Mi az ami tényleg örömmel tölt el, mi az amiért tényleg rajongok, mi az ami igaz boldogságot okoz nálam?

Mi az ami valós jókedvet, meghatottságot okoz nálam?

S, hogy ezeket honnan kellene tudnom?

Foggalmam sincsen... Felszínes vagy igazi amit érzek, ha olvasok egy érdekes történetet, ha nézek egy jó filmet vagy sorozatot? Tényleg szeretek rajzolni vagy mostmár csak muszájból teszem, mert az a feladatom?
Megéri egyáltalán folytatnom?

A válaszom pedig...
Szeretem hallgatni ahogy a kezeim alatt serceg a ceruza vagy a toll hegye. Imádom a friss festék illatát. A frissen nyomtatott könyv tintájának illatát. Érdekesek a formák. Fantasztikusak a színek. Elvarázsolnak és magukba szippantanak. Igen. Ezt szeretem. Mindig új, mindig friss. Még akkor is, ha régi. De akkor... Mi nem tesz boldoggá benne? Az, hogy nem tökéletes amit alkotok? Stresszel tölt el és megfelelési vággyal? Talán félek, hogy nem vagyok elég? Magaménak akarom tudni amit csak lehet? Az elsők között akarok tündökőlni, de ha jól is teljesítek úgy gondolom, nem elég. Vajon honnan jön mindez? Tényleg nem lehetek sosem teljesen, önfeledetten boldog?...
De... Mi is az? Boldognak lenni. Sablonos mosoly? Őszinte grimaszok. Vajon melyik vagyok tényleg én? Hol kezdődök és hol érek végett?

A mai világban egy számít csak nekem, hogy ami az enyém azt megvédem, ápolom és szeretem, mert az enyém. Csakis az enyém... De ez nem jó így. Mivel lehet az enyém s mégsem az én tulajdonom. Nem rendelkezem felettük. Csak szerencsés vagyok, hogy ismerhetem, birtokolhatom őket egy rövid ideig. Tudnak magukra vigyázni. Nem tárgyak. Mégis magamat adnám értük, ha kellene. Mert vigyázok rájuk. Mégiscsak az enyémek. Ezért nem nézem jó szemmel, ha elmarják őket tőlem... Mert velük boldog vagyok... És mégsem.

Vágyom arra amire oly sokan. Boldogság. Önfeledt öröm. Móka és kacagás. De... Ha az amit eddig ennek tartottál stresszé válik? Akkor mi a boldogság? Mi az öröm...

Erre a válaszom az, hogy nem tudom. Nem ismerem. Talán sosem tettem. Lehet csak egy hamis fogalom van a fejemben és sosem éreztem igazán ezeket a szívet melengető érzéseket... Hideg vagyok? Biztosan nem... Ez nem áll össze így sem. Mert honnan tudnám, hogy most mit nem érzek, ha sosem éreztem?

Mégis hiányzik. Az ártatlanság. Az őszinte mosoly és kacagás.

Így, hogy felnőttem, már nem tudom milyen volt amikor csak gyerek voltam. Emlék foszlányok ugyan néha megrohamoznak... De nem megyek velük sokra. Pedig biztos vagyok abban, hogy egyszer voltam boldog. Egyszer tudtam önfeledetten nevetni... Mégis most igába hajtott a felnőttkor... S hiába keresem a szabadságot, ha az nem létezik.
Szóval... Mit tegyek? Dobjak ki mindent? Költözzek el? Írjak, olvassak, rajzoljak? Nézzek tv-t? Ne nézzek? Ki adhatja meg nekem ezeket a válaszokat, ha nem én? Ki az aki jobban ismer mint én saját magamat?

Senki... Akkor min gondolkodom még? Miért várom, hogy a sült galamb a számba repüljön?

Nem tudom. Talán félek... Félek, hogy valamit elvesztek. Rettegek, hogy nem lesz olyan mint ezelőtt. A jövő egy tág fogalom és én félek. A múlton rágódom és a jelenben rekedtem. Napról napra várom a fényt... Hamis célokat emelek. Lassan kiégek... De mi ez ha nem az amin egyszer mindenkinek át kell esnie?

Tisztában vagyok a hibáimmal, a vétkeimmel és azzal is tisztában vagyok hogy ezt nem folytathatom tovább! Élni akarok! Élni!

Mégsem teszem... Mert félek, hogy a holnapi nap sem fogok boldog lenni. Ezért halasztok... Megfutamodom.

S ez, nem jó így...