Jisung a térdén lévő kötést piszkálta, miközben lehajtott fejjel hallgatta, ahogy Mingi káromkodik. Fel-alá járkált a táncos idegességében, miután megtudta a teljes történetet. Iszonyatosan mérges volt, akárcsak én. Ha Jimin nem rendez jelentet, akkor valószínűleg én tettem volna meg. Annak ellenére, hogy a verekedés nem az én asztalom. Legalább is már. Kisebb koromban túl sok összetűzésbe kerültem a többiekkel.

- Beszélni fogok velük – mondta, mire a díszpinty felkapta a fejét, s egyből tiltakozni kezdett.

- Felesleges! Már megkapták a magukét és... Nem akarok még egy okot nekik, amiért szekáljanak. Úgyhogy hagyjátok – sóhajtott, én pedig elhúztam a számat.

Rossz érzés volt tudni, hogy már attól is tart, hogy kiállunk mellette. Ez egyáltalán nem helyes. Az ember azt hinné, hogy egy olyan iskolában, ahova olyan emberek járnak, akik a tehetségükkel akarnak foglalkozni a jövőben, azok csak támogatni fogják a másikat. Ehelyett kinézik egymást, aki másban jobb, máshogy néz ki, avagy a stílusa eltérő.

- Akkor is, Jisung – ült le mellé Mingi egy lemondó sóhaj kíséretében. – Jimin talán lépett, de nehogy azt hidd, hogy ezzel bevédheted magad.

- És ha te intézkedsz? Miben lenne más a helyzet? – kérdezte, s nézett fel a srácra, akinek elakadt a szava. Igaza volt. Ha az a két barom rá nem fog hallgatni, akkor Mingire sem. – Majd meg kell köszönnöm neki, amiért rendes volt velem – engedett el egy sóhajtást.

- Az tényleg kijár neki – helyeselt a magas táncos, majd lehunyva pilláit döntötte hátát a falnak.

Nem tudtam mit mondani. Csak csendben ültem mellettük, s inkább azon voltam, hogy lenyugtassam magam annyira, hogy véletlenül se jusson eszembe megkeresni azt a kettőt, s addig verni őket, amíg mozognak.

Ahogy oldalra pillantottam, megláttam, amint Jimin jön ki a mosdóból a mancsait rázva, hogy a kézmosás után ottmaradt cseppek lejöjjenek. Már más ruha volt rajta, de kétlem, hogy ez az utcai felszerelése volt. A haja sem volt hosszú, mégis hátrakötötte, nehogy zavarja őt bármiben is. Gondolom tánca lesz.

- Mindjárt jövök. Órán találkozunk – paskoltam meg Jisung buksiját, s felkelve sietősen mentem a srác után. Nem volt nehéz elcsípni őt, ő annyira nem szedte a lábait, mint én. – Hé, te ott, felkötött hajjal, fehér I love New York feliratú pólóban – szóltam utána, mire megállt, lenézett a felsőjére, majd megfordult. Meglepődött, amikor meglátta a képemet, bár nem csodálom. Általában nem én vagyok az, aki keresi a társaságát.

- Hát te? – húzta fel az egyik szemöldökét, s pillantott fel rám, mivel magasabb voltam, mint ő. – Kevésbé tűnsz morcosnak – fonta össze mellkasa előtt a karjait, de a mosoly ott volt az arcán.

- Van benne valami – rántottam vállat. – Csak szerettem volna megköszönni Jisung nevében is, amit tettél. Ő is meg akarja tenni ezt személyesen, csak félénk – rántottam vállat, ő pedig bólintott egyet.

- Valahol érthető. Jisungnak nem kellene hagynia magát. Azért szekálják, mert tudják, hogy nem fog kiállni magáért – mondta, s most rajtam volt a sor, hogy biccentsek.

- Igen, de ő és én teljesen más világ vagyunk – ingattam a fejem.

