A válasz egy határozott nem. Jimin egyáltalán nem bírja az italt, s elég hamar ütött neki a soju. Sajnos annyi ételünk sem volt, hogy valamit rágni tudjon közben, tehát fogalmazhatunk úgy is, hogy nyersen itta a piát.

- Könyörgöm, bírd ki pár másodpercig! – esedeztem, miközben a csetlő-botló táncost próbáltam lábon tartani, s kicipelni az udvarra, hogy ott eressze ki a rókát.

Amint láttam, hogy elfehéredik az arca, azonnal felpattantam, de félő volt, hogy a gyors reakcióm se volt elég ehhez. Főleg, hogy őt konkrétan fel kellett kaparni az ágyról, ugyanis nem volt képes arra, hogy magától talpra álljon. Már ülve is dülöngélt. Nem is értem, hogy aki nem bírja az italt, akkor miért iszik ennyit, s nincs tekintettel a határaira. Én is voltam már olyan részeg, hogy azt sem tudtam eldönteni, hogy fiú vagyok-e vagy lány, egyszer pedig semmire sem emlékeztem, de megfogadtam, hogy soha többet nem iszom le magam annyira.

Szerencsére Jimin kibírta, s amint kiléptünk az ajtón, oldalra fordult, s kiadta a gyomra tartalmát. Annak is örültem, hogy nem az a fajta ember volt, aki üvöltve hány, mert akkor biztosan lebuktunk volna a felügyelők előtt, s nem kellett még az is a nyakunkba. Állítólag hoztak szondát, de erre a fiúra csak elég ránézni.

- Baszki – káromkodott nehezen forgó nyelvvel, s megkapaszkodott bennem.

- Ha rá mersz hányni a cipőmre, akkor kicsuklak – fenyegettem meg, de figyelembe se vette. Amennyire lent volt szerencsétlen, szerintem fel se tűnne neki, hogy a szabad levegőn alszik, vagy bent a faházban. Az alkohol fűti őt, s itt is, ott is forogna vele a világ. Akkor is, ha a szemei csukva vannak. – Jönni fog még? – kérdeztem, ő pedig megrázta a fejét.

- Sokkal jobban vagyok – sóhajtott.

Egy bólintással válaszoltam, s amíg ő levegőzött egy kicsit, addig én rágyújtottam. Nem cigizek sokat egy nap, viszont amikor van bennem egy kevéske ital, akkor gyakrabban nyúlok a cigarettás dobozomért és a gyújtómért. Jimin csak maga előtt kezdett legyezgetni, hátha ezzel eltünteti a bűzt, amit éppen kifújok, s még arra is megkért, hogy álljak arrébb, mert az összes füst rá fog menni.

- Inkább szagolod a saját kreálmányod? – kérdeztem flegmán, mire elhallgatott, nagy szemekkel nézett rám. Mosolyt csalt az arcomra az, amikor közelebb csúszott, s a fejét a lábamnak döntötte, ugyanis leült a lépcsőre. – Mindjárt gondoltam – biccentettem helyeslően, s igyekeztem azért gyors lenni. Elég hideg volt, s bár most kevésbé érezzük meg a zord időjárást, attól simán megfázhatunk.

Becipeltem Jimint, miután végeztem, ugyanis hiába mondta nekem, hogy ő már jól van, s egyáltalán nem részeg, a saját lábán képtelen volt megállni. Nehezen ágyba is dugtam őt, én pedig elmentem fürödni. Bennem volt bőven lélekjelenlét ehhez, pedig meg merem kockáztatni, hogy én többet kortyoltam abból a sojuból, mint ő.

Nem is tudom, hogy hány óra lehetett, amikor csak azt éreztem meg, hogy besüpped az ágy mellettem, s valami nekem nyomódik. Azonnal felpattantam, s furán néztem Jiminre, aki, mintha mi sem történt volna, kényelembe helyezte magát az ágyamon, s aludt tovább. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, majd idegesen rúgtam le őt. Nagyot koppant a táncos a földön, amitől fel is kelt, s nyöszörögve nyúlt hol a fejéhez, hol pedig a fenekéhez.

Mérgelődve húztam magamra a takarómat, s hátat fordítva neki hunytam le a szemeimet, hogy tovább alhassak. Kell az energia holnapra, hogy egész nap egy kibaszott erdőben túrázzak, ahhoz pedig alvásra van szükségem. Viszont ekkor ismét besüppedt az ágy, s felmászott hozzám a még mindig nem józan táncos. Már-már vérszemet kaptam, s levágva magamról a pokrócot felültem, s hevesen véve a levegőt néztem rá, amint szépen lassan még az anyagot is ellopja tőlem, hogy kevésbé fázzon ezen a hideg éjszakán.

- Na nem, velem biztosan nem baszol ki – morogtam, s lemászva az ágyról megkerültem azt, majd a fiút könnyedén az ölembe véve sétáltam vele a saját helyére.

Nyöszörögve csapkodott ide-oda, egyszer képes is vágott, ami miatt elvesztettem az egyensúlyomat, mert még valamiben meg is botlottam, így gyakorlatilag a matracának vágódtunk. Épphogy meg tudtam támaszkodni, nehogy le is fejeljem, mert az már csak hab lenne a tortán. Viszont amikor az arcára néztem, ő nagy szemekkel bámult rám nagyokat pislogva.

- Jungkook – nyelt egy nagyot. – Nekem barátom van – mondta, én pedig inkább csak megforgattam a szemeimet, s ellökve magam eltávolodtam tőle. – Te most...

- Fogd be a szád és aludj. És ne az én ágyamon, mert legközelebb nem leszek ennyire rendes, hogy visszavigyelek, hanem a földön hagylak – ráztam a fejem rosszallóan. Komolyan azt hitte, hogy én bármit is csinálnék vele, amikor ilyen állapotban van? Nevetséges.

Másnap reggelre direkt korábban keltem. Természetesen a táncos miatt, akit elküldtem, hogy mosakodjon meg, ugyanis ez tegnap elmaradt. Elég fejfájósan kelt, s morgolódott is, amiért kirángattam őt, de nem ellenkezett. Ő is tudta, hogy nem kellene úgy kinéznie, mint egy mosott szarnak.

A mosdóban elég sok időt eltöltött, de nem volt annyira sietős dolgunk. Reggelizni bármikor el lehet menni, csak ejtsük meg ezt a procedúrát legkésőbb nyolcig. Mondanom se kell, nem vártam meg őt, nélküle mentem, hogy egyek valamit. Örömmel láttam, hogy osztogatták is szendvicseket egész napra. Ez jó, mert kétlem, hogy a semmi közepén lenne egy-egy stand, ahol méregdrágán adnak valami jó olajos szarságot, ami után egy hétig fosik az ember, mint a murányi kutya.

Jimin szerencsére nem vette zokon, hogy nem vártam meg. Amint észrevett, odajött hozzám, leült velem szembe, s enni kezdett. Nem vett el, csupán két szendvicset az útra, amit homlok ráncolva néztem. Remélem, hogy nem lesz éhes, mert az enyémből biztosan nem kap.

Végül még visszamentünk a faházba, hogy leellenőrizzük, hogy mindent elraktunk-e, s csak azután vettük irányunkat a várakozó tömeg felé. A felügyelők elmondták, hogy a busz elvisz minket kicsit arrébb, ahol a turistaútvonal van. Említették, hogy út közben vannak kutak, szóval ott újra lehet tölteni a kulacsainkat, s bár nem vagyunk sokan, de mégis elegen, ezért mindenkinek két szeme a társán, akivel jött.

Szerintem nem is mehettünk olyan sokat a busszal, maximum egy háromnegyed órát. Nem is volt szinte senki azon a helyen, ahova mi érkeztünk. Egy-két jól felszerelt embert láttam, akik gondolom sátorozni jöttek.

Kint még elmondták a főbb szabályokat, miszerint nem szemetelünk, nem hangoskodunk, mert zavarjuk az élővilágot, s a dohányzás is szigorúan tilos. Ezek után pedig meg is indultunk. Jimin még nem teljesen volt még teljes erejében, ezért mi inkább hátul kullogtunk, mintsem rohantunk a többiekkel. Nem is értem, hogy néhányan hogyan voltak képesek közben videókat csinálni és fotózni. Engem legalább kétszer fogott be Jimin, hogy fényképezzem le őt, utána pedig szedhettük a lábainkat, hogy a többieket utolérjük.

Az ebéd is körülbelül egy, fél kettő táján történt meg, de arra sem szántunk többet fél óránál. Próbáltuk kipihenni magunkat ezalatt a kevés idő alatt, ami megadatott nekünk. Utána pedig tovább is álltunk.

- Leszakadnak a lábaim – nyöszörgött Jimin, én pedig csak gondterhelten sóhajtottam, miután ezt már legalább tizenötödjére hallottam az utóbbi tíz percben.

- Táncos vagy, bírd ki – tudtam le ennyivel, ő pedig a kezemre fogott, ezzel megállásra késztetve. A másikkal a berogyott tértén támaszkodott, s lehajtott fejjel lihegett.

- Az egy dolog, hogy táncos vagyok, az pedig egy másik, hogy az én lábaim nem erre vannak megedzve. Ezt a te dohányos tüdőd hogy bírja? – pillantott fel rám.

- Úgy, hogy a szám jártatása helyett másra pazarlom az energiámat – akartam elindulni, mivel a csapat egyre jobban eltávolodott.

- Legalább csináljunk egy képet – húzott vissza.

- Még egyet? – nyögtem fel, miután a zsebéből előkapta a telefonját, s a kezembe nyomta.

- Tanárnő kérte, hogy dokumentáljam az évkönyvbe a kirándulást. Kell egy közös kép is – kelt fel, s húzott arrébb, hogy a szélén lőhessünk egy fotót. – A te karod hosszabb. Ez a kilátás pedig tökéletes háttér, nem? – kérdezte mosolyogva, s megtörölte az izzadt homlokát.

- Ha te ennyire élvezed, hogy sárban állhatsz és egy kibaszott lejtő tele fákkal van a háttérben – sóhajtottam. – Egy kép – kötöttem ki. – Leszarom, ha nem tetszenek a fények, vagy éppen nem úgy mosolyogtál, ahogy a legjobb insta posztodban. Kattintok egyet és az lesz beküldve – néztem a szemeibe, ő pedig csak mosolyogva bólintott.

Be is álltam mellé, magunk felé fordítottam a telefonját, s már éppen fotózni készültem, amikor megszólalt.

- Mosolyogj már – mondta, én pedig megforgattam a szemeimet, de nem álltam le vele vitatkozni, mert akkor biztosan napnyugtáig itt leszünk. Ejtettem egy kedvesnek tűnő vigyort, kattintottam, s már el is lőttem a közös fényképet.

- Na, kész, mehetünk is – nyomtam a kezébe a telefonját.

- Morci – mormogta az orra alatt, viszont mihelyt lépett egyet, a tegnap esti esőzés miatt megcsúszott a sáron.

Nagy szemekkel kaptam a keze után, hogy visszahúzzam, nehogy leessen itt nekem, de ehelyett én is elvesztettem az egyensúlyomat, s ketten borultunk le.

A hely lejtős volt, mivel a hegyen mentünk fel. Sehol egy korlát vagy bármi, ráadásul a nedves talaj miatt csúszós is volt a hely. Esélytelen lett volna, hogy megtartsam magunkat, avagy olyan könnyedén megálljunk. Jó pár fának ütköztem, s csupán annyi volt a szerencsém, hogy mindkét kezem a fejemre szorítottam, nehogy azt érje az a sok csapás.

Egy kidőlt törzsnek hála álltam meg, jól beütve magam. Köhögni is kezdtem, ahogy annak nekicsapódtam, s hirtelen még levegőt se kaptam. Eleinte mozdulni se bírtam, csak igyekeztem valahogy erőre kapni.

Az egyik karomon kiszakadt a ruhám, s felsértette a könyökömet, ahogy a fejemet védtem, s az fogta fel az ütéseket. El se tudtam dönteni, hogy mi az, ami jobban fáj, avagy, hogy pontosan hol.

Először négykézlábra küzdöttem magam, s bár még talpra se álltam, kiabálni kezdtem, ahogy csak tudtam.

- Jimin! Jól vagy? – kérdeztem, s közben próbáltam talpra küzdeni magam, bár eléggé nehéz volt, mivel irdatlanul fájt a bal lábam. Biztosan azt is jó erősen beütöttem. Csoda, hogy nem tört el semmim, avagy csak nem érzem egyenlőre. Viszont az jobban aggasztott, hogy választ nem kaptam. – Jimin! – ordítottam torkom szakadtából, s abban is reménykedtem, hogy hiába messze lehetünk, de meghallja valaki. – Park Jimin! – görnyedtem be, ahogy a nevén szólítottam a táncost, s közben szemeimet összeszorítva, a fatörzsnek támaszkodva, nyöszörögve, s hevesen véve a levegőt álltam talpra. – Bassza meg... Jimin! – kiáltottam ismét, hátha meghallja. Reméltem, hogy nem lett nagyobb baja, ugyanis őszintén aggódni kezdtem érte, hogy egyáltalán él-e még.

Talán két-három bicegős lépést tehettem, amikor meghallottam a hangját az ellenkező irányból, mint amerre én indultam.

- Jungkook – nyöszörögte, én pedig azonnal megfordultam, s mikor megláttam őt, amint egy lábon állva támaszkodik egy fának, megkönnyebbülve, sietve bicegtem felé. Iszonyatos fájdalom nyílalt a bal térdembe, de ennek ellenére mégis, szinte rohantam felé. A táncos ajkai remegtek, s szemei könnyesek voltak.

- Jól vagy? – kérdeztem, s az éles fájdalom miatt elhúztam a számat. Minden bizonnyal kiugrott a térdem, de vissza is mehetett. Ismerős érzés volt, amikor kézilabdáztam, már történt ilyen.

- Azt hiszem – szipogott, én pedig hirtelen reagálni sem tudtam, csak mindkét kezem megemelve gesztikuláltam. Végül csak az alacsonyabb vállaira fogtam, s lehajtott fejjel bólintottam egyet, miközben megnyaltam az ajkaimat, amin megéreztem a vasas ízt.

- Vérzel – nyúlt óvatosan a homlokomhoz, de én csak bólogatni voltam képes, s egyik kezemmel elengedve őt a csuklómmal próbáltam letörölni a karmazsin folyadékot, mielőtt a szemembe folyik. – Kérlek, ne haragudj, én nem akartam rosszat – remegett a fiú hangja, én pedig azonnal leállítottam.

- Nem a te hibád – néztem rá, de ő a sírás szélén állva, pufi, s felszakadt ajkait csíkká varázsolva meredt a homlokomon keletkezett sebre. – Tudsz járni? – kérdeztem, ugyanis valahogy ki kellett jutnunk innen. Eddig nem úgy nézett ki, hogy bárki is meghallotta volna, ahogy az előbb ordibáltam a srác nevét.

- Nem hiszem – rázta a buksiját, s eddig bírta, hullatni kezdte a könnyeit.

- Jól van, ne aggódj, kijutunk innen valahogy – néztem körül. – Az erdő kezdete a turistaútvonal kezdete is. Ahogy haladunk visszafele, úgy fog csökkenni a magassága is az útnak – néztem fel, de nem is láttam a sűrűtől az útvonalat.

- Jungkook, az eddig megtett út elvett majdnem egy egész napot – mondta a táncos. – Ráadásul most mind a ketten sérültek vagyunk és fáradtak. Hogy juthatnánk vissza? – kérdezte kétségbeesetten, nekem pedig be kellett látnom, hogy igaza van.

Az út nagyon hosszú lenne, most pedig sok dolog ellenünk játszik. Ráadásul a sötétedés is a nyakunkon volt, szürkületig csupán pár óra volt hátra. S akármennyire is tombolt bennem az adrenalin a túlélésre kényszerítő helyzet miatt, nem lett volna elég a testi erőm, hogy a hátamon cipeljem végig Jimint. Az is kérdéses volt, hogy egyedül vissza tudok-e menni.

Ekkor viszont eszembe jutott valami. A zsebeimben kezdtem kutakodni, s csak remélni tudtam, hogy nem esett ki. Szerencsére felfedeztem a törött képernyős telefonomat. Jimin szemei is felcsillantak, s ő is keresni kezdte a sajátját. Mind a ketten a segélyhívót tárcsáztuk, viszont esélytelen volt. Abszolút nem volt térerő, én pedig káromkodva túrtam mindkét kezemmel a hajamba.

Jimin csak egy szomorú sóhajt tett, s a fának döntötte a fejét.

- Kapaszkodj belém – mondtam, mire felnézett rám.

- Jungkook, ez nem jó...

- Van más ötleted? – rivalltam rá, s bármennyire akartam kedves lenni, most nem ment.

- Megsérültél – remegtek az ajkai, én pedig élesen szívtam be a levegőt, s fogtam ismét a vállaira. Közelebb hajoltam hozzá, szinte az övének döntöttem a homlokomat.

- Bízz bennem, Jimin. Kijutunk innen, csak... Csak ne add fel itt, rendben? Azt mondtad, hogy szólód lesz a karácsonyi műsorban. Ki fog a Carol of the Bells-re táncolni, amit külön neked dolgoznak át zongorás verzióba? – ejtettem egy kedves mosolyt, ő pedig elérzékenyülve ölelt át, s bújt a mellkasomba. Megfeszítettem az állkapcsomat, mivel számomra az ölelés tabu, s túl sok, túl közvetlen, viszont nem toltam el. Most nem ellene akarok játszani, hanem mellette.

- Rendben, bízok benned– motyogta, s miután csuklójával felitatta a könnyeit, átlendítette a karját a vállam felett, s belém kapaszkodva, óvatosan ránehézkedett a lábára. Fájdalmasan nyögött fel, de nem adta fel. Lassacskán, de elkezdtünk haladni.

A szürkület eljötte viszont a látásunkat is megnehezítette. Csupán áldásnak mondhatom, hogy nem találkoztunk egyetlen vaddal sem, viszont biztosak lehettünk abban, hogy az éjszakát kénytelenek leszünk átvészelni. Ráadásul hideg is volt, de legalább az eső nem esett.

Fogalmam sincs, hogy meddig mehettünk, akkor álltunk le, amikor már aligha láttunk valamit magunk előtt. Ugyanakkor a szerencsének tudhattuk be, hogy a gyújtóm se esett ki a zsebemből, így néhány szárazabb ágat összegyűjtve tüzet gyújtottunk. A leveleket direkt elsepertük a kicsiny tábortűz körül, nehogy problémát okozzunk, s felgyújtsuk az erdőt.

Mind a ketten egy-egy fának döntöttük a hátunkat, s a táskánkból előszedtük a szendvicseinket. Összenyomódtak, s a szalvéta, amibe tekerték nekünk a konyhás nénik, ráragadt. Viszont mindketten annyira éhesek voltunk, hogy az sem érdekelt minket, hogy azt is elfogyasztjuk-e vagy sem.

- Szerintem most végleg elvágtam magam nálad – szólalt meg a táncos, én pedig a kajámat majszolva pillantottam rá. Keserű mosoly ült az arcán. Azt pont láttam a kevéske, gyér fényben, ami táncot járt bőrén. – Magammal rántottalak a mélybe.

- Valóban nem egy jó pont és továbbra sem kedvellek – mosolyogtam én is, akárcsak ő, s bólintott is egyet. – De örülök, hogy a helyzethez képest jól vagy.

- Lehetne ettől rosszabb? – kérdezett rá, én pedig biccentettem egyet.

- Akár halott is lehetnél. Mondjuk akkor legalább nem kellene tovább hallgatnom a hülyeségedet – dobtam neki viccelődve egy kis vizet, ugyanis ő csak egy palackot hozott, míg én hármat is elpakoltam. – Mosd meg a képedet is, ne csak vedeld. Nem hiányzik, hogy még el is fertőződjön valamelyik sebed – mondtam, s én is megbontottam egy vizet, amivel próbáltam valahogy a homlokomat megmosni, ahol picit felszakadt a bőr. Bár inkább már a rászáradt vért mostam le, minthogy kitisztítottam.

- Hihetetlen – mondta, én pedig felvontam az egyik szemöldökömet, s érdeklődve néztem rá, várva a folytatásra. – Amikor először találkoztunk, akkor is azon voltam, hogy elrejtsem a zúzódásokat a képemen, most pedig még többel gazdagodok – nevetett fel keserűen, én pedig összeráncoltam a homlokomat.

- Az a krém, ami rákerült az ingemre...

- Alapozó volt és minden más szar, amivel elrejthetek egy-két lilás foltot – bólintott, s nem is kellett kérdeznem, magától folytatta. – Miután anya meghalt, apa inni kezdett. Pár nappal iskolakezdés előtt léptem le, miután megvert. Most anyu húgánál lakok – sóhajtotta, s egy bottal, amit a levelek között talált maga mellett, valamiféle mintát kezdett rajzolgatni a földben.

- Sajnálom – suttogtam, mivel nem tudtam erre mit mondani. Tényleg sajnáltam őt, amiért ezt át kell élnie. A táncos csak megrántotta a vállait.

- Nem kell. Ettől leszek az, aki – mosolygott, s nézett fel rám. – Csak segít előrébb törni, hogy aztán, amikor befutott táncosként megnézem a gimiben készült képeimet, akkor büszke lehessek arra, hogy ezt mind egyedül értem el, nem segített vagy támogatott senki – csillogtak a szemei. – Tudod, ha lenne egy öcsém, mint neked, akkor még nagyobb lenne bennem a küzdőszellem. Mert nem akarnám, hogy ő átélje mindazt, amit én – kuncogott. – Hogy is hívják? Jeon Jungwon? – kérdezett rá, én pedig hallgattam jó pár másodpercen keresztül, s végül megráztam a fejem. – Nem? Pedig azt hittem, hogy ez a neve – ingatta a fejét.

- Yang – szólaltam meg, s most rajta volt a sor, hogy értetlenül összeráncolja a homlokát. – Az öcsém neve Yang Jungwon – néztem rá.

- Más az apukátok? Anyukád újraházasodott? – döntötte oldalra a fejét, én pedig elmosolyodtam, ugyanis aranyosnak találtam a reakcióját, s azt is, hogy még mindig a dolog fényesebb oldalát próbálja nézni.

- Örökbefogadott gyerek vagyok – rántottam vállat, az ő mosolya pedig az arcára fagyott. Magamat is meglepem az őszinteségem miatt. Nem szoktam csak úgy hozzávágni ezt bárkihez, de tény, hogy soha nem is tagadtam. – Anyám lelépett, miután megszült és a kórházban hagyott – meséltem.

- És apukád? – kérdezett.

- Neki pedig nem kellett egy olyan kölyök, aki egy olyan nőtől van, akivel megcsalta a feleségét egy éjszakára – meséltem.

- Sajnálom, én nem tudtam, hogy...

- Nincs gáz – legyintettem. – Nem olyan nagy cucc. Jobb is így. Egy szerető családban nőttem fel, még akkor is, ha nem ők a vér szerinti szüleim – mosolyogtam.

- Igaz – bólintott somolyogva. – Érdekes, hogy a Yang nevet viszont nem vetted fel.

- Anyáék úgy gondolták, hogy jobb lesz így nekem.

- És találkoztál már valaha a vér szerinti szüleiddel? – döntötte oldalra a fejét, s húzódott kicsit közelebb hozzám.

- Nem – ráztam a buksimat. – De nem is érdekelnek. Nekik jobb nélkülem és nekem is jobb nélkülük.

- Köszönöm, hogy őszinte vagy velem és elmondtad. Mármint... Tudom, hogy nem csípsz, de ez nekem sokat jelent, még akkor is, ha téged egyáltalán nem foglalkoztat, hogy én mit gondolok – kuncogott.

- Igazából nem vagy annyira rossz – ingattam a fejem, ő pedig nagy, csillogó szemekkel nézett rám. – De ne éld bele magad. Bevertem a fejem és ezért vagyok ilyen veled – emeltem fel a mutatóujjam fenyegetően, ő pedig vigyorogva bólogatott. – Próbálj meg pihenni kicsit. Kell az energia holnapra – sóhajtottam, ő pedig biccentett egyet.

Nem is nagyon beszéltünk ezek után. Csend volt, nem volt egy vad sem a közelben, aminek örültem, mert azt biztosan nem éltük volna túl. Viszont az éjszaka hideg volt. A tűz is kialudt, de nem tudom, hogy erre pontosan mikor került sor.

Hajnali órákban kezdhettem ébredezni, hiszen még nem volt teljesen világos. Teljesen átfagytam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hideg lesz itt.

Nyöszörögve ültem fel, s rekedt hangon kezdtem szólongatni Jimint. Viszont ő nem reagált.

- Jimin, kelj fel, lassan indulnunk kellene – szorítottam össze a szemeimet, ahogy fájdalmasan, de talpra álltam. A fiú még mindig csak feküdt. Összeráncolt homlokkal lépkedtem felé, s óvatosan leguggolva értem a vállához, hogy azt rázva kezdjem keltegetni. – Jimin, ideje mennünk. Hallod? – kérdeztem, s miután most sem reagált, hirtelen még a lélek is elhagyott. Lefőttem, s erősebben kezdtem rázni a fiút. – Jimin, baszki, ez nem vicces! – káromkodtam, de semmi sem történt. Ujjamat az orrához tettem. Lélegzett, de valamiért nem ébredt fel. Ekkor nyomtam a tenyerem a homlokának, s azonnal tudtam, hogy mi a baj. Szinte lángolt. – Bassza meg! – szóltam idegesen, s hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek.

Nem várhattam arra, hogy Jimin majd valamikor felébred, mint Csipkerózsika. Levinni sem tudtam a lázát, mivel minden folyadékunk elfogyott. Az pedig nem hiányzott, hogy lázgörcsöt kapjon nekem.

Azonnal cselekednem kellett, s minél hamarabb kijuttatni magunkat innen. Megígértem neki, a bizalmát adta nekem, hogy kimegyünk ebből a rohadt erdőből.

Először a telefonokkal próbálkoztam, de térerő most sem volt. Az eszméletlen táncosra néztem, s idegesen a hajamba túrtam. Valamit tennem kell. Azonnali ellátásra lenne szüksége.

