Dan unottan nyitotta ki a bejárati ajtót. Utálta az iskolát, utálta a gyerekeket, és őszintén, nem is érdekelte. Szerinte semmi értelme sincsen az iskolai barátságoknak, az ott tanultaknak, annak, hogy minden egyes nap korán reggel bemenjen egy épületbe, ahová senki sem jár szívesen, csak azért, mert kötelező.

Táskáját a folyosóban ledobta, majd megindult a szobája felé. Igyekezett jobbra nézni, amerre a fürdőszoba volt, de szeme sarkából még így is látta Allie szobáját.

Allie szobáját, aminek az ajtaja hónapok óta először volt nyitva. Dan szemei elkerekedtek, ahogy a halott nővére szobájára esett a tekintete.

- Apád és én úgy döntöttünk, hogy be fogjuk falaztatni. - szólalt meg Dan anyja a fiú mögül - Bementem körülnézni, és- - a nő hangja elcsuklott, de pár másodperc után folytatta - ezt találtam.

Majd Dan kezébe nyomott egy fehér, gondosan lezárt borítékot. Egy nagy „Dan-nek" felirat állt rajta, Allie gyöngybetűivel, amire Dan mindig is irigy volt.

A fiú szemében könnyek gyűltek, de megköszönte és elvette a borítékot, majd a saját szobájába ment és felbontotta.

„Drága Dan!"

Dan arcán lefolyt az első könnycsepp. Szinte hallotta Allie megnyugtató hangját a betűin keresztül.

„Mérges vagy rám, ugye? Sajnálom. Tudom, hogy meggondolatlan volt, meg, hogy elhamarkodott, de nem tehetek róla. Az akarta így, nem én."

Allie, és a fekete-fehér látása... Dan nem tudta, hogy most fájdalmasan emlékszik-e vissza nővérére, de ez a gondolkodás meghatározta a lány személyiségét, még akkor is, ha ezt a személyiségzavar okozta, nem ő.

„Szeretlek, Dan, mindig is szerettelek, tudom, hogy csak kimutatni nem tudod, de érzel te is. Nem vagy egy a betegségeddel. "

Allie mindig ezt mondta, Dan szerint pedig azért hívják személyiségzavarnak, mert a beteg a probléma.

„Dan, felejts el. Ne ragadj le nálam, mert semmi haszna. Éld a saját életed, és tegyél úgy, mintha sohasem lett volna nővéred, jó? Legyél boldog, és ne add fel, mint én."

Dan pontosan tudta, Allie mit ért ez alatt. Nővére legnagyobb félelme az volt, hogy ha majd meghal, nem lesz más, csak egy félig elfelejtett emlék. Szinte látta maga előtt, ahogy a lány a padlót verve sír, mert nem akarja, hogy elfelejtsék.

„Tudod, hasonlítunk. Hasonlítunk, de mégsem vagyunk egyformák. És remélem, hogy ezt te tudod hova tenni, mert nekem fogalmam sincs, hogy most ide mit írok. Mondanám azt, hogy hiányozni fogsz, de ahova én megyek, ott én nem fogok érezni. Olyan leszek, mint amilyennek téged hisznek. Nem fogok létezni, és ez megrémiszt, de ugyanakkor megnyugodok tőle. Nincsen több elvárás, több fájdalom, csak maga a nem létezés. Ez egyszerre jó és rossz, Dan, én tudom, de én akkor is csak jónak tudom látni, és sajnálom. Én elmegyek, te itt maradsz, és csinálsz magadból valakit. Szeretlek.

Allie"

És Dan zokogva meredt a tollal írt sorokra, miközben könnyei szétáztatták testvére neki szánt, utolsó szavait.

Talán a BPD és az SPD mégsem különbözik annyira.

*a/n
word count: 461
yup, megint 4 hónapja nem írtam, decc váj itsz szó shit okej
hev a nice day bye