- Azért egy dolog mégis furcsa – mondta, én pedig összeráncoltam a homlokomat, mivel nem értettem, hogy mire érti. Szerencsére nem szándékozott magában tartani a gondolatait. Fel-alá kezdett járkálni, s állát piszkálta, miközben teóriákat gyártott. – Te, aki mindig egyedül voltál és a lehető legmagasabbról szartál a világra, úgy védelmezed ezt a srácot, mintha... – akadt el, állt meg, s nézett egyenest a szemeimbe. – Talán együtt vagytok? – kérdezett rá, én pedig először ténylegesen meglepődtem a kérdésen.

Egyáltalán nem számítottam rá, s emiatt pár másodpercig némán bámultam rá, amíg a válaszomat várta. Végül mégis összeszedtem magam, s csak elmosolyodtam. Megrántottam a vállaimat, kezeimet zsebre dugtam, s közelebb hajoltam hozzá.

- Úgy tűnik, mintha járnánk? – kérdeztem vissza, az ő szemöldökei pedig megrándultak egy kicsit. – Lebuktunk volna? – döntöttem oldalra a fejem, Jimin pedig nagyokat pislogott. A mosolyom szélesebb lett, s jobbnak láttam, ha hátrébb lépek, mielőtt bárki félreérti a helyzetet a folyosón. – Ki tudja. Talán igen, talán nem.

- Szórakozol velem – túrta hátra lelógó tincseit, miközben hitetlenkedve elnevette magát. – Nem tudnál normálisan válaszolni egy egyszerű kérdésre?

- Bonyolult ember vagyok – vigyorogtam, s rántottam vállat. A csengő is megszólalt, ráadásul pont a mellettünk lévő ajtóhoz volt felszerelve, ezért felmutattam rá. – Ideje menned.

- Hihetetlen vagy – nevetett, én pedig csupán intettem egyet, s hátat fordítva neki elindultam a saját termem felé, ahol matematika lesz.

Nem futottam össze Mingivel a folyosón, gondolom nem sokkal utánam ő is elment, hogy át tudjon öltözni időben táncra. Jisung már bent ült, s odaadta az osztályfelelősnek kijelölt lánynak a matekházit. Én is átnyújtottam neki.

Erre külön füzetem van, mivel már párszor megszólt minket a tanárnő, amiért telefirkálunk mindent. Néhányan még mindig csinálják, avagy nem is tartanak külön házi feladatos füzetet – ahogy az már elsőtől kérve volt – csak beadnak valamit. Sokan pedig abban reménykednek, hogy az ott elkészített művek lesznek értékelve, ha már számokat nem talál benne a tanár.

Az óra elején próbálta kitalálni, hogy ki volt az, aki nem adott be házit, ugyanis hiányzott pár füzet. Fel is írta a neveket egy lapra, akiket felnyom majd az osztályfőnöknél, bár nem igazán tartottunk ettől. Nem volt ez senkinek fenyegetés, attól az embertől kapunk egy kisebb ejnye-bejnyét, de semmi többet.

Az óra végén viszont a padom elé sétált a tanár. Jisung meg is ijedt egy pillanatra, hogy talán vele van valami gond, de szerencsére erről szó sem volt. Őszintén reméltem, hogy nem akar még egy versenyre benevezni, mert többet nem vagyok hajlandó szenvedni. Legalább is nem párban. Meg, hogy őszinte legyek, nem szívesen hagyom egyedül Jisungot. Nem tudni, hogy mikor fog ismét az a két idióta kikezdeni vele.

- Megkapta az iskola a jutalmat, amiért megnyertétek a versenyt – mosolygott, én pedig csupán bólintottam, s már menni is akartam, mivel úgy gondoltam, hogy ennyit szeretett volna mondani. – És a ti kemény munkátokat is méltányolták, szóval jövő hétre pihenőt kaptok. Az iskola képviseletében csütörtökön elmentek egy tanulmányi kirándulásra. Semmi köze a matekhoz, de legalább jártok egyet a friss levegőn a hegyekben egészen vasárnap reggelig – mosolygott kedvesen, de én csak elborzadva néztem rá.

- Kihagyom – ráztam a fejem, s pakoltam tovább a cuccaimat, hogy tovább állhassak.

- Nem, nincs ilyen. Jimin már beleegyezett, őt elcsíptem pár órával ezelőtt. Nincs kifogás, ott leszel, magam foglak feltenni a buszra téged és őt is – fenyített meg mutatóujjával, én pedig csupán szemeimet forgatva, idegesen gyűrtem be a maradék cuccomat a táskámba, s kikerültem a nőt.

Hát egyáltalán nem volt kedvem pár napot kettesben tölteni vele. Hiába áll ki Jisungért, s talán megköszöntem neki, mert úgy illik, de ettől függetlenül nem sokat változott a véleményem róla. Mindegy, ha más nem, akkor egész végig zenét fogok hallgatni, s figyelembe se veszem a táncost.

Jisunggal közösen mentünk haza. Egész úton káromkodtam, s szidtam mindent, amiért el kell viselnem őt néhány napon keresztül. A díszpinty pedig figyelmesen hallgatott, s hogyha túlzásokba estem, akkor szólt rám. Próbált lenyugtatni, de nem igazán sikerült neki. Otthon is folytattam. Amíg anya a konyhában tevékenykedett, addig én őt követtem mindenhova, s panaszkodtam. Itt viszont igyekeztem megválogatni a szavaimat, főleg, miután elhagyta a számat egy-két csúnya szó, ő megütött az első dologgal, ami a kezében volt. Ez pedig többnyire egy fakanál volt.

Bármennyire nem akartam, ez a bizonyos csütörtök elérkezett. Olyan hamar elrepült az az egy hét, hogy reggel az iskola előtt álldogálva a csomagjaimmal azon gondolkoztam, hogy csináltam-e valami értelmeset, azon kívül, hogy elkezdtem azon tépelődni, hogy mit fessek a félévi vizsgámra. Természetesen ötletem se volt, hogy mi lenne a legmegfelelőbb.

Egy kezet éreztem meg a vállamon, mire összeráncolt szemöldökkel fordultam hátra. Yeji mosolygott rám, s nézett végig rajtam. A lánnyal többször is beszéltünk azóta. Egész jól kijövünk egymással. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kapcsolatom lesz vele, de kellemes csalódásként ért az egész. Főleg, hogy Jisunggal is nagyon kedves. Bár a srác még kicsit tartózkodik tőle, ennek ellenére kedveli. Még akkor is, ha nem mondja ki a lány előtt, csak nekem, hogy milyen kedves.

- Hát te? Nem jössz be? – mutatott maga mögé, ahol a hatalmas kovácsműhelye volt rengeteg tehetséges diáknak.

- Nem – sóhajtottam. – Kötelezően kirándulásra kell mennem – forgattam szemet, s közben leállítottam a zenémet, hogy feleslegesen ne szóljon. Hiába kihúztam a fülemből a fülhallgatómat, amikor elkezdtem társalogni a lánnyal.

- Ja, ez az, amit említettél – bólogatott, én pedig csupán helyeselni tudtam. – Hát kitartást. Jimin nem olyan rossz, én csípem őt. Rendes srác, hidd el. Lehetne rosszabb is, mint például a barátja – forgatta a szemeit.

- Kibékültek? – ráncoltam a szemöldökömet, hiszen erről nem értesültem eddig. Igaz, nem is beszéltem a táncossal, s Mingitől sem érdeklődtem. Bár tény, azért, mert nem akartam figyelemmel kísérni minden lépését a fiúnak.

- Olyasmi – rántott vállat Yeji. – Nem tudom, hogy hogyan tud valaki beleszeretni egy olyan emberbe, mint Yeongcheol – borzongott meg a gondolatra. – Aigoo, előbb törném el a lábaimat, minthogy hagyjam, hogy megcsókoljon az a rohadék.

- Ki gondolta volna, hogy a menő osztályban is külön csoportok vannak – kuncogtam, s fontam össze mellkasom előtt a karjaimat, Yeji pedig csupán megforgatta a szemeit.

- Nem vagyunk mind egyformák. Ahogy nálatok vannak más-más stílus iránt érdeklődő festők, avagy más személyiségek, úgy nálunk is – mesélte, s lábujjhegyre állva nézett át a vállaim felett. – Megérkezett a kedves utazótársad a csőcselékkel.

- Nem úgy volt, hogy kedveled őt? – kuncogtam.

- Őt igen, a barátait nem. Kitartást neked, majd beszélünk! – mosolygott rám Yeji, s egy intés után magamra hagyott.

Persze nem voltam olyan sokáig egyedül, mivel Jimin és – ahogy a lány mondta – a „csőcselék" célirányosan tartott felém. Én addig teljesen nyugodtan visszadugtam a füleimbe a fülhallgatómat, s elindítottam a félbehagyott zenét. Yeongcheol megállt előttem, s valamit beszélt is nekem – legalább is gondolom, mivel rám nézett éppen – de én ebből semmit sem hallottam. Még vicces is volt, ahogy a nekem tátogásnak tűnő beszéd majdnem egyezett azokkal a szavakkal, amiket a számban mondtak.

Láttam, amint idegesen a hajába túr, miután leesett neki, hogy abszolút nem figyelek rá. Jimin ezek után csupán egy kínos mosollyal adott az arcára egy puszit, s küldte el őt, s vele együtt az egész bandát. Nem értem, hogy minek kell kíséret, de amíg nem velem akar beszélgetni, addig teljesen rendben van.

A busz is lassan megérkezett, ezért mind a ketten felszálltunk rá. Örültem, amiért Jimin nem akadékoskodott, hogy beszélgessünk, hanem hagyta, hogy elkalandozzak a saját kis világomban. Sőt, ő is inkább bedugta a fülét, s pihenni próbált. Igaz, fáradtnak is tűnt. Mingi említette, hogy már most elkezdtek készülni a karácsonyi műsorra, még akkor is, ha van addig 2, majdnem 3 hónap. Állítása szerint hosszú lesz, de gyönyörű.

Minket is megkértek, hogy segítsünk a díszletekkel, amit nem is értek, hogy miért kell. Az egyetlen jó, hogy kiválasztanak pár festményt, amit kiállítanak majd a háttérbe. Talán azért is olyan fontos, mivel a nemzeti színházban lesz az előadás, s még az elnök is ott lesz. Tehát csupa nagy arcok, akik előtt nem kellene elbuknunk.

Ugyanakkor nekik is lesz félévi vizsga, ami közel van a műsor időpontjához. Tehát rengeteg dolguk van most. Mingi is minden kiskaput megpróbál megtalálni arra, hogy kipihenje magát.

Arra lettem figyelmes, hogy a srác feje egyszer csak a vállamon landol. Egyből ránéztem, s ekkor láttam, hogy békésen szunyókál. Igaz, a gondolataim között az is megfordult, hogy átbillentem a másik oldalra, ne az én ruhámat kenje össze megint, ha van rajta netán bármilyen krém, viszont mégsem tettem semmit. Hagytam, hogy tovább pihenjen, ennyire én sem vagyok szemét.

Beletelt egy kevés időbe, mire megérkeztünk. Itt a felügyelők elkezdtek mindenkit keltegetni, ugyanis a szálláshoz még sétálnunk kellett kicsit. Nem tud minket bevinni oda a busz, ugyanis egy tisztáson, avagy mezőn, nem is tudom pontosan, hogy hol leszünk. A lényeg, hogy az erdő mellett, ugyanis holnap indulunk is túrázni.

Jimin eléggé álmos volt, végig ásítozott, s még akkor sem beszélt, amikor éppen már nem volt se az ő, sem pedig az én fülemben fülhallgató. Azért kicsit aggasztott, hogy ilyen. Főleg, hogy eszembe jutott az, hogy az évnyitón is elájult, pedig neki bírnia kellene az ilyeneket. Jobbnak láttam, hogyha nem egyedül sétálok és hagyom itt őt, hogy hosszú léptekkel elérjem a többieket. Inkább lassabb tempót vettem fel, s mellette maradtam, mivel őszintén nem tudtam megmondani, hogy ténylegesen ennyire fáradt, vagy valami más is van a háttérben.

Faházakban fogunk lenni. Nem voltunk olyan sokan, mindössze öt pár, azaz 10 fős diákcsoport. Minden iskolából egy-egy ember, s szerencsére – már ha ezt lehet annak nevezni – külön házakban vagyunk. Nem kell idegenekkel együtt lennünk, főleg, hogy eddig nem úgy néztek ki, mint akikkel olyan jól kijönnénk. Mind egyenruhában virítottak, bár kíváncsi leszek, hogy hogyan fogják bírni napokig abban a szarban. Egyedül mi voltunk művészetisek, s meg is néztek minket rendesen.

Délután sütögetés volt, egészen kései órákig. Néhány diák még alkoholt is hozott, amit egész végig dugdostak a felügyelők elől. Jimin is néha kidugta a fejét, hogy egyen, de többnyire bent volt a házban, s pihent. Én pedig nem voltam egy társasági ember, ezért hozzá hasonlóan a faházban maradtam, s rajzolgattam. Ez amolyan el nem hagyható dolog, hogy hozok magammal pár tollat és egy füzetet, amibe firkálhatok.

Mostanság elkezdtem ismét állások után keresgélni, s volt pár szalon, ahova embert keresnek. Nem tetoválni szeretnék, csupán leadni nekik egy-két munkámat, amiért ők fizetnek nekem. Nem sokat, de jobb, mint a semmi. Iskola mellett úgy se tudnám vállalni, hogy bárhova elálljak hosszabb időkre.

- Mit rajzolsz? – kérdezte Jimin, s éreztem, hogy az ágy besüpped mellettem. A lehelete az arcomnak csapódott, amint áthajolt a vállam felett, hogy rálásson a művemre. Összeráncolt szemöldökkel fordultam oldalra, s az orrunk majdnem összeért, annyira közel volt hozzám a táncos.

- Ne mássz bele a képembe – mondtam neki a szemeibe nézve, ő pedig elmosolyodott, s ujjaival finoman az államhoz ért.

- Akkor ne engem nézz, hanem a lapot – fordította vissza a buksimat. – Mi ez az ábra? – kérdezett ismét.

- Úgy tudtam, hogy nem csíped a stílusomat – forgattam szemet, ő pedig végre hajlandó volt inkább mellém ülni, minthogy a nyakamba lihegjen.

- Tehetséges vagy, csak nem tetszik, hogy nem használsz színeket. Minden olyan sötét és zord – vallotta be. – Szépen rajzolsz és a festményeid is jók lennének, ha mondjuk lenne bennük egy kicsi piros, vagy zöld – ingatta a fejét.

- Akkor menj be egy múzeumba, vagy keress rájuk neten, ha olyat akarsz látni – nyúltam bele az ujjammal, mivel nem hoztam magammal papírceruzát, amivel satírozni tudnék. Igaz, megoldhattam volna a ceruzával is, hogy úgymond „kedvesebben bánok a lappal", legalább is, ahogy a tanárunk mondta, viszont annyira nem volt jó ez a hirtelen felkapott cerka. Jobbnak láttam ezt csinálni.

- Megint goromba vagy velem – nyomkodta a karomat, s egy ideig hallgatott is, aminek örültem, hiszen reménykedtem benne, hogy ez a beszélgetés abba fog maradni. Viszont nem így történt. – Hoztam magammal pár üveg sojut – mondta Jimin, hangjában pedig éreztem, hogy mosolyog. – Van kedved iszogatni? – kérdezte, s válaszomat meg se várva lépdelt a táskájához. Hallottam, amint az üveget egymásnak ütődnek, s egy magasabb hangocska is megütötte a fülemet. Gondolom poharakat is pakolt be.

Nem tudtam, hogy mennyire lenne jó ötlet inni, mivel holnap mégis egész végig az erdőben fogunk sétálgatni, s másnaposan az kész kínszenvedés lesz. Ugyanakkor nekem is megjött a kedvem ahhoz, hogy kicsit kieresszem a gőzt. Az öcsém miatt ritkán történik az, hogy iszok, mivel sosem akartam, hogy lásson szétcsúszva, vagy hasonlók. Általában olyankor Minginél alszok. Nehogy a kis szaros hamar rákapjon az alkoholra. Anya biztosan letépné a fülemet a helyéről.

Nem mondtam semmit, csak hagytam, hogy Jimin az éjjeliszekrényt középre húzza, hogy azt használjuk asztalnak, székként pedig az ágyaink funkcionáltak. Én közben félretettem a rajzomat, a biztonság kedvéért a táskámba süllyesztettem a füzetet a kellékekkel együtt, majd az ajtóhoz sétálva inkább kulcsra zártam azt, nehogy bejöjjön egy felügyelő. Direkt a zárban hagytam a kis fémdarabot, hogy kívülről se tudják kinyitni.

Az ablakoknál elhúztuk a függönyöket, majd mindketten leültünk. Volt még egy kevés rágcsa, amit anyám az útra rakott, de nem fogyasztottam el. Az megteszi. Nem tudom, hogy Jimin milyen hamar részegedik, nekem egész messze vannak a határaim, de jobb volt, hogyha kirakok valamit, nehogy hamar beüssön. Azért mégis volt nála 4 üveg alkohol, s nem tudom, hogy mennyivel szeretne kevesebbet látni.

Először Jimin öntött nekem, aztán pedig én neki. Koccintottunk, s meg is ittuk, ami benne volt a pohárkában.

- Mingi mondta, hogy idén a mi iskolánk tartja a karácsonyi műsort és arra készültök. Hogy megy? – kérdeztem, ő pedig egyből válaszolt, s a zacskóért nyúlt, amiben a burgonyaszirom volt. Felbontotta, s vett belőle egy darabkát.

- Egész jól. Képzeld, lesz egy szóló számom – hajolt közelebb mosolyogva. – Szabad kezet kaptam, tehát én csinálom a koreográfiát és választom ki a zenét. A tanárnő csak tanácsokat ad majd – ingatta a fejét.

- Az nem semmi – bólintottam elismerően.

- Arra gondoltam, hogy zenének a Carol of the Bells-t választom. Legalább negyven karácsonyi zenét meghallgattam, mire sikerült dűlőre jutnom – mesélte.

- Az szép szám – mondtam. Én sok sokszor hallgattam, egy időben pedig csak arra festettem. Valahogy jobban ki tudott kapcsolni.

- Igen, de nem a szokásos hegedűs előadásra gondoltam – kapott be még egy burgonyaszirmot, miközben sunyin mosolygott. Összeráncoltam a homlokomat, ugyanis nem tudtam elképzelni, hogy azt mivel mással szeretné, ha nem hegedűvel. Szerencsére nem hagyott sokáig ezen agyalni, mivel hamar választ adott a fel nem tett kérdésemre. – Megkértem egy srácot a suliban, hogy dolgozza át és legyen zongorakíséret. Szerintem nagyot szólna.

- Szerintem nem lenne olyan jó – mondtam pár másodperc csend után, majd öntöttem neki egy újabb pohárral, s nem vártam meg, amíg visszakínál, hanem megoldottam magamnak, s egyből le is húztam a tartalmát. Értetlenül nézett rám a táncos, s mielőtt kérdezett volna, inkább megszólaltam. – Én nem szeretem a zongorás átdolgozásokat.

- Nekem tetszene – rántott vállat. – De most mi a baj? – kérdezte, s kapott a kezem után, miután felkeltem az ágyról. Nagy szemekkel nézett rám, nem értette, hogy miért reagáltam így. Csupán egy sóhajt engedtem el ajkaim között, hogy lenyugtassam magam. – Rosszat mondtam? – kérdezte lágyan, s érdeklődve.

- Csak kimegyek cigizni – biccentettem. – Kivéve, ha nem azt szeretnéd, hogy bent gyújtsak rá – ejtettem egy mosolyt, hátha ezzel kicsit megnyugtatom. A srác hallva a második mondatom, azonnal elengedett, én pedig a papucsomba bújtam, s elfordítottam az ajtóban a kulcsot, majd kimentem.

Azért itt nem volt olyan meleg. Érezhető volt az ősz, hűvösebb volt éjszaka, főleg itt, a hegyekben. Mindenesetre most nem akartam bent lenni. Elszívom ezt az egy szálat, kiszellőztetem a fejem, s visszamegyek.

Ajkaim közé vettem a bűzrudat, s meggyújtottam. Mélyet szívtam belőle, s lehunyt szemekkel, lassan engedtem ki a füstöt. Szerencsére elég távolt voltunk a felügyelők házától, s már késő volt, senki sem járkált kint. Talán egy-két részeg diák, akik jobbnak látták, ha a bokorba hugyoznak, mintsem a vécébe.

Hamarosan nyílt az ajtó, s Jimin jött ki. Mellém állt, hátát a falnak döntötte, s csak csendben nézett fel az égre. Egy jó ideig meg se szólalt, gondolkodott. Ám kellemes, kissé magas hangja mégis megtörte az éjszaka csendjét.

- Anyukám imádta a zongorás átdolgozásokat – mondta, én pedig nem értettem, hogy ezt miért mondja el nekem. – Mindig azt mondtam neki, hogy egyszer híres táncos leszek, egy színházban is fellépek majd és zongorakísérettel fogok egyedül táncolni a színpadon – mesélt róla boldogan. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Mintha most élné meg azt a pillanatot, amit jelenleg mesél nekem. Ahogy az anyukájának áradozik az álmáról. Amint oldalra fordítottam a fejem, láttam, hogy a szemei csillognak. Pedig nem volt kint semmi, ami fényt adna a sötét éjszakában. Ugyanakkor hangja mégis szomorúságtól csengett. Hiába volt mosoly az arcán, ha szavai sírtak. – Három és fél éve, hogy meghalt – mondta nekem. Egy mély levegőt véve bólintottam. Lehajtottam a fejem, s megpöcköltem a cigarettám végét, hogy a hamu lehulljon a földre.

- Hogy-hogy ezt most megosztod velem? – kérdeztem, s lopva ránéztem. Megrántotta a vállait.

- Lehet, hogy te nem bírsz, de én kedvellek. Nem olyan embernek tartalak, aki visszaélne azzal, hogy elmondtam neki valamit magamról – pillantott rám. Tekintetünk találkozott, ő pedig elmosolyodott. – Ne legyél kint sokáig, baromi hideg van és nem ittál annyi alkoholt, hogy az melegen tartson – vágott hozzám egy pulcsit, majd bement a házba.

Nagy szemekkel néztem a csukott ajtót, majd tekintetem a pulcsira vezettem. Jimin valami olyat mondott nekem, ami biztosan egy fájó pont lehet az életében. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt, mivel én nem voltam vele olyan rendes, ahogy az fordítva történt. Talán igaza van a többieknek, s ő egy jó srác, csak a társasága rossz.

Igaz lehet a mondás, hogy ne ítéljünk könyvet a borítójáról. Hiszen Yeongcheol és Jimin között mérföldnyi különbségek vannak. S ezt már én is kezdem látni.

➖🔻➖🔺➖

Hello Sütikék!

Sajnálom, hogy ismét ilyen későn lett rész, leültem időben írni, de én csak írtam, írtam, írtam és nem tudtam abbahagyni😂😂😂 Láthatóan hosszabb is ez a fejezet, mint a társai😌

Mit gondoltok? Jungkook vajon kedveli végre Jimint, vagy még mindig vannak kétségei vele kapcsolatban?🤔

Írtátok páran, hogy nagyon bejön nektek Jimin karaktere, hogy nem az a "tipikus" visszahúzódó fél. Néhányan rám is írtatok, hogy biztos ő lesz-e a bottom a történetben😂 Valóban erős és meghatározott személyiséget kapott, de egy művész, egy táncos, aki ráadásul a "menőkhöz" tartozik, nem lehet nyámnyila, nem igaz?😌♥️♥️♥️

Nagyon szépen köszönöm a 6k megtekintést!!♥️♥️♥️ Jövünk felfele, mint a talajvíz😎 Tetszik eddig a sztori?🥰 Ki a kedvenc szereplőtök eddig? Kivel tudtok a leginkább azonosulni?🥰

Hogy vagytok kedveseim?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook