Ketten ültek a zongora mellett és egyszerre játszottak egy rejtélyes mégis ismerős dallamot. A hangok tökéletes harmóniát hoztak létre mégis két irányba húzták az őket hallgató lelkeket. Akik hallották e melódiát, szomorú könnyeket hullattak vagy boldogságtól túlcsordulva emelték szívükhöz kezüket. Két elválaszthatatlan barát dala volt ez, kik látszólag egyek voltak mégis az érme két oldalát jelentették. Kezeik egyszerre ütötték le a különböző, fekete-fehér billentyűket így folytatva valami elképesztő megteremtését. Nagy esélyük volt a győzelemre, de ahogy közeledtek a dal vége felé úgy lettek egyre idegesebbek míg egy apró tévesztés miatt oda nem lett az összhangjuk. Lavina ként ért véget a darab. Már nyoma se volt a varázsnak. Mindketten tudták, hogy ezt a csatát is elvesztették. Vettek egy mély levegőt majd mosollyal az arcukon léptek a hallgatóságuk elé és hajoltak meg. A közönség és a bírák is tapsoltak, de a tapsuk száraz volt. Kellemetlen volt hallani. A két fiatal lassan felegyenesedett és lesétáltak a színpadról.

A két barát holmijukat szorongatva léptek ki a robosztus és komor épületből. Ruhájuk enyhén gyűrött volt pont mint a kották amiket a kezükben tartottak. A papírlapok állapota a kemény munkájukat tükrözték, mégsem ízlelhették meg a fáradozásaik gyümölcsét.

- Nézd milyen szépen süt a Nap! - kiáltott fel egyikük, csodálva a fák leveleivel játszó napsugarakat. Világosbarna haját a napfény itt-ott szőkévé színezte, fehér inget és fekete nadrágot viselt.

- Hamarosan esni fog. - állapította meg a másik, aki a távolban feltűnő fekete fellegeket figyelte. Fekete haja félig meddig eltakarta tengerkék szemeit. Fekete ingét és fehér nyakkendőjét lágyan fújta a szél. 

- Tudom… - felelte erre a barna hajú és mintha ez lett volna a végszó, szemeiben könnyek gyűltek. Mosolygott mégis sírt. - Elrontottam, sajnálom.

- Ezt egyszer már megbeszéltük. Semmi baj, ha el is rontod. Az emberek a hibáikból tanulnak.

- Fel is fogtam akkor. Viszont csak most tudatosult bennem, hogy milyen törékeny egy dallam. Egyetlen félreütött hang és oda az összhang.

- Annyira törékeny mint egy ember. - felelte a kék szemű, majd lehajtotta a fejét. Barátja gyorsan letörölte könnyeit. Eldöntötte, hogy akármi történt is az előbb a koncertteremben, nem fog rajta keseregni. Elmosolyodott és vállon boxolta a barátját.

- Nincs idő most keseregni. 

- Pont te mondod aki az előbb még pityergett? - felelte a fekete hajú egy kicsit vidámabban. 

- Igen! Pontosan én mondom! Amúgy meg nem tudom miről beszélsz. Én nem sírtam. - hazudta.

- Ha te mondod, lehet nem hiszem el. - mondta, majd elnevette magát.

- Hé! Nem ér kinevetni! - vágott mérges arcot a barna hajú.

- Rendben, bocsánat. Mit szólsz egy engesztelő fagyihoz? 

- Abban benne vagyok! - korábbi dühének már nyoma sem volt. Teljesen elragadta a hűs finomság gondolata. - Szerinted milyet kérjek majd? Epreset, csokisat vagy vaníliásat?

- Nem tudom. Viszont az biztos, hogy én citromosat fogok kérni.

- Fúj, pontosan emiatt vagy mindig olyan savanyú. 

- Ezt nem akarom olyan valakitől hallani aki mézet rakot az uborkára, hogy dinnye íze legyen. - felelte a kék szemű és elkezdett a fagyizó felé sétálni.

- Jogos… - mondta, inkább magának, majd csendben követte társát.

A két jó barát, miután megvették a jeges csodájukat, leültek egy padra és csendben kezdték el elfogyasztani a fagylaltokat. 

- Legközelebb megcsináljuk. - törte meg a csendet a barna hajú. Tekintetében remény csillogott. Kész volt újra színpadra állni.

- Legközelebb mindkettőnk álma teljesülni fog. - felelte a fekete hajú, majd újra csend borult kettőjükre. Egy emberként figyelték a közelgő fekete felhőket, de nem féltek a záportól, hiába sodort gondokat feléjük az egyre hevesebb szél. Ők már jól tudták, hogy eső után mindig kisüt a nap.