóval a hóna alatt próbálkozik valamiféle mozgásra. Beugrált, majd belökte maga után az ajtót, s az ágyam felé vette az irányt.

- Szia – nézett rám, én pedig csak biccentettem. – Zavarlak? – kérdezte oldalra döntve a fejét, én pedig csupán megráztam a sajátomat. – Akkor jó, mert baromira unom magam egyedül – sóhajtott, s le is ült mellém. Azzal még nincs is baj, de amikor szépen felpakolta a lábait, azonnal ellenkezni kezdtem.

- Mit csinálsz? Ne mássz fel! – mondtam neki, de ő rám se hederített.

- Sokkal kényelmesebb – sóhajtott elégedetten, miután ő kényelmesen elhelyezkedett, az én fél seggem pedig lelógott. – Mit nézünk? – kérdezte, én pedig megforgattam a szemeimet.

- Te semmit. Mit szeretnél?

- Beszélgetni, de ha nem akarsz, akkor nézhetünk is valamit – bökött a laptopra. – Unatkozom, Jungkook – nyüszített, s a karomat kezdte nyomkodni mutatóujjával, mint valami kisgyerek, aki mindenáron az idegeimre akar menni.

- Mondd, most ki is mászik kire? – utaltam arra, hogy konkrétan kitúrt az ágyamból. Ő erre csak megrántotta a vállait.

- Én legalább nem leteperlek – motyogta.

- Az talán jobb, hogy mindjárt leesek? – vontam fel az egyik szemöldökömet, ő pedig elmosolyodott, s közelebb hajolt.

- Akkor mássz közelebb, nem harapok, Jungkook. Legalább is nem téged – ingatta a fejét, míg én elhúztam a számat.

- Erre baromira nem voltam kíváncsi – ráztam a buksimat.

- Miért, te talán nem szeretnéd tudatni a többiekkel, hogy ki tartozik hozzád? – kérdezte. – Mondjuk nem láttam még Jisungon egy szívásfoltot sem, vagy harapásnyomot – gondolkodott el.

- Jézusom, nem járunk Jisunggal, csak szopatni próbáltalak – temettem arcomat mindkét tenyerembe, s egy nagy sóhajtás kíséretében, pofámat dörzsölve próbáltam valahogy kevésbé ideges lenni. – Tudod mit, inkább nézzünk valamit – adtam be a derekam, mire a srác egy boldog mosollyal, tapsikolva mászott kicsit arrébb, hogy én is jobban elférjek.

Csak morcosan néztem rá, amiért már csak azért is több helyet foglalt el a kelleténél, hogy engem dühítsen. Mindenesetre, miután én is nagyjából kényelembe helyeztem magam, közösen kezdtük nézni a kínálatot. Meglepően hasonló volt az érdeklődési körünk filmek és sorozatok terén, de volt egy-két olyan, amire én biztosan nem fizetnék be, míg Jiminnek nagyon is bejött.

Végül közösen döntöttünk a The good doctor mellett, hiszen annyi reklámot láttunk róla, hogy úgy gondoltuk, hogy megéri legalább belekukkantani. Igazából érdekes volt, s bár szinkronizálva nem volt, a koreai felirat sokat segített nekünk. Meg igazából tetszett is, s ahogy láttam, Jimin is egészen belemerült. Egy idő után fejét a mellkasomra tette, s azon pihentetve buksiját követte nyomon az eseményeket.

Természetesen odafigyelt arra, hogy ne okozzon nekem fájdalmat, mivel – gondolom – tisztában van azzal, hogy az én bordáimmal is vannak problémák.

A sorozat második részébe kezdtünk csak bele, amikor megszólaltam.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem. Ez nem a fizikumára volt érthető, sokkal inkább arra, hogy lelkileg hogyan van. Fontos neki a tánc, s így, hogy egy ideig hanyagolnia kell... Én nem tudom elképzelni, hogy én mit csinálnék, ha eltörne a kezem, vagy bármi történne vele, ami miatt nem tudnék festeni.

- Túlélem – sóhajtott. – Igyekszek az utasításoknak megfelelően pihenni és amint lehet, ismét táncolni fogok – mondta határozottan. – Nem fogom olyan könnyen hagyni a szólómat – nézett fel rám egy hatalmas mosollyal, míg én csak nagyokat pislogva próbáltam visszarántani magam a gondolataimból.

Egyszerűen hihetetlennek tartottam, hogy így fogja fel a dolgokat. Nincs kétségbeesve, határozott, s teljes mértékben pozitívan áll ehhez az egészhez. Mint megtudtam, nincs egyszerű élete, viszont az ő őszinte mosolya megmaradt, s a csillogás a szemeiben egy égboltot fest, egy univerzumot, tele rejtéllyel, ugyanakkor csodákkal is.

Akkora ocsúdtam csak fel, amikor kiszúrtam, hogy nem csupán én, de ő sem a sorozatnak szenteli a figyelmét. Szembogarai nem az enyémnek rónak tiszteletet, sokkal inkább az ajkaimmal szemeztek. Nem akartam emiatt lehurrogni, mivel nem voltam tisztában a miértekre való válaszokkal, melyeket csak ő tudhatott. Csupán elmosolyodtam.