Levettem a pulcsimat, s nehezen, de ráadtam. Nem akartam, hogy ettől is rosszabb legyen az állapota. Ezek után pedig próbáltam őt valahogy a hátamra venni. Felültettem, a hátát a fa törzsének támasztottam, s úgy igyekeztem valahogy felkapni őt. Nagyon nehezen ment, mert egy magatehetetlen embert mégis macerás a hátamra kapni. Viszont, miután sikerült, a későbbiekben sem lett könnyebb. Hiszen ügyelnem kellett, hogy ne essen le rólam. Ráadásul így, hogy teljesen elengedte magát, még nehezebb volt.

Előre görnyedve, lassan haladtam. Iszonyatosan fájt mindenem, s hamar ki is fáradtam, de nem most volt itt az ideje annak, hogy panaszkodjak vagy pihenjek. Nem tudom, hogy mennyi út van még hátra, amíg a kezdőpontra tévedek, de nem adhattam fel.

Ki fogunk jutni innen.

Órákon át bicegtem, a lábaim remegtek a teher miatt, amit a hátamon hordoztam. S bár hűvös volt az idő, én mégis izzadtam. Hatalmas megerőltetésnek tettem ki a testemet, olyannak, aminek még eddig soha. A látásom is egyre-egyre tompult, s a levegőt is nehezebben vettem az idő elteltével. A határaimat feszegettem, vagy már túl is léptem őket, nem tudom.

A fák sűrűje gyérebb lett, s végén már csak pár alacsonyabb bokrot próbáltam átlépni, viszont nem tudtam magasra emelni a lábaimat. Szabályszerűen csoszogtam, viszont... Kiértem. Egy nő kiáltott fel, s két egyenruhás férfi azonnal felénk kezdett rohanni. Már megmondani sem tudtam, hogy mennyi idő volt, amíg ideértek. Alig pislogtam párat, amikor már előttem álltak, s levették a hátamról Jimint.

Az egyik a vállára erősített valamibe kezdett beszélni, s mikor végzett, a vállamra tette a kezét.

- Semmi baj, tanuló, hamarosan elszállítanak titeket a kórházba – nézett a szemeimbe, majd a társára, aki intett a többieknek, akik megálltak előttünk a mentőautóval, s előkészítettek egy hordágyat, amire közösen ráemelték a táncost.

Már itt elkezdték megvizsgálni, s be is adtak neki valamit injekción keresztül. Gondolom azért, hogy a láza lemenjen.

- Mennyi ideje hoztad őt a hátadon? – kérdezték, de én csak bambán néztem rá, ugyanis nem jutottak el a tudatomig a szavai. – Hogy hívnak, tanuló? – kérdezte a mentős, én pedig éreztem, hogy a lábaim nem bírják tovább megtartani a testemet. Szédültem, forgott velem a világ. A száraz ajkaim egyszerűen lezsibbadtak, s nem voltam képes egyetlen szót sem kiejteni a számon. Ez a zsibbadás pedig egyetlen másodperc töredéke alatt futott végig a testemen, s nem maradt más számomra, mint a sötétség.

A sötét nyugalom. Fáradt voltam, s nem akartam mást, mint aludni egy nagyot, ahol nem érzem ezt a hatalmas fájdalmat, ami minden porcikámban jelen volt.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék! Itt is az új rész😌 Gyors voltam, nem? Csak későn van megint update😂

Mindkét félről megtudtunk egy hatalmas titkot): Senkinek sem olyan bámulatos a családi háttere, mint azt gondolnánk. Viszont ez még nem minden, sok dolgot tartogat még ez a könyvecske😌

Ne tudjátok meg, végig azt hittem, hogy lebukok a francba, de sikerült minden nyomot "nem fontos" részlegbe küldenem😌 Senkinek se esett le szerencsére, hogy Jungkook az apukájának vesz szivart, akinek Yang a vezetékneve😂 Örültem is a fejemnek, amiért megtévesztettelek titeket gonosz módon😌

Ez egy hosszabb rész lett, 3700 szavas kb🥲 Közel 3 órán át írtam megállás nélkülXD

Mit gondoltok? Ezek után talán közelebb kerülnek kicsit egymáshoz?🥺

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook