A tavaszi napforduló egy fontos ünnep volt bár nem azért, amiről a nevét is kapta. Ezen a napon született meg az Új világ és bár engem ez marhára hidegen hagyott, részt kellett vennünk az ünnepségen. Mindenki a szokásos öltözékében jelent meg, te valahogy mégis kitűntél a többiek közül. Annyira gyönyörű voltál, legszívesebben odarohantam volna hozzád és nem törődve a többiekkel, akik ott voltak körülöttünk, csókoltalak volna addig míg az arcod olyan édesen ki nem pirult volna. A mai napig nem tudom, hogy fogtam akkor vissza magam, de sikerült – tekintetemmel követtem végig ahogy mellém sétálsz, hivatalos hangon köszöntesz majd a pódium felé fordulsz teljes testeddel. Én nem követtem a példádat, téged figyeltelek, tanulmányoztam arcvonásaidat és fátyolos tekintetedet. Összeszorult a szívem – valami baj volt, már rá akartam kérdezni viszont ahogy szólásra nyitottam a számat, megjelent Bang főtanácsos és megkezdte az ünnepet egy hosszadalmas beszéddel. Aggódalomtól túlcsordulva fordultam én is az építmény felé miközben mások számára láhatlanul kezed után nyúltam. Az a pár óra amíg kint voltunk a téren, szörnyen lassan telt, beszélni akartam veled, tudni akartam mi bánt, de te csak sietve hozzám hajoltál, belesúgtál a fülembe majd sietősen elhagytad a színhelyet. Percek kellettek mire eljutott az elmémig mik hagyták el gyönyörű ajkaidat; ez egy különleges nap, tegyük mi is azzá este.

Ugyan nem értettem mire célzol, ötletem sem volt mit szeretnél, teljesítettem a kérésedet. Este a kijárási tilalom érvénybelépése után negyed órával elhagytam kicsiny szobámat és megcéloztam a tiédet. A szokottnál is gyorsabban szedtem a lábaimat, nem győztem kivárni, hogy megtudhassam mi történt azóta, mióta előző este elváltunk egymástól – ami miatt nem láthattam a mosolyodat. Csendesen másztam be az ablakodon te mégis felfigyeltél rám. Az ágyadon ültél, épp egy könyvet olvastál amikor betoppantam és azonnal melléd fészkeltem magam. Kérdezni akartam, kíváncsiskodni, de nem hagytál rá időt; csókjaiddal teljesen megbénítottál. Először ajkaimat kóstolgattad majd szépen lassan haladtál egyre lejjebb egészen a kulcscsontomig miközben aprócska kezed a felsőm alá vándoroltak. Bármennyire is élveztem a kényeztetésed, nem hagyhattam annyiban a dolgot így állad alá nyúlva húztalak fel magamhoz, hogy a szemedbe nézhessek. Arcod nedves volt a könnyeidtől ezzel pedig a frászt hoztad rám. Addig kérdezgettem mi történt míg elmesélted a kiborulásod okát; aznap reggel megjelent az ezredes, hogy be kell állnod a seregbe. Levegőt venni is elfelejtettem abban a pillanatban, nem akartam elhinni, hogy elveszíthetlek, nem akartam ebbe beletörődni. Kezeid lecsúsztak csupasz bőrömről, hozzám bújtál és néma zokogásba kezdtél. Én szorosan öleltelek magamhoz, de egy valami még jobban lesokkolt, mint az, hogy katonának hívattak. Képes lettél volna lefeküdni velem pedig nem álltál készen rá. Nem akartál úgy eltűnni, hogy nem adtál meg nekem mindent.

Szörnyen éreztem magam, szótlanul ringattalak egészen addig míg a sírás ki nem merített és el nem aludtál a karjaim között. Még egy utolsó csókot nyomtam a homlokodra mielőtt végig fektettelek volna az ágyon és ott nem hagytalak. Haza kellett volna mennem, tudtam jól, hogy nem jó ötlet az, amit tenni készülök, helytelen, de muszáj volt miattad – miattunk. Chanék házában már egy villany sem égett amikor oda értem. Hangosan dörömböltem az ajtón egészen addig míg legjobb barátom fel nem tárta előttem a falapot. Már kezdett volna bele a fejmosásba amikor én engedve a kétségbeesés erejének a nyakába vetve magam elsírtam magam. Elmondtam neki mindent, hogy hová kell menned és a félelmeimet. Nem volt benne semmi hátsó szándék, egyszerűen támaszra volt szükségem mivel előtted erősnek akartam mutatni magam, nem mutathattam ki mennyire szíven ütött az elvesztésed gondolata – támaszt akartam nyújtani neked.

Ez egy kicsit hosszabb részre sikeredett, hihi