- Nem úgy volt, hogy barátod van? – kérdeztem rá, ő pedig azonnal bólintott is.

- Csak furcsa téged piercingek nélkül látni – emelte fel a kezét, s nyomta meg óvatosan ott, ahol a helye árválkodott a szájpiercingemnek. – Kérdezhetek? – nyomkodta továbbra is, amit én csak tűrtem. Sóhajtva bólintottam egyet, s mivel nem láttam értelmét, ezért megállítottam a sorozatot. Úgyse arra figyelünk most, akkor nem mindegy, hogy szól-e a háttérben, vagy sem? – Mindig is kíváncsi voltam, hogy amikor eszel vagy iszol, akkor kifolyik-e valami itt – kuncogott, én pedig lehunytam a szemeimet. Ezt minden embertől megkapom, akivel beszélőviszonyban vagyok.

- Ha benne van az ékszer, akkor nem. Ha nincs, akkor sem folyik ki, csak akkor, ha direkt csinálom – válaszoltam, ő pedig elnevette magát.

- Mint egy vízipisztoly – harapta be saját párnáit, hogy elfojtsa a feltörni készülő hahotázását.

- Hívd, aminek akarod – sóhajtottam, s miután abbahagyta a szám alatti terület nyomkodását, elindítottam a sorozatot.

S ez három napon át ment. Minden este Jimin átjött hozzám, holott mondtam neki, hogy ne tegye, de ő letudta annyival, hogy unatkozik, s velem legalább csinál valamit. Nem mondom, néha elegem volt belőle, de abban igaza volt, hogy olykor tényleg jobb társaságban elütni az időt, mintsem egyedül. Igaz, biztosan feltaláltam volna magam, de a későbbiekben azzal se volt gondom, hogy mellettem találta meg a helyét a fiú.

A kórházból egész jó eredményekkel távoztunk. Megfelelő kezelést kaptunk, s az itteni koszt mellett otthonról is hoztak valami finomságot. Anya Jiminnek is pakolt külön, a fiú pedig meglepetten, de örömmel fogadta a felé áradó kedvességet.

Meg sem lepett, hogy az apja nem kereste őt. A nénikéje és annak férje jöttek el látogatni őt, s velük is fogja elhagyni a kórházat. Amúgy is most náluk lakik, szóval ez természetes volt. Valahol örültem is neki, hogy biztonságban lesz, nem pedig egy olyan mellett, aki bántalmazta őt.

Az viszont furcsa volt, hogy még a barátja sem jött be hozzá a kórházba. Számomra alap lenne, hogy annyi időt töltsek a sérült szerelmemmel, amennyit csak tudok. Kétlem, hogy annyira elfoglalt lenne, hogy ne tudjon eljönni látogatni legalább 1 órácskára.

Egész jól éreztem magam már akkorra, amikor ismét iskolába mehettem. Jisung és Mingi majd' kiugrottak a bőrükből örömükben. A jó része az volt, hogy még a kedves öcsikém is hajlandó volt lesni minden kívánságomat, s nem is próbált ellenkezni, avagy visszaszólni. Tényleg aggódott értem, hiszen, mihelyt hazaengedtek a kórházból, az első két éjszakát nálam töltötte. Igaz, elég kényelmetlen volt úgy ébredni, hogy a lába majdnem a számban volt. Ő kihasználta, hogy kétszemélyes ágyam van, s tud fészkelődni, csupán azt nem vette figyelembe, hogy én is ott fekszek mellette.

Kocsival mentünk, így nem találkoztam Jisunggal a buszon, viszont a folyosón szinte sírva futott felém. Ám satuféket nyomott, amikor elém ért, s könnyezve próbálta csak elmondani nekem, hogy nagyon szívesen megölelgetne, de fél, hogy fájdalmat okoz, s azzal is tisztában van, hogy nem szeretem, ha valaki ilyen közel kerül hozzám.

Viszont úgy gondoltam, hogy most igazán engedhetek neki, ezért kitártam a karjaimat, s csak arra kértem őt, hogy bánjon velem finoman, mert még olykor-olykor fájdalmas volt a mozgás, avagy a légzés. De már koránt sem volt annyira borzalmas, mint az elején.

A díszpinty hirtelen el sem akarta hinni, hogy komolyan megengedem neki, viszont élt a lehetőséggel. Óvatosan bújt a mellkasomhoz, s még szipogni is kezdett.

- Te mondod mindig, hogy esetlen vagyok, de mégis veled történt ilyen. Legközelebb ki se nyisd a szádat – motyogta, én pedig elmosolyodtam, s szokásomhoz híven megsimogattam a buksiját.

- Lehetetlent kérsz.

- Akkor is próbáld meg teljesíteni. De azzal is beérem, ha legközelebb odafigyelsz magadra – nézett fel rám, még mindig engem ölelve, ezért az állát a mellkasomon támasztotta meg.

Már éppen szóra nyitottam a számat, amikor egy kezet éreztem meg a karomon. Kérdőn fordítottam a tulajdonosa felé a tekintetemet, s egy mosolygó Jiminnel találtam szembe magam.

