🍂
조황색
mikor már a narancssárga is elvesztette a ragyogó, élénk színét jaemint egy szörnyű érzés kerítette hatalmába. kezdett ráébredni, hogy tényleg elveszti a képességét, hogy színeket lásson.

nem akart szürke világban élni. a művészet volt a mindene és fogalma sem volt, hogyan folytathatná a festést anélkül, hogy tudná melyik színt használja éppen.

szomorúan nézte az előtte heverő narancsot. valamivel világosabb árnyalatú szürke volt, mint a 'piros'. dehát már nem is hívhatta őket narancssárgának vagy pirosnak. hisz számára csak szürke volt.

tekintetét átvezette az ebédlőn, míg meg nem találta jenot, aki a barátaival ült. a nevető fiú látványa jaemin arcára is mosolyt csalt.

❝ föld hívja nanát! ❞

az egyetlen barátja, renjun szólt neki. jaemin elszakította tekintetét a fiúról és nagy szemekkel nézett a másikra.

❝ mi az? ❞

❝ éppen azt kérdeztem, hogy mi a baj. ❞

jaemin sóhajtott. nem akarta elmondani renjunnak, hogy mi bántotta. nem akarta kimondani azt ami éppen történik vele, nem akarta elfogadni.

❝ semmi. jól vagyok. ❞

renjun nem volt megelégedve a válaszával, de csak sóhajtott egyet.

❝ oké, nem muszáj elmondanod. de ha meggondolnád magad, én itt leszek és meghallgatlak. ❞

jaemin elkapta a tekintetét, sóhajtva hajtotta fejét az asztalra és az ebédszünet fennmaradó részében az asztalon lévő szürke gyümölcsöt tanulmányozta.
🍂