Pittyegések, zajok, zörejek...
Minden tele volt hangokkal. Hangosabbakkal, mélyebbekkel, magasabbakkal. Mindenüt gyötörtek, túl hajtottak, összetörtek. Leláncoltak és erővel tartottak a földre szorulva. Sose voltam magam. Aztán lefőtt a kávém és kitöltve egy csészébe kiültem az erkélyre, abba a zöldes, műanyag székbe ami igencsak myomta az ember fenekét, de én nem foglalkoztam vele. Csend volt odakint. A madarak elhallgattak és a szellősem simogatta a leveleket a fákon. Halk volt a táj, elhagyatott. A komor, szürke fellegeket figyeltem, amik eltakarták előlem a napot. Egyedül voltam. Magányosan, elveszetten. A napokban ez volt az első nyugalom amit érezhettem. Elnyomott volt ez is és erőltetett, de most... Most tudtam pihenni. Itt volt a semmi amit annyira vágytam... Mégis ahogy a zord és távoli, fákkal benőtt hegyeket figyeltem, nem éreztem úgy, hogy fellélegzem. A szabadság nem jött. Elhagyott, talán sosem létezett. S akkor szívembe markolt az az elnyomott érzés, hogy a láncaimat csak szorosabbra húzta az idő amitt itt töltöttem egymagamban.
Belekortyoltam a keserű, fekete nedübe és csak figyeltem, hallgattam és láttam. Nyomasztó volt és lusta. De... Magam voltam. Aztán kortyot, kortyocska követett míg nem a csésze aljával találtam magamat szembe. Elfogyott a kávé, csak úgy mit az évei teltek el a fejem felett. Nem voltam se öreg, sem fiatal. Továbbra is csak én voltam. Az egyetlen... Egy röpke, csendes pillanatra.
Végül vettem egy mély lélegzetet és újra felálltam. Nem találtam meg amit kerestem, még nem... Ideje volt visszamennem élni az én kis, hangokkal teli, zavaros életemet. Nem voltam szabad, de fellélegeztem. S talán ennyi elég is lesz míg teljesen fel nem ébredek ebből a rémálomból mit életnek csúfolnak a népek.