- Jobban nézel ki – mért végig, én pedig biccentettem egyet. – Nem is mondasz semmit rám? – tárta ki a karjait, s majdnem körbe is fordult, hogy végre őt is megdicsérjem, de már csak azért sem fogom. Helyette elmosolyodtam, s megrántottam a vállaimat.

- Meddig lesz az a szar a lábadon? – utaltam a merevítőre, amit hordania kell, hiszen a gipszet már levették.

- Elvileg egy hét megszabadulok tőle – sóhajtott lemondóan. – Viszont utána sem szabad megerőltetnem.

- Jól vagy? – kérdezte kicsit félénken Jisung, Jimin pedig felé nézve elmosolyodott, majd bólintott.

- Igen, már jól. Csak végig unatkozni fogok órán, mert nem táncolhatok – húzta a száját.

- De az a legjobb, ha pihensz – jelent meg Mingi is, én pedig már kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam. Ennyi velem egykorú ember sosem volt a közelemben, akikkel beszélek is. Mindenesetre a gyerekkori legjobb barátom lepacsizott velem, s a direkt homlokomba sepert hajamat eltűrte, hogy megnézze magának a sebet, amit a képemre szereztem. Szerencsére az egyéb zúzódások már felszívódtak.

- Hányan fogtok még jönni? – sóhajtottam, miután elléptem, s visszarendeztem a tincseimet.

- Ne legyél ilyen! Aggódunk ám értetek – mondta Mingi, én pedig megforgattam a szemeimet. – Egyébként is...! – akarta folytatni, de ekkor valaki belé fojtotta a szót.

Yeji jött felénk, szinte futott a folyosón, s azonnal a nyakamba ugrott. El is torzult az arcom egy pillanatra a fájdalom miatt, s mikor a lány realizálta, hogy mit tett, azonnal elugrott.

- Basszus, ne haragudj, csak úgy megörültem, hogy megláttam azt a bolond képedet – mentegetőzött, de a mosoly ott bujkált az arcán. – Hogy érzitek magatokat? – lépett hátrébb, s nézett hol Jiminre, hol pedig rám.

Nem igazán tudtunk mit mondani. Mind a ketten letudtuk annyival, hogy helyzethez képest már jobban vagyunk, de még nem az igaziak. Ez főképp a táncosra volt jellemző, mivel neki tovább tart a felépülése, mint nekem.

Ugyanakkor nem is tudtunk sokat beszélgetni, mert mindenki rohant a dolgára. Mingiéknek tánca lesz, nekünk pedig művészettörténelem. A legszívesebben kihagytam volna, mert most abszolút nem volt kedvem hozzá, viszont későbbiekben kelleni fog, hiszen ebből is vizsgázok. Jobb, ha megjelenek.

Már éppen elindultunk Jisunggal, amikor utánunk szólt valaki. Megálltam, hiszen a saját nevemet hallottam, s meg is fordultam, kérdőn meredve Jimin szemeibe, aki csak elmosolyodott.

- Legyen szép napod – mondta, az én szemöldökeim pedig egy pillanat erejéig összerándultak. Jimin mindig próbált kedvesen viszonyulni hozzám, annak ellenére, hogy én mindvégig elutasító voltam vele szemben. Nem tudom, hogy ez azért van, mert tényleg kedvel engem, vagy csak nem tudja elfogadni, hogy valaki nem szívleli, s ez talán sérti a becsületét.

Való igaz, nem tartottam már olyan rémesnek, mint az elején, de még nem tartozott azon emberek közé, akiket kedveltem.

Láttam rajta, hogy visszavárja a jókívánságot, ugyanakkor szemeiben nem voltak fellelhetőek a remény szikrái. Várt a válaszomra, de nem venné a szívére, ha csendben maradnék, s csak úgy otthagynám őt.

Egy sóhajtást engedtem el ajkaim közül, s ránézve bólintottam, majd intettem egyet, miközben hátat fordítottam neki, hogy Jisunggal együtt az épület másik szárnyába haladva eljussunk abba a terembe, ahol az óránk lesz.

Még mindig nem csíplek, Park Jimin, viszont kevésbé vagy elviselhetetlen, mint előtte. Ezért sem hagytalak figyelmen kívül.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék!!

Be is futottam az új résszel😌 Kedveseink egészen megúszták ezt az esést, viszont nem jártak a legjobban, legalább is Jimin):

Mit gondoltok? Közelebb kerültek, vagy még mindig töretlen ez a bizonyos jégfal közöttük?🥺

Egy kis hirdetés; felkerült az első minsung ficim, ahova szeretettel várok mindenkit🥺♥️♥️♥️ Idol címmel került publikálásra:3 Nem lesz olyan hosszú, mint a fő sztorijaim, kezdetnek úgy gondolom, hogy elég egy rövidebb könyvecske is😌

Lessetek bele, ha érdekel titeket🥰

Nagyon szépen köszönöm a 7k megtekintést!!♥️♥️♥️ Annyira boldog vagyok, hogy ilyen szépen haladunk ezzel a könyvvel is🥺♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveseim?♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook