December tizennegyedike – ez a nap örökké kísérteni fog. Ez volt az a nap, a nap, amely mindent megváltoztatott. Akkor már nem érdekelt minket semmi, előző nap elbúcsúztam anyáéktól – bár ők nem értettek semmit – és hozzátok mentem. Szüleid akkor már mindent tudtak, mosolyogva fogadtak, vacsorával kínáltak te pedig mosolyogva töltötted velük utolsó közös órákat. Éjszaka a karjaim között tartva aludtam el; soha nem tapasztalt érzéssel töltött el – annyira hittem abban, hogy együtt a világot is elmozdíthatjuk a tengelyéről!

Hajnalban indultunk, ujjainkat összekulcsolva, táskával a hátunkon indultunk meg a sötétségben, hogy elszabaduljunk arról a pokolról. Nagyjából négy órára volt a határ tőlünk viszont fél úton találkoztunk volna Chanékkal egy utolsó búcsú és egyeztetésre – minden annyira tökéletesnek tűnt. Szótlanul vesztünk el a sűrű erdő fái között, nyugodt volt minden viszont volt bennem egy rossz érzet, amit csak nem tudtam lerázni magamról. Az idegességre fogtam, az izgalomra, hogy végre új életet kezdhetünk, valóban élni fogunk és nem csak bábként fogunk lengni a bábmester ujjairól.

Már közel voltunk Chanhoz, már láttam szőke tincseivel körbe ölelt kedves arcát amikor szörnyű ricsaj hangzott fel. Egyetlen lövés, egyetlenegy lövedék vágta ketté a levegőt és csak túl későn fogtam fel mi is történt. Szemeid elkerekedtek, térdeid összecsuklottak majd karjaim közé zuhantál. Reszketegen fellélegeztél amikor térdre estem a hóval borított talajon. Az elmém kiürült, soha nem tapasztaltam olyan ürességet, mint amilyen akkor öntött el. Ellenkezni sem volt erőm, magamhoz öleltelek, némán zokogtam míg véred teljesen elárasztotta a kezemet. Rám vezetted fakó tekintetedet, lágyan rám mosolyogtál és csak egyetlen szót suttogtál magad elé, nekem; szeretlek.

Felüvöltöttem, Újabb lövet száguldott végig, de az mellém csapódott a földbe – nem érdekelt. Követni akartalak, azt akartam, hogy velem is végezzenek ott helyben; nélküled nem volt értelme az életnek. Chan üvöltött velem, el akart vinni onnan viszont megmakacsoltam magam – nem akartalak elereszteni. Beletúrtam szőke hajkoronádba, néhány tincsed összeragadt a kezem lévő vértől, de már fel sem tűnt akkor. Szállingózni kezdett a hó, néhány hópehely szeplődre szállt kiemelve őket sápadt arcodon. Fogalmam sincs mi történt, azóta sem emlékszem hogyan kerültem oda, ahol most is vagyok. Átázva, vértől ragacsosan léptem át a határt – nélküled. Chan és Lara velem tartott, túl veszélyes lett volna nekik ott maradni viszont neked bevallhatom ez érdekelt akkor a legkevésbé. Te nem voltál mellettem, nem hallhattam a boldog nevetésedet amiért megszabadultunk, nem ugrottál a nyakamba, nem csókoltál meg – nem voltál ott, Lix és lélekben én sem. Én is meghaltam ott a mezőn, a hóban térdepelve, téged ölelve.

Ott korlátozva voltunk, nem tudtuk milyen is igazából élni, nem ismertük a színeket pedig mennyire kifejezőek is azok! Lix, számomra te vittél színt a világba; már nem csak a rangok jelöléseit láttam. Megmutattad milyen is a rózsaszín köd, ami megszállja az embert, ha szerelmes, milyen az, amikor vörös felhő lepi el elmémet a dühtől, bebizonyítottad a narancssárga melegségét, a zöld nyugtatását, a fehér tisztaságát és a feketébe burkolózott gyászt is megtanítottad. Néha azt kívánom, hogy inkább felejtsem el mindezt, inkább ne tudjam mik is azok a színek csak újra veled lehessek, de aztán fejbe kólintom magam. Tudom, hogy te nem akartad volna, hogy ennyire mélyre ássam magam a feketében, azt szeretted volna, hogy ismerjem meg azt a végtelen skálát, ami van a világon és ezt most megígérem neked; megígérem, hogy nem hiába haltál meg, hogy kiélvezem a nekem szánt időt és hasznosítani fogom mindazt, amit tőled tanultam. Szeretlek, Felix, soha senkit nem fogok tudni úgy szeretni, mint